A különböző földhasználati kategóriák területi lehatárolása: a földhasználati zónarendszer földhasználati zónarendszer

(Ángyán József, Podmaniczky László, Németh Tamás, Tar Ferenc,

Vajnáné Madarassy Anikó, Skutai Julianna, Belényesi Márta, Nagy Gábor) Arra vonatkozóan, hogy hol vannak Magyarországon a különböző földhasználati kategóriák területei, eligazítást ad Magyarország földhasználati zónarendszere. Ennek alapját az a földhasználati értékskála, agráralkalmas-sági-környezetérzékenységi értékskála adja, mely a földhasználati piramis-koncepciónak megfelelően a területek agrártermelési alkalmasságának (1. tér-kép) és környezeti érzékenységének (2. tértér-kép) térinformatikai egyesítésével, területi integrációjával keletkezett (3. térkép).

1. térkép

2. térkép

3. térkép

Az agrártermelési alkalmasság értékelésére és minősítésére 9 domborzati és talaj- valamint 7 klímaparamétert, a környezeti érzékenység megítélésére pedig 7 élővilágra vonatkozó, 5 talaj- és 2 vízbázisokra vonatkozó, integrált paramétert használtunk. A vizsgálatok részletes ismertetését a 9.1. melléklet tartalmazza.

Az elkészült térkép információit egybevetve a jelenlegi földhasználattal, különösen a szántóföldi művelés területeivel (4. térkép), annak formájával és in-tenzitásával megállapíthatjuk, hogy az ország területének mintegy ¼-én jelen-tős művelési ág változásra illetve földhasználati, gazdálkodási rendszer- és in-tenzitásváltozásra van szükség. Ennek során a vizsgálatok szerint mintegy 1,5 millió ha-t célszerű az intenzív szántóföldi művelésből kivonni, melyből mintegy 6-700 ezer ha erdősítésre, 3-400 ezer ha gyepesítésre vár, mintegy 500 ezer ha pedig külterjes szántóföldi művelésbe kerülhet. Részleteit a 9.1. melléklet tartal-mazza.

4. térkép

A földhasználati értékskála képezte az alapját a természetvédelmi magzónára, pufferzónára, átmeneti (vagy extenzív agrár-) zónára valamint az agrár magzónára épülő integrált földhasználati zónarendszer kialakításá-nak. E zonalitás adja az alapját a területileg differenciált és a többfunkciós mezőgazdálkodás modelljének megfelelő agrárfejlesztés kereteit rögzítő Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak, amely a területek eltérő adott-ságainak megfelelően különböző formájú és intenzitású gazdálkodási rendszere-ket fogalmaz meg és részesít támogatásban (Ángyán et al., 1999)

3.5. ÁLTALÁNOS GAZDÁLKODÁSI SZEMPONTJAI, RENDEZŐ ELVEI

A különböző területek – földhasználati zónaelemzések által meghatározott – agroökológiai adottságaihoz illeszkedő valamint a felsorolt céloknak és kritériumok-nak megfelelő, környezetbarát gazdálkodás kulcsterületei, fő összetevői a követ-kezők:

 a biodiverzitás megőrzése a mezőgazdasági területeken,

 a térfunkciók harmóniájára törekvő földhasználat, térstruktúra,

 az ágazati arányok ökológiai harmonizációja,

 emberléptékűség: üzem- és táblaméretek kialakítása, a tér újrastruktúrálása ökológiai, talajvédelmi szempontok, tradíciók, kultúrökológiai szempontok, tájképi, esztétikai, valamint termelési, technológiai szempontok szerint;

 körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák;

 táji-, termőhelyi alkalmazkodás:

 a táj mint természeti, társadalmi és gazdálkodási egység „rehabili-tálása” az adottságok és a tradíciók alapján,

 a tájba illő biológiai alapok (növény-, állatfaj és fajtastruktúra),

 vetésforgó (sokszínűség),

 tájanként, termőhelyenként differenciált agrotechnika

 talajminőségtől és növényfajtól függő, észszerűbb, környezetkí-mélőbb gazdálkodás

 biológiailag „szelíd” talajművelés, talajvédelem,

 műtrágyázás helyett „talajerő-gazdálkodás”,

 preventív, technológiai növényvédelem,

 állateltartó képesség - állatlétszám harmóniája;

 a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele.

