Az elefántcsont kézműiparban való felhasználása időben és térben egymástól gyökere-sen eltérő kultúrákban egyaránt nyomon követhető. Ennek fő oka, hogy tetszetős külseje, halványsárga vagy fehér színe, lágy, tompa fénye és kiváló megmunkálhatósága miatt ezt a nyersanyagot a korai időktől kezdve szinte napjainkig mindenkor előszeretettel használták fel, mint a legkülönbözőbb luxuscikkek, művészeti alkotások és a mindennapi életben használt tárgyak nyersanyagát. A különböző gyűjteményekben megőrződött, rendkívül magas szinten megmunkált elefántcsont tárgyak (dyptichonok, tryptichonok, szobrok, pyxisek, kürtök stb.) érthető módon elsődlegesen a művészettörténeti-stíluskritikai szempontú kutatás figyelmét keltették fel. A nyersanyag tulajdonságait, megmunkálhatóságát, beszerezhetőségét, erede-tét középpontba helyező, részben természettudományos alapú, már régészeti feltárásokból is származó elefántcsont tárgyakon végzett archaeozoológiai/archeometriai vizsgálatok jóval később, a 20. század második felétől váltak egyre jellemzőbbé. A megmunkált csont, agancs és elefántcsont tárgyak állattani meghatározása és értelmezése egyrészt adatokat szolgáltathat számos kézműves tevékenység módszereiről, azok technikai fejlettségéről, másrészt árulkod-hat a korabeli ember-és állatvilág kapcsolatának egyes aspektusairól is. A zoológiai eredetű nyersanyagokból – így az elefántcsontból – készített tárgyak, tárgycsoportok ugyanis több-szörös emberi tevékenység (a nyersanyag tudatos kiválasztása, a megmunkálás folyamatos fejlődést mutató módszerei és eszközei, az egykori használat stb.) eredményei.
E tényezők miatt talán nem érdektelen egy olyan becses ereklye kapcsán – mint a jász-berényi Lehel-kürt – nagy vonalakban áttekinteni az elefántagyar, mint nyersanyag főbb tulajdonságait, valamint ennek az anyagnak a korabeli kereskedelemben és kézműiparban betöltött szerepét, nagyon röviden érintve a műhelyek kérdéskörét. Ezek talán olyan prob-lémákat is megvilágíthatnak, amelyek megoldása közelebb viheti a kutatást a kürt mind részletesebb vizsgálatához; emellett felhívhatják a figyelmet a természettudományos, illetve archaeozoológiai szempontú vizsgálatok fontosságára is.
Az elefántagyar fizikai és kémiai tulajdonságai
Az elefántcsont az elefántok és a mamutok felső metszőfoga. Dentinből épül fel (en-nek megközelítő összetétele 1:3 arányú kollagén és hidroxi-apatit), tömegé(en-nek 10%-a víz.
A zoológiai eredetű, kézműiparban felhasznált nyersanyagok közül fizikai-kémiai tulajdon-ságait tekintve az elefántcsont több szempontból is megkülönböztethető az állatcsontoktól és agancsoktól. E három anyag alapvetően különbözik a fő alkotórészüket adó kollagén és hidroxi-apatit arányában, illetve makro-és mikro szerkezetében is. A csonttal ellentétben az elefántagyar a növekedési gyűrűk jelenléte következtében lemezes felépítésű és nem tar-talmaz ereket. A gyűrűk mintázata jellegzetes, szabálytalan köröket alkot az elefántcsont szerkezetében, amelyek alapján viszonylag könnyen azonosítható. Az agyar metszetében
ki-vehető ún. Schreger-vonalak gyakran az elefántcsontból készített tárgyakon is észlelhetők.
(A rozmáragyar, a rozmár felső szemfoga kémiailag nagyon hasonló szerkezetű az elefánt-csonthoz, de átlátszóbb és nagyobb kristályossági foka miatt kerek, opálos foltok láthatók rajta.) Hasonlóan a csonthoz és agancshoz az elefántcsont is anizotróp, vagyis a darab minden irányban más szerkezetű.
