Ha Jászberény nevének históriája után kutatni kezdünk, a szakirodalmi búvárkodás során azt látjuk, hogy meglehetősen problematikus a -berény utótag etimológiája. Felmerült korábban, hogy kabar vagy besenyő törzsnév lehet. Az etimológiai szótárban azt találjuk, hogy a berény a 'berendi' népnévre vezethető vissza, amelynek állítólagos jelentése: aki megadta magát.
Más – a témával foglalkozó szerzők szerint – jelentése nem tisztázott, és az sem egyértelmű, hogy melyik keleti nyelvből lehetne egyáltalán megfejteni. Újabb elmélet szerint a mandz-su-tunguz 'beri' szóból származik, amely íjat jelent. A szóvégi -n e magyarázat szerint egy foglalkozás- és törzsnevet alkotó, úgynevezett denominális képző volna. Az így rekonstruál-ható 'berin' jelentése 'íjász törzs, íjász nemzetség'. Mivel a berény helynevek zömmel a Bala-ton körül találhatók, Györffy György egyenesen azt feltételezte, hogy a kaBala-tonai szolgálattal adózó „berények” falvait Koppány leküzdésére telepítették. Amennyiben a mandzsu-tunguz eredetet elfogadjuk, feltehető, hogy a név még az avar korban került a Kárpát-medencébe, mivel – a sírleletek tanúsága szerint – ekkor jelennek meg nagyobb számban a mongoloid rassz képviselői. Ami bizonyos: a helynév nem csupán a Dunántúlon, hanem a Kárpát-me-dence nagy részén előfordul. Az Alföldön Jászberény mellett megtalálható Békés megyé-ben (Mezőberény), a Bánátban (Temesberény), de előfordul Erdélymegyé-ben is, a Szászföldön (románul Biriu). Hozzánk legközelebb a Nógrád megyei Karancsberény esik. A Berény hely-nevek zömmel a 14. században bukkannak fel a különböző írásos emlékeinkben (jellemzően az oklevelekben), de már a tatárjárás előtt létezett a mai Csákberény (Berend-1237), illetve Iklanberény (Beren-1234), a legkorábbiak pedig vitathatatlanul a Balaton-környéki Beré-nyek lehetnek; Nagyberényt 1082-ben, Vörösberényt 1109-ben (Szárberény néven) említi oklevél. Ugyanilyen rejtélyes a hasonló hangzású Ladány helynév, melynek szintén van jász-sági képviselője: eredete és jelentése ismeretlen, az Alföld területén elszórva számos -ladány utótagú település található ma is. Ezekhez a tudományos óvatossággal csak „törzsnévgyanús”
helynevekhez sorolják több esetben a varsány-t is. Sajnos korai adataink szórványos volta miatt kevéssé valószínű, hogy ezen nevek eredetére valaha is fény derül.
Mivel a Berény helynév jász eredete a fentiek miatt kizárható, annál érdekesebb, hogy miért nem hallunk róla a jászok megjelenését megelőzően. A mai Jászberény határában egykor létező településekről, illetve birtokokról ugyanis vannak adataink mind a 13. század második, mind a 14. század első feléből. 1245-ben a Hontpázmány-nemzetségből származó Márton bán végrendeletében az általa alapított sági (később Ipolyság, ma Sáhy Szlovákiában) pre-montrei monostornak adományozta Iva és Hacak nevű birtokait. Az adományozást határjárás előzte meg, melynek során rögzítésre került, hogy a monostornak ajándékozott birtokokat kelet felől Szórád, délről egy másik Iva nevű föld, illetve egy Kér, nyugatról Egres, északról pedig – a Zagyván túl - a szekszárdi apátság földje határolja. Mivel Kér a mai Tótkér határ-résszel, Egres pedig a Nagykáta határában lévő Egreskátával azonos, megállapítható, hogy a nevezett Iva és Hacak a mai jászberényi határban volt. A más forrásban nem említett Szórád valahol a mai Jásztelek környékén lehetett.
Jászfelsőszentgyörgy határában van Kerekudvar, a Gosztonyi család egykori – jobb sorsra érdemes – majorsága, mely nevét a megközelítőleg kör alaprajzú bronzkori földvárról kapta.
