Az Árpád-házi királyok uralkodása idején még semmi jele nem volt annak, hogy az Észak-Alföld területén, a Tarna és Zagyva folyók mentén egy önálló történeti-néprajzi tájegység fog kialakulni. Ez a táj – melynek látványát meghatározza a Mátra kéklő hegytömege – a honfoglalás és az államalapítás korában „emberföldrajzilag” nem különbözött a szomszédos tápió-vidéki vagy tiszai tájaktól. A leletek alapján itt is a magyar népesség élt. Bár a kialakuló Heves vármegye területén a 11. században volt egy besenyő telepítés (a mai Füzesabony és Abádszalók között), de nincs egyértelmű nyoma annak, hogy ez a mai Jászság területét érintette volna. Egymástól 3-5 km-re épültek fel a templomok, mellettük és közöttük pedig sokszor több tucat hektárnyi területű falvak álltak. Szent István törvényei szerint tíz falunak kellett egy közös templomot építeni, a terepbejárások viszont azt igazolják, hogy a 13. század-ban egy templomhoz/plébániához 2-4 nagyobb falu tartozhatott. Nagy kiterjedésű település-feltárások hiányában nem tudjuk, hogy ezek kisebb falvak összeolvadásából alakultak-e ki, avagy már a 11. században ezzel a településszerkezettel számolhatunk.
Erre a viszonylag sűrűn lakott, virágzó tájra sújtott le a tatárjárás első hulláma. 1241 már-ciusára a Magyar Királyság sorsa megpecsételődött. Ugyanis anélkül, hogy lakói sejtették volna, az országot ekkorra harapófogóba zárták a tatárok, akik az Északi-, Keleti- és Déli-Kárpátok szorosai ellen egyszerre indították meg támadásaikat. A fősereg Batu kán vezeté-sével a Vereckei-szoroson tört be, miután annak fenyőfákból emelt torlaszait orosz foglyaik-kal szétbontatták. Dénes nádor csapatait felmorzsolták, a kevesed magával menekülő nádort egészen Pest városáig üldözték. A tatár portyák tehát már ekkor, a muhi csata előtt eljutottak az Észak-Alföldön keresztül egészen a Dunáig, és nem csupán falvakat, de városokat is (mint például a püspöki székhely, Vác) elpusztítottak. Az északkeleti irányba nyomuló királyi sereg mögött rejtekhelyeikről előmerészkedő túlélőket ismét váratlanul érhette a vesztes muhi csa-tából (1241. április 11–12.) Pest felé menekülőket üldöző tatár csapatok felbukkanása. Az ezt követő közel másfél éves tatár megszállás más vidékeken történt borzalmas eseményeinek is-meretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a későbbi Jászság területének települései megsem-misültek a tatárjárás során. 1994 óta régészeti bizonyíték is van a pusztulásra, ekkor került elő Jászdózsa határában egy 3 és fél ezer denárból álló kincslelet, amelyet kétségkívül a tatárok elöl rejtett el egykori tulajdonosa, de újból elővenni már nem volt módjában.
Történeti közhely, hogy a jászok a kunokkal együtt a tatárjárás után költöztek be a Kárpát-medencébe. A kunokról van is bőségesen adatunk a 13. század második feléből, elég arra gon-dolnunk, hogy az utolsó előtti Árpád-házi uralkodó maga is félig kun volt. A források azonban hallgatnak a jászokról. Látszólag kézenfekvő a magyarázat, hogy az Alföldre (kisebb arány-ban a Dunántúlra) költöző kun tömegben „elvesztek” a jászok, az írásos forrásokat lejegyző királyi kancellária s a papság nem is ismerte fel a szintén keleti öltözéket hordó, a magyartól szintén idegen nyelvet beszélő jászokat. A jászok – mint a később még részletezendő 1323-as kiváltságlevelük sejtetni engedi – a kunok uralma alatt állhattak, még ha ez a függőségi viszony távol is állt a feudális jobbágy-földesúr viszonytól. A keleti népeknél az etnikai
tényező egyébként nem sokat számított, a magyarok például kabar és alán néptöredékek-kel vegyesen érkeztek a Kárpát-medencébe. Ha kunok és jászok a „boldog békeidőkben”
egymástól elkülönülten élték is az életüket, az 1220-as évek tatár támadásai után nyugati irányba húzódva-menekülve bizonyosan keveredtek egymással. Bár a kun-kipcsak és az irá-ni jász nem kimondottan rokonnyelv, de az együttélés és a túlélést biztosító önszerveződés során kialakulhatott bizonyos mértékű kétnyelvűség is. Mindez megmagyarázná, miért nem hallunk a jászokról évtizedekig.