A korszakban Európába különböző kereskedelmi utakon elsősorban az afrikai elefánt (Loxodonta africana és/vagy Loxodonta cyclotis), másodsorban, és valószínűleg kisebb mér-tékben, az ázsiai elefánt (Elephas maximus) agyara került. Az afrikai elefánt agyara általában nagyobb (átlagosan 20-60 kg), a hím és a nőstény egyedeken is megtalálható, míg az ázsiai elefántbikáké kisebb; a nőstényeknek többnyire nincs agyara, vagy jelentéktelen méretű. Ez a tény önmagában is jelzi az ázsiai elefánt agyarának, mint nyersanyagnak, az afrikainál kisebb számban való elérhetőségét.
Elefántcsont kereskedelem a 8-14.században
Mai ismereteink szerint a kora-középkorban az Európába irányuló elefántcsont keres-kedelem egyik kiindulópontja Kelet-Afrika (ma Kenya, Mozambik és Zimbabwe) részben
Elefántábrázolás 1290 körül
partvidéki régiója lehetett. A 8–9. században Afrika keleti partjai mentén fekvő telepekről kiinduló kereskedelmi utakon már közvetlenül szállították az elefántcsontot az Indiai-óceá-non és Vörös-tengeren keresztül a Perzsa-öbölbe, elsősorban Bagdadba. A 10–11. században a kereskedelem súlypontja áthelyeződött a Fatimida-dinasztia hatalomra kerülésével; új út-vonalak nyíltak Észak-Afrika és Egyiptom felé már részben a szárazföldön, a Vörös-tenger nyugati partvidéke mentén, majd Kairón és Alexandrián keresztül a Mediterraneum irányába.
(Fontos tranzitállomás volt az adott időszakban Aden is, ahonnan a 13. század végéről már írásos források is vannak az afrikai eredetű elefántcsont kereskedelméről, elsősorban Egyip-tom és India felé.) Részben ez a több évszázadon keresztül fennálló, a 11. századtól viszony-lag stabil gazdasági-kapcsolati rendszer, és ennek kapcsán a nyersanyag könnyű beszerezhe-tősége is oka lehetett az elefántcsont-faragás 12–13. századi virágzásának és a nyersanyag sokoldalú felhasználásának a Mediterraneum több központjában (Szicília, Dél-Itália, egyes hispániai területek, Bizánc stb.). Európa északabbra fekvő területein, így az Atlanti-óceán és az Északi-tenger part menti területeinek fontosabb központjaiban a 13. század közepe táján kezd megjelenni az elefántcsont egyre nagyobb mennyiségben nyersanyagként; a 14.
századtól pedig már közvetlenül szállították francia és flamand kikötőkön keresztül Nyugat-Európa nagy feldolgozó centrumaiba: egyes francia területekre, Itáliába, a Rajna-vidékre, Délnyugat-Németországba. Az elefántcsont megmunkálás specializációját, egyre önállóbb mesterséggé válását az időszakban nemcsak a tárgyak-tárgytípusok régészeti kontextusban való nagyobb számú megjelenése jelzi, hanem a céhekbe tömörülés is; 1258-ban Párizsban az elefántcsont faragókat már több külön fokozatba sorolták. Ez a specializálódás minden bizonnyal összefüggésben lehet a más mesterségekben és más területeken is megfigyelhető differenciálódással, vagyis egy-egy mester vagy műhely egyre inkább egy adott munkafo-lyamat elvégzésére, vagy egy adott tárgytípus elkészítésére szakosodott. Ez ugyancsak azt jelezheti, hogy a 13–14. századtól már a korábbinál lényegesen nagyobb mennyiségben állt rendelkezésre a nyersanyag.
