A középkori és kora újkori francia királyságban azok, akiket bűntettükért halálos ítélet fenyegetett, a királyhoz fordulhattak egy kérvénnyel, melyben részletesen feltárták az álta-luk elkövetetteket, és az uralkodó kegyes megbocsátását kérték.4 Az általában jogászi közreműködéssel megfogalmazott elbeszélésnek azért kellett nagyon részletesnek és pon-tosnak lennie, mert a király által megadott kegyelmet a helyi jogi fórumon még érvénye-sítették, ahol a sértettek, vagyis az áldozat családja is meghallgatta a történetet, és beleegye-zésükre szükség volt az ügy végső lezárásához. A kegyelemadásnak azonban korszakonként változó, egyre szigorúbb és egyre jobban betartott keretei voltak, amelybe a történetnek bele kellett illenie. Ez egyrészt azt jelentette, hogy míg a középkor végén gyakorlatilag a véletlen és hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mellett a gyerekgyilkosság, a szán-dékos gyilkosság, a nemi erőszak vagy a lopás elkövetője is reménykedhetett a kegyelemben, még akkor is, ha a lopás vagy a nemi erőszak elvileg nem is tartozott a megbocsátható bűnök közé; a 16. századra a korlátozás egyre szigorúbbá vált, és szinte már csak a véletlen vagy önvédelemből elkövetett emberölés esetei nyertek királyi kegyelmet. Másrészt pedig érdemes fi gyelni arra, hogy az így fennmaradt narratívák szerzői a pontos részleteket igye-keztek olyan történetté formálni, időnként csiszolni, amelyek beleillettek a kívánt jogi keretekbe – éppen ehhez kellett a jogászi segítség. Így a megfogalmazók gyakran hang-súlyozták a véletlen, az önvédelem szerepét, illetve az áldozat szerepének eltúlzásával, jel-lemének befeketítésével próbálták elérni a kegyelemkérő felmentését.5
Mivel a vérbosszú az előre eltervezett, szándékos gyilkosság kategóriájába tartozik, ezért elvileg nem lehetett rá kegyelmet kérni. Ez nem azt jelenti, hogy a fennmaradt történetek között nincsenek korábbi gyilkosságot megbosszuló esetek, hanem azt, hogy ezeket az eseteket, taktikai okokból, más történetszálra felfűzve mutatják be: egyszerű kocsmai verekedésként, egy aktuális vita kapcsán kialakult összetűzésként, melyek kapcsán óvakodnak a véres előzmények, régi ellenségeskedés megemlítésétől. Az általam feldol-gozott kegyelemlevelekben6 egyetlen olyan történettel találkoztam, ahol nyíltan feltárják
4 A kegyelemadásról általában lásd: Gauvard 1991; Davis 1987: 3–4.
5 A kegyelemlevelek fi kciós és konstruált voltáról lásd: Davis 1987; Nassiet 2017.
6 Az 1400 és 1600 közötti időszakból több száz kiadott, papíralapon vagy online publikált kegyelemlevelet vizsgáltam át – a teljes szám több tízezerre rúg. Erről lásd: Novák 2018: 36–38; Gauvard 1991; Nassiet 1580–1600. A https://criminocorpus.org/fr/bibliotheque oldalon több kiadott kegyelemlevél olvasható.
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 192
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 192 2021. 02. 11. 12:18:452021. 02. 11. 12:18:45
193
ELTITKOLT ÖRÖKSÉG: VÉRBOSSZÚTÖRTÉNETEK…
a rokonságokat érintő korábbi gyilkosságokat, ám számos másikkal, melyek gyanús ele-meket tartalmaznak.
