Ráfoghatnám a Korona-vírus okozta önkéntes elszigeteltségre, de nem teszem.
Minden mai körülménytől függetlenül is szeretek fényképeket nézegetni. A régtől meglévőkön találni valami újat, lehet szabadjára engedni egy eddig nem volt öt-letet, és indul a dokumentált valóságon belüli fantáziajáték. Előhívom a szereplő-ket, beazonosítom a helyet és az időt, aztán feldereng, amire egykor nem gondol-tam. Mindez sorrendetlenségben és alig kötött emlékképeket ébresztve történik.
Húgom fiaitól érkezett a kép, édesapjuk, Péter szkennelte. Ha ő exponálta vol-na, akkor a felvétel 1973 körül, inkább előtte készülhetett. Marika és Péter 1974 márciusában házasodtak össze. De a sógor akkor sem lehetett a tettes: ő ennél tökéletesebb fotókat készített, némelyiket természetjárással, turisztikával foglal-kozó ismeretterjesztő kötetekbe is megvették. Szép pálya indulhatott volna velük, ám Péter szerteágazó érdeklődése és aktivitása nem egyetlen vágányon haladt.
Most szerencsémre a családi albumra összpontosít, és időnként meglep onnan valamivel.
A kép középpontjában Varga Mária.
A télikabátjának minden bizonnyal van valami női neve, ahogy az ingnek, za-kónak is. Én felöltőnek nevezném, lehet, hogy helytelenül, mintha éppen rajtam volna. Télikabátomként szolgált
ere-detileg, aztán kifordítást, átalakítást, átszabást szenvedett, hogy egy nő vi-selhesse. A húgom nagykabátja közös matériánk része, ahogy ránézek, ahogy simítom – elárulja magát…
A nyaksál műselyem, olyan anyag, amire Anyu festett. Két kőművesbakhoz hasonló, méternyi magas álló fakeretre rögzítette az áttetsző textilt, azután megfestette. Többnyire csumival, vagy-is fanyelű fémrudacskára tekert vat-taszerűséggel. A batikoláshoz kicsiny staniclivá tekerte a hólyagpapírt, de a csúcsán résnyi nyílást hagyott. Ezzel a papírtölcsérrel adagolta a faggyú- vagy viasz-szerű meleg folyadékot a kendőre.
A festékek felvitele után a zsiradékot ki-vasalva a színek, minták között seszínű választóvonalak maradtak. A kendő-kön alkalmazta inkább, mint sálakon.
Három-négy erős, de egymásba olvadó 1970. Varga Mária és László.
szín, négyzetek, foltok, vékony és vastag sávok lehettek ezen a sálon. A szókin-csem elégtelen az árnyalatokat felsorolni. Szerettük azt a színvilágot, amely nem csak úgy magától, hanem színhatás-próbák, apróbb textíliákon történt kísérletek után alakult ki. Noha az anyagát nem találtam eléggé férfiasnak, magam is visel-tem Anyu nyaksálját.
Ott van még a húgom sapkája. Az érettségi tablón látott, újra hosszú haját rej-tette bele. A sapka színére nem emlékszem, talán a kékesszürke valamely árnyala-ta. Pirosat fel nem vett volna.
A hatvanas évek végén a hivatalosan közös, végre igazi otthonunk dacára egyre ritkábban találkoztunk: bevonultam, majd elmentem diáknak Szegedre. Más is-kolákba, más barátok közé jártunk. Pestre érkezése (1959), Anyunkhoz és hozzám csatlakozása óta úgy tartottam, hogy jobb, ha ő nem keveredik bele az én külön-féle konfliktusaimba. Becsültük egymást, büszkélkedtünk testvér mivoltunkkal.
Chapeau bas!
E képen csendes büszkeség, békés öröm látszik. Klasszikus görög sisakra hajazó keretben sugárzó szépség. Nemes a rajzolat a szemöldök ívétől az áll vonaláig Nem fecseg, hangtalan bölcsesség fénylik fel inkább.
Sapkát középiskolásként nemigen viseltem. Csikorgó télben műszőrme kucs-mát. A seregben parancs rendelte el a téli-nyári sapkaváltást, a vékony vagy a vas-tag alsót. Ezzel az utóbbival 18 éves koromig nem találkoztam.
