Olyan volt, mint a tetű, csak beszé-dileg létezett, sohasem találkoztunk vele. A büdösbogárról máig nem tudom, micsoda, mi a másik neve, hogy mond-ják pestiesen szólva, van-e állatrend-szertani besorolása, megnevezése. A büdösbogárnak gyerekkorunkban nem volt elmarasztaló tartalma, ahogyan a szógám titulusnak sem, amellyel ben-sőséges kedvesség jeleként illeti a vén Bence Toldit. Kishúgomra ilyenformán mondták nagyapámék: Olyan e’ mint a büdösbogár! Ami annyit tett: hogy alvás közben a kuferja, azaz a potroha felfelé áll.
A nagyházat, azaz a nagyszobát két ágy, egy dívány, egy rácsos ágy – helyé-re később sezlon került –, egy asztal, négy szék bútorozta, volt a sarokban egy éjjeliszekrény, és igen megbecsült darabként a varrógép. Én nagyapám ágya végénél előbb a rácsos ágyban, majd ugyanott a sezlonon aludtam, Hú-gom meg a másik oldalon nagyanyánk-kal, fal felől. Megesett, hogy hamarabb ébredtem, mit ő, ekkor láttam, hogy összekuporodva, hasához felhúzott
Nagyanyánk mögött az ágy, amelyben egykor ők ketten aludtak.
A falnál ágy, sezlon, jobbra az éjjeliszekrény a játékaimmal.
lábbal alszik. Akár a büdösbogár. Ilyenkor még kisebbnek látszott, mint nap közben.
Nem sokat foglalkoztunk egymással, hiszen természetes volt együtt létezé-sünk, az, hogy ő tesvírem, hogy neki hosszú, derékig érő haja van, fodros-pántos ruhája, nekem meg kantáros nadrágom és csikó-frizurám. Marikát gondosan fésül-te nagyanyánk, azután két fényes-kemény fonatba fonta a haját, hozzá tartoztak a szallagok, azaz: a masnik. Vásárban kapott egyszer sárgás üveggyöngy fonatot, a hajába valót, vagy nyakláncnak, nem tudom. Kalárisnak a gömbszerű szemekből felfűzött nyakláncot neveztük.
Szemek? Szép nagy barna szemére emlékszem, le nem tudnám rajzolni, pedig itt van. Szeretet, melegség, elfoga-dásra kérlelés lehet benne, meg félénk-ség mindezt megvallani. Mennyi még, amit nem mondtunk ki, csak tekintet-tel, szeméremből, hogy óvjuk a materi-ális valóságban lehetséges sérüléstől az érzést, a csak létező, de világba nem bo-csátott evidenciát.
Hogy nagyon szerettük egymást? – kérdezték egyszer tőlem. Semmi értel-me nem volt ennek, sose kérdeztük, sose mondtuk ki, csak ezzel a tekintettel.
– Kit szeretsz jobban, Markó, nagy-apánkat vagy nagyanyánkat? – ezt ugyan megkérdeztem, ő nem tette volna, hiszen csak arra szolgált, hogy a közvet-len egrecíroztatásomat végző egyik nagyszülőt hátrébb sorolhassam azon a mér-cén, amelyiket nyolc-tíz évesen módom volt felállítani. Kimondottan a fenyítések ellensúlyozására, gyerekbosszúból. A húgom nem szorult fegyelmezésre. Amúgy sem tartozott azok közé, akiknek az egyik ember elismeréséhez egy másik hátrébb sorolása szükségeltetett, valahogy így: Jancsi jó gyerek, nem úgy, mint Lackó! Vagy később: Márkus nagy színész, de nem akkora, mint Latinovits.
