A katonai szókincs rögtön az első napokban elbűvölt. Hamar meg tudtuk külön-böztetni, az alakulatot a laktanyától, a rangot – azaz a rendfokozatot – a beosztás-tól, megtanultunk különbséget tenni a beszéd és a jelentés, a kabát meg a köpeny, a hosszúlépés és a vigyázzmenet között. Élveztem az iróniát, amellyel az aznapi ebéd mineműségét hadititokká minősítve csökkentettük a hadtáp, azaz Belfegor főtörzs és az ellátó szakasz illetékességi körére mérhető imperialista csapás veszé-lyét. Rossz rágondolni, mi lett volna a béketáborral, ha valaki kiszivárogtatja az általam egy ültő helyben elfogyasztott hat tányér borsófőzelékről az információt!
Nem ért váratlanul a durvaság, a trágárkodás, annál inkább az ilyetén kifejezé-sek preciőz körülírása, amely a képtelen összefüggékifejezé-sek megvilágosítására szolgált.
Például a reánk kirótt huszonnégy hónap célját, realitását és értelmét a seregben leggyakrabban az idősebb leánytestvéren végrehajtott nemi aktus kivitelezésének szinonimáival írták körül. Az említett esemény irrealitását fejezte ki, hogy a kato-nákhoz maga a sereg rendszeresített katonai célú „gyakorló” nővért, anyát, akár-csak gyakorló sapkát, kapcát, pocsékolható egyebet.
Az imperialista veszélyre való tekintettel a tényleges létszám harmadát írhat-ták csak fel szerda és szombat délutáni kimenőre. A kimaradás a kopasznak nem a takarodón túl meghosszabbított kimenőt, hanem a kimenendő harcosok névso-rához való viszonyulását jelentette. Legelsőbb az öregek, aztán a tisztesek, majd a smírók kerültek listára. Közülük a felettes megszokásból is kihúzott egyet-kettőt, a dolgok katonás rendje szerint. Mert rend az volt, fölösen, értékrend pláne.
A bevonulást két hónappal követő első kimenőt például nem azok kapták, akik haza mehettek volna pár órára, hanem akik azt a haza védelme szempontjából kiér-demelték. Például Koprovics honvéd Bivalyboconádról akkora szerszámmal vonult be, hogy a tisztesek szerint kár lett volna a kerítésen belül, azaz parlagon hagyni. A katonai értékrendben a barátságos szóbeli elismerés leggyakoribb formája, a nagy fasz maga, Varga! típusú vállon veregetés épp oly természetesen hangzott, mint ellenpólusaként a Bassza szájba a harapós lovat! kiszólás. Hiába, no, férfiasak vol-tunk, katonásak, vagy mifene. De a Kisfiam titulusra csak egy szál daliás cigány-gyerek válaszolt Kisapámmal. Egyszer.
Egyszer történt meg az is – minden bizonnyal a Magyar Néphadseregben nyolc-tíz hónap alatt kialakult bajtársiasság szellemében –, hogy két kimenős öregkato-nának mi, belül időző kopaszok eszébe jutottunk.
Ekkor még befelé haladtunk az erdőbe, ahová vitézi életünk kezdetétől fogva bennünket, kálmánokat együttérzést sem nélkülöző cinikus röhögéssel az öregjós-kák tereltek, de már mentek a dolgok maguktól is. Megtanultunk és elvégeztünk mindent, amit megkövetelt a haza, az öregkatonák pedig a világ minden kincséért sem mozdultak volna meg feleslegesen. Arra való a kopasz, hogy a rajparancsnok inyoráltassa! Elvégre: Öreg harcsa nem raketta! A rendszeres életmód és a moz-gáshiány okán szépen ki is gömbölyödtek a másodéves harcosok, eltávozáskor egyre szorosabbá vált rajtuk az otthoni civil ruha. Ez azonban a kimenőhöz való vonzódásukat alig csökkentette.
A szóban forgó este, körlettakarítás és takarodó után, a szertartásos jelentést éppen hogy elérve toppant be kimenőről a hálóba a két vitéz.
Maga az esti jelentés cseppet sem hasonlított az akkor még megtartott április 4-i díszszemlén beadottakra. A nálunk divatozott formula, anélkül, hogy megne-vezte volna, megelőlegezte és összegezte mindazon gyönyöröket, amelyeket a vi-lág bentről ki nézetben kínált a sorkatonáknak. Közülük is azoknak, akik az erdő széléhez 150 napnyinál is közelebb jutva elő-elővették és naponta vágták a centit, esténként pedig elégedetten brummogva gyönyörködtek a jelentés szövegében. A szézám tárulj imamalmában a bűvös szám minden nap csökkent, a hatás azonban nem változott.
– Egész szoba fekve vigyázz! Én, Kanifaszi Guszti, címzetes, nevezetes több-szörösen lefokozott alhonvéd, ki merem jelenteni az öreg suvernyákok előtt, hogy napjaik meg vannak számlálva! (Helyeslő röffentések az alsó ágyakon). Napjaik száma véges! (Az öregek tetszésnyilvánítása gyönyörteli sóhajtásokba ment át.)