Egy 1487-es kegyelemlevél két, szomszédos falvakban lakó pikárdiai parasztcsalád összecsapásait mutatja be. A kegyelemkérő Colin Garchon, aki apjával és két testvérével együtt négy évvel korábban megölte (occis) Jehan Dodore-t. Dodore haláláért unoka öccsei és fi ai úgy álltak bosszút, hogy megölték (occis et mis a mort) Colin apját. A viszálynak (debat) a helyi földesúr vetett véget, aki megegyezésre kényszerítette a két családot, és a béke megszegőjét nagy pénzbírsággal fenyegette. Eddig tart a kegyelemkérés elő-története, a kérelem tárgyát képező események ezután következnek. A megegyezés után kilenc hónappal, 1487. szeptember végén két alkalommal is összeütközésbe kerültek a két család tagjai. Az elbeszélés szerint mindenki teljesen ártatlan céllal indult útnak: ki kocsmába ment testvérei, unokatestvére és mások társaságában, ki rokonaival földet mérni, ki pedig az édesanyját meglátogatni. A két találkozás a Dodore család tagjainak kisebb sebesülésével végződött, és csak azért nem eszkalálódott a helyzet, mert hol az egyik fél menekült el, hol egy unokatestvér állt a verekedők közé és csillapította le őket.
Meglepetést okoz azonban a fegyverek mennyisége: mind a földmérők, mind a kocsmá-zók dárdákat, pikát, tőröket és íjakat hordtak magukkal és rántottak elő, amint szembe-találták magukat az ellenséges csoporttal. A kegyelemkérésből az is kiderül, hogy a Dodore család tagjai ezekben a napokban halálosan megfenyegették a Garchonokat. A záró-jelenetben két Garchon fi vér eleinte tanakodott, hogy a fenyegetés ellenére el merjenek-e menni a vásárba, mivel féltek, hogy megverik vagy megölik őket (batuz et occis), ám végül mégis útnak indultak. Egy elhagyott úton találkoztak az egyik Dodore testvérrel, aki a történet szerint ismét halállal kezdte fenyegetni őket (a mort), és a fegyverére tette a kezét. A Garchon testvérek, attól való félelmükben, hogy ellenfelük meggyilkolja és megöli (meurtrist ou occist) őket, dárdával leszúrták és földre rántották őt, majd testébe többször beledöfték a tőrüket.
A történet elég jól példázza a kegyelemkérés retorikáját. Mivel egy Garchon családtag a kérelmező, az összecsapásokat a leírás szerint mindig a Dodore-ok kezdik, ők fenyege-tik halállal ellenfeleiket, és még teljesen magányosan is támadólag lépnek fel a túlerővel szemben – ezért történik az is, hogy a zárójelenet a két Garchon fi vér tetteit gyakorlati-lag önvédelemként próbálja bemutatni. A korábbi konfl iktust jelző szavak semlegesek (occis, debat), a két apa halála nem véres bosszúhoz vezet, hanem egy kikényszerített megegyezéshez, és valójában ez a megegyezés az, amelynek megszegése vagy megőrzése a szeptember végi összetűzések tétje. Az erősebb kifejezések, a fenyegetés, a gyilkosság lehetősége mind a Dodore családhoz kötődnek, így bár ők sebesültek meg a kisebb össze-csapásokban, és nekik volt újabb halottjuk, a történet mégis őket mutatja be agresszorként.
Annak ellenére, hogy a kérelmező a történet bevezetésében bevallott két kölcsönösen meggyilkolt apát, ami klasszikus paraszti vérbosszútörténetre utal, a kegyelemlevél még-is több véletlen összecsapás és egy önvédelemből elkövetett emberölés kusza epizódjaiként mutatja be az eseményeket, hiszen a kegyelemkérő így tudja tettét a megbocsátható erőszak keretei közé szorítani.
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 193
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 193 2021. 02. 11. 12:18:452021. 02. 11. 12:18:45
194
NOVÁK VERONIK A
A szépen formába öntött elbeszélés azonban tartalmaz nem odaillő elemeket, amelyek felhívják az olvasó fi gyelmét arra, hogy a történetben valami nincs rendjén. Ezeket az elemeket nevezi Natalie Zemon Davis „sebeknek”.7 Ilyen például a talpig fegyverben sétára induló parasztok képe – bár ekkoriban mindenkinél van tőr, bot, a városlakók közül sokan hordanak kardot, de a dárdák, pikák és íjak kissé szokatlannak tűnnek egy rövid út esetében (Roussel 2012: 115–117). Ugyanígy furcsa a már a földön fekvő el-lenfél megszurkálása, a sok tőrdöfés, amivel találkoztunk L’Estoile esetei között is. A szak-irodalom általában rámutat arra, hogy a bosszúállás külső, rituálisnak is mondható jegyei közé tartozik az ellenfél egyszerű megölésén túlmutató, túlzott erőszak, a holttest továb-bi sebesítése, esetleg meggyalázása is (Martines 2010: 17–41; Carroll 2006: 173–176).