1331-ben Károly Róbert jegyzőjének, István mesternek adományozta Kerekudvart, amely-nek másik megnevezése Tyukod volt. Az elidegenítést itt is határjárás előzte meg, innen tud-juk, hogy nyugat felől a váci káptalan Szentgyörgy nevű faluja (a mai Jászfelsőszentgyörgy), északról Papmonostora (a mai Pusztamonostor) volt szomszédja, (észak)kelet felől pedig egy bizonyos Bénye, illetve Barasó határolta. Utóbbi birtokosa, Benedek fia, Pál a határjárás után – amelyen ő nem tudott részt venni – azt közölte az ügyet intéző káptalani személlyel, hogy Barasó közvetlenül nem határos Kerekudvarral, köztük a szekszárdi apátság Apáti nevű bir-toka terült el. Korábban mind Apátit (melyet név nélkül Iva és Hacak szomszédjaként egy évszázaddal korábban is megemlítenek), mind Barasót a Zagyvától délre keresték, a határ-járás szövegének újraértelmezése során azonban kiderült, hogy mindkét hajdani település Jászberénytől északra keresendő. Barasó esetében ez azt jelenti, hogy megnyugtatóan azono-sítható a későbbi forrásokban felbukkanó Borsóhalmával, melynek emlékét a Jászjákóhal-mától nyugatra lévő Borsóhalmi rét őrizte meg.
A két fentebb részletezett határjárás adataiból megtudhatjuk, hogy a kései Árpád-korban, illetve az utána következő évtizedekben a mai berényi határban milyen birtokok voltak. Ezek közül az I. Béla király (1060–1063) által alapított szekszárdi bencés apátság Apáti nevű bir-toka az, mely mindkét határjárásban felbukkan, és nagy valószínűséggel a mai Jászberény belterületére lokalizálható. Kerekudvar 1387-es második határjárásában – amely azért vált szükségessé, mivel a megadományozott István mester fia eladta a birtokot – már nincs nyoma Apátinak, holott az 1331-ben összeírt többi szomszéd birtokot mind felsorolják (a mai Pusz-tamonostort ezúttal Pétermonostor néven). Jászokat sem említenek a területen. Az egyetlen halvány nyom az lehet, hogy a sági monostor Ivát és Hacakot 1350-ben átadja Becsei Töt-tösnek, a királyi ajtónállók mesterének, aki egyben pilisi ispán és a jászok bírája is volt. Nem adományról, hanem egy tízéves bérletről volt szó, amelynek feltétele a két birtok betelepítése volt. Ezek szerint Iva és Hacak a 14. század közepén lakatlan volt, de azt nem tudhatjuk bi-zonyosan, hogy Becsei Töttös teljesítette-e kötelezettségét, ám ha igen, akkor jász telepesek beköltöztetésével is számolhatunk. A másik lehetőség az lehet, hogy az uralkodó csere útján megszerezte a szekszárdi apátság földjét és jászokat telepített rá (az, hogy az 1331-es határjárást végző személyek „észre sem vették” a Kerekudvar és Barasó közötti birtokot mindenképpen lakatlanságát bizonyítja). Kerekudvarnak is volt egy másik megnevezése, a Hacak nevű birtokot más néven Hontinak hívták (mivel korábban Hont várának jobbágyai birtokában volt), lehetett tehát Ivának, vagy a szekszárdi apátság birtokának is másik neve Berény, melyet az idekerült jászok elsődleges megnevezésként kezdtek használni.
A Jászberény létezésére vonatkozó legkorábbi bizonyítékot egy 1357-ből való oklevél átirat-ban vélték megtalálni. Örs nembeli Eusták fia, László, a jászok vajdája, valamint a jákóhalmi Csupor nembeli Loránd fia, Domonkos a Horgasérmelléke nevű föld miatt pereltek. Utóbbi bemutatta a birtokjogát igazoló korábbi okleveleket, mire László bevallotta, hogy a terület Berényhez csak egy 160 forintos zálogolás okán tartozik, és visszabocsátotta tulajdonosának.
