A mai Jászberény és külterületének 11–13. századi emlékei Bevezetés
1.
Az Árpád-kori Berény és annak határa kisebb volt, mint a későbbi időszakokban vagy ma.
A település ekkoriban Györffy György vizsgálatai szerint a középkori Heves megye nyugati részén helyezkedett el. Korai időszakáról írásos források nem ismertek, így történetét csu-pán a későbbi adatokból, valamint a régészeti források alapján rekonstruálhatjuk. Másrészt a gyér források sorra vételét követően nem tűnik haszontalannak az sem, ha körülnézünk a mai Jászberény határában, ugyanis számos Árpád-kori település nyomai is megtalálhatóak a város külterületein.
Fodor Ferenc feltevése szerint - mivel a vidék földművelés szempontjából mostoha te-rület lehetett az Árpád-korban azt a besenyők birtokolhatták, és ők voltak azok, akik „a lápi gyepüből az akkori mértékkel mért kulturtájat” varázsoltak. A neves földrajztudós megállapí-tásait a későbbi kutatások újabb adatokkal egészítették ki. Néhány évvel ezelőtt az itt végzett környezettörténeti vizsgálatok érintették a Jászságot is: a Jászberény melletti Meggyeserdőről származó környezettörténeti adatok alapján földművelésre utaló nyomok folyamatosan meg-találhatóak voltak a területen, de az elemzések alapján kiderült, hogy a vidék a 10. századot követően is kimondottan alkalmas volt a nagyállattartásra, amit többek között az üledék-vizsgálatokban talált lócsontok bizonyítanak. A gazdálkodás egyik meghatározó eleme tehát az Árpád-korban is a ló lehetett, s az itt élők az archeobotanikai leletek alapján továbbra is inkább az állattartásból éltek.
A folyómedrek mentén kialakult falvak jellegzetes Árpád-kori településeken meglévő föld-művelés és nagyállattartás nem befolyásolta a területen korábban megindult visszaerdősödést.
A 13. század elejére jelentős kemény- és puhafás ligeterdők alakultak ki ezen a vidéken. A letelepedett családok harmóniában éltek az őket körülvevő természettel, s a környezeti adott-ságok alkalmasak voltak arra, hogy tartós települések jöjjenek létre már a 11. században is.
A régészeti és a történeti kutatások ezzel párhuzamosan arra hívták fel a figyelmet, hogy a területen a besenyők megtelepedését alátámasztó régészeti bizonyíték – hasonlóan a közeli Heves megyei besenyők feltételezéséhez vagy a Felső-Tisza-vidéken korábban feltételezett kabar megtelepedéshez – nem mutatható ki, így a környezettörténeti adatokból táplálkozó besenyő-teória nem igazolható.
Az Árpád-kori Berény 2.
A területről az Árpád-kori megtelepedés első emlékeit még a 19. századi kutatás tette közzé. 1856-ban a bécsi császári Münzkabinet kurátora egy olyan kincsleletről is hírt adott, amit Jászberény határában találtak. Az előkerült érmek Szent István (997–1038) és I. And-rás (1046–1060) uralkodása alatt készültek. Az I. AndAnd-rás dénárok alapján a kincsleletet a
11. század második felében rejthették el hajdani tulajdonosai. Berény is minden bizonnyal ekkoriban, a 11. században jöhetett létre, majd az évszázadok során folyamatosan formáló-dott és vált már a középkorban a régió központjává. E központi szerepét részben a fentebb már elemzett környezetének köszönhette. Az itt kialakult település a mai Jászberény belte-rületén lehetett Selmeczi László kutatásai szerint egy „legfeljebb 20-30 háztartást számláló átlagfalu lehetett”. Ez a korai Berény a neves kutató véleménye szerint a mai város főtere és a Nagyboldogasszony plébániatemplom közti részen volt. Jelenlegi feltárását, a Jászság régész kutatója szerint a beépítettség mellett nagyban nehezíti az, hogy a területet a későb-bi korokban feltöltötték, miközben a korábkésőb-bi időszakok emlékeit rejtő rétegeket különböző vermekkel s más beásásokkal bolygatták. Erre utalnak Komáromy József 1943-as megfigye-lései is, amikor ugyanis a területen egy légoltalmi pince építésébe fogtak, akkor egy újkori búzásvermet is sikerült fellelniük a munkásoknak. A verem feltárása kapcsán tett megfigye-lések szerint ezen a területen 2 méter mélyen „fekete és kevert földréteget,majd ezalatt tiszta homok réteget” sikerült megfigyelni az építményt kibontóknak, s arról is beszámolt, hogy az ekkor fellelt korábbi építmény nem az egyetlen lehetett a város főterén. Mindezek az adatok alátámasztják Selmeczi véleményét.