Műhelyek és megmunkálás
Kimondottan elefántcsont feldolgozó műhely régészetileg csak nagyon kis számban is-mert. A kevés példa alapján egy műhely a lelőhelyen előkerült nagyobb számú félkész vagy rontott tárgy, és a megmunkálás különböző nyomait viselő, koncentráltan megjelenő hulladék/
nyersanyag alapján azonosítható leginkább. Ebből a szempontból szerencsés – noha témánk szempontjából kései időszakból származó – leletegyüttesnek tekinthető egy Amszerdamban feltárt 17–18. századi műhely (vagy műhelyek), ahol viszont történeti és ikonográfiai forrá-sok is megkönnyítették az azonosítást. A tárgyak (elsősorban fésűk, késnyelek, játékok, hang-szerek egyes részei stb.) jelentős része elefántcsontból készült. Bár egyszerű csonttárgyak so-rozatban gyártott darabjaira is rábukkantak, mégis vannak típusok, amelyeket következetesen főleg elefántcsontból készítettek. A korszakra és a területre vonatkozó írásos források is meg-erősítik, hogy egyes mesterek kimondottan elefántcsont megmunkálásra specializálódtak.
A megmunkálás különböző fázisait mutató előkerült hulladékdarabok, történeti források, valamint néprajzi megfigyelések alapján viszonylag pontosan rekonstruálható a feldolgozás menete is. Tekintve, hogy az elefántcsont hirtelen hőmérséklet-változás hatására könnyebben
megvetemedik és megreped, feltételezhető, hogy feldolgozás előtt kiszárították. Bizonyos körülmények között puhítható, amelyet szintén kihasználhattak a megmunkálás folyamata során. A szárítás az agyar külső kérgének eltávolítása és a kisebb darabokra vágás után tör-ténhetett. Levágták az agyar bázisát és csúcsát, majd a munkadarabot keresztben hosszabb részekre hasították, nagyjából az elkészítendő tárgy hozzávetőleges méretéhez igazítva. A repedések elkerülése miatt a fűrészt és a munkadarabot folyamatosan vízzel hűtötték. El-képzelhető, hogy az igen értékes, nagy mesterségbeli tudást követelő munkákat eleinte csak nagyjából faragták ki, majd hónapokig szárították. A szinte teljesen tömör elefántcsontot kés-sel, poncolóval, különböző vésőkkel faraghatták ki. A munka elkészülte után fontos volt a felületek lecsiszolása (finom papírral, finoman iszapolt horzsakővel vagy krétával, illetve vízzel). A csiszolás után szükség szerint fényesítették faggyú és kréta, vagy szappan, súroló-kő és mész keverékével.
Bár az elefántcsont faragáshoz nem feltétlenül volt szükség különleges szerszámokra (szekerce, bárd, véső, fűrész, hántolóvéső, később eszterga és fúró), az anyag sérülékenysége és a többi állati eredetű nyersanyaghoz képest nehezebb beszerezhetősége miatt magas fokon történő megmunkálása fokozott mesterségbeli tudást igényelhetett. Erre utalhat – legalábbis
Elefántcsontot megmunkáló kés – és fésűkészítő. (Jan és Kasper Luijken metszete, 18.
századból
áttételesen – a fentebb már említett specializálódás, illetve egyes esetekben a mesterségbeli tudás szerinti osztályokba sorolás.
Összességében tehát elmondható, hogy az elefántcsont, mint nyersanyag általánosságban optimális felhasználhatóságot kínált a késztermékek előállításához; más szóval az alapanyag előnyös tulajdonságokkal rendelkezett (beszerezhetőség, megmunkálhatóság) a készítés me-netéhez. Annak ellenére, hogy a könnyen hozzáférhető állatcsontokhoz és agancsokhoz ké-pest mindenkor kisebb számban állt rendelkezésre, mégis többféle tárgy és tárgytípus készült következetesen és sorozatban elefántcsontból. E tárgyak és tárgysorozatok természettudo-mányos (archaeozoológiai, archeometriai, DNS stb.) vizsgálata csak részben történt meg;
ezek elvégzése minden bizonnyal segíteni fogja, sok szempontból kiegészítheti a kiemelkedő jelentőségű darabokról – mint a jászberényi Lehel-kürtről is – a tudományos kutatás által eddig felvázolt képet.