A dokumentum már a középkori jász és kun okleveleket kiadó Gyárfás István szerint is „sok tekintetben érdekes”. Az állítólagos oklevél hitelesített átírását 1701-ben kérték az egri káp-talantól a jákóhalmiak, ez meg is történt, az eredeti dokumentum azonban később nem került
elő. Az oklevél tartalma is ezer sebből vérzik. Az Örs nemzetség a jászoknál nem ismert, Tar-naörs falu viszonylagos közelsége nem magyarázhatja meg felbukkanását. A vajda tisztség sem fordul elő más dokumentumban, a jászoknak 1350-ben van bírájuk, a 16. századig van-nak kapitányaik, de nincs vajdájuk. Ráadásul a helynevek újkori alakjukban (Berény és nem Berényszállás, Jákóhalma ékezetekkel) szerepelnek. A periratban szereplő Csupor Tamás bánnak más forrásban nincs nyoma. Feltételezhetnénk tehát, hogy a jákóhalmiak 1701-ben egy hamisított oklevél hitelesítését érték el. Egy megdöbbentő párhuzam azonban arra utal, hogy az egri káptalani hivatalban a „hitelesítés” során kreálták az okmányt, amelynek ere-detije nem létezett, tehát nem is maradhatott fenn. A Murányhosszúrét és Rőce között folyó per adatai olyan egyezéseket mutatnak a jászsági oklevéllel, amely semmiképpen sem lehet a véletlen műve. Nem csupán a birtokosok személye egyezik meg, hanem a teljes ügymenet es-eménysora, a bírák személye, a döntés napja, valamint a kifizetett zálogösszeg is. A jákóhal-miak számára 1701 tavaszán adták ki a „hitelesített másolatot”, a murányhosszúrétieknek pedig 1702 januárjában, ez utóbbi egy-két apró módosítást (pl. az egyik ügyben a váci káp-talan járt el, a másikban a jászói konvent) kivéve a másik másolata. Az ügyben eljáró egri káptalani személyek tehát korrumpálhatók voltak, és a szomszéd települések birtokvitájában jelentősebb kockázat vállalása nélkül kiadhattak olyan fiktív tartalmú másolatokat, amelyek az egyik település „ősi” jogát igazolták. A módszer a korban nem példa nélküli; Szeged városa 1704-ben a Tiszából „kihalászott” 1200-as évszámú pecsétje hitelesítését érte el a magyar ka-maránál, és mivel ennek barokk címerképe egyértelműen elüt az Árpád-kori pecsétképektől, itt is feltételezhető némi – nyilvánvalóan ellentételezett – jóindulat a bírálók részéről.
Ennélfogva az első hiteles dokumentum, mely a Berényszállási jászokról szól „csak” 1412-es. Pontosabban egy jászról van szó, arról a Péter fia, Lászlóról, aki a maga, és az összes magyarországi jász nevében kérelmezte egy néhány évvel korábbi kiváltságlevél megújítását a „nagyobb jogbiztonság végett”. A hivatkozott oklevelet 1407-ben adta ki Zsigmond király (1387–1433), és két fontos kiváltságot biztosít valamennyi jász számára: a teljes vámmentes-séget, és azt, hogy csak saját kapitányaik előtt perelhetők. Csak találgatni lehet, hogy miért pont egy berényszállási jász kérelmezte ezt a megerősítést, de a 14. századi jász kiváltságok nyilvánvalóan szélesebb körűek voltak, a kiragadott két pont elsősorban a távolsági kereske-delemben érdekelt személyeknek kedvezett.
A „nagyobb jogbiztonság” érdekében nem csupán a jász kiváltságokat erősítik meg ekkor-tájt, hanem Kerekudvar/Tyukod 1387-es határait is, ez utóbbit – vélhetően új tulajdonosként – Jakab (gyöngyös)patai esperes kezdeményezte 1404-ben. Ha nem a korábban említett Becsei Töttös telepítette be a jászokat a Zagyvától délre eső Iva és Hacak területére, ak-kor a 15. század elején jelenhettek meg Berényszálláson, illetve szűkebb környékén. Ekak-kor már bizonyosan „filiszteusok” lakják Árokszállást, Négyszállást, Apátit és Kisért, akik gyors ütemben próbálják a „jász jogot” kiterjeszteni a szomszédos, illetve közeli településekre.
Ezt bizonyítja, hogy 1411-ben kíséri és ladányi jászok próbálják elfoglalni a Cegléd melletti Külsőhegyes és Belsőhegyes birtokokat, amely ekkor az óbudai apácák tulajdonát képezi.
1423-ban az árokszállási, tíz évvel később a négyszállási és fényszarusi jászokat tiltja el Zsig-mond király a heves megyei Szentandrás pusztájának használatától. A kétségkívül letelepült életmódú, földművelő jászok „földéhsége” egyes esetekben közösségeiket is szembeállította.
1393-ban a négyszállásiak a szomszédos Apátiszállás földjét is elszántották.
