A KAPITALIZMUS KORSZAKÁBAN

Az 1867-es kiegyezés után a teljes egészségügy a Belügyminisztérium felügyelete alá került.

A kórházak fenntartásának forrása az állam által átengedett adókból, alapítványokból, közadományokból tevĘdött össze. Pontosan meghatározták az egy betegágyra jutó ellátási minimumot, amelyet a beteg, a fenntartó a kórházban kiegészíthetett.

A kórházi ellátás térítési rendjét, mĦködési alapszabályzatot, stb. az 1875. évi III. törvénycikk szabályozta, amely a múlt század végi rohamos fejlĘdést meghatározta. 1877-ben kórházépítési normákat az európai követelménynek megfelelĘen állapították meg (az egy betegre jutó légköbméter, szellĘztetés, fĦtés, osztályok elhelyezése, stb.). Így épült a fĘvárosban a Duna jobb partján háromezer, a bal partján kétezer betegágy. 1885. Erzsébet Királyné Kórház (mai Sprotkórház), 1885. Szent István Kórház, 1895. Új Szent János Kórház, Szent László Kórház, 1898. Szent Margit Kórház. 1907. Budai Irgalmas Kórház.

(Kapronczay, 2000).

A kapitalista fejlĘdés fokozta a különbségeket a lakosság egyes rétegeinek életkörülményei között. Budapest burzsoá kerületei és munkáskerületei között éles különbség nyilvánult meg

mind a csecsemĘhalandóság, mind a tuberculosis-halandóság terén. Az orvostudomány fejlĘdése elsĘsorban az uralkodó osztályoknak kedvezett.

Az 1876. XIV. törvénycikk a közegészségügy rendezésérĘl a magyar egészségügy múltjának legjelentĘsebb jogszabálya. A törvény két részbĘl áll. Az elsĘ rész egészségügyi intézkedésekkel foglalkozik. ElĘírja a kórházak létesítését. Meghatározza a járvány elleni küzdelem teendĘit, kötelezĘvé teszi a himlĘoltást.

A törvény második része a közegészségügyi szolgálatot szabályozza. ElĘírja a községek közegészségügyi feladatait, a városok és nagyobb községek orvostartási kötelezettségét (6000 lakosra községi orvos, illetve körorvos, 500 lakosra szülésznĘ).

Nemzetközi viszonylatban is jelentĘs, amely az akkori idĘkben hozott angol és svéd törvényeket túlhaladva, egységbe foglalta az egészségügy legkülönbözĘbb ágait, beleértve a gyógyító ellátást is. Az állam kötelességének minĘsítette az egészségügyi helyzet ellenĘrzését, közegészségügyi intézkedések megtételét. A törvény legnagyobb hiányossága, hogy teljes végrehajtására a kormányzat nem is gondolt. Nem biztosított pénzt a szükséges intézkedések végrehajtásához.

MidĘn a sebészet fejlĘdése, a diagnosztika és a terápia technikai irányban való haladása növelte a kórházak szerepét, Magyarországon is megindult a kórházfejlesztés. A vidéki kórházfejlesztést nagymértékben akadályozta az a körülmény, hogy a gazdaságilag fejletlen megyék éppen azok, amelyekben a kórházi elhelyezést igénylĘbetegek száma is a legnagyobb volt, képtelenek voltak elĘteremteni a szükséges anyagi eszközöket. JelentĘs mértékben könnyített a helyzeten az Országos Betegápolási Alap, amelyet 1898-ban létesítettek. Ezt a központi alapot pótadó kivetésével biztosította az állam. Megtérítették belĘle az ország összes kórházába felvett szegénybetegek ápolási költségeit, sĘt kórházfejlesztési hitelek juttatására is felhasználták.

Magyarországon 1881-ben 278 kórház mĦködött tízezer betegággyal, 1914-ben pedig 426 kórház negyvennégyezer betegággyal. Ez tízezer lakosra huszonöt betegágyat jelentett, ami európai szinten sem volt lebecsülendĘ.

A XIX. század végén felismerték, hogy az egészségügyi helyzet javításához nem elegendĘ a technika és a bakteriológia, hanem szükséges a szociálhigiéne is. „Farkas JenĘ közegészségügyi felügyelĘ leszögezte: Gondoskodnunk kell arról, hogy a lakosság minél kiterjedtebb rétegei oly módon élhessenek, amint az elkerülhetetlenül szükséges arra, hogy ne képezzék a tüdĘvésznek valóságos tenyésztalaját.”³¹

31 Dr. Hahn Géza (1960)

Nagymértékben rontotta a magyar nép egészségügyi helyzetét az elsĘ világháború. A háború elején behurcolták a kolerát, újból himlĘjárvány ütötte föl a fejét, és emelkedett a hastífuszos, a kiütéses tífuszos megbetegedések száma. Magyarországon is sok áldozatot követelt az 1918.

évi „spanyoljárvány”. Súlyosbították a lakosság egészségi állapotát az orvosi ellátás nehézségei. A kórházi ágyaknak több mint felét katonai célokra tartották fenn. Egyébként a hadsereg egészségügyi ellátása is korszerĦtlen volt (Hahn, 1960).