Korábban az Árpád-kori Berény pontos helyét máshol is fellelni vélték. Ennek oka, hogy a kutatás korai időszakában a város külterületén is ismeretek voltak középkori emlékek, me-lyek összekapcsolása a korai Berény településsel magától értetődőnek tűnt a korabeli helytör-téneti érdeklődésű kutatóknak. A kérdéssel foglalkozó jóhiszemű régiségbúvárok feltételezé-se szerint a korai település valamely oknál fogva elpusztult, és azt csak ezután építették ujjá a város mai helyén. E véleményt legmarkánsabb módon a Jász Múzeum korábbi igazgatójának Blénessy Jánosnak, és az ő véleményét követő kutatók a munkájában lehet fellelni. Ők úgy gondolták, hogy a későbbi Hajta-tanya környékén előkerült emlékek azonosíthatók a korai Berénnyel. Újabban felmerült az a lehetőség is, hogy Berény település ebben az időszakban
„legalábbis ezen a néven, nem létezett”, amire a 14. századi határjárások adatai lennének a bizonyítékok. Selmeczi szerint, aki részletes terepbejárási és ásatási adatokkal egészítette ki az írásos forrásokból ismert információkat, azonban a régészeti kutatás alapján megerősíthe-tőnek tűnik az a vélemény, hogy Berény az Árpád-kor első felétől is létezett, s azon a helyen, ahol ma is fekszik. Annyi tehát biztosan elmondható, hogy Berény már valamikor az Árpád-kor első időszakában megszületett. A létrejött település helyét nagyban segítette az a földrajzi környezet (a Zagyva által kialakított sziget, a vizes élőhelyekkel tarkított, jól védhető terület), ahol a település magja feküdt, s amely magból kinőtt a későbbi város. Kérdéses azonban, mi történt az egykori Berény településsel a tatárjárás során? Elpusztult és elnéptelenedett, s túlélők már nem költöztek vissza – ahogy azt a mongol támadás kapcsán több történész is fel-tételezte –, vagy pedig a megmaradtak a viszontagságos eseményeket követően visszaköltöz-tek falujukba, és újjáépítették lerombolt otthonaikat? Ezekre a kérdésekre minden bizonnyal majd az újabb régészeti kutatások fognak választ adni.
Árpád-kori települések emlékei a mai jászberényi határból 3.
A középkori falvak és városok ugyanúgy, ahogy a mai települések nem csak egy belső településmagból álltak, hanem a települést körülölelő határrészből is. E két rész mindig is
együtt alkotott egy egészet. A határrész pedig folyamatosan változott, formálódott, miközben a birtoktörténeti változásokon túl a határban élők környezetformáló szerepe – elnéptelenedés, pusztásodás, áttelepülés; túlnépesedés és kitelepülés; is fontos tényezőket jelentett. A mai Jászberény Árpád-kori előzményeinek vizsgálata kapcsán ezért nem hagyhatóak figyelmen kívül a mai város határában fekvő, egykor szintén élő települések nyomai sem. Ezek a falvak szomszédjai voltak Berénynek így kutatható emlékeik révén teljesebb képet alkothatunk arról is, miként élhettek az Árpádok alattvalói ebben a régióban.
