A jakumókat csúfolták ezzel.
Nem csak ők, a gépkocsizó lövészek, hanem mi, rózsadombi katonák is erős bástyát képeztünk a béketábor falán, természetesen a befalazás-beosztás mértéke szerint különböző igénybevételnek kitéve. A legnagyobb teher a fundamentumot nyomja, magyarán: azt, aki alul van. Mégis: a sereg követelményeinek a kétszeresét is teljesíthettük volna, ha kell és lehet. Ki ezt, ki azt villanthatta volna meg képessé-geiből. A hadsereg kötelékében azonban nem egyes személyekre, hanem a leggyen-gébb katonára kellett szabják a teljesítendő normát, nálánál gyorsabban nem szabad haladni.
Az alakulat számára csupán két, az igazira hasonlító harcoskodást rendszeresítet-tek, összesen nem több mint 40 órában, amelyet a sorvány teljes felszereléssel, a hi-vatásos állomány meg szinte társasági ruhában, elegáns könnyedséggel csinált végig.
Az első a Budagyöngye – hűvösvölgyi Nagyrét menetgyakorlat: bakafing.
Oda-vissza legalább öt, de lehet hat kilométer. A barátaimmal kiskamasz korunk-tól olyan egész napos túrákon éreztük jól magunkat, amelyek Hűvösvölgyön meg Pomázon túl kezdődtek s vezettek felfelé. Így aztán a katonai menetgyakorlat nem viselt meg, csak néhány vízhólyaggal gyarapított: mindkét talpra és sarokra jutott belőle, a szokott egyetlen állandóhoz képest valami másfél méterrel lejjebb. Hiába, a kapca az kapca, megvolt a katonai funkciója őneki. A menetgyakorlat következ-tében új lépéstechnikát elsajátítva sündörögtem a dolgomra, leginkább takarásba, óvatosabban vertem a vigyázzmenetet is.
A folytatás két nap múlva igen katonásan alakult. A csengő hajnal előtt rob-bantott ki bennünket kőnehéz álmainkból, néhány perc alatt beriadóztunk, az-tán sárga villamosokkal, stílszerűen: stukákkal indultunk el a frontra, keresztül Budapesten. Ott imbolyogtunk ezeken a kimondottan civil járműveken sisakban, köpenyben, hátizsákkal – rajta sátorlap, takaró, csajka, rohamásó, meg efféle rek-vizitek, a fegyverről nem is beszélve. A városszéli villamos-végállomáson rövid el-igazítás, benne, hogy akinek megkívánja az állapota, jelentkezzen az egészségügyi szolgálatnál. A katonai és munkahelyi erőszaktevő inzultusok ellenére sem akkor, sem azóta nem lettem állapotos, a nem ér a nevem lehetősége mégis biztonságér-zettel töltött el. Persze a harcászati gyakorlat kezdeti fázisában az alig oszló sö-tétben nem a hajnalpír színezte vörösödőre a képem a gondolatra is: szégyelltem volna feltört sarkammal gyenguszra jelentkezni. Amikor az eligazítás folyt, éppen álldogáltunk: nem fájt.
Meneteltünk rendesen, aztán – már a gyakorlótéren – reggeli következett, és ismét menet. Majd hírtelen gépfegyversorozat jobbra elől! Úgy vágódtam a földhöz a meglepetéstől, mint a parancsolat. Mert persze az is volt, parancs, de ki a jó csuda figyelt volna másra, mint az apró kicsi lángokat köpködő bozótos felé! Azok a ki-fehérlő közepű fényecskék hidegen siklottak végig rajtam a fejtetőtől a tarkómra, s gerinctájon, a két lapockán túl enyésztek el. A második pillanatban bevillant: ez csupán vaklőszeres színjáték, hiszen nekünk is kiosztottak pár skulót az előbb – de ekkor már a deres talajt döngettem kényszerű vigyorral, akár a többiek.
A rövid sorozatok villámgyorsan elválasztották az aktust az előjátéktól, ettől kezdve csupa gyönyörűség: laza egyes oszlop, azután csatárlánc, majd fölhöz si-mulva lövészgödör ásás, fekve tölts, lövés, futás, lövészárokba ugrás, parancsra fel és ki, és ismét menet. Aztán: – Repülő! – mindenki a földre és fel, de az a kurva repülő ismét és megint! Körülöttünk szaladgáltak a szakaszparancsnok tisztek, diktálták a tempót fegyver, vévétáska, tártáska, kulacs, rohamsisak és sátorlap, pokróccal csatolt hátizsák nélkül. Ó, mennyire fürgéknek, daliásaknak, magasabb rendű valkűröknek tűntek, port és füvet zabáló, dérrel hűtött, mégis izzadt, dühös önmagunkhoz képest!
A kilőtt gulyáságyú híre csak a gyakorlat egyik hangulati elemeként szerepelt.
Belfegor főtörzs szakácsai jó meleg ebédet készítettek. Mindig bízhattunk bennük, az étel színe, illata ekkor mégsem a jó pesti vendéglőket idézte fel, azoknál jóval
nagyobb volt a helyi értéke Ócsán. A badella elé járulva lassan lenyugodtunk. Amíg a csajkát dédelgettük a gyenge decemberi égbolt alatt: addig béke. A repülő is ebéd-szünetet tartott. Aztán az előadás folytatódott sötétedésig és még tovább.