Egy alkalommal Nagyanyó vitt bennünket Pestről Záhonyba, az unokatestvé-rekhez. Vasutas-jegye volt Nagyapó után, de gyorsvonatra sohasem szálltunk, első osztályra sem, ahol, mint mondják, ha tetűvel nem is, de poloskával hamarébb ta-lálkozhatott az ember, mint a fekete-sárga lécezett ülésekkel rendelkező, dohány szagú fapadosokban. A többórás úton hol az ablakhoz vágtattam, hol a vécére, ha végképp nem akadt más programom: enni-inni kellett. A húgom – csonti kis cinege – csak ült csendesen, szájában a középső és a gyűrűs ujjával, alig moccanva nézelő-dött a többórás úton. Egy új felszálló család sarja azonban még nálam is többet rosz-szalkodott, nehezen és lármásan viselte a vasdobozban az idő múlását. Nagyanyó
Kishúgommal.
csak méregette, – Jól van a’ kedves, nyugtatta az anyát, aki a kisfián bosszankodva egyszer csak a sarokba intett, az ott ülő, az útra jól felöltöztetett húgom felé:
– Ne lármázz annyit, nézd csak ezt a gyereket, milyen jól viseli magát!
– Kislány vagyok! – vette ki egy pillanatra szájából egészen elvékonyodott két ujját a megszólított, majd szóra bírhatatlanul Záhonyig hallgatott tovább.
Felnőve már tudta, miről árulkodott a csontig áttetsző két ujj és a büdösbogár-ság, a magzati póz. Volt jártassága utána olvasni, került bátorsága végig gondolni, és maradt önfegyelme belül tartani az én szeparációs félelmeimből származó tüne-teim értékelését is. A végállomáson túlról is csak a szemembe néz, nem szól, csak felém bólint, mint elköszönése éjjelén, utoljára
Sok éve annak, hogy az urnára tekintve riadoztam:
– Ennyi? Csak ennyi? Oly kicsi lettél megint!
Kisbogaram…
Érintések
Ifjú kolléganőm tette szóvá, hogy csínján bánok az érintéssel. Nem lepett meg vele. A közvetlenségnek ez a kifejezése épp olyan ritka nálam, mint az, hogy valaki épp megismert személyt azonnal a nevén szólítsak. Megoldom személyes névmá-sokkal, nevet helyettesítő szavakkal. Pedig a másik ember megnyerésére nincsen szebb szó, mint az ő neve. Kapcsolatot jelez, összeköt, akár az érintés. Ha eljön az ideje.
Adrienn számára a beszélgetés taktilis kontaktus nélkül elképzelhetetlen. A kapcsolat nemcsak a nyílt tekinteten, hanem a vérárammal teli, élő test pillanatig tartó támogatásán nyugszik. Az áramkör zár, együtt vagyunk. Mi ketten, Adrienn és – akivé ifjabb kollégám, Gábor gondos minősítése folytán a társas érintkezésben lettem: Laci bácsi. Mindkettőnknek Lucája van: neki lánya, nekem unokám.
A másik ember, akit először érintünk: az anya. Testünknek első alkalommal azt üzeni ez az első Másik, hogy egyek voltunk vele. Amikor nem létezett, csak a Min-den-egy. Vajon az eredeti ős-egység sóvárgása parancsol az anyai mellre? Vagy csak a fiziológiai kényszer vonz bennünket a táplálékhoz és a meleghez? Mert egyébként nem maradhatnánk? De miféle lét volna az, amelyben egyedül az ehess-ihass-al-hass szükségletét sóvárognánk? S vajon az e sorba illő ölelés csupán biológiai ese-mény volna? Mert oda taszít a muszáj is? És csak az?
Mint mondják, az anyai ölelés mágiája adja a mintát az összes többihez, még ha magát az őseredeti vágyat az idő és szigorú társadalmi tabuk el is süllyesztették bennünk. Ha az egykorvolt-egységre öntudatlanul és szándék nélküli emlékeztető
érintésre jó választ kapunk, s kéz a kézben kapcsolódhatunk lélektől lélekig, akkor lehet esélyünk átívelni a Tóth Árpád-i jeges űrbe szétszórt milljom árvaságot?