Van azonban a jászok „láthatatlanságának” egy másik magyarázata is, mégpedig az, hogy beköltözésük nem egy nagy hullámban, hanem lassan, folyamatosan történt. Az elméletet kidolgozó Györffy György a románok erdélyi beköltözésével állítja párhuzamba a jász betelepülést, amely szintén nem csapódott le írott forrásokban. A Moldva és Havasalföld területén élő jászok első lépésben a keleti és déli határok mentén telepedtek meg, és csak az 1320-as évektől kerültek „királyi jászokként” az ország belsejébe. A telepítés mozgatórugó-ja lehetett, hogy a magyarországi uralma megszilárdításáért évtizedeken át küzdő Károly Róbert bizonyos ellensúlyt próbált képezni a kevéssé megbízható kunokkal szemben a szin-tén könnyűlovas jászok felhasználásával. A mai Jászság területére viszont nem kerülhettek a 14. század közepénél korábban, hiszen az itteni birtokok nem a király, hanem az egyház il-letve a magánbirtokosok kezén voltak, a jászok telepítéséhez előbb ki kellett sajátítania, vagy el kellett cserélnie ezeket. Selmeczi László régész ezzel szemben az általa feltárt négyszállási jász temetők első sírjait a 13. század második felére keltezi, ezzel a jászok kunokkal történő beköltözését régészetileg igazolva látja. A legutóbbi évtizedben újabb kutatók foglaltak ál-lást pro és kontra a kérdésben, de a történészek jellemzően a régészeti leletek tanúságát nem tartották elégségesnek, míg a régészet oldaláról az okleveles forrásanyag tűnik rendkívül szórványosnak. Az eltérő álláspontra jutott tudományterületek érveinek objektív értékelése eddig jobbára elmaradt, így az alábbiakban egy kissé részletesebben szükséges áttekinteni ezeket.
Az első – a mai Jászság területén létesült – jász településre vonatkozó adat 1366-ból való, ekkor az „Árokmellék” nevű szállás „filiszteus” lakóit tiltják el Pásztó, Tar és Hasznos ha-tárainak használatától. Jászárokszállásról van tehát szó, melynek neve az Alföld északi és keleti részein húzódó 4. századi szarmata határvédelmi rendszernek a középkorban még jól látható sáncárkára utal – ezt nevezte el a nép később Csörsz-árkának, illetve Ördögároknak.
Harminc évvel később már mai nevével (Árokszállás) említik a települést. A források sz-erint filiszteusok, azaz jászok lakják, akik nyilván uralkodói akarattal kerülhettek ide. Csak-hogy a Gyöngyös patak partján fekvő Erdőárka 1291-ben még egy Miskolc nemzetségbeli Miklós nevű személyé, tíz évvel később pedig „Árok” falu az Aba nemzetség birtokába kerül.
Jászoknak ekkor még nincs nyoma. Az Aba nemzetség birtokait 1323 körül kobozza el Káro-ly Róbert, a kiráKáro-lyi telepesek beköltözésére tehát 1323 és 1366 között kerülhetett sor. Ugya-nez mondható el más jász településekről is. Az 1391-ben felbukkanó Apáti megegyezésre jutó birtokosai rokonok voltak, a királyi adományban részesült ősük a 14. század közepén élhetett. Szintén 1391-ben említik először Kisért, amelynek két birtokosa – János fia, Miklós és Madaras (vagy Gazdag) György – szintén közös őstől származhatott. Kisér egyébként a 13. század végén még nem létezett, területén Mezőárka és Halmaj nevű birtokok voltak, ezek neve nem csupán a középkori pergamenekben, hanem helynevekként is fennmaradt. Az írásos
forrásokból tehát arra következtethetünk, hogy a legkorábbi jász települések a mai Jászság északi és keleti szélein jöttek létre az 1330-as éveknél bizonyosan nem korábban. A nyugati részek települései még ennél is később „jászosodtak el”, hiszen a mai Jászfelsőszentgyörgy elődje még 1387-ben is a váci káptalan tulajdonában volt.