A jász betelepülés és terjeszkedés időszakában került a földbe Jászalsószentgyörgy ha-tárában egy több mint huszonötezer denárból álló pénzlelet. A pénzek egy cserépedényben voltak a földbe ásva a Telek-dűlőben, ahol egy Árpád-kori település, és annak temploma is előkerült. A 12 kilogram összsúlyú pénzleletben I. Lajos, Mária királynő és Zsigmond denár-jai mellett egy török akcse is előkerült, és mivel a teljes feldolgozása még nem történt meg, a leletegyüttes további meglepetésekkel is szolgálhat. A pénzek közül messze a leggyakoribb típus Luxembergi Zsigmond egyik verete, mely az eddigi ismeretek szerint 1390 és 1427 között volt forgalomban, az elrejtésre ezután kerülhetett sor. Az elrejtés oka nem ismert, eb-ben az időszakban semmilyen hadi esemény nem érintette vidékünket, ugyanakkor valakinek alapos oka (egyszersmind ideje is) lehetett a nagy mennyiségű ezüstpénz biztonságos elhe-lyezésére, amit aztán neki nem volt módjában elővenni, az elrejtés helyét pedig más nem ismerte. Jászalsószentgyörgy középkori elődje (melyet kapitányi családjáról Gerlaszentgyörgy-nek is neveztek) nem sokkal 1425 (a település első említése) előtt települhetett be jászokkal.
Amennyiben a település ekkor a Telek-dűlőben volt, és nem 2-3 km-re, a mai helyén, akkor elképzelhető, hogy ennek során történtek olyan események, melyek a pénzlelet elrejtéséhez vezettek.
Néhány évtized alatt Berényszállás vitathatatlanul a kialakuló Jászság központja lett. Mivel az az oklevél, amellyel igazoltnak látszott korai létrejötte hamisnak bizonyult, vélhető, hogy központi szerepének kialakulása nem „ősiségének” (előzőleg a legkorábban adatolt jászsá-gi település volt), inkább földrajzi helyzetének köszönhető. Jászberény – bármely térképen – látható módon csaknem minden irányból jász településekkel szomszédos, hozzá képest mind Apátiszállás, mind Árokszállás, mind Fényszaru egy napi járóföldön belül helyezkedik el, közös ügyekben természetes módon adódó helye bármely fórumnak, akár közigazgatá-si, akár igazságszolgáltatási tekintetben. Egy 1442-es oklevél átirata Pohárnok István bírói működésének helyszíneként említi, akiről tudjuk, hogy a jászok ispánjaként már négy évvel korábban a „filiszteus” települések jövedelmeinek kezelője volt.
1442-ben említik először Berényszállás kapitányát, aki ekkor egy Frank nevű ember volt. A kapitányok „jász módon” birtokolták településüket. A középkorban ez azt jelentette, hogy a kapitányok a személyes katonai szolgálaton túl fegyvereseket (elsősorban íjászokat) is kiállí-tottak, ezen túl pedig termény és pénzbeli szolgáltatással is tartoztak az uralkodónak. Volt példa arra, hogy az uralkodó utóbbi fizetése alól mentességet adott, de a kapitányok tulaj-donképpen mégis csak királyi jobbágyok voltak, ezért igyekeztek személyüket és birtokaikat mentesíteni, és – különféle érdemekkel – lehetőség szerint országos nemességet szerezni.
1480-ban a berényszállási bíró, Pethő Balázs és esküdttársai közösen adtak ki egy oklevelet Árokszállás, Négyszállás és Fényszaru egy-egy esküdtjével, az iratot pedig a „jászok közössége” (communitatis Philisteorum) feliratú pecséttel látták el. Ez a dokumentum a Borsóhalma birtokjogáért folyó per összegyűjtött anyagában átiratként szerepel. A Jákóhalmától nyugatra fennállt települést – melyet korábban Barasónak neveztek – 1449-ben Hunyadi János kormányzó Mihálytelek faluval, valamint Necsőegyház, Fügedegyház és Lanthó pusztákkal együtt Bartalius Imrének és családjának adományozta. A következő évben megtörtént a birtokba iktatás, az adományt pedig 1453-ban a nagykorúvá váló V. László király is megerősítette. A Bartalius család férfitagjai 1484-re kihaltak, a kapitánysághoz tartozó jószágokért azonban perre mentek Imre és Demeter lányai, illetve utóbbi fiának özvegye.