Daniel Lord Smail 14. századi marseille-i gyilkosságokat vizsgálva különbséget tesz a hirtelen felindulásból elkövetett emberölések és a leszámolásszerű, eltervezett gyilkos-ságok modelljei között, mégpedig elsősorban a csapások mennyisége alapján: az utóbbi típusra jellemző a sok ütés, a földön fekvő áldozatra mért további tőrdöfések nagy száma.
A szerző azt veti fel, hogy a bizonytalan típusú történetekben ezek a jellemző részletek is segíthetnek a kutatónak az elhallgatott motiváció feltárásában (Smail 2015). Felme-rülhet a kérdés, hogy vajon miért kerültek bele ezek az árulkodó elemek a kegyelemlevél történetébe, miért nem ügyeskedett ezekkel is a kérelmező. A szövegek visszatérő ele meit vizsgálva jól látható, hogy általánosságban különös fi gyelmet szenteltek a fegyverek le-írásának, fajtájuk, méretük pontosításának, ezek voltak ugyanis azok a bizonyítható és számonkérhető részletek, amelyek kihagyása a kegyelemkérés visszautasítását, érvényte-lenítését hozhatta magával. Az ütések, sebek száma, helye, mélysége ugyanígy kötelező-en pontos része a kegyelemlevélnek. Ezekbkötelező-en a bizonyíthatóság mellett feltehetőkötelező-en megfi gyelhető még az egyes sebesülésekért fi zetendő vérdíj, kártérítés mértékét szigorú-an szabályozó szokásjogi gyűjtemények hagyománya is (Benveniste 1992: 18–20).
A fegyverek és a sebesülések kapcsán tehát nem volt érdemes próbálkozni a történet szépítésével.
Smail felvetését követve megpróbálhatjuk a vérbosszút nem említő elbeszélésekben megkeresni a „sebeket”, elszólásokat, és segítségükkel feltárni az esetlegesen elleplezett motivációkat, rámutatni arra, hogy az első látásra kocsmai verekedésnek vagy szom-szédok közti csetepatéknak tűnő történetek valójában egészen másról is szólhatnak.8 Melyek lehetnek még az árulkodó jelek? Néha magában a konfl iktus megjelölésében találkozunk a bosszúállás már ismert visszatérő körülíró megnevezéseivel, a halálos gyűlölettel, ellenségeskedéssel.9 Más esetekben a szereplők vizsgálata mutat gyanús jel-legzetességeket: a sok rokon, a rendkívül gyakori testvérek mellett az apák és fi úk, nagybácsik, unokaöcsök, vők feltűnése mindkét oldalon arra utal, hogy nem
egysze-7 Davis 1987: 47–48. Lásd még: Erdélyi 2005: 119.
8 Hasonló módszert alkalmaz Erdélyi Gabriella, amikor a pápai penitenciához benyújtott szupplikációkat vizsgálja: Erdélyi 2011: 148–155.
9 AN JJ 246 n. 55. (1531–1532)
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 194
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 194 2021. 02. 11. 12:18:452021. 02. 11. 12:18:45
195
ELTITKOLT ÖRÖKSÉG: VÉRBOSSZÚTÖRTÉNETEK…
rűen elfajult családi kocsmázásról vagy sétálgatásról lehet szó, hanem az egész klánt mozgósító közös ügyről.