Jászberény nem hirtelen lett birtokosa ennek a területnek, s nem a jászok beköltözésével váltak a különböző határrészek a település részévé. A külterületek mai képének kialakulása számos, egymással is összefüggő hosszú távú folyamattal kapcsolható össze. Ezen folyatok közül a legfontosabb talán az, ahogy a megtelepedő jászok sikeresen pozícionálták ma-gukat, a kedvező várjobbágyi jogállásukat kihasználva előnyt faragtak jogi különállásukból, és azt jó gazdasági érzékkel különböző földek elbitorlásával, adományozás révén vagy peres úton való megszerzésével birtokaik gyarapítására használták. A természeti környezet nyúj-totta lehetőségeket jól kiaknázták, amint arról kora újkori források is tanúskodtak. Mindezen folyamatok a redempció után teljesedtek ki, mikor már a jász települések sokszor egymás-sal is vitáztak egy-egy határrészről. A fennmaradt források alapján a jászberényi közösség a középkorban és az újkorban is aktívan törekedett arra, hogy mind nagyobb területeket tud-jon a város határához csatolni. Számos esetben így Négyszállás, Horgasérmelléke vagy Ágó kapcsán a kora újkorban a berényiek többször (néha hosszan) pereskedtek is, hogy ezeket a területeket is a maguk birtokába tudhassák. Az ekkor már eltűnt egykori Árpád-kori falvak azonban még őrizték annak a múltnak az emlékét, amikor is e kies tájat kisebb-nagyobb fal-vak népesítették be. A falfal-vak emlékét az egykorú írásos forrásokon és a régészeti leleteken túl némely szerencsés esetben megőrizték a helynevek is, melyekről a korai térképek, leírások és a későbbi helynévgyűjtések tanúskodnak.
Az egykori falvak között lehettek olyanok, amelyek csak pár évtizedig létezhettek, s így sem nevük, sem „történetük” nem maradt fenn, de voltak olyanok is, amelyek egyes időszak-okban elnéptelenedtek, majd pedig újra felvirágoztak. Számos település végét a kutatás az olyan pusztításokkal magyarázta, mint amilyet a tatárjárás, vagy később az oszmán hódítás és a 15 éves háború jelentett. A jász beköltözés és az általuk elért kedvező jogállás is közre-játszhatott abban, hogy a 14–16. században a kedvezőtlenebb jogállásúak igyekeztek „jásszá”
válni, ezzel is könnyíteni az anyagi terheiken, s ez minden bizonnyal a térségben végbemenő belső migrációt is eredményezett, ami szintén a kisebb korai falvak továbbélése ellen hatott.
Az egyes elpusztult települések több típusra bonthatóak: így voltak rövid ideig lakott szórványtelepülések, melyeket újabban a kutatás magános települések névvel illet, míg a fal-vak közé azokat sorolják, melyek nagyobb kiterjedésűek és hosszabb ideig lakottak voltak.