A per végül – bár új örökösök is felkukkantak – egyességgel zárult. Demeter Márta nevű lányának férje egy berényszállási személy, bizonyos Zemleki György volt. A borsóhalmi lakosság már a mohácsi csatavesztést (1526) követő években behúzódott Berényszállásra, az elnéptelenedett falu területét 1535-ben Szapolyai János király hivatalosan is az utóbbihoz csatolta.
Berényszállás a 15. század folyamán dinamikus fejlődés útján mezővárossá vált. A mezővárosok kézműves és piaci központok voltak, amelyek bizonyos fokú autonóm igazga-tással bírtak, annak ellenére, hogy zömmel magánföldesúri függésben éltek. Sok esetben maga a földesúr ruházta fel őket bizonyos kiváltságokkal, hiszen birtokának fejlődése sok tekintetben számára is hasznos lehetett. A jászok esetében egy különleges helyzetet teremtett az a körülmény, hogy a fontosabb városi jogokat etnikai alapon – jász kiváltságként – már korábban birtokolták: így a vámmentes kereskedést, a kapitányi szék joghatóságát, illetve a plébános választás (kegyúri) jogát Zsigmond kiváltságlevelei biztosították. Jogilag tehát a jász településterület egésze működött városként, de bizonyos dokumentumok alapján az önkormányzati működés nyomai is felsejlenek. A jász közösség egyes tagjainak – nyilván-valóan elsősorban a kereskedelemmel foglalkozó személyeknek – fontos volt azonban a jász kiváltságok átíratása, melynek eredményeképpen személyes igazolással folytathatták tevéke-nységüket. Ilyen átíratást – mások mellett – berényszállási személyek (is) kérelmeztek, 1446-ban András fia, Márton, 1458-1446-ban Gazdag János. 1492-ben Bálint bíró és Sándor Márton kapitány az árokszállási és négyszállási bírákkal együtt. 1498-ben azonban már a berényszál-lási bírák és esküdtek adták ki az 1407-es kiváltságlevél megerősítésének hiteles másolatát polgártársuk, Faraach (Farács?) Márton fia, István pap számára. A dolog érdekessége, hogy ez alapján István egyházi személyként kereskedéssel (is) foglalkozhatott. A mezővárosokat a szinte kivétel nélkül latin nyelvű források az „oppidum” megnevezéssel illették. Jászberényt csak 1533-ban nevezik konkrétan oppidumnak, ráadásul akkor is Négyszállással együtt, a gyakorlatban azonban már Mátyás uralkodása (1458–1490) alatt mezővárosként működött.
Ugyanakkor a székelyek és kunok közigazgatási központjaihoz hasonlóan a jászoknál is van szék (sedes), ez azonban nem egyetlen településre korlátozódik, Berényszálláson kívül Árokszállást, Fényszarut és Négyszállást is széknek nevezik egyes 15. századi források.
Egy település legfontosabb fóruma – békeidőben – gazdasági jellegű, ez a piac, illetve a vásár. A középkor folyamán a fejlődés záloga a vásártartási jog, melyet leginkább az ura-lkodó adományozott, s igazán ő biztosíthatta annak zavartalan működését, eltiltva az illeték-teleneket – beleértve saját tisztségviselőit is – a vásár vámszedésétől. Sajnos nincs adatunk Berényszállás középkori vásárairól, de a település gyarapodásának üteme alapján feltétele-zhetjük, hogy vásárközpont lehetett. A gazdaság másik jelentős hajtóereje volt a folyó, a Zagyva. Ma már sokszor nehéz elképzelni, hogy a napjainkra az árvizek elleni védekezések miatt legtöbbször terhet jelentő vízfolyás a középkorban egy sokrétű áldás volt. A sodrási energiáját vízimalmok sorával használták ki. Az áradások – melyek a hozzájuk való alkal-mazkodás miatt kevéssé voltak pusztítóak – halászó helyeket, nagy kiterjedésű, nedves (nyár végére sem kiégő) legelőket, kaszálóréteket hoztak létre és tartottak fenn. A közlekedésben és a teherszállításban ugyancsak hasznát tudták venni, és akkor még nem említettük az ipari szennyeződések nélküli, az év nagyobbik szakában iható folyóvizet. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a Zagyva közelsége jelentős szerepet játszott a kezdeti fejlődésben – még ha
