Kiss József 1962 őszén még a Városmajor utcai iskolában vezette a 2708-as Ságvári Endre úttörőcsapatot, 1963-ban XII. kerületi úttörőtitkár lett belőle.
Az úttörőház leköltözött a Szarvas Gábor útról a Moszkva térre, így az iskolai légópince helyett hamarosan a mai Széll Kálmán téri emeletes ház vált a vizesek otthonává.
A vizes sapkát no-vember 7-én vettük fel először: a matrózoké csi-nosabbnak, a tányérsap-ka rangosabbnak tűnt.
Az ünnepség előtt a még épülő, lefelé fordított két kenun sorjáztak a vadonatúj sapkák. A Ka-pitány egyenként tette a fejünkre őket. Én voltam az egyedüli, hitelesített 60-as. Nem 56-os. Az-tán elhagytuk a
műhely-ként szolgált színpadot, Zászlóavatás.
az ünnepségre már alakzatban vonultunk be. Flottillás tiszt jelenlétében, úttörő csapatgyűlésen avattuk, azaz alapítottuk a vízi rajt: felszögeztük a zászlórúdra a kis, pajzs alakú rézlapocskákat a nevünkkel. A napló iniciáléja az apró pajzsokat megőrizte, a naplót meg én. A zászló alapszíne halványkék, nemzeti farkasfogak szegélyezték, közepén úttörő vagy vízi úttörő embléma lehetett. Hová lett vajon?
Legtöbbünknek tetszett az egyenruha, talán, mert mások nem hordhatták.
Egyszerre volt égő – mert feltűnő – és büszkeség tárgya a víziúttörő-sapka. Néhány évvel korábban, amikor a közeli grundokon indián életet élt a Vörös Agancs ban-dája, irigykedve néztem a Csabások lobogó szalagos sapkáját, a közeli és szintén szokatlan Oleg Kosevojra egyáltalán nem hasonlító Marco Polo feliratot. A Csaba iskola épületében – a körzethatárt tévesztve – jó, ha két órát töltöttem, aztán a Városmajor utcai iskolában mégis utolért engem is a vízi élet és a Másodkapitány.
Félkopasz a barátaival együtt vízre szállva ért kikötőbe.
Az 1962-es november 7-i csoportkép a Városmajor utcai iskolában készült, a földszinten jobbra, ahonnan a Temes utcai lépcsők fölé már emeletnyi magasságból lehetett kitekinteni.
A képen láthatók közül sokan már szakmát tanultak, mint a felül balszélen a sapkás Dűzni, azaz Karnitscher Péter, a jobb széli sapkás Horváthnak az édesapja volt a leány- és lett az egyesített leány- és fiúiskola igazgatója. A bal szélső Nemes matróz véletlenül került képbe. Az alsó sorban guggolók a vidám Baji Gábor, a dre-hus kivételével akkor még az általánost készültek elhagyni.
Víziúttörő avatás után.
Alul jobbról a harmadik Máriássy Ákos matrózsapkában. Fölötte jobbról Sípos Kati, szemüveggel Szikora Jutka – és karba tett kézzel – Kamenszky Ildikó. Alattuk az alsó sorban jobbról a második: Csicsó. Nem emlékszem, hogy a hajóépítésben részt vett volna, nem reszelt a légópincében tőrt sem magának. Vékony, de izmos, sűrű barna hajú, kissrác volt Standovár osztályából. Barátjával, Gyulai Lacival – ő aligha-nem középen az úttörő blúzos László Jutka mellett áll – érkeztek közénk. Jól meg-néztem magamnak Csicsót, hiszen egy iskolai ünnepélyen saját versével állhatott ki több százunk elé. Se rím, se ritmus, háborogtam belül irigyen, pedig ekkor már nem a versírás volt az egyetlen ambícióm. Aztán barátok lettünk.
A kép közepén úttörőingben László Jutka, aki ekkor már másodikos volt egy közgazdasági technikumban. Jutkától balra Bekó Ferire vélekszem, tőle balra mat-rózsapkában Gyulus, aki mostanára pszichiáter lett Amerikában. Balra kissé maga-sabban Csuberda, akkori barátom, aki erősen rejti magát az interneten. Megteheti:
szakértőjévé lett az informatikának. A feje fölött a felső sor közepén egy korát meg-előző, már akkor a piacgazdaságra készülő fiú is látható. Fischer Attila nyolcadikban arra a kérdésre, hogy – Fiam, mi szeretnél lenni? – határozottan vallotta, hogy: – Mun-kanélküli! – Tőle jobbra hetyke sapkával Kiszel Miska, a kedves csirkefogó, majd egy ismeretlen, aztán egy jópipa, vállán a már említett Horváth karja.