A mindennapi bizalom gesztusától így jutunk el emberi létünk lényegéhez, a másik emberhez való kapcsolat régtől és mélyről jövő meghatározottságához. Hogy ebből a tőből milyen hajtások sarjadnak, melyeket metszi meg a kertész, melyek kerülnek kő alá, s közülük melyik burjánzik el, az egyike csodáinknak. Automatiz-mus nincsen, legfeljebb tendenciák, irányok, vonzások és választások – akárcsak ebben a Goethei utalásban. A hangzás puszta véletlene? Azt hiszem. Vajon tudom is?
A húgomnak sokkal kevesebb jutott az ölelésből. Ő kétévesen már biztosan el-szakadt a szüleinktől, én két évvel többet éltem velük. Az anyai gyöngédség leg-korábbi jeleiről nekem sincs emlékem, de négyéves koromig biztosan kitartott, megtartott.
Eszmélő gyerekségünkben jutott szeretet, puszi a nagyszülőktől, akik, mint afféle felnőttek, maguk határoztak az alkalomról és a módról. Többet adtak, mint amennyit ők maguk kaphattak övéiktől egykor. Ritkán, és mindig kicsit visszafo-gottan becéztek. A kemencepadkán üldögéltünk alkonyi sötétben, Miciri meghit-ten dorombolva dagasztotta a combunk, néha Nagyapánk is megsimított: – Nagy szíp fiam… – mondta, bele a világba, az unokának. A cica-karmok sebzésére a szájrésen beszívott levegővétellel válaszoltam, a szeretet odabújással nyugtázódott.
Plüssz!
Enyhült a hőség, kora délután. Az ember elindul, hogy ne legyen otthon. A Szent István téri megállóban még lát egy mozgó trolit, aztán az is megáll balra az An-na-kútnál. Odáig látni. Szemben a víztorony, mióta tömegek jártak a Tisza mellől a Szajna partjára: az Öreg Hölgy. Bien maquillé. Kisebb, vaskosabb, de a miénk. Csön-des várakozás. Tétova érkezők, nyakat tekerő régiek: troli egy szál se. Csak az az egy, az Anna-kútnál. Áramszünet. Másfelé a harmadik megálló volna gyalog, ahol át lehetne szállni. Hová? Nénike magyaráz, hogy vajon merre az erre. Bólogatsz.
Telik a nyár, addig, ameddig, percegünk. Majd jön és visz. A Diófáig.
Itt fedett a váró, a sarkába húzódsz, a tető árnyékot oda vet. Torlódott járművek érkeznek egymás után, az egyik csak egy megállóval előbb kanyarodik el, de mégis ülve várod azt, amelyik nem jön. Minek az órára nézni? A hangulat, mint egykor a mezőn, vagy a főd vígibe, ahol bogarak zúgtak, zörögtek, szitakötő zaja zizzent a füledbe és néha orrodra szálltak a lepkék. Akkora voltál a tikkasztó nyárban, vagy alig nagyobb, mint ez két kis cinege, akik melléd perdülnek a várakozóban.
A négy ülés közül kettőt foglalnak el, kimarad egy. Valaki hiányzik. Anyjuk kij-jebb áll, az úttesthez közel. Ő is világos hajú, mint lányai, inkább hosszúkás, mint
kerek az arca, nyugodt, derűs, de már nem gondoktól mentes. Csípőben teltebb, fehér nyári nadrágot s halványzöld blúzt hord. Jókora, de könnyű szatyrát akár le is tehetné. De nem olyan teher letevős, mint te. Hol a forgalmat, hol – nekik vála-szolgatva – a lánykái nézi.
Egykorúak, talán ikrek. A ruhájuk – ők is nadrágot viselnek – nem hangsúlyoz-za ezt, de mégis testvériesen áll össze rajtuk a zokni, a shangsúlyoz-zandál és trikó. A túlsó prüntyi csendesebb, a helyén néha fel-le csúszkál, a fürgébb melléd fészkel. Nem egyedül.