ebből az időszakból nem is maradtak fenn adatok ezekre a haszonvételekre.A fejlődésnek nem hajtóereje, de fokmérője volt a tartós ferences megtelepedés. Templomuk és kolostoruk birtokbavételének IV. Sixtus pápa által kiadott engedélye 1472. május 18-án kelt. Ez a dátum egy hosszabb folyamat befejeződését jelentheti a jászok közötti ferences térítés kezdetétől a templom és a rendház épületegyüttesének megépítéséig. A térítésre azért volt szükség, mert a jászok keleti – ortodox – keresztények voltak, és így a kor katolikus szemlélete szerint eretnekeknek számítottak. Assisi Szent Ferenc és társai számára a pápa 1234-ben engedé-lyezte egy új szerzetesrend alapítását. A ferences rend kolostorai a korábbi bencés, ciszter, vagy premontrei gyakorlattal ellentétben nem egy alapító nemzetség, vagy egy birtokos sze-mély birtokadományából, illetve örökségéből jöttek rétre és tartották fenn magukat, hanem rendszeres „koldulásból”. Természetesen az úgynevezett koldulórendek nem az utcasarkon való ácsorgással töltötték idejüket, hanem társadalmilag hasznos feladatokat láttak el: beteget ápoltak, gyógyítottak, tanítottak és elfogadták mindazon adományokat, amit ezekért cserébe az emberek felajánlottak. Ezenkívül saját termelő tevékenységgel, zömmel kertészettel (zöld-ség-, gyümölcs-, fűszer- és gyógynövénytermesztéssel) is foglalkoztak, Szeged környékén például az alsóvárosi ferences kolostor kertjéből indult ki a paprikatermesztés. A kolostor és a templom építése nyilvánvalóan évtizedekig tarthatott, így a berényi ferences közösség létét legkésőbb a 15. század közepétől indokoltan feltételezhetjük.
A ferences kolostoregyüttes a településközponttól távolabb, de a Zagyva közelében épült fel, egy nagyméretű dombon. A gótikus templom lényegében ma is látható, míg rendháza már nem a középkori, a 18. században építették. 2000 őszén megelőző feltárásra került sor a rendház négyzetes belső udvarában, illetve a külső udvaron, a feltárás a két helyszínen tervezett díszkövezés, illetve építkezés miatt vált szükségessé. A belső udvarban – melyet a hagyományos kolostori építészetben négyzetes alakjáról kvadrumnak neveztek – két irány-ban összesen 40 m²-t tártak fel. A 18. századi építkezés előtti tereprendezés nyomait, illetve az azt követő járószint nyomait sikerült megtalálni, a korábbi objektumok azonban leletanyag hiányában nem keltezhetők. A külső udvaron egy patakkövekből rakott falalapozás került elő, a 70 cm vastagságú felmenő fal téglából volt. A vélhetően földszintes épület közelében ke-mence, szenes kályha omladékával feltöltött gödrök, letéglázott felület részlete látott napvi-lágot. A megtalált épülethez nem köthető szórványleletként egy 1540-es lengyel garas került elő. További kutatásra akkor nem került sor, de a feltáró régész ásatási jelentésében
A ferences kolostoregyüttes a településközponttól távolabb, de a Zagyva közelében épült fel, egy nagyméretű dombon. A gótikus templom lényegében ma is látható, míg rendháza már nem a középkori, a 18. században építették. 2000 őszén megelőző feltárásra került sor a rendház négyzetes belső udvarában, illetve a külső udvaron, a feltárás a két helyszínen tervezett díszkövezés, illetve építkezés miatt vált szükségessé. A belső udvarban – melyet a hagyományos kolostori építészetben négyzetes alakjáról kvadrumnak neveztek – két irány-ban összesen 40 m²-t tártak fel. A 18. századi építkezés előtti tereprendezés nyomait, illetve az azt követő járószint nyomait sikerült megtalálni, a korábbi objektumok azonban leletanyag hiányában nem keltezhetők. A külső udvaron egy patakkövekből rakott falalapozás került elő, a 70 cm vastagságú felmenő fal téglából volt. A vélhetően földszintes épület közelében ke-mence, szenes kályha omladékával feltöltött gödrök, letéglázott felület részlete látott napvi-lágot. A megtalált épülethez nem köthető szórványleletként egy 1540-es lengyel garas került elő. További kutatásra akkor nem került sor, de a feltáró régész ásatási jelentésében