A smíró
De szomorú a nyár után, sárga levél zizeg a fán!
Bevonulás előtt egy-két nappal a Fogaskerekűvel szemben, a háztartási bolt melletti üzletben belevágtam magam a fodrász-székbe, s némi büszkeséggel ren-deltem meg a frizurát: – Nem lehet több a hossza négy centinél! A fodrászlányok ismerhették a behívóparancs őket érintő szakaszát, így az elvárt részvéttel te-kintettek rám, és kedvesen elbabráltak a fejemmel. Túl sokat nem kellett vágni a tollamból, mert az egy évvel korábbi börzsönyi kirándulás fotóin feltűnt, hogy hullámos hajam – hátulról addig nem láttam – Korda Györgyöt formáz, s rémü-letemben a muszájt megelőzve csaknem Félkopasszá fazoníroztattam a fejrésze-met. Már akkor is szerettem a problémák elébe menni.
Egy novemberi hajnalon indultam Máriaremetéről, hogy a várost átszelve idő-ben a Csilibe érjek. Addig csak azt tudtam, hogy a munkásmozgalom történeté-ben létezik ez a hely, pedig ágyrajáró voltam korábban Pesterzsébeten vagy két hónapig. Jóval később a művelődési ház színháztermében Hofit is hallgattam, mostanában pedig mindkettőről az ő Bevonulása jut az eszembe.
Ismertem a taktikát: nem jelentkezni, ha szólítanak, mert a fölösen behívot-takat a végén hazaküldik. Nekem azonban stratégiám volt: minél előbb túl lenni rajta. Hiszen ez a világ rendje. Ép vagyok, egészséges. Az összeíráson már túl vol-tunk, nem kellett átöltözni sorozási jelmezbe (elől semmi, hátul ugyanaz fordít-va), mégsem tudom elhagyni a Gazsi esetét, akinek harapásoktól sebes fütykösét
látva a sorozóbizottság – orvos, Hazafias Népfront, kieg. pk.ság – ugyancsak csó-válta a fejét:
– Bevegyük? Ne vegyük? – Hisz ilyen szerszámot még nem láttak!
– Csák óvátosán – így a cigány – mer’ nágyon fuáj!
Nos, engem bevettek. A behívó parancsot ennek emlékére magamnál tartottam.
Majdani lakásom egy fontos helyén szerettem volna kifüggeszteni, nem kimondot-tan a legtágasabb helyiségben. Gondoltam: felgyorsítja majd az eseményeket.
Erre a funkcióra az elkövetkező egy-két hétben mindannyiunknak szüksége lett volna. A szükség nagy úr, akkor is kínoz, ha nincsen. A ránk szakadt újoncki-képzési rendszerben ébresztőtől takarodóig úgy meghajtottak bennünket, hogy se időnk, se kedvünk se ingerünk nem maradt a szükséget elvégezni. Pár nap múltán részvéttel érdeklődtünk egymástól, ha valaki megjárta a WC-t: – Na, mi van? Si-került? – A csüggedt tagadást nagy sokára váltották fel az első diadalok. Vágyott lakásomban ilyen alkalomra az örömóda dallamát terveztem a lehúzóval elindíta-ni. Tény, hogy a seregben a sikeres produkcióhoz kellően elmélyült ülésezésre nem kerülhetett sor, mert a tisztesek hamar beordítottak az ajtón:
– Ollót adjak be, honvéd elvtárs?!
Bizony! Attól a perctől, hogy a teherautó begördült velünk a vaskapun, elvtársak lettünk, meg honvédek. Önkéntesen, mint közölték velünk.
A kultúrteremben szakaszokba szortíroztak bennünket, azután ismét:
– Gépkocsira! – s egy nem túl távoli épülethez gurultunk a leponyvázott járműn.
Visszafogott terelést követően odabent kezdtek bevezetni bennünket az erdőbe.
Civil ruhát leadni, élelmet kipakolni, irány a fürdő! Nem tartott soká, csupa vidám-ság volt az egész, el sem tudtuk addig képzelni, ahogy az öregkatonák üvöltöztek:
– Pattogjon, mint kecskeszar a deszkán!
– Kifelé szép harcos, ne pazarolja a szappant!
– Húzza hátra! – s mikor egy mafla kopasz hátulról két lába közé nyúlva érte el a hímvesszőjét, nagy röhögésekkel pontosítottak: – Nem úgy, maga szerencsétlen!
