A magyartanárok közül egyik sem hagyott olyan nyomot bennem, amely az iro-dalomhoz kötött volna. De volt, aki a műveltségével, más a kedvességével hatott, a közgazdasági technikumban megismert Judit nénire egyik sem volt jellemző.
A Bivalyosban tartott, évtizedekkel későbbi osztálytalálkozón megemlítettem, hogy bizonyos nyelvhasználati szabályok őt idézik fel bennem, általa emlékszem arra, hogy kihangsúlyozni mit lehet és mit nem, de senkin sem láttam, hogy rá-ismert volna magyartanárunkra. Ha eljátszom az igényes magyar kiejtést kari-kírozó nyílt, intenzív szájmozgású beszédmódját, nyilván mindenkinek eszébe jut.
Feszült izomtónusok uralkodtak arcán és nyakán, valahonnan enyhén a torokból érkezett a máskülönben dallamos hangja. Szürkés-zöld szemével – néha úgy lát-tam – inkább foglyul ejteni, mint magával ragadni törekedett a figyelmünket. Haja viszonylag rövid és sűrű, erős szálú volt, a frizura pedig, számomra jobb szó híján:
sportos. Nem volt ellenszenvesebb, mint a többi intőt, egyeseket osztogató kollégá-ja, sőt, a nekem kevés problémát okozó tantárgya révén jobban viseltem az együtt eltölteni rendelt időt.
Nem ő volt az oka a köztünk megromlott viszonynak. Nála is megtehettem, aho-gyan Sárinál is, hogy az osztályban boldogan elvegyülve mégis kiváljak: valahoaho-gyan
észrevétessem magam. Szokványos kamasz tapintatlanság volt, hogy lecsaptam a ki tudja miből adódott figyelmetlensége okán előhozott szakmai melléfogására:
könyvi-tel, magyarázta didaktikusan a téves szóelemekkel egyik tantárgyunk ne-vének helyesírását. Eszembe nem jutott, mennyire kínos lehetett számára a kapás-ból jött kiigazítás, engem csak az igazság érdekelt, mint akkoriban szinte mindig. S ugyan miért ne ragadtam volna meg minden alkalmat tekintélyt rombolni?
József Attilára esküdtem, a velem egykorúra, a szegény fiúra, a világ árvájára.
Számos versét betéve tudtam, addig olvastam, mormoltam magamban, amíg az enyémek lettek. Verset tanulni? Az övéit nem kellett. Lemásoltam néhányat, fel-tűnt a nyoma a sajátjaimban is. Pedig a külvárosi peremlét kopár, idegen nyelveze-te taszított, mert ami ebből közvetlenül megjelent számomra, az a leggyűlölnyelveze-tebb emberhez, az egykori angyalföldi prolihoz tartozott. Vele, anyám apámat követő társával kellett volna ujjat húznom inkább, nem a tanárokkal. Ám az utóbbiakat csak az intézményes tekintély védte, az előbbit pedig anyám.
Mindenütt jó, csak ne legyek otthon – így éltük meg Antal bácsit a húgommal. Ő barlangászni járt Leél-Eössy Sándor csapatában, én délutánonként és hét végén a vizesekhez, de ha a saját iskolámban magyar óra alatt önkénteseket jöttek toboroz-ni árvízvédelmi lapátolásra, rögtön feliratkoztam oda is: – Varga, cé zé ypszilonnal!
– Mars ki! – üvöltött rám a négyszemű hatalom. Így a folyosón kellett agyalnom, addig, hogy a különben nem kedvelt becenévre valóban összejöjjön a betűsor: czyla.
Ami azt illeti, elég sokba került az nekem…
Nagy volt bennem a rendetlenség. A figyelmeztető jeleket nem vettem észre. Be-lül nem szólt a csengő az utolsó öt perc előtt. Ha mégis felharsan: megvadít jobban.
Most már látom: végig az én stratégiám volt kiprovokálni az elkerülhetetlent, min-dig a kényszerűen érkező a csapások elébe menni, s aztán valahogy túljutni rajtuk.
Mindez nem akarattal, hanem inkább velem történt. Az egyéniség, a biztonság, az otthon keresése a vélt vagy vágyott belső értékeim erőterében zajlott le, kifelé azonban kamasz-viharokban.
A jó ég tudja, miről is dallott egész órán Judit néni azon a napon, amelyen az első vagy a második óra utolsó öt percében átadta a szót.
Aznap reggel is rádióra ébredtem: Anyu bejött, kedvesen szólt, mint mindig, majd a lassan bemelegedő csöves készüléket leghangosabbra tekerve elmenekült.
Állítólagos iszonyú káromkodásaimat úszta meg ezzel. Mikor magamhoz tértem, a hangláda szállította a napi tűnődni és ünnepelni valót: nőnap, gyermeknap, Tye-reskovát fellőtték, Kennedyt le, ma van a vándorméhészek napja, ilyesmit.