Az első sorozat meglepetése után már nem tudtam komolyan venni a produk-ciót, közönségesnek tűnt, akár a szovjet háborús filmjelenetek, vagy mostanában a hurkatöltős, barázdált homlokú űrvitézek szörnyen galaktikus összecsapásai.
Csakhogy az előbbit gyerekként mégis élveztem, az utóbbitól pedig az Isten áldotta távirányító segítségével két másodperc alatt ma is megválhatok. Az ócsai harcá-szati gyakorlat alatt azonban egyre halogattam az exit gombot. Rohadtul kifárad-tunk, mégsem volt lelki erőm a mókuskerékből kilépni. Reggelinél, ebédkor, vagy egyszer-egyszer két művelet között, de a pár perces megálláskor csak meresztette az ember maga elé a szemét, majd a másikra bámult, hogy ez is megvolt, te hogy vagy, komám? A csatazajban azután ismét: – Nem, a rohadt életbe, ezt a szarságot, hülye bohóckodást nem lehet kibírni! Mi a francnak az egész?! A következő etapnál kiszállok! – És nem tettük.
Nem sokkal a takarodó szokott ideje után, de még éjfél előtt bevackolódtunk a sátorba, amelynek egyik sarkába kályhát telepített az ellátó szakasz. A gondosko-dás észlelése át is melegíthette volna az ember szívét, mint a kályha-közeli néhány harcost a tűz, de csak csodálkozni volt érkezésem. Sátorba kályhát? Nemhogy a hi-deget, még fáradtság okozta vacogást sem éreztem, csak valami tompa zsibbadtság húzott lefelé. Lecihelődtünk a szalmára, hátizsákra, minden stokizás, körletrend nélkül, ahogy voltunk, aztán egy hosszú korty víz a kulacsból – és függöny. Amíg a kulacsot tartó karom lehanyatlott, már aludtam. Hajnalban a könyökömre fagyott jégréteg lepett meg: a víz kiömlött…
A második nap mozgalmassága nem múlta felül az elsőt. Lassított lejátszás.
A délelőtti pár perces pihenőben elővettem egy civil narancsot. Egy-egy gerezdet odakínáltam a komáknak, a közelben álló kiképzőtisztesnek is. Neki miért? A fene tudja. Talán, hogy jelezzem, megéljem azt, hogy erre is telik. Nem kért. Földhöz vágtam az egészet! Nagyobbat is robbanhatott volna a felgyűlt agresszió. De csak vaklőszerünk volt, tojásgránátunk nem, és a géppisztolyok ekkorra kikelepelték magukat. Egy-kettőt kivéve.
Déltájban kezdtünk hazamenetelni. A hó csak itt-ott takarta a tájat, mocskos szürke, mint az ég, mint magunk. Caplattunk előre, feltört lábbal, dagadt bokával, elhasznált kapcák közérzetével. Megy ez, csupán az indulás nehéz. Bizonyos időn-ként, ki tudja mi okból az oszlop megállt. Ekkor már vicsorítva káromkodott az ember: – Miért? Miért?! – Az erőltetett menet monotóniája minden mozgáselemet a helyén tartott, automatikusan lépkedtünk, lélekben kissé a nyúzott, kimerült test fölött. Versek, dalok, emlékek, egy-egy jó íz nyugtatott, de a gyűlöletes pihe-nők után minden Lépés in-dulj! kínokba lökött újra. „Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet…” Újra megindulni a leg-kínzóbb, a legkeményebb.
Házak tünedeztek fel egyik, majd mindkét oldalon, aztán járda, majd egy fiatal nő. Hozzánk kiáltott: – Na mi van, nem is énekeltek? Micsoda katonák vagyok?!
– Átharaptuk volna a torkát.
De a tisztek az előző pihenő óta résen voltak. Az út menti tanya mellett ékte-len haragos kis házőrző szőrgombóc tudatta az álló oszloppal nemtetszését. Valaki ráengedett egy sorozatot. Olyan kutyafuttát életemben nem láttam: Üvöltve-sírva nyüszítve húzott el, oldalán csúszott tova, fején is átesett, majd rohant körbe a há-zon. Ki tudja már, kit képzeltünk kajánul az idegösszeomlást kapott házőrző helyé-be – de nem bántam meg, hogy már a kezdet kezdetén lemondtam a céllövöldéről.
Leszereléskor a gyengélkedő ura, Kiss prof, a felcser tréfálkozott velünk: – Ha csak egyszer is jelentkezett volna valaki gyenguszra azzal, hogy semmi baja, csak pihenni szeretne, bizisten felvettem volna. De nem jött senki. – Nem, senki nem próbálkozott. A gyakorlat után, igaz, bajtársi közreműködéssel, de olló nélkül – a csizma is lejött véresre dagadt lábamról, nyomokban a ronggyá lett kapca is. Nem Shakespeare kapcája, nem Vinokurové, hanem az enyém.
Vonnegut már túlélte Az ötös számú vágóhídat, épp készült megírni. Mi háborút, sőt: igazán kemény gyakorlatot sem láttunk. De mégis: Így megy ez, feleim.