Az előbbi kategóriához tartozhat a Jászberény‒Csege-lapos lelőhely, ahol a szórványos kori kerámialeletek ilyen időszakos megtelepedésre utalnak. Számos további Árpád-kori település is feküdt Jászberény határában, melyeket legrészletesebben Selmeczi tekintett át. Ilyen volt az egykori Iva és Hacak is, melynek okleveles említéseit utoljára Tóth Péter vizsgálta meg. A 14. századra egybeolvadó két birtoktest a század közepére már elnéptele-nedett, azonban korábban az ipolysági Benedek-rendi monostor birtoka volt, amit még az építtető Márton bán adományozott a prépostságnak. Később a birtoktest a királynéi birtokok
közé került, miközben elnéptelenedett. Az Árpád-kor település földrajzát vizsgáló források alapján az Árpád-korban a „mansio”-ikon gazdálkodó jobbágyok közösségéből állt, azonban az idővel elnéptelenedő települést a sági prépost olyannak ítélte, amit nem tud hasznosítani, ezért azt bérbe adta Becsei Töttösnek a „jászok bírájának”. A települést a kutatók Jászberény-nek a Zagyvától délre eső részével azonosították. Az újabb kutatások szerint „Iva és Hacak területén található a Jászberény-Alsómuszály”, ahol a 10–11. századi emlékeken túl későbbi korú kengyel és sarkantyú is került a Jász Múzeum gyűjteményébe, míg a ma Jászberényhez tartozó 19. századi alapítású Portelek keleti szélén előkerült templom és faluhelyet Iva-val vélik egyezőnek. A Jászberénytől szintén délre fekvő Szent Pál régészeti kutatása alapján az egykori falu 11. századi templommaradványa, valamint a 11–12. századi temető 220 sírja került elő. Ma már azt is tudjuk, hogy a Szent Pál-halom, ahol az ásatások folytak, az egykori falu déli vége volt, míg maga a település ettől északkeletre feküdt, ahonnan 12–13. századi kerámialeletek kerültek elő. Tóth hívta fel a figyelmet arra is, hogy egy régészetileg ismert középkori település és az ahhoz köthető írásos források kapcsolata mennyire esetleges, hi-szen a 11. századtól biztosan létező település első írásos említése a 15. századból maradt fenn. Hasonló a helyzet az újabban azonosított Szent Imre településsel. A település magjá-hoz tartozó halmon 11–13. századi kerámialeleteket talált, miközben az egykoron itt lévő falu neve először 1500-ban fordult elő. Szent Jakab Árpád-kori meglétét éppen a fentebbi adatok igazolhatják. A települést ez ideig nem sikerült régészetileg azonosítani, a legkoráb-bi okleveles forrás Alattyán tartozékaként említi az akkor már lakatlan pusztát. A régészeti adatok fontosságát az egykori települések helyének azonosítása kapcsán jól bizonyítja a mai Jászberény határában fekvő – egykoron a szekszárdi apátság lakatlan földjeként leírt – Apáti birtok. Régészeti adatok híján a falu földrajzi azonosítása kérdéses. A kutatók egy része azt Jászberénytől délnyugatra a Zagyva Hajta nevű ágához rekonstruálta, más szakemberek vé-leménye szerint a falu azon a területen volt, „ahol később Jászberénynek az északon fekvő része” van. Megegyezik a kutatók véleménye a Kerekudvar–Tyukod István királyi jegyző adományul kapott földterület leírásában említett Bénye/Bény hely azonosítása kapcsán, s azt a mai Jászberénytől északnyugatra lokalizálták. A falu egykori helye Selmeczi László ku-tatásai szerint azonos lehetett Jászberény – Töviskes halom templomos lelőhellyel, amit az útépítések kapcsán pusztítottak el. Több ismeretünk van az egykori Barasó – Borsóhalma településről, amely szintén a fentebbi 1331-es kerekudvari határjárásban szerepelt. A későbbi jász szállás azonban már az Árpád-korban is lakott volt. Az egykori település azonosításában egy szerencsésen múzeumba került leletegyüttes is segítette a kutatásokat. 1958-ban egy cse-répedénybe rejtett kincsleletről értesült a megyei múzeum, s így a ma Szolnokon őrzött kincs lelőhelyének azonosítása kapcsán 2007-ben sikerült az egykori települést és annak temp-lomát is azonosítani. Az I. Béla hercegi (1048–1060) és királyi (1060–1063) időszakából származó fenékbélyeges cserépedényből előkerült érmek azonban nem csak a helytörténeti kutatásokban, hanem az Árpád-kori kerámiaedények klasszifikációjában, valamint a korai pénzverés vizsgálatában is fontos szerepet játszottak. A Jászberény délkeleti részén fekvő Necsőegyháza régészeti szempontból is kiemelkedő: ezt az Árpád-kor elején létesült telepü-lést ugyanis több időszakban is kutatták. Már a 20. század elején ismerték a szakemberek az innen előkerült emlékeket, később egy kora Árpád-kori település és temető maradványait is sikerült feltárni itt, azonosítva ezzel a középkori Necsőegyházát.