– és következtek a cifrázások, az egyszerre agyafúrt és otromba fordulatok, ame-lyek alkalmazása és az előadásmód egyéni különbözősége időnként a század há-rom hálója közötti jelentő-versenyben is összeméretett. Ennek a ki mit tudnak a legfőbb nyerteseivé szintén a magukat a leszereléshez egyre közelebb tudók váltak:
egy este háromszor hallhatták az üdvözítő hírt! A szolgálatban eltöltendő napok csökkenő tendenciájú végső számának kimondása után az elragadtatást egy-egy öregharcsa nem átallotta fokozni:
– Amíg maguk, szarfaszú kanászok, idebent termékenyítik a nővérüket, ne le-gyen gondjuk a kint hagyott csajokra!
Nos, ebbe a közegbe röppentette a két visszaért katona a kérdést:
– Kopaszok! Ki akar baszni?!
Katonás felhördülés következett. Pajkosan, mégis ércesen zengett, akár a Vörös téri hurrá!, meg sem lehetett különböztetni egymástól a bevetésre kész harcosok hangját. Már hogy maradhatott volna ki belőle bárki? A mendemondák brómos kávéjával együtt a folytonosan csőre töltött állapot is a beosztásunkhoz tartozott!
– Nahát, akkor most lehet! – jött a hetyke folytatás.
Csendesség jöve és hökkenet.
– Nem vicc, kopaszok, itt van a kultúrteremben két luvnya, várják magukat! Ki akar baszni? –
Volt már behozatal előbb, még inkább utóbb, magánúton, de a közösségi kö-zösüléssel szembesülve elakadtak az automatizált reakciók. Talán az erekciók is.
Magyarázták ugyan az importőrök, hogy a két rüfke kevesellte, amit kapott, ezért hozták be őket a laktanyába kapuügyeletesi egyetértéssel, de a lányoknak ezúttal csalódniuk kellett a Magyar Néphadsereg legénységi állományának harckészültsé-gében. Elcsendesültek a budagyöngyei hadra foghatók…
Pati
Az öregek leszereltek, a mi kopaszaink bent voltak már, ezért jobbra fordult a sorsunk, belaktuk a sereget. Suttyomban ki tudtunk telefonálni, zaklatás nélkül megnézhettük a tévében a Princ a katona című mesefilmet, a heti egy fürdés mellé, aki akart, ügyeskedhetett másikat, tiszta inggel, gatyával együtt. A kimenő és az eltáv pedig szinte kijárt – volna. Kimenőre a sivárok az alapkiképzés idején nem mehettek, a harmadot az öregek eleve csökkent létszámából számították. Igen ám, de az új sorvány eskütételéig mi fegyvert hordhatók nagyjából másfél-két hónapig huszonnégyeztünk, ami azt jelentette, hogy minden második napon 15-től 15 órá-ig őr- és kapusszolgálatot, konyhaszolgálatot kellett ellátni. A rövidített és szaka-szos alvás pár hét után kellemetlenné vált, folyamatosan álmosan közlekedtünk, vettünk részt a napi kiképzésben, alakiban, tanulásban.
A jó ég tudja, hogy miért, talán a Guszti okozta kellemetlenségért, de a szolgálatvezető törzsőrmes-ter még véletlenül sem hagyott ki a szoliból: min-den másnap őrparancsnok vagy felvezető voltam, hatszor kellett körbejárnom a laktanyát a váltással, éjszakára kétszer két óra alvás esett, meg kétszer két óra készenlét. Ha valami gikszer becsúszott, ennek is annyi. A század belszolgálatában sem jár-tunk jobban, a pár óra alvás alatt éjféltől hajnalig még a csizma is rajtunk ragadt, ráadásul az ember jobban szem előtt volt: megesett, hogy éjszaka az illegálisan használt fürdőből karszalag és honvéd-ségi rangjelzés nélkül, pucéran vágtattam a kurblis telefonhoz:
– Varga őrvezető századügyeletes jelentkezem!
Sürgős esetben a kerítésparancsnokságon ke-resztül, Drót százados révén hagytuk el a harcál-láspontot, tekintet nélkül arra, hogy a Kis-HM ob-jektumait – köztük a laktanyánkat – téglakerítés övezte. Lehetett a tetején üvegtörmelék, drótra nem emlékszem, nem próbáltam. Akadt jobb meg-oldás is.
– Bocs, várj egy kicsit! Ne tedd le! – hallatszott.
– Mi van?! –
– Apuék mennek moziba, puszit kell adnom! Rögtön jövök!
– Jó, de inkább újra hívlak! – bíztattam Ágit, s hagytam a telefont a francba.
– Adjatok pénzt! – aztán úgy, ahogy voltam, gyakorlóban dobbantottam. A kö-zeli budagyöngyei piacnál taxi: fél órán belül a Szív utcában állt helyre a kapcso-lat… Mi az, hogy helyreállt? Nagyon is!
