Akkoriban, amikor kisújszállási gyerekből budai kiskamasz lettem, sok fővá-rosi újdonság között rácsodálkoztam a közeli utcában állott fakabátra. Volt benne rendőr, de nem mindig, mert ki-be járt a francia nagykövet kertjének kapuján. Akár
Joe nemcsak dobolt…
az elegáns Mercedes, amely többnyire zászlódísz nélkül hozta-vitte a házigazdát.
Mégis tévesen rögzült bennem, hogy az autómárka a franciáké. És a szó hangulata okán: pedig akkor még nem tudhattam, hogy Mercedes női név. Bizonyára mérg-eset kukorékolt volna a coq gaulois, ha megsejti, hogy érces hangjáról jércike jutott az eszembe. A francia feminin jellege érzelmi benyomás volt számomra inkább, mintsem észrevétel. Hol volt még akkor a híres Renault-logó, amelyet a francia au-tógyártás büszkeségére egy elszármazott magyar tervezett?!
A Ludas Matyiban látott frígiai sapkás Marianne kevéssé fogott meg. Arcot elő-ször Napóleon adott bennem a franciáknak. Miért mondom így? Mert róla írták találóan, hogy – a maga korában – nevet adott a becsvágynak. A kis srác kezében kinyílt az aranyozott kötésű könyv, amelynek lapjain forradalmi lelkesedéssel kar-csú férfi vágtatott az Alpok hágóira. Arcán az elszántság kínja jelezte: engedett a kihívásnak, megteszi, amire a sorsa szánta. Ha ez a feladat, akkor maga alá küldi a zord világot! S az a kacsafarok-tincs a kalap alatt! Bár hajszínünk nem egyezett, a homlokom közepén mégis évekig tekergettem…
Buonaparte nem jól beszélte a nyelvet, a stílus finomságait aligha sajátíthat-ta el a katonaiskolában. Velősnek ható és több irányban továbbgondolható rövid mondásai ebből a hátrányából keletkeztek. Ezek közül az egyiket az idegen szavak szótárában leltem, éppen azt, amellyel a korzikai megvette magának a franciákat.
Mit mondjak? Az efféle jelzős szerkezettel kései epigonjai mifelénk még mindig választásokat nyernek!
A szomszédban lakó Trezka egyetlen, francia barátnőjének magam is ezzel akartam imponálni:
– La grande nation! – azután mosoly, és haladtunk is a nála nyaraló unokaöcs-csével kifelé bandázni valamelyik bozótos grundra. Trezka lakása két háznyira volt tőlünk, az ő és barátnője világa azonban sokkal, de sokkal messzebb. Mit tudtam én akkor, hogy Drancy, vagy Vel’ d’Hiver, mit tudtam én a koncentrációs táborokról, hogy a két asszony ezek valamelyikét élte túl. Laci, az unokaöcs csak annyit mon-dott, hogy Trezka nem szereti, ha ő keresztény gyerekkel barátkozik. Nos, nem csak a franciát nem értettem én akkor…
Évtizedekkel később az egyik nyelvtanárom – Olivier Saint-Ouen-ből – Napó-leont simplement tömeggyilkosnak titulálta. A francia fiatalember felfogása, aki a nyelvre rajtam kívül ifjabb Albert Flórit is tanította, igazán nem felelt meg annak a figurának, amelyet a vereségeket kompenzáló kicsinyes nemzeti gőgöt ápoló fran-cia kispolgárban véltünk látni. Bizonyára volt, nyomokban van ilyen is. De fogy.
Lássuk csak, mit énekel a nacionalistának tartott gall kakas mostanában:
Az ön munkája biztosítja Franciaország felvirágzását. A szabadság hajnala virrad a világra.
(2015. 02. 06.)
Csempelizé
Egykor világnyelvnek számított a francia – olvasom egy visszaemlékezésben.
Valóban, az ötvenes évek végén gyakran elhangzott, hogy angol-francia-német.
Ebben mi gyerekek kiegyeztünk, valahogy úgy, hogy – A Sevró (Chevrolet) az az-tán! – No de a Ferrari mégis! – és ezzel el is lett intézve. A Bíró utcában egyedül Horváth Jenő zeneszerző rendelkezett gépkocsival. A Csaba lépcső másik oldalá-ról, az amerikai ház mellől már Nyugatra távoztak a nyitott amerikai sportkocsi gazdái. Nekünk sem volt egyebünk, mint szakértő véleményünk.
A megtorlás persze folyt, az nem igaz, hogy nem volt benne a levegőben, de az orgonaillat, a bokrok alatt a fekete rigók szökdelése, az 1957-es május elseje utáni nyáron a Városmajorból felszüremlő utcabál zaja elfedte az emberek félelmeit. A hatalom csak finoman kérkedett egyre szilárdabb erejével.
A kis-svábhegyi, Városmajor környéki elit a hozzájuk igazodó elvtársakkal együtt német magánórákra járatta gyerekeit. Bizonyára a családi hagyomány is hatott abban a körben, amelyben a nyelvórákat is ki tudták fizetni. Nálunk efféle családi hagyományról nem lehetett beszélni, a fogságból hazatérteken kívül senki nem beszélt idegen nyelven. A kulturális többlethez való hozzáférésre Anyu részé-ről volt igény, esély alig. Talán nem is ismertük a módját. A régi urak és az új elvtár-sak alatt – a souterrainből – igen alacsony perspektívák nyíltak felfelé.
Antal bácsi a mi két-, majd húgommal együtt háromszemélyes családunkból csak Anyuhoz kötődött, gyerekszemmel megmagyarázhatatlan és soha el nem ma-gyarázott kapcsolattal. Nevet sem kapott. Szerető, házibarát, élettárs – egyik sem stimmelt. Közös munkahely hozhatta őket össze. Cipővel, bőrrel dolgoztak. Egy táskacímkén olvastam a foglalkozását: modelőr, vagy talán modeleur. Rangkórság-nak véltem, pedig inkább a modéliste lett volna az. Fontoskodó táskacímkét, név-jegyet mindaddig nem láttam senkinél. Antal bácsi emelt sarkú cipellőket viselt.
Sosem vettem fel ilyen lábbelit.
Előfordult, hogy háborús élményeiről magyarázott: miként oltották benzinnel (!) a parancsra felgyújtott falu buta lengyel lakói a kunyhóikat. Az orosz nyelvet mel-lőzte, fogságról nem mesélt, vagy engem nem érdekelt annyira, hogy megjegyez-zem. A német nyelv imponált neki. A torokból ejtett r hangot abban a két-három német szóban, amelyet ismert, elragadtatva szemléltette.
Römi vagy ország-város közben vitatkoztak össze Anyuval. Azt nem állítom, hogy semmiségen, mert az Aputól kapott Világatlasz függelékéből nemhogy a fran-cia, de még a lengyel, a cseh mellékjeles betűk, betűkapcsolatok kimondását magam is megtanultam, helyesen akartam kiejteni. Az Andriskától csereberélt képeslapon a Sacré Coeur idegen és egyáltalán nem párizsi benyomást keltett. Az Eiffel-torony magyarul hangzott, mint az effel. A világ leghíresebb sugárútja… no ezen kaptak össze a felnőttek. Felküldtek főbérlőékhez, hogy döntsék el ők, hogyan kell ejteni.
Kissé égtek a füleim, de megérte: Antal bácsi angolosan elbukott az Elíziumi Mező-kön. Csempelizé! Még mit nem!