– aztán bizony előfordult ez is:
– Katona, olyan túrós a farka, hogy kenyérre lehetne kenni! Menjen vissza! – – Hajoljon előre! Húzza széjjel! – s ekkor előbb a farpofák közé majd a hónaljba vízipuskával rovarport durrantottak. Kinek ezért, kinek azért égtek az elálló fülei, hápogni sem nagyon volt idő, már szórták is kifelé a gyakorló ruházatot.
Trikó, gatya, molinó, zubbony, nadrág, nadrágszíj, derékszíj, majd a bőrcsizma, bokaszíjjal. – Mit csinál ember, a bal lábast a jobb lábára?! – mert bizony a Magyar Néphadseregben 1966-ban rendszeresített lábravalóval, a kapcával a gyopár nem tudott bánni. Tehát sajnálta az időveszteséget, mégis rögvest cserélte a négyszög-letű katonai textilt, mely művelet a beavatottakból újabb harsány röhögést váltott ki. Aztán:
– Na nézzék má’ megint töketlenkedik a bokaszíjjal: bal lábast a jobb lábára?!
– Most aztán nem fognak ki rajtam! – vélte a kopasz, és nem cserélt, pedig, ha lett volna ideje bármire figyelni vagy akármin csak kicsit is gondolkozni, akkor eszébe jut, hogy ő maga már az oviban meg tudta különböztetni a bal- és jobb láb-belit, s eszerint csatolta volna, mert másként nem is lehetett, a csizmája tartozékát.
Mire beöltöztünk, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy tudatlanok, maflák, semmit érők vagyunk. Hiszen nem tudtunk kommunikálni sem! A szót sem ismertük.
– Ne beszéljen! Jelentsen! – üvöltöttek ránk, ha nem volt valaki harsány. Meg-történt, hogy három-négy csontcsillagos körbekapta azt, akiben némi ellenérzést véltek felfedezni, s megszólították:
– Honvéd elvtárs! – erre a megtisztelt katona vigyázzban oda kell forduljon.
Mire a következő:
– Honvéd elvtárs! – újabb fordulat, majd ismét, körbe-körbe, oda vissza. Ahogy mondani szokták, bent voltunk a pörgőben! Ha elunták, még ott volt a tükör, a tisztelgést gyakorolni. Mert a tiszteletadást viszonozni kell! Akár húsz, harminc percig is…
A gyenguszból már alakzatban közelítettük meg a körletet. Menni persze még ezután tanultunk. Ulm honvédnek például nem nagyon ment: képességeit megha-ladta a szakasszal egyszerre odatenni a csizmatalpat a talajra, s hol van még ettől a menet közben balra – és jobbra át, a hátra arc hadművészete. A vigyázzmenetet nap, mint nap alakin gyakoroltuk, fegyverrel is, amelyet nyilvánvalóan úgy fogott meg a gyopár, mint kurva a liliomszálat, továbbá úgy állt a kezében, mint szűz lány szájában az apjafa…
Ebédlőbe jövet-menet jól esik a vigyázzmenet, ezért oda vissza mindig beiktató-dott efféle vastrapp, s ha találkoztunk egy tréfás kedvű öreg suvernyákkal, az nem átallott kedvesen érdeklődni:
– Mi újság, harcosok? Sündörgünk, sündörgünk? Nem tán lopni mennek?! – – Tegyék oda, a mindenit, hogy a kukacok agyrázkódást kapjanak a betonban!
– harsant válaszul a kiképzőtisztes, és mi odavertük a csizmákat, hogy feljött a talajvíz. Aztán:
– Nótát!
A budai kaszárnyára rászállott a gólya.
Vizet hozott a szájában kopaszok számára.
Mossatok kopaszok, mert koszosak vagytok, azt csak a jó Isten tudja, mikor szabadultok.
A nóta vitt bennünket, nem pedig operaária. Gyakran a nagyapákét éne-keltük, néha az apákét, majd egy tábor-tűz mellettit. Először taszított, aztán csak különös volt a csizmák csattaná-sával együtt hallgatni-harsogni a két évvel korábbi, el nem múlt érzelmeket idéző dalt: Sugó partján hagytam én a szívem…
– Nóta állj! Szakasz állj! Egy, kettő!