Nézzük meg a régészeti adatokat. Négyszállás a mai Jászdózsa határában fennállt települ-és, első említése 1391-ből való, ekkor nyugatról Apátiszállás szomszédja. Két évszázadon keresztül folyamatosan lakott, a tizenötéves háború alatt azonban a legtöbb jászsági települ-éshez hasonlóan elnéptelenedett, és nem települt újjá. Első temploma a falu keleti szélén volt, ezt még a jászok előtt, a 11. században építhették, majd a tatárjárás idején elpusztult épület helyére egy nagyobb templomot építettek a 13. század második felében a megtelepedő jászok, akik halottaikat is a templom köré temették (II. számú jász temető). Ugyanakkor még a középkorban a település nyugati szélén is építettek egy templomot – a feltáró Selmeczi László szerint a 15. században –, ennek szintén volt temetője (I. számú jász temető), me-lyet a 13. század második felében nyitottak meg. Utóbbi keltezés alapját az a két sír képezi, amelyekben átlyukasztott, vagyis másodlagosan felhasznált III. Béla (1172–1196) rézpénzek kerültek elő. Ugyanilyen korú, hasonlóan viselet részeként használt érem a nagykunsági Or-gondaszentmiklós középkori temetőjéből került elő, mely a feltárója szerint a tatárjárás utáni évtizedekben került földbe. Selmeczi szintén a 13. század második felére datált más leleteket is, mint például egy liliomos díszítésű pecsétgyűrű vagy egy ún. ereklyetartó mellkereszt, melyet egy kijevi műhely termékének tart. A régészeti leletanyag tehát szerinte egyértelműen a kunokkal együtt történő beköltözést bizonyítja, ezzel szemben „a megmaradt okleveles anyagra támaszkodva bármiféle kizárólagos érvényű történeti konstrukció fölvázolása ingov-ányos talajra épül”.
A történeti és régészeti adatok tehát látszólag ellentmondanak egymásnak. De csak látszólag.
A másodlagosan felhasznált III. Béla rézpénzeket tartalmazó 64. és 86. sír a 454 síros (I.
számú) temető déli szélén helyezkedett el a templom körüli temetőt körítő árok közelében. A
„13. századi” liliomos gyűrűt tartalmazó 180. sírból Mária királynő (1382–1395) denárjának töredéke is előkerült, mely alapján az említett datálás egyértelműen téves. A 161. sír erekly-etartó mellkeresztjének felső része törött, ezt utólag vaspánttal javították, azaz hosszú ideig használhatták. Így ha 13. századi darabról van is szó, akár egy évszázaddal később is földbe kerülhetett. Négyszállás igazi rejtélye azonban nem egyes temetkezések idejében rejlik. A település keleti oldalán megtalált – a tatárjárás előtti épületre ráépített – 13. századi templom volt a feltáró régész szerint a jász Négyszállás első temploma. A 15. században azonban nem ezt a templomot bővítették tovább, hanem a település másik végében építettek egy újat olyan helyen, ahol már volt egy korábbi „pogány” temető – ezt a vitatható korú leleteken túl meggyőző erővel bizonyítja a templom alapozási árkával megrongált, illetve megsemmis-ített mintegy tucatnyi temetkezés. Adott tehát egy település, amelynek két ellentétes végén ugyanannak a frissen megtelepedő – Selmeczi feltételezése szerint vallásilag és etnikailag egyaránt homogén – közösségnek két temetője is van. Példátlan dolog ez, mint ahogy az is, hogy ez a közösség a falu elhagyása nélkül elhagyja templomát, és egy másik helyen építsen újat. Hogyan magyarázható mindez?
Az I. temető sírjaiból – az említett 12. századi rézpénzeken túl – számos ezüstdenár került elő, melyeket egy ősi pogány szokást gyakorolva a túlvilági révész „fizetségeként” adtak
az elhunytaknak a hozzátartozók. Kilenc temetkezés Mária királynő (1382–1395) pénzeit tartalmazta, kettő Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) denárjait, egyben pedig Nagy Lajos király (1342–1382) „szerecsenfejes” denárjai voltak. Utóbbi pénzek a 41. sírból kerültek elő, mely a templom szentélyének középtengelyében volt. Ez a temetkezés nem véletlenül kerül-hetett ilyen frekventált helyre, inkább azt feltételezhetjük, hogy az elhunytat már a felépített templom belsejében temették el. Vagyis a templom – mivel a 15. századi keltezést csak a nagyméretű szentély miatt a feltáró régész által feltételezett ferences rendi kapcsolat „bi-zonyítja” – akár a 14. század második felében is épülhetett. Abban az időszakban, amikor Négyszállás feltűnik az írott forrásokban. Temetkezései pedig nem lehetnek sokkal koráb-biak, hiszen a moldvai „óhazából” hozott használati és viseleti tárgyak: a kérdőjel alakú fül-bevalók, fekvő nyolcas alakú csatok, sapka-, illetve kendőveretek, valamint csont tűtartók a pénzzel keltezett sírokból is előkerültek, így ezek esetében a 13. századi párhuzamok vajmi kevés keltezőértékkel bírnak.