Az Árpád-kori Jászberény környékének településhálózata (Selmeczi László kutatásai alapján készítette: Nagy Béla)
Akadnak olyan lelőhelyek is, melyek egyáltalán nem fordulnak elő az eddig vizsgált írá-sos forrásokban. Ilyen a Pázsom-domb, amely Jászberény déli határrészén feküdt. A területen egy egyhajós falusi templomot és a templom körüli temető melléklet nélküli sírjait találta meg a két amatőr kutató.
Ezen falvak egy részét, amint azt a fentebbi adatok is megerősítik, a 13. századra elado-mányozták a magyar királyok. Az adományozások pedig jelentős szerepet játszhattak abban a folyamatban, aminek következményeként megváltozott a század első felében a terület mező-gazdasága. A környezetrégészeti kutatások alapján ugyanis arra hívták fel a figyelmet, hogy a 13. század elején radikális változás figyelhető meg: előtérbe került a gabonatermelés. Az agrárgazdálkodásban jól megfogható változások nyomán a korszakhoz kapcsolódó rétegben a búza pollenek valamint a búza kísérő növényei, a libatopfélék megjelenései jól tükrözik a végbement folyamat környezetre gyakorolt hatását. Fontos felhívni a figyelmet arra is, hogy ez a változás fél évszázaddal megelőzi a legkorábbi, feltételezett jász betelepülést; tehát nem a jászok költözésével magyarázható. A jelenség hátterében nyilvánvalóan a középkori gazda-sági forradalom eredményei és nyomai figyelhetők meg. A 13. századra ugyanis – nyugat-eu-rópai invenciók hatására – egy új szerkezetű földművelés jött létre: az aszimmetrikus eke és a csoroszlya használatával, a többnyomásos gazdálkodással. A növekvő népesség, a technikai változások, és az ehhez kapcsolódó konjunktúra hozzájárult a királyi birtokrendszer átala-kulásához. A királyi adók beszedése kapcsán a terményadóról a pénzadóra helyeződött át a hangsúly. A termésnövekedést a fentebb leírt mezőgazdasági változások eredményezték, ami azonban jelentős gazdasági beruházást kívánt. Az uralkodó ezért is nyúlt az adományozás politikájához, hiszen ezáltal növelhette bevételeit, miközben a birtok átengedésével híveket toborzott, melynek aktuálpolitikai jelentősége a 13. század első felében jól kitapintható. Az Aranybulla kiadásához vezető szélesebb regionális hatások és korábban sokat vizsgált poli-tikai okok mellett így a szintén hangsúlyozott gazdaságpolipoli-tikai hatások lenyomata érhető tetten az archaeobotanikai eredmények vizsgálata alapján.
Az Árpád-kornak ezt az első szakaszát a mongol támadás zárta le. Batu kán seregeinek az előretörése lényeges változásokhoz vezetett a korábbi településszerkezetben. A nomád csapatok által feldúlt vidék lakossága jelentősen megfogyatkozott. IV. Béla védelmi poli-tikája egyik elemeként a visszaköltöztette a kunokat. A hagyományos régészeti és történeti elképzelések szerint velük együtt érkezhettek jászok is, akiknek egyik jelentős csoportját ekkor telepítette le az uralkodó a mai Jászság területére. Vásáry István steppetörténeti, vala-mint az oszmán időszak előtti Balkán és a kelet-európai steppe interakcióinak vizsgálatai és megállapításai azonban számos olyan, új elemet emeltek be ebbe a kérdéskörbe, amelyekből a jászok beköltözésére vonatkozó konklúziók teljes kibontása még nem történt meg. Ezen eredmények alapján pedig az elmúlt évtizedekben kibontakozó vita a korai avagy kései be-költözésről számos olyan adattal gazdagodhat, amelynek hatására pontosabban felvázolható lesz a jászok központjának késő Árpád-kori története is.