– Első raj! Fodrászhoz lépés indulj!
No, a ruházat, a mozgás, a beszéd militarizálása után ez még hátra volt az átváltozáshoz: a négy civil centi he-lyett a gyufaszál, a civil fazon hehe-lyett a gyufafej. Ezután kezdtem igazán érteni
Kafkát, a hősét, az átváltozott Gregor Samsát. A katonakönyv fényképe igazolja, nem voltam egyéb, mint egy, az erdőbe bevezetett, nyúzott, meghajtott smíró.
Budapest 114 Pf. 75/B
Maczó honvéd otthagyta a fogát.
Az alapkiképzés idején, ha időnk engedte, leveleket írtunk. Eskütétel előtt lá-togatót nem fogadhattunk, így aztán felbuzdult az írhatnékunk. Jöttek-mentek a levelek. Mókuska naponta írt és kapott az ő Mókuskájától, s nem akadt olyan durva lélek, aki nem szeretettel tréfálkozott volna az ellesett kölcsönös megszólításon.
Mások ritkábban jutottak levélhez, még akkor is, ha ők maguk írtak.
Maczó honvéd kis híján Mikes Kelement hajazta, hiszen nem és nem érkezett válasz a két-háromnaponta innen, a messzi távolból a Zágon helyett Cigándra kül-dött sóhajaira. Pedig bevetette a csodafegyvert: borítékcsicsázó művészek steppelt paplan alapra pasztell áttűnéseket varázsoltak apró kis nefelejcsekkel, amilyene-ket az akkori papíripar, de még a külkereskedelem sem tudott túlteljesíteni. A mes-termunkákat hosszúkás, drága, dobozos készletből kikerült kopertán állították elő, amelyen gyönyörű magyar bélyegek díszlettek: így aztán a postástól az egész falu megtudhatta, hogy a címzett mennyire fontos a feladónak, aki egy különös postacím – Budapest 114 Pf. 75/B – mögé rejtőzik.
A nagydarab srác felettem aludt, s levelezésileg annyira búnak adta a fejét az árva, hogy felajánlottam irodalmi közreműködésemet a válasz kicsikarására. Vagy
A katonakönyvben.
bízott bennem, vagy úgy gondolta, hogy most már nincs mit veszíteni, ezért elfo-gadta és lemásolta szépen az én szívhezszólómat, amelyre, büszkén mondhatom:
végre feleltek! Ha nem így lett volna, nem emlékeznék az esetre, de a ritka sikert kár volna feledni! Maczó honvéd sem feledhette, amit írtak neki!
Máig nem tudom eldönteni, volt-e valami különbség a sosem látott lányhoz az alig ismert fiú lelkébe fészkelve írott szokványos levelem, és az akkori verseim kö-zött. A levélben több lehetett a közhely, ilyenek, mint a mosolygó fiatal, csókok a szélben, de biztosan elmaradtak a ragrímek, amelyeket egy versben a katonaélet egyhangúságára lehetne fogni. De nem fogom. Pedig majdhogynem fogságban ír-tam. És fogas probléma lett belőle.
Szilveszter 1966
Most újra írok neked, magamnak, most újra látlak
mosolygó fiatalnak
morgó árnyak menetben elvonulnak, de látlak, s a szélben megcsókollak csókollak hosszan.
Ez vers, ha vers is a katonák dobbanása versként születtünk, fegyver a rím hibája, tétlen imbolygó ballada a katona értettem szava az éj lassú madara száll tova csendben.
Káromkodásban sír fel a gyerek, túlnan ablakok,
túlnan emberek papírtrombiták.
Üvegcserép hull, szitok hallatszik át.
BUÉK!
Ne feledd, kedves, a katonát, a katona nevét…
Hogy mikor és hol követtem el? Az irodalomtörténet számára valószínűsítem:
egyéni tanulás idején, a Hidász utcával párhuzamos földszintes épület egyik tanter-mében. Talán épp ezért bontják le mostanában. Üldözik a tiszta lírát. Ritkán marad-tunk magunkra. Kopaszként szinte minden percben törődtek velünk, hogy beletö-rődjünk. Nem lehetett, akár csak egy levéllel kettesben maradni, álmainkat riadók szabdalták, de szabad volt cenzúrázandó levelet írni, és a téglakerítés fölött könnye-dén átlendülve álmodozni cenzúra nélkül.