A szereplők jelenlétének egy másfajta átértelmezésére lehet példa egy szintén 1487-es történet, melyben egy pap törvénytelen fi a megpróbálta megerőszakolni a kérelmező, Jehan de Pietz feleségét, mire a férj és rokonai, nagybácsik, unokatestvérek közösen meg-verték őt. Olyan, mintha ez lenne a fő történet, ám az erőszakoskodó ezután segítőket gyűjtött maga köré, és bevette magát Jehan Guixanet házába. Az események ekkor átke-rültek Guixanet és a kérelmező apja, Pierre de Pietz kezébe, akik utasításokat adtak, hogy kiket szabad bántani, és kiket nem. A többszöri összecsapás és házostrom során végül a kérelmező megölte Jehan Guixanet-t. Csak ekkor említi meg a szöveg, hogy hat évvel korábban Jehan Guixanet fi a meggyilkolta Pierre de Pietz fi ait, de kegyelmet kapott. A két család kibékült, és a Pietzek megesküdtek, hogy nem ártanak a Guixanet családnak.10 Bár a kérelem kiindulópontja egy nemierőszak-kísérlet és ennek megtorlása, a korábbi ese-mények említése hirtelen világossá teszi, hogy egyes szereplők miért kerülnek hirtelen fontos, irányító szerepbe, és a pap törvénytelen fi a miért szorul ki a végső leszámolás je-lenetéből. A mellékkonfl iktus alatt ugyanis felsejlik a régi ellenségeskedés, és a két szem-ben álló családfő magára ölti a „fő ellenség” (ennemi capital) (Carroll 2006: 8) hagyo-mányos szerepét.
Ugyanígy gyanús jel lehet a kocsmai összezördülésben elhangzó számos utalás árulás-ra, régi perekre vagy éppen az aránytalanul agresszív fenyegetések, amelyek nemcsak a két jelenlévő felet, hanem egész rokonságukat érintik. Egy 1585-ös kegyelemlevélben a ké-relmező pap testvérét fenyegeti meg a családdal pereskedésben álló apa és fi a: „Kiirtjuk a Davouts egész nemzetségét!” (Nassiet 1580–1600: 26).
Minket most természetesen nem az érdekel, hogy ténylegesen miért ölték meg egymást a kegyelemlevelek különféle szereplői, hanem az, hogy a vérbosszút nyíltan vállaló el-enyésző számú kegyelemlevél mellett feltehetően számos másik esetben is hasonló mo-tivációt sejthetünk. Ezeknél azonban a kérelmek megfogalmazói arra törekedtek, hogy egyáltalán ne vagy ne hangsúlyosan jelenjen meg a bosszúállás ténye, mivel ez esélyte-lenné tette volna a kegyelemkérést. Bizonyos elemeket, amelyekre hagyományosan kü-lönös fi gyelem került, mint a sebek és a fegyverek, azonban nem lehetett kihagyni, mivel ha ezekre az érintett tanúk felhívták a fi gyelmet a helyi bíróságon történő elfogadás során, akkor az veszélybe sodorta a kegyelem érvényesítését. Más elemek, például fenyegetések, korábbi összeütközések azért is bekerülhettek a szövegbe, mert a kérelmező segítségükkel próbálta az áldozatot negatív színben feltüntetni. Az „elszólások” tehát nem véletlen nyelvbotlásként, hanem tudatos mérlegelés eredményeként foghatók fel, melynek során a szöveg előállítói vállalták az igazi motivációk felsejlésének kockázatát vagy azért, hogy kérelmük elfogadását a kihagyhatatlan részletek beemelésével biztosítsák, vagy hogy az elbeszélés retorikai fegyvertárába hatékony elemeket építhessenek.
10 AN JJ 217. n. 38. (1487)
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 195
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 195 2021. 02. 11. 12:18:462021. 02. 11. 12:18:46
196
NOVÁK VERONIK A
ÖSSZEGZÉS
Pierre de l’Estoile feljegyzéseiben a vérbosszútörténetek drámaian sarkítva, erős kifejezé-sekkel világítanak rá a megengedett és az elítélendő erőszak határaira. A szerző leírásából kibontakoznak a számára elfogadható bosszú keretei: az apját fi atalon elvesztő fi ú felnő, majd egyenlő esélyeket nyújtva ellenfelének, nyilvánosan leszámol a gyilkossal; ám az is nyilvánvaló, hogy a szereplők egy része nem ezt a módot választja. Bár az alkalmazott eszközök és formák igen változatosak, a történetek bevallott vezérfonala a bosszúállás, mind a szereplők, mind a naplóíró szavai és gesztusai nyilvánvalóvá teszik a vérbosszú tényét. A kegyelemlevelek elbeszéléseiből éppen ez az egyértelmű vezérfonal hiányzik, miközben a történetbe beépített részletek, szereplők, fegyverek, eljárásmódok időről időre felvillantják a jogi okokból rejtve maradó motivációkat. Itt is látnunk kell azonban a történetet összeállító kérelmező és jogász segítője, valamint a szereplők tudatosságát:
mind a tettek, mind a tetteket leíró vagy éppen elkendőző szavak a korszak társadalmi és jogi elvárásaihoz alkalmazkodnak, ezeket próbálják hasznosítani saját céljaik elérésére.