Fekete foltos fehér plüss kutyáját (Bim), ide-oda teszi, neked nem tűnik fel sem-mi. – Vak ez a pasas?! – megmutatja. Kérdőn néz. Karodhoz érinti, hozzád tolja.
Anyád rajzolt, szabott, varrt textiljátékokat, mondod. Meglepődsz hangzó emlékeden. Elszunnyadnak benned az előbbi mezei zajok. Színes párnák teddy-bear huzatú fekhelyen, sarkában maci, ötujjas kesztyűbáb: egy majom. Otthonod anyuval. Kicsi szomszédod nem csodálkozik, mintha értené, hogy valaki, neked, a szakállasnak szabott-varrt macit meg majmot és kutyát. De okos, tovább szövi a szálat:
– Egy nénitől kaptuk. Ketten, ő meg én, – mutat a testvérére. Az is rád néz, bó-lint. Te is hasonlóképpen.
– Moszt jön! – int a troli felé.
– Az másfelé megy – nyugtatja meg az anyja – Újszegedre.
– Ott lakunk – mondja. Bólogatsz.
– Most már más felé – igazítja el anyu – a Petresi sorra megyünk.
– Mász felé – helyesel szomszédod.
– Akkor tényleg a másik a jó. – viszonzod a kislánynak a barátkozást. Mosolyog.
A szeme belenyugszik a tiédbe. A kutya meg közelít. Ó, hogyne, a kutya! Vagy a ma-jom, a maci. Akit magához ölel este a kicsi ember. Akit ölelni kell. Megsimogatod az állán, a füle tövén, mert így szokták az igazival. Ő hozzád simul, a kutyussal végig puszil a karodon, és közli, hogy tudjad:
– Plüssz!
A tekintélyről
Az én vezérem bensőmből vezérel. Ó hogyne! Igaza van a költőnek! Sóhajtsuk együtt: Belőlem beszél! A bensőmből szinte. Tehát ki is vezérel téged, őt, engem? A külső vezérkedőkkel szemben a lelkiismeret. Az erkölcs belsővé vált, de korántsem velünk született ereje. Büszke vagyok önállóságomra, amely egy lakatlan szigeten eszembe sem jutna.
Mégis: mit gondolnak a többiek az emberről? Elfogadják, vagy semmibe veszik?
Ha szépen szól valaki szemben, akkor az nem lehet, hogy ugyanő mögötted csú-nyán tegyen. Otthon, a szülőhelyeden nem ragasztottak a hátadra „hüje paraszt”
cetlit. Ez fontos igazán. A bizalom, a biztonság. Megkaptad, ha úgy viselkedtél, ahogy illett.
Nagyanyám és nagyapám ellentmondást nem tűrő rendje kezdettől meghatá-rozta a viselkedésemet. Még azelőtt, hogy világra jöttem. Apu maga is ebbe nőve csak bólinthatott, az én majdnem gyereklány anyámnak pedig jövevényként eszé-be sem jutott új családjában modern szokást, más illemet eszé-bevezetni. Kísérletét, hogy szülők és gyerekek tegezzük egymást, nagyanyám gondosan visszaverte.
Az otthoni értékrend királytükrének legfelső fokán a tekintélytisztelet állott.
Az elszármazottak találkozóján számba vettük, mint köszönhetünk szülőváro-sunknak. Én ezt. A tekintély kényszeríti elfogadni az illemet, amely elfogadtat a többiekkel, majd közvetíti az ennél is fontosabb, több évszázados, évezredes pa-rancsolatotokat. A legfelsőbb instanciákra, a legtisztelendőbb magasságokba az öt-hat évesnek nem dolga feltekinteni, elég, ha körülnéz, utánoz, engedelmeskedik.