Ha mi önkéntes harcosok kimenőt ritkán kaptunk is, a katonai eskü után kísé-rő nélkül kijárhattunk fogat húzatni a Honvéd Kórházba. A reggeli eligazítás után hárman-négyen a Budagyöngye piac drosztján taxit fogva igen hamar a Róbert Ká-roly körútra értünk. A fogorvosi rendelőben rögvest székbe került a páciens, majd a rutinos művelet után maradt pár szabad óránk – odakint. Ha az ember átesett az alapkiképzésen.
Pechemre az egyik fogam még eskütétel előtt begyulladt, ezért – más alkoholhoz nem jutván – esténként szájvízbe áztatott WC-papírral borogatva csökkentettem a fájdalmat, hogy kibírjam, és később szabadlábon jussak a kapun kívül. Különben is duplájára nőtt az orcám! Még mondja valaki, hogy a sippantónak nem lehet nagy pofája!
Idővel nem várt csapásként egy, a vállapján hosszanti csíkot viselő fogcsősz ér-kezett a gyenguszra, ettől kezdve semmi sem motiválta a fogáldozatot. Miatta már nem mehettünk a Honvéd Kórházba, kezelést pedig csak pénzért, jó pénzért vállalt a jó doktor. A zsold havi hetven forint, ennyivel nem érte be, az orvosegyetemen meg-kapta az alapkiképzést a bajtárs.
Maczó honvédet azonban ezek a nüanszok nem érintették. Hamarosan válasz érkezett a sorrendben hatodik-hetedik, de ezúttal általam írt, igényes, érzékenyítő episztolára. (Cím: Budapest 114 Pf. 75/B.) Még hogy válasz! Kisebb világmagyarázat-tal felérő, tanulságos, mégis egyszerű logikai levezetés:
– Józsi, te bevonultál, Jancsi meg leszerelt. Hát akkor mit akarsz?! –
Maczó honvéd ekkor döntött, majd otthagyta a fogát. Mind a hatot. Ennyit kellett kihúzatnia, hogy leszereljék.
Nekem több maradt meg. Az el nem küldött válaszkérő versem is.
Szemle
A bevonulás után, amelyet passzívan elviseltünk, az alaki foglalkozás és a kör-lettakarítás volt a legtöbb, amelynek fizikailag eleget kellett tennünk. A reggeli torna feszes, de időben behatárolt és kibírható, a harcászati kiképzés legkínosabb részét, a teljes vegyvédelmi felszerelésben történő futást pedig valamilyen mérték-ben mindenki elsumákolta.
A legelső kimondottan katonai művelet, amelynek megtanultuk a jelentését, a szemle. Ez az előbb említett alakizás és a körlettakarítás összeolvadását képezte.
A szombati pol. táj.-t és az ebédet követően hozzáláttunk az addigi sika-mika me-tódusok egyesítésével és irrealitásba hajló tökéletesítésével a körletrend szemlére történő kialakításához. Portalanítás, ablakpucolás eddig nem volt műsoron. Az előbbibe a vaságyak belső pereme, az alsó- és felsőágyasnak együttesen rendszere-sített, fél combig magasodó kisszekrény alja is beletartozott. Az ablakpucoláshoz köpködni szabad volt, és használhattuk hozzá a napi sajtót, mosószer, eszköz nem járt. Amint az irodák szenes kályháinak reggelenkénti üzembe helyezése is gyújtós nélkül történt: fát és szenet találtunk a pincében, a többi a mi találmányunk kellett legyen. Norma: tizenöt perc.
– Katona! Fesse be az eget! –
Erre csak egy civil kérdezhette, hogy mivel, mert a harcos válasza:
– Értettem! Milyen színűre? –
A kályhákat a szemle alkalmából mostuk ki első ízben belülről. Később elő-fordult takarodó után is, ha a még pislákoló parázs feltűnt az ütinek. A felmosás szokottan a kövezett folyosón végigöntött egy-két vödör vízzel történt, ultrával habosítás, majd a gyökérkefe következett. A művelet nem csak terpeszben, előre-hajolva, hanem kefével, csizmásan guggolva is végezhető. Nem maradhatott ki a szegélykő, a küszöbök súrolása. Reszketett az ember ina, de a parancsot nem lehet megbaszni, mert több lesz belőle. Az összes ajtólap portalanítva, lemosva, a napos dobogója, a kis asztal, rajta a kurblis telefon, a század-könyv, vagyis az ügyeleti napló. A falakon fontos információk, például az amerikai rakéták típusait bemuta-tó nyomat, a rendfokozatok tablója szintén pormentesítetté vált. Előfordulhatott, hogy a szemléző az ajtólap felső szélén húzta végég az ujját, s ha szürke, bár nem ra-dioaktív elszíneződést talált, a kimenő és a pihenőidő halasztást szenvedett, mert a „gyakorlatot” meg kellett ismételni.