Mivel az örökölt ellenségeskedés kezelése a középkor végén és a kora újkor elején az elfogadottság határán billegett, mind a normák, mind a jogi gyakorlat, mind a társadal-mi elvárások igen képlékenyek voltak, ezért a vérbosszú narratív ábrázolása nem egységes az általunk vizsgált elbeszélésekben. Ebben a helyzetben a 15–16. századi szövegek mű-fajukból fakadó logikájának, funkcióinak döntő szerepe van, hiszen ezek határozzák meg, és ezek mentén tárhatjuk fel azt, hogy mi lesz látható és hangsúlyos, illetve mi marad rejtve a bosszúállás makacsul továbbélő gyakorlatából. Az eltitkolt vagy éppen közszem-lére tett, dramatizált véres örökség a szerzők szándékairól, félelmeiről, taktikázásáról árulkodik, és a korszak jogi és kulturális keretei mellett ezek egyéni narratív használatát is feltárja.
Források
Archives Nationales série JJ (Trésor des Chartes)
L’Estoile, Pierre de (1837): Registre-journal de Henri III. In: Michaud, Joseph-François – Poujoulat, Jean-Joseph-François (éd.): Nouvelle collection de mémoires pour servir à l’ histoire de France. (Série II, tome I/1.) Édouard Proux, Paris.
Nassiet, Michel (1580–1600): Lettres de rémission accordées en Anjou (1580–1600). http://
cerhio.fr/IMG/pdf/Lettres_remission_Anjou_1580-1600.pdf (Letöltés ideje:2011. 07.03.)
Felhasznált irodalom
Bartlett, Robert (2010): „Mortal enmities”: Th e legal aspects of hostility in the Middle Ages.
In: Tuten, Belle S. – Billado, Tracy L. (eds): Feud, violence, and practice: Essays in Medieval Studies in honor of Stephen D. White. Routledge, Farnham. 197–212.
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 196
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 196 2021. 02. 11. 12:18:462021. 02. 11. 12:18:46
197
ELTITKOLT ÖRÖKSÉG: VÉRBOSSZÚTÖRTÉNETEK…
Beam, Sara (2011): Les canards criminels et les limites de la violence dans la France de la première modernité. Histoire, Économie et Société 30(2). 15–28.
Benveniste, Henriette (1992): Le système des amendes pénales en France au Moyen Âge:
une première mise en prespective. Revue historique de droit français et étranger 70(1).
1–28.
Carroll, Stuart (2006): Blood and violence in early modern France. Oxford University Press, Oxford.
Charbonnier, David (2008): Les limites du pardon des violences dans les lettres de rémission du XVe siècle. In: Follain, Antoine et al. (éds): La violence et le judiciaire: Discours, perceptions, pratiques. Presses universitaires de Rennes, Rennes. 61–74.
Davis, Natalie Zemon (1987): Fiction in the archives: Pardon tales and their tellers in sixteenth- century France. Stanford University Press, Stanford.
Dean, Trevor (2007): Crime and justice in late medieval Italy. Cambridge University Press, Cambridge.
Eisner, Manuel (2003): Long-term historical trends in violent crime. Crime and Justice 30.
83–142.
Erdélyi Gabriella (2005): Egy kolostorper története: Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és az újkor határán. MTA Történettudományi Intézet, Budapest.
Erdélyi Gabriella (2011): Szökött szerzetesek: Erőszak és fi atalok a késő középkorban. Libri, Buda pest.
Firnhaber-Baker, Justine (2010): Seigneurial war and royal power in later medieval Southern France. Past and Present 208(1). 37–76.
Gauvard, Claude (1991): „De grace especial”: Crime, État et société en France à la fi n du Moyen Âge. I–II. Sorbonne, Paris.