A pipa! Hogyne lett volna a pipa egyenruházati tartozék, hiszen a Másodkapitány is pipára gyújtott mielőtt randira indult volna a tornatermi színpadról, s ránk hagyta a palánkolt kenuk szegecselését. A kapadohányon kívül nemcsak piros tasakos Club-hoz, hanem bádog dobozos, préselt, édeskés, kétfajta kínai dohányhoz is hozzá lehe-tett jutni. Ezt váltotta fel a holland orientáció.
Egy év múlva az egyenruha matróz-inggel egészült ki. A leánygimnáziumok mat-rózblúzára csak a gallér hasonlított. Baján 1964-ben a rendőrök komolyan tanakod-tak, hogy milyen nyelven kellene tudniuk ahhoz, hogy különös öltözékű, nyolcadikos létére nyári szakállt eresztett Hoffmann – Hugó – barátunkkal szót értsenek. Ek-koriban – már nem Kádár-kolbászos, hanem Pick-szalámis jólétünkben – épp, hogy feltűntek a csíkos trikós, Ahoy!-jal köszönő csehszlovák turisták.
Nagyon hiányzik a csoportképről Ka-menszky Laci bácsi, a Kapitány. Ők ketten Kiss Józseffel alkottak meg valamit, amely sokunknak, becsületes vagány kölyköknek kikötőt, otthont jelentett. A modellező szak-körbe az ment le, aki akart, a markáns arcú, jó tartású férfi a kezébe adta a lombfűrészt.
Értett a fához, fémhez, főzéshez, hajvágás-hoz – csak a magas szobafestő létráhajvágás-hoz nem volt szerencséje az egykori, háborús balese-tet is elszenvedett magyar királyi repülő-tisztnek. Rácsodálkozott az ember, hogy: Ni
csak, a többiek ismerik, a beavatottak, főleg Kamenszky László öregcserkész a Kapitány!
a cések, – hiszen a nagyobbik fia oda járt. Aztán a bakon végignyújtózott a hajóge-rinc, kinőttek a bordák, a nagyra nőtt kenu vázát magam is segítettem a tornatermi színpadra átvinni.
Az úttörőcsapaton belül vízi raj alakult, nem az egyen-recept: egy osztály – egy raj mechanizmusa szerint. Vizes az lehetett, aki akart, s persze: akit bevettek. Néhá-nyan jó tanulóként is odakeveredtek, de tartósabban a melósok, a hajóépítők marad-tak köztünk.
S persze a lányok! Atyavilág: a lányok! Testvérek, házbeli ismerősök, s akiket ha-todik-hetediktől kísérgettünk az utcán, jártunk velük télen a VTSK kori-pályájára.
Akik, ha kellett, anyáskodtak, majd gyűrődtek velünk a mi kis tánciskolánkban, utóbb rock and roll Baján, twist Kisorosziban, és persze a Moszkva téri úttörőházban minden hétvégén. Két-három év múlva tatarozni is kellett.
Az avatás után látogatás a Boschba, a patronáló üzembe, ahol Dűzni apja dolgo-zott, díszőrség, ennyit megért a materiális támogatás, majd vissza a suliba, ahol az il-ledelmes napló szerint táncest volt, valójában buli. A csoportkép akkor készülhetett, a két kapitány ezért nem látható.
Nincs a képen László Vali sem, akire ez a vers emlékezik.
Minden lányarcból ő tekint rám Minden lányarcból ő tekint rám
Ruhája libbenését látom lányok szoknya-fodrán.
Ha szőke tincsek között pajkos szellő matat, Képzelem: övé a haj, az a hajfonat.
Cipők ismerős kipp-koppjára felkapom a fejem, S csodálkozom, hogy nem mellette lépkedem.
Szavak színe, zenéje hányszor becsapott, Mentem feléjük és mást találtam ott.
Ifjú legénybe – véltem gyakran, ő karol, Pedig neki már soha senki nem udvarol.
Naponta látom, hallom őt, sétál, siet, kacag, Szép ívű száját visszatükrözi egy kirakat.
A Duna-parton csorba lépcsőkön pihen, Könyvtárban ül, tanul, rám néz szelíden, Jön a parkon át rozsdálló gesztenyék alatt, Lánycsapatban sző jövőről álmokat, Hajó korlátjának dőlve nézi az eget, Nem is sejtve még a lappangó végzetet.
(László Gyula, Élet és Irodalom, 1975. október 4. 11. p.)