A hálókban padló, ezt nem minden szombaton kellett felmosni, sikálni, bee-reszteni, de az emeletes vaságyak alatt nem létezhetett egy apró pihe, még annyi sem. Az természetesen megesett, hogy takarodó után egy öreg katona feljajdult, hogy: – Jaj, Döncikém, jaj nekem, beteg vagyok, meghalok rögvest! – mire a csont-csillagostól nem késett a részvét: – Mi baj, aranyom?! – A derekam, pajtás, most kezd kisebesedni! – Ezt a panaszt egy öregjóskától a vele együtt bevonult őrvezető az ő érző szívére vette, így a részvétnyilvánítást a kopaszoknak elrendelt Ébresz-tő!-vel toldotta meg. Fel kellett deríteni, majd bekeríteni az ágy alatti taposóaknát, aztán megadva a módját, díszkísérettel lapáton a WC-be vinni a pillanatokkal ko-rábban a tréfás kedvű öreg harcsa által maga alá ganézott csikket…
Nem állítom, hogy az empatikus Etter Dönci rossz ember volt, de jó se. Hiszen be is riadóztathatott volna bennünket, mint Czövek honvédet az alapkiképzés ide-jén, takarodó után, majd: teljes menetfelszerelésben fóka-móka. Ez ám a mulatság!
Kocsedó!
Emeletes ágyból lepattanni, egyenest a csizmába! Ha sikerül sem jó, mert riadó esetén a legelső mozdulat a rohamsisak fejre csatolása. Kifogunk az imperialista atomrakétákon! Azután pizsamát le! Ha lejönne, de a nyak nyílásán nem fér keresz-tül a sisak – röhögi a kiképző. Sisak le, pizsama felső utána, sisak fel, trikó utána, ha átfér, jó, ha nem: sisak le… Aztán teljes felszereléssel, hátizsákkal, sátorlappal, rohamásóval csizmásan jelentkezni a takarítási műveletre: felmosni a lépcsőházat pincétől a padlásig. Két emelet, három szint, az irány csöppet sem érdektelen. Czö-vek honvéd a művelet elvégzését a még mindig az ágyban fekvő, addig is jókedvűen viccelődő felettesének jelentette, majd a nagyképű dorgálást ekként nyugtázta:
– Kérek engedélyt a gyakorlatot megismételni! – És lőn.
– Czövek honvédnek takarodó! – Azaz lefeküdni, ami teljes felszerelésből nem olyan egyszerű. Nem mindegy, hogyan kerül a hátizsák az ágy vasára, s a levetett gúnya stokizása külön művészet. A katonai sámli lapján négyszögletesen össze-hajtva úgy helyezendő el a ruházat, kapca, két gatya, trikó, molinó, ing nadrág, zubbony, hogy a stoki széleivel minden oldala elvágólagos legyen, felül pedig asz-tal-sima, vízszintes az egész építmény. Ha nem megy, gyakorolni kell. Á lá Sztalin elvtárs.
Mikor az újonc a felső ágyra mászott, újra harsant a parancs:
– Czövek honvédnek riadó! – és sisak-pizsama-sisak, ahogy elébb, és pincétől a padlásig… Ki tudja, hányszor még akkor éjjel. Mert a smíró engedélyt kért újra, meg újra. Aztán az első év végén, épp az igazi, nagyszabású szemle napján, amikor Czövek honvéd Vácdukáról alkalmatlanság címén leszerelt, akkor szakaszkötelék-ben irigyen tűnődhettünk: Vajon ki a hülye, civil Czövek, vagy mi?