A II. számú temetőben viszont bizonyosan voltak 13. századi temetkezések, hiszen egy kettős gyereksírból V. István (1270–1272) pénze került elő. Ugyanitt volt egy fonatos öv is, melyhez hasonló darabok a kun sírokból ismertek. A 24. sír övcsatjának párhuzamait szintén a kunoknál találták meg, bár a veretes öv divatja náluk is nyugati hatásra terjedt el. Ha tehát itt idegen etnikummal számolhatunk – az I. temető már említett két korai sírját is figyelembe véve – azok leginkább a kunok lehettek. A tatárjárás utáni évtizedekben ugyanis a kunok számos oly-an helyen felbukkoly-antak, ahol aztán nem telepedtek meg végleg, illetve a hód-tavi csata (1280) után jelentős részük el is hagyta a Kárpát-medencét. Az a tény, hogy írásos dokumentumok, il-letve helynevek a mai Jászság területén nem őrizték meg a hajdan itt élt kunok emlékét, ebből a szempontból nem mérvadó. Már csak azért sem, mivel helynévi emlékük a jászoknak sem igen maradt, a 14. században felbukkanó – ismeretlen jelentésű – Rassangot kivéve.
Jászapáti északnyugat felől ma is Tarnaörssel szomszédos, mint 1391-ben. Bő egy évszázaddal korábban Örs falu szomszédját még Nyéstának hívták, és a sári (ma Abasár) apátság birtoka volt. Györffy György a szomszédos Örs, valamint az apátsági birtoklás miatt feltételezte, hogy Nyésta és Apátiszállás azonos. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy 1264 és 1391 között a település nevet váltott, az új elnevezése azonban nem jász, hanem magyar nyelvű.
Sőt, a 14. század végén már bizonyosan létező és jászok által lakott települések (Árokszál-lás, Négyszál(Árokszál-lás, Apáti és Kisér) nevei kivétel nélkül a magyar nyelvből származnak. Ha a jászok nagyobb létszámú csoportjai a kunokkal egy időben, IV. Béla uralkodása idején költöztek volna a Tarna-völgy alsó részére, egy elnéptelenedett területre, nyilvánvalóan a saját nyelvükön nevezik el falvaikat. Jász helyneveket azonban a legkorábbi települések ha-tárában sem találunk; jó példa erre Jászapáti, melynek határpontjai közül több kiemelkedést is megemlít az oklevél, ezek azonban a „Bérchát”, vagy „Őrhalom” neveket viselik, és nem a 'halom' vagy 'domb' szavak alán/jász megfelelőit. Ugyanígy a vízfolyások a „Szék-ér”, a vízállások a „Székfertő” neveket viselték.
Ezek szerint a tatárjárás utáni években beköltöző vagy betelepített lakosság legalább rész-ben magyar nyelvű lehetett. Ezek Apáti esetérész-ben már csak azért sem lehettek a mongol in-vázió túlélői, mivel a korábbi települések nevét nem hagyták ránk, így többek közt a kinc-sleletet rejtő elpusztult falu nevét sem tudjuk, pedig az 1391-es határjárás egyik határpontja is ennek területére esik. A beköltöző jász népesség sem lehetett etnikailag homogén. Az Apátit
felosztó „filiszteusok” között felbukkannak a vélhetően kun identitásra utaló Kun, Terjén és Bokator nevek, a Károly Róbert által 1323-ban kiváltságolt jász nemzetségek zömmel iráni nevei között pedig Keskene, illetve Magar. Esetükben – az apátiszállási Temesvári és Gazdag családokhoz hasonlóan – nem dönthető el, hogy a jászok közé keveredett magyarokról van-e szó, vagy a magyar nyelvből történő névadás csupán az asszimiláció előrehaladott voltát jelzi.
A Temesvári előnév Györffy szerint bizonyítja, hogy a Magyar Királyság területére húzódó jászok egy ideig a Temesközben, az ország déli határvidékén éltek, ennek megfelelően az 1323-ban megörökített nevek közül a Mokzunt is a delibláti Makszondpuszta helynévvel hozza összefüggésbe – talán nem is alaptalanul. Az Apátinak a 15. században kapitányokat adó Horváthok nevük alapján nem lehettek jászok, és az sem valószínű, hogy egy beván-dorolt („gyüttment”) család egy-két generáció alatt eljutott volna a helyi társadalom vezető posztjára; esetükben is egy 14. századi vagy még korábbi megtelepedést sejthetünk. Vagyis a jászok által birtokolt Apátit korántsem biztos, hogy csak jászok lakták , s ez igaz lehet a többi
„filiszteus” szállás esetében is.