A tiszteletesnek kézcsókot nem adtunk, nem járt az senkinek, térdre pedig csak lélekben, Isten előtt. Eme hatalmasságok nevében a nagyszülők tornyosultak gye-reklétem fölé, meg a rokonok, azután az iskola.
Beírattak László Jánosné elébe. Az L alakú, tanítólakásos, egy tantermes épület-re, a különös szemléltető rajzokra – a víz körforgása, az emberi test – emlékszem, a tanító néni arcára alig. Az első osztály csaknem teljesen tudatom alá süllyedt a szégyenemtől, pedig nem hiába igyekeztem kiváló – születtem, elvegyültem és ki-váltam –, azaz színötös lenni. Gyakran jelentkeztem, ritkán szólítottak. Egyszer aztán kellett volna, de nagyon! Mégsem tudtam kikéredzkedni. Így esett, hogy bár üres utcán, mégis „mindenki szeme láttára” kantáros rövidnadrágban hüppögtem hazafelé, szaros gatyával ujjhegyemen. Bekakáltam… Egy iskolás!
A megelőző percekben nem a haláltól, hanem ettől rettegtem, akár tüzérségi támadás előtt a frontkatonák. A szégyen rosszabb, mint a halál, hiszen megélhető!
Ha valaki rám néz, láthatta volna rajtam a kínt, de az a valaki, a felsőbb hatalom, a tekintély, a tanító néni – nem vett észre. Engedély nélkül pedig nem tudtam kimen-ni. Jobb lett volna beleszarni az egészbe – mint oly sokszor, azóta is.
Görény hetedikben kicsit szaglott mindig. Nem csinált be, pedig gondjai lehettek a záróizmaival. Gyégyünek gyakrabban szólítottuk a katonatiszt fiát. Ő csak pislo-gott nagyokat a szemüveg mögül, eltűrte mindkét gúnynevét, akár az otthoni ren-det. Minimum stokiztatták. Hogy rendes ember legyen belőle, fegyelmezett, ka-tonás. A vékony, csendes fiút az osztályban nem bántotta senki. Se diák, se tanár.
Évtizedek múlva – szinte a minap – egy kolléganőm kilencéves lányát mene-kítette el az újabban tanár néninek titulálandó pedagógus harmadik osztályából.
– Még hogy vécére kimenni! Az ő órájáról! A gyakorlóiskolában! Csak nem fog megpisiltetni egy iskolaérett gyereket?! – A kislány a tanerő elemi felháborodásának
a hatására szinte minden órán úgy érezte, hogy nagyon, nagyon, nagyon... Akkor is, ha rend a lelke mindennek! De vajon a rendnek van-e lelke?!
Az illem és a szokás az erkölcsileg helyes viselkedés biztonságát nyújtja mind-nyájunknak az emberek között. Aki megpróbálkozik széllel szembe, azt a többiek inkább elkerülik. Aki vendégségben rágyújt, az – Czeizel doktor szerint – olyan, mintha a sarokba vizelne. S ettől még nem lesz belőle Gérard Depardieu. Nem lát-ják többé szívesen a társaságban. Akkor sem, ha kisajátítja az egész tálat, ha uralja a társalgást, ha elfoglalja a házigazda helyét az asztalfőn. Ha fittyet hány illemre, szokásra, tekintélyre. Ha agyonkommenteli mások blogbejegyzését.
Petőfi azt írta Aranynak „... hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán.” De nem tette be a lábát minden házba, nem vágta hanyatt magát úton-útfélen, Jean d’Or otthonán kívül talán csak a vad grófnál lazított a szabályok kötelékén. Parasztok közül nőtt vidéki protestánsként másként nem tehetett.
Tovább is van, mondjam még? Ha valaki most hellyel, blogfelülettel kínálna, csak azt mondanám, amire Nagyanyám tanított, s amiről az első elemitől a magyar Parnasszusig eljutva is többet akartam írni:
– Köszönöm, nem kérek! –