Az első szemle délutánján még előttünk álltak az efféle gonoszkodások. Hanem álltunk mi is, a munka végeztével a megszabott időben az ágyak mellett Pihenj!-ben, és elvágólagosan, mint az összehajtott és kétfelől alátűrt másod-lepedő a pokróc-cal takart vaságyak végében. A szemlézőre várva stokira nem ülhettünk. Pedig annak a sima lapját fenékkel illetni nem idézett volna elő állagbeli deformációt, ellentétben a hepehupás matracos ággyal, amelyiken a takarót és a lábtóli lepedőt olyan simára és vízszintesre formáztuk, mintha márványból faragták volna ki. Az egy sorban lévő emeletes ágyak spárgával belőtt vásznainak fehére a szocializmus szempontjából tekintve a rend és fegyelem kellő szintjét és az összhangot mutatta.
Ugyanezt igazolta a párnák közelébe tájolt, előírásosan háromszögre hajtott tö-rülközősor is. Az így megalkotott fekvőhelyekkel nemcsak a szemlélőre várva, de tizenöt perccel a takarodó előtt köznap sem érintkezhettünk, mert az efféle érint-kezéseket követően megjöhetett a gólya. Lefekvés nélkül odakint ez nem jellemző.
A szemle természetesen sikerült: csak egyszer kellett ismételni, hiszen az ablak-nyílásokban még látszott néhány, a külső falról lecsüngő, katonailag nem rendsze-resített, elszáradt folyondár. Megfodrászoltuk. Egy sápadt, csöndes miskolci srác-cal a Honvéd Kórházban cselekedtek ilyesmit. Hatvan napig. Csonttuberkulózisban
szenvedett, s a szemle előjátékát, a feszültségnövelő bő másfél órás ácsorgást már nem bírta végig. Összeesett. Alkalmatlanként bevonultatták. Nem irigyeltük, bár élt, mikor leszerelt.
Guszti
Sem újoncként, sem leszerelőként nem voltunk elragadtatva saját harcérté-künktől. Nem láttuk értelmét a két esztendős bezártságnak, a lagymatag kikép-zésnek, alig találkoztunk vérbeli katonával a budagyöngyei laktanyában. A mi sor-ványunkból csak egy-kettő vállalt csontfőhadnagyként további éveket. A katonai dilemmák közül nem az öt évre aláírható továbbszolgálat, azaz leszerelni, vagy bennmaradni okozott fejtörést, bár az utóbbi lehetőség engem is megkísértett.
A sereg – a kezdő hetek reggeli tornáit és néhány szokatlan takarítási metódust leszámítva – nem jelentett komoly fizikai megterhelést számunkra. Az első katonai műveletet a fókával végeztük. Még azokat is megviselte a széles terpeszben felmo-sóronggyal faltól falig végzett akció, akik korábban odahaza elkövettek hasonló-kat. Az, hogy erre a körletben – magyarán: ahol laktunk – napjában többször is sor került, nem csak a tisztaságot, hanem az alá-fölérendeltségi viszonyok tisztázását is szolgálta. De tény és való: a laktanyánál jobban takarított közintézményt, kórhá-zat, iskolát, kultúrpalotát életemben nem láttam, beleértve a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házát, ahol szintén loptam a napot, már a hetvenes években, pár hónapig.
Meg kell valljam, otthon nem a házimunkában nyújtott segítségem hiányzott 1966-67 fordulóján, csak én magam. Egy-egy nagytakarítást meg hasonló alkalmi megmozdulást kivéve minden házi munka anyánkra maradt. Mondhatnám cini-kusan a gengszterváltás idején alkalmazott frázissal, hogy ez történelmileg így alakult, de azt majd máskor. Inkább elárulom, hogy Anyunak 1966 őszén a mun-kahelyén is eszébe juttattak.
Az asszonyok ugyanolyan kedvességgel és számítással kérdezgették őt a katona fiáról, ahogyan a saját dolgaikról meséltek. Egy idősebb nő, miután hétről hétre azt hallotta, hogy nem, még nem jött haza a gyerek, megunta. – Majd szólok Guszti-nak! – mondta. Igen ám, de a helyzet ezután sem változott. – Marika, még most
Az asszonyok ugyanolyan kedvességgel és számítással kérdezgették őt a katona fiáról, ahogyan a saját dolgaikról meséltek. Egy idősebb nő, miután hétről hétre azt hallotta, hogy nem, még nem jött haza a gyerek, megunta. – Majd szólok Guszti-nak! – mondta. Igen ám, de a helyzet ezután sem változott. – Marika, még most