Nagyon viccesnek találtam, ami-kor karácsonyi ajándékként kapott hosszú gatya láttán nagybátyám, Papi Lajos örömében – vagy örömét eljátszva – felkukorékolt. Bizony, megtörtént, hogy a békés családi otthont náluk, a Papi-zugban talál-tuk. Anyuval és Marikával Kisúj-szálláson karácsonyoztunk…
A hosszú alsó után két-három évvel megismerkedtem a színház világával, a János vitéz, az Aida, A mosoly országa és az Úri muri tit-kaival. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Iluska szépséges alakí-tójának Gobbi Hilda adott instruk-ciót: – Ne majrézz a szereptől! Ez egy kis falusi kurva. Add, ami vagy, bát-ran! – Az Aida sziklatemplom jele-netében a 12 méter magas díszlet Sálas sármőr… 1965.
volt igazán megindító. Meg is indult! Mi díszletmunkások a takarásból a színpadra bekúszva testünkkel fékeztük le – mielőtt elérte volna a zenekari árkot. Kezdet-ben reggeltől késő estig melóztunk a szigeten. Gyakran aludtam a Kis-Sváb-hegyen Dudi barátomnál. 1970 nyarán a szakállamat is hagytam megnőni, így maradtam guevarásan bozontos mindmáig.
A dús hajtól évekkel korábban, 1965-ben megrettentem, még az a fénykép se kellett, amelyiken hátulnézetben fenti feltűnt nekem. Anyunk által festett műse-lyem sálat hordtam. A hajam a húgommal közös képen sokkal rövidebb, de még nem ment át Félkopaszba. Az 1971-ben megjelent Jó szelet, kapitány szereplőjének modellje egy ismeretlen sráccal együtt én volnék, de a figura egyszerre rám is, és a szerzőre, Kiss József Lászlóra is hajaz.
Az én télikabátom sötétjét apró kékes, mi több: fehéres bolyhok, szövetszálak enyhítették. Szerettem. A festett sál nálam is tartozék volt. Alatta feketét hord-tam, mint Bartók, mint Kassák, mint az anarchisták. Volt Anyum-szabta fekete mellényem, hozzá oroszosan gombolódó ing, a hagyományos szabású fekete inghez tartozott a vörös munkásőr nyakkendő Palcsitól – és hozzá lelkesedés, versek. Már a seregben is.
Pózoltam? A fotón biztosan. A beharapott ajak nem jellemző. Tréfának, ironi-kus elemnek szánhattam ezt az arckifejezést, hiszen a mosolyból is ott bujkál az arcomon valami. A gondterhelt homlok ugyan állandó, s az érzések, az öröm, a sze-retet leplezése szintén. Ha valakivel, akkor vele, a húgommal oldódhatott a karak-terpáncél. Együtt éltünk meg néhány meghatározó gyermekkori évet, s ami belénk fagyott akkor, az senki mással meg nem osztható.
A fenti felvétel datálandó Kisújszálláson, Papi Lajosék gangja előtt ősszel.
A háttér dupla ajtaján a külső kitárva, mi ketten vagy balról, az istállónak becézett szobrász-műteremből, vagy jobbról, a lakókonyha felől jöhettünk. A kis félmagas deszkakapuban állhattunk meg, amikor ifjabb Papi Lajos exponált.
Ő készítette ugyanott a népesebb és a helyet jobban azonosítható felvételt is. A bal sarokban kishúgom, Varga Mária, a jobb szélen kosztümben anyunk, Papi Mária, és a derűs, Móricz Zsigmondos férfi a képen Papi Lajos, mellette Gácsi uram.
A most előkerült kép – kettőnkről – vagy 1970-ben, vagy legkésőbb 1971
őszén készülhetett. Marika Papi Lajos, Gácsi uram, valaki és anyunk.
1971 decembere után, ha tehette, kitért a megváltozott családi állapotom elől. Ak-kor látogatott meg engem, akAk-kor jött bárhova velem, Kisújszállásra és Párizsba is, ha egyedül talált. Ne kerülgessem: a feleségem nélkül. Sokáig nem vettem észre, mert nem akartam a saját helyzetemmel szembenézni. Ő tapintatos volt azzal is, aki nem érdemelte. Közel húsz év múlva jártunk ismét együtt a húgommal és a gyermekeinkkel Kisújon. Derűsen megint, mint a most tárgyalt képen. Csaknem boldogan.