December harmadikán ugyanígy történt minden. Judit néninek József Attilá-ról kellett volna évfordulósan megemlékeznie, arAttilá-ról a hajnalAttilá-ról, amelyen a tehervo-nat összedarálta őt. Fekete-fehér grafikáimon, amelyet vagy róla, vagy magamról rajzoltam, a párhuzamosok szabályszerűségével mozdony zihált felém, lámpásai úgy vonzották a két szemem, mint a nyári konyhában tárolt sűrű folyékony ni-kotin, a véletlen megtalált, különleges okkerszín vízhatlan papírba és rongyokba
csomagolt pisztoly. Gyönyört kereső szenvedéllyel bújtam el velük. Ha a lüktetés elhalkult, üresen tátongott a zenekari árok, a karmester nem talált dallamot az érzéseknek.
A tanári gesztus: – Szólna valaki röviden a költőről? – nálam biztosra ment.
Számosan képesek lehettünk volna József Attiláról a szokásost elmondani. Mert a mosónők korán halnak, és Mondd, mit érlel…, de nekem mi közöm ehhez?! Iszonyat lett volna leckeként felmondani az én József Attilámat! Így aztán emlékbeszédem a magyar óra függelékeként megvalósult rögtönzés méltatlanságát, a költő árvasá-gához illő óravégi öt perc szégyenét emelte ki.
Judit néninek ekkor nem volt ideje visszaütni. Az első tanév végén megeléged-hettem magyarból kettessel, miközben szükség esetén az ötösért felelőknek súg-tam. Magamutogatásból persze, dehogyis a tankönyvből!
Füzetet meg alig használtunk, például a francia házi feladatokat gyakran a drá-ga lányok írták meg tanítás előtt, esetleg szünetben. De nem csak ezért szerettük őket.
Sokat sutyorogtam Rosenthal Jutkával. Szép, fekete lány volt, ívelt szemöldök, vékony szálú sűrű haj, egészen pici szeplők, nem túl magas – szerencsére, bár in-kább havernak véltük egymást, de mégis… Kolozsvárról települtek át, ami nem akadályozta abban, hogy a román nyelv szépségéért rajongjon, midőn marosvá-sárhelyi levelező-barátom címét, az engem taszító Piața Trandafirilort kóstolgatta.
No persze belekóstolt Tamásba is, aki alighanem az osztály legjobb megjelenésű fickója volt. Egy igazi, mindent bele házibulin, amely után nem folytatódott sem-mi! Jutka összetört lelkét a magam bumfordi eszközeivel nem igen tudtam volna pátyolgatni, csupán a gyóntatószék funkció működött, pedig olyanban egyikünk sem szerezhetett tapasztalatot.
Azt, hogy a két Judit, Kopácsiné és a pajtásom között más, sokkal erősebb kapcsolat is létezhet, mint a névazonosság, nem is gyanítottam. Lehet, hogy a magyar órai főhatalom emiatt nézte el, hogy félszavak, és egészen apró cédulák jöttek-mentek Jutka és én közöttem. Abban biztos vagyok, hogy nem tekinthette egészen helyénvalónak a mi barátságunkat Rosenthal Judittal. Már nem jártunk egy osztályba, amikor Jutka a családja deportálásáról mesélt…
Cédulákat írtam másnak is, másfeléket. Amolyan Jurányi utcai Cyranoként megrendelésre faragtam verset, lánynak küldendőt. – Mekkora legyen, kérlek?
Két szakasz vagy négy? Négy sorosokból jó lesz? És a következő szünetre megvolt, gyakran előtte is, óra alatt. Úgy emlékeztem, rosszul, hogy egyet sem vettem fel közülük összes műveim közé, hiszen nem én voltam a tulaj. Azonban Judit nénit ez nem érdekelte. Épp Orbán Gabihoz epedeztem Ludaicsék megrendelésére, midőn felharsant:
– Mit ír? Hozza ki! –
Hogy mi van? – lepődtem meg. De újra szólt, sőt: most már kiáltott:
– Hozza ki, amit írt! Nem hallja! Azonnal hozza ki! Álljon fel!
Persze, felálltam, s bámultam megdöbbenve, kezemben markolászva a papírt, ő meg már visított, magán kívül.
– Hozza ki! Tegye ide az asztalra!
Feladtam a passzív rezisztenciát. Előre indultam a Sárinak feltűnt tohonya lép-tekkel, összetéptem a cetlimet apró darabokra, majd letettem a kicsiny papírkupa-cot a dobogóval megemelt tanári asztal sarkára, szó nélkül, szemtelenül, a szemébe nézve.
– Takarodjon ki az osztályból! – süvítette fehér dühében.
Kitakarodtam.