„Scholtz Kornél a Magyar Kórházszövetség elsĘ elnöke az I. világháború utáni helyzetet l931-ben így jellemezte: Magyarország legnagyobb és legjobban berendezett gyógyintézetei azokban az alföldek peremén levĘ, magas kultúrájú, virágzó városaiban épültek, amelyeket az ország testérĘl leszakítottak. Elvesztettük ezzel a megcsonkítással az egyetemi klinikákká fejlesztett pozsonyi, a háború alatt épült kassai állami kórházakat, a szatmárnémeti, nagykárolyi, nagyváradi, aradi, temesvári és szabadkai nagy közkórházakat, az ottani gyermekmenhelyeket, bábaképzĘ és más egészségügyi intézeteinket, amelyeknek gondozottjai legalább felerészben az alföldi magyarságból kerültek ki. Az Alföld nagy részének betegei a központi fekvésĦ és a perifériákon itt-ott megmaradt intézetekbe zsúfolódtak össze.”³²

A társadalmi rendszer forradalmi megváltoztatásának megfelelĘen a Tanácsköztársaság az egészségügyi ellátást is merĘben új alapokra helyezte. Állami feladatnak nyilvánították az egészségügyet. A Tanácsköztársaságban az államosítás, a szó valódi értelmének megfelelĘen az összes egészségügyi intézmények, kórházak, rendelĘintézetek, gondozók, tanácsadók, gyógyfürdĘk, gyógyszertárak, gyógyszergyárak köztulajdonba vételét jelentette. Az egész lakosság számára ingyenessé vált a kórházi ellátás. A kórházi ágyak számát 8000-rel emelték.

Ezrek vettek részt a köztisztasági mozgalmakban, széles körben érvényesült a megelĘzés.

A Tanácsköztársaság leverésre után a nagytĘkések és nagybirtokosok legreakciósabb rétegeinek uralma, a Horthy-fasizmus korszaka nehezedett a magyar népre. E korszakban erĘsen jelentkezett a születésszám-csökkenés, 1920-ban a születési arányszám 1.000 lakosra 31,4 volt, 1938-ban 19,9. Új vonása volt az egészségügynek e korszakban a megelĘzĘjellegĦ intézmények hálózatának jelentĘs fejlesztése. Szükségessé tették ezt az ilyen intézmények mĦködése terén szerzett kedvezĘkülföldi tapasztalatok is. Emellett az uralkodó osztályok és az érdekeiket képviselĘpolitikusok a megelĘzést csak tanácsadás vagy ellenĘrzĘtevékenység formájában, olcsó intézmények létesítésével, a „filléres egészségüggyel” akarták megoldani s

32 Dr. Szabadfalvi András (2002)

egyszersmind ezzel kívánták indokolni a széles néprétegek gyógyító ellátására fordított költségek csökkentését. A megelĘzés intézményhálózata, a többi tĘkés országéhoz hasonlóan a gyógyító intézményektĘl elkülönítve alakult ki, és fejtette ki mĦködését. Irányító központja a fĘvároson kívüli területre vonatkozólag az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) lett, amely külföldi támogatással létesült, és 1927-ben kezdte meg a mĦködését. Az intézet különösen járványügyi vonalon fejtett ki jelentĘs tevékenységet bakteriológiai, parazitológiai, serologiai vizsgálatok, oltóanyag-termelés és ellenĘrzés, járványügyi nyilvántartás és helyszíni járványügyi vizsgálatok formájában. Az intézet létesítése a továbbiakban lehetĘvé tette a fertĘzĘbetegségek kötelezĘbejelentésének, a hivatalos laboratóriumi vizsgálatoknak, a diftéria és a hastífusz elleni védĘoltásoknak az elrendelését. Ezeknek az intézkedéseknek az eredményeképpen különösen a hastífusz- és a diftéria-morbiditás jelentĘsen javult. A tüdĘbeteg- és nemibeteg-gondozó intézetek fejlesztése a 1940. VI. törvénycikk megjelenése után gyorsult meg.

Az egészségvédelmi intézmények létesítése önmagában a lakosság egészségügyi ellátását fejlesztĘ intézkedés lett volna, ha nem járt volna a gyógyító intézmények fejlesztésének visszaszorításával. A kórházi ápolás 1930 után anyagilag is hozzáférhetetlenebbé vált. Az állam nem térítette meg, mint eddig, a szegénybetegek teljes ápolási költségeit, hanem csak egy, annak tört részét jelentĘ átalányt. Emiatt a kórházak igyekeztek a szegénybeteg-felvételt korlátozni. A ráfizetés elkerülése végett egész kórtermeket vontak ki a forgalomból.

1920-ban a hazai betegellátást 183 kórház szolgálta 26 ezer betegággyal, tízezer lakosra összesen 11 betegágy jutott.

A nehéz gazdasági helyzet ellenére a meglévĘ intézmények bĘvítését, korszerĦsítését, újak építését valósította meg a kormány, így 1930-ban 233 intézet mintegy 40 ezer ággyal mĦködött. A nagy gazdasági válság idején a második kórházépítési program keretében a fĘvárosban 1932-ben a mai Bajcsy-Zsilinszky Kórház, az OTBA (ma SOTE Gyakorlókórháza), 1933-ban a MAGI (ma a Péterfy S. u. Kórház), 1934-ben a Szent Imre Kórház elsĘépületei, majd 1936-ban az Országos Traumatológiai Kórház.

1939-ben tízezer lakosra 47 betegágy jutott.

A II. világháborút megelĘzĘ években az ország kórházai nagyon egyenlĘtlenül oszlottak el.

Míg az ország dunántúli részein a kisebb községek egész sorában van kórház, addig a Duna-Tisza közén és a Tiszán túli részeket a nagyobb városokban sincs.

A második világháborúban kb. 20 ezer betegágy semmisült meg. A második világháborút lezáró trianoni békeszerzĘdés után Magyarország területén a kórházügyben igen súlyos

helyzet alakult ki. 1945 után jelentĘs mennyiségĦ kórházi felszerelést nyugatra hurcoltak (Hahn, 1960).