Gauvard, Claude (2005): Violence licite et violence illicite. In: Gauvard, Claude: Violence et ordre republic au Moyen Âge. Picard, Paris. 265–282.
Gauvard, Claude (2007): La violence commanditée: La criminalisation des «tueurs à gage»
aux deriners siècles du Moyen Âge. Annales HSS 62(5). 1005–1029.
Hamilton, Tom (2017): Pierre de L’Estoile and his world in the wars of religion. Oxford University Press, Oxford.
Kaminsky, Howard (2002): Th e noble feud in the later Middle Ages. Past and Present 177(1).
55–83.
Levi, Giovanni (2000): Az életrajz használatáról (Czoch Gábor ford.). Korall 1(2). 81–92.
Martines, Lauro (2010): Firenze és a Mediciek: Hatalom és összeesküvés a reneszánsz Itáliában (Tóth Árpád ford.). General Press, Budapest.
Muir, Edward (1993): Mad blood stirring: Vendetta in Renaissance Italy. John Hopkins University Press, Baltimore – London.
Nassiet, Michel (2011): La violence, une histoire sociale: France, XVIe–XVIIIe siècles. Champ Vallon, Seyssel.
Nassiet, Michel (2017): Lettres de pardon du roi de France (1487-1789). Criminocorpus http://
journals.openedition.org/criminocorpus/3572 (Letöltés ideje: 2020. 07. 22.)
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 197
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 197 2021. 02. 11. 12:18:462021. 02. 11. 12:18:46
NOVÁK VERONIK A
Novák Veronika (2019): „Párizs városának kellős közepén”: Bűntettek, történetmesélés és félelem a 15–16. században. In: Valuch Tibor és mtsai. (szerk.): Az érzelmek története. Hajnal István Kör, Budapest. 123–141.
Pósán László (2014): Magánharc (fehde), bosszúállás és erőszak a Német Lovagrend államában.
Történelmi Szemle 56(1). 75–90.
Rosenwein, Barbara H. (1998): Anger’s past: Th e social uses of an emotion in the Middle Ages.
Cornell University Press, Ithaca, London.
Roussel, Diane (2012): Violences et passions dans le Paris de la Renaissance. Champ Vallon, Seyssel.
Schwerhoff, Gerd (2002): Criminalized violence and the process of civilisation: A reappraisal.
Crime, History and Societies 6(2). 1–24.
Smail, Daniel L. (1997): Telling Tales in Angevin Courts. French Historical Studies 20(2).
183–215.
Smail, Daniel L. (2001): Hatred as a social institution in late-medieval society. Speculum 76(1).
90–126.
Smail, Daniel L. (2015): Th e Rhythms of Vengeance in Late Medieval Marseille. In: Gauvard, Claude – Zorzi, Andrea (éds): La vengeance en Europe XIIe-XVIIIe siècle. Sorbonne, Paris.
75–99.
Smail, Daniel L. – Gibson, Kelly (2009): Vengeance in Medieval Europe: A reader. University of Toronto Press, Toronto.
Spierenburg, Pieter (2001): Violence and the civilizing process: Does it work? Crime, History and Societies 5(2). 87–105.
Tomka Béla (2018): Erőszak a történelemben: Jelentések és hosszú távú trendek. Aetas 33(3).
170–185.
Tóth G. Péter (2002): „Európa véres színháza”: A fájdalom, a kegyetlenség és a vértanúság kultúrája a kora újkori Magyarországon. In: Pásztor Cecília (szerk.): Ünnep – hétköznap – emlékezet: A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000, augusztus 24–26. (Rendi társadalom – polgári társadalom 14.). Hajnal István Kör, Salgótarján. 21–47.
Valuch Tibor és mtsai. (szerk.) (2019): Az érzelmek története. Hajnal István Kör, Budapest.
Wartburg, Walter von (2003): Französisches etymologisches Wörterbuch: Eine Darstellung des galloromanischen Sprachschatzes. 25. https://apps.atilf.fr/lecteurFEW/lire/250/891 (Letöltés ideje: 2020. 07. 22.)
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 198
BTK_Papp_Barbara_Lelek_es_tortenelem_BELIV.indd 198 2021. 02. 11. 12:18:462021. 02. 11. 12:18:46
199