A megszakított telefon kapcsolat után percekkel a kapus-szoba ablaka alatt leguggolva osontam ki, az ott szolgálatot teljesítő katonatársam logisztikai támo-gatásával. Két óra múlva ugyanúgy vissza is értem, s csak bent a századnál értesül-tem a buktáról. Jelentkeznem kellett az ütinél. Én is tudtam, ő is tudta, másnap kihallgatáson megsuhintottak, ennyibe került. Két nap foxi.
De ő, az ügyeletes tiszt vajon honnan tudta?
Aznap Balla honvéd is kiment. Papírral. Ezzel fizették ki.
Tudtuk, sejtettük, miféle, még az előző évi bevonulást követően mesélgetett ezt-azt. Nőügyei részletezése mellett sokat sejtetően utalt rá, hogy civilben együtt-működött a rendőrséggel. Bennfentes mivoltát egy másik miskolci srác, Rajzó Jós-ka megerősítette:
Ági.
– Spicli vagy, mondd ki! Még hogy munkatárs! Besúgó voltál a gimiben! Az ilye-neket nem veszik fel a rendőrséghez! Különb emberek kellenek oda! – vélte, s el-lentmondás nem érkezett. Balla somolygott, azzal a száj-orr tájékon felismerhető grimasszal, amelyben az arcismében járatlan ember is könnyen felismeri a tak-nyot, a sunyit, a rókát.
Patkány a szolgálatvezető törzsőrmesterünk volt. A mendemonda szerint Újhe-len, azaz a sátoraljaújhelyi Péróban, a vályogvető gödrök vidékén lett volna érdemes róla tudakozódni, de csak óvatosan. Másként nagyon fájhatott volna. Úgy hírlett, hogy az öreg Sárosi ha csak meghallotta is a fiát emlegetni, úgy vágta az illetőhöz a nyolcágú törekkeverő villát, hogy az ijedtében és futtában elfelejtette nemhogy a Bandi fiú, de a saját nevét is.
Mindazonáltal Pati – mert így becézték – tökös fickó volt, akárcsak mind az újheliek. Ha az ellátó szakasz Csepel teherautója felzavarta a budai utca járdájára Panni robogójával együtt, eszébe sem jutott kihallgatáson elégtételt venni a jobb oldalán terméskő-kerítés okozta sérelmekért. Az ellátó szakasz azonban, köztük a két elkövető, hetekig huszonnégyezett, ezen kívül kimenő és eltávozás helyett szabad időben alkalmi takarítás, krumplipucolás várta őket a konyhán. Sárosi el nem árulta, hogy bárkire neheztel, sárgán mosolygott inkább.
Más alkalommal, midőn a gatya-raktárban magnóról tanulgatta a rádiótávira-tokat levenni, a tisztesek meg az ajtó előtt túl hangosan röhögtek a vételi sebessé-gen, Patkány felmosatta velük a laktanya aszfaltját. Hogy-hogy nem, de cseppet sem véletlenül ez a parancsnok tudomására jutott, s mivel a csillagosoknak köz-tudottan tilos volt dolgozni a munkáshatalom vörös csillagos Néphadseregében, a törzsőrmester szája sarkában egy időre kényszeredetté vált a kaján mosoly.
Amikor aztán Urbán százados – más néven Szimat –, a zászlóalj elhárító tiszt-je Ballát osztotta be Sárosi szolgálatvezető mellé írnoknak, az egész század les-te, mire mennek ketten. A kényelmes írnoki beosztásban hirtelen annyi munka adódott: leltárak, nyilvántartások, a kiképzési terv tisztázatai, hogy a „rendőrségi munkatárs” esténként a század klubban nem nagyon fordult elő. Durva szó nem esett, csak körülírások. Parancsok, amelyek eleve nem teljesülhettek. Nem telt bele két hét, a besúgó éjszaka bevizelt, majd hamarosan elvezényelték, alighanem rak-tárhiány miatt, a futkosóra. Nem érdekelt a sorsa senkit. Arra sem emlékszem, hogy velünk szerelt-e le.
Pati? Benne volt a pakliban. Sőt: Balla révén népszerűvé is válhatott…
Dúródenemdóra kommentje: Az Íróval együtt voltam ott, akkor. Minden szavát igazolom. De hogy ez a Pati pati volt a javából, a Dósával igazolom (nem a gárdással, bár az is elég pati): Szombaton du. sakkoztunk Kaczúr törzsőrmester asztalán, nyi-tott ablaknál, bekönyökölt a Pati jellegzetes vigyorral: – Mit csinálnak itt!? – Nem mondhattuk, hogy kártyázunk.... – Sikálják fel! Pocival derekasan nekiálltunk a 1000 éve olajos padlónak, bokáig jártunk a habban... Kész lett estére. Gyönyörű-en besárgítottuk, felvixeltük... jelGyönyörű-entettük kicsit büszkén – jött – látszott rajta a
meglepődés, nem gondolta volna... És akkor elővette a fent említett kajánt, kicsit kiszélesítette gunyorosabbra mondván: – Olajozzák le! Dósa Poci az arcához kapott – uuuuuuuuuuu, én meg a Hadseregben először és utoljára elkezdtem ordibálni.
Patika élvezte, hogy végre, egy év után, ki tudott hozni a sodromból.