Vegyük sorra ezek után azokat az általános földhasználati és a táji, ter-mőhelyi alkalmazkodást meghatározó jellemzőket, amelyek a növénytermesztés fenntarthatóságát, alkalmazkodó képességét döntő módon befolyásolják.

Nézzük most már azokat az elemeket, amelyek a tartós, időtálló, értékőr-ző, alkalmazkodó gazdálkodás meghatározói.

3.5.1. A diverzitás (sokszínűség)

Mindenekelőtt rögzítenünk kell azokat a definíciókat, értelmezéseket, amelyeket a diverzitás, a biotóphálózati rendszer és az agrárökoszisztémák tár-gyalása során használunk. A következőkben ezen gyakran használt ökológiai szakkifejezések magyarázatát adjuk meg (Bakonyi, 1997).

Fajszám = egy adott területen (pl. mezőgazdasági táblán), adott időben élő összes faj (db). A fajszám megadásakor több probléma jelentkezik. El kell dönteni, hogy a gyűjtött faj valóban a területen él vagy csupán véletlenül került kézre. Rend-szerint minden fogott fajt a terület faunájához számítanak. Gyakori probléma az is, hogy csupán bizonyos csoportok (pl. gerincesek, rovarok) vagy bizonyos területek (pl. földfeletti flóra és fauna) képviselőit veszik figyelembe. A talaj élőlényei és kü-lönösen a mikroorganizmusok gyakran kimaradnak a listákból.

Biodiverzitás = vonatkozhat a nukleinsavaktól kezdve a bioszféráig a biológiai organizáció valamennyi szintjére. Jelen fejezetben az életközösségek struktúráját jellemző fogalomként értelmezzük. Amennyiben a fajdiverzitásról van szó, akkor a fajok számát és sűrűségviszonyait együttesen kifejező paramé-terről beszélünk. Természetesen lehet genetikai, biomassza és egyéb paraméterek diverzitását is vizsgálni. Rendszerint valamilyen számítási eljárással megadható a diverzitás számszerű értéke is. Leggyakrabban a Shannon-féle diverzitást (H) számolják. Ennek képlete:

p_i = az i-edik kategória relatív gyakorisága a mintában.

Bármelyik alapú logaritmus számítható, de meg kell adni az alkalmazott típusát. A Shannon-féle diverzitás számítási módszeren kívül számos egyéb eljá-rás is ismert (Nosek 1976).

Biomassza = egy adott területen, adott pillanatban található élőlények tömege (pl. g/m²). Az élő és az elhalt kategóriák elkülönítése gyakran nehézséget jelent. Helyes, ha megkülönböztetjük a mikroorganizmusok, egysejtűek, növé-nyek és állatok biomasszáját.

Élőhely (biotóp) = az a fizikai tér, melyben egy adott életközösség popu-lációi megtalálhatóak.

Életközösség (biocönózis) = térben és időben együtt élő populációk, me-lyek között valamilyen kapcsolat létezik. Itt a nehézséget az jelenti, hogy a kap-csolatok és hatások minősége és erőssége különböző. Gyenge és indirekt kapcso-lat -legalábbis hosszútávon- a legtöbb térben és időben együtt élő populáció kö-zött felfedezhető.

Táplálékhálózat = az életközösségnek a táplálkozási kapcsolatokon ke-resztül összefüggő populációi. Beletartoznak maguk a populációk (mint anya-got/energiát tartalmazó elemek) és a populációk között áramló anyag/energia mennyiségei is.

A diverzitás, a sokszínűség a kiegyensúlyozott, hosszútávon fenntartható és környezetkímélő mezőgazdálkodásnak, a harmonikus környezet-/talajhaszná-latnak alapkövetelménye. Ennek megőrzése az alábbi területekre kell, hogy ki-terjedjen:

 a kultúrfaj-diverzitásra, vagyis a termesztett növények és a tenyész-tett-tartott állatok - fajok, őshonos tájfajták, kultúrváltozatok szintjén megnyilvánuló - sokféleségére;

 a természetben élő fajok diverzitására, azaz a területen élő, spontán előforduló növények és állatok sokféleségére;

 a genetikai diverzitásra, azaz a földi élet örökítő anyagának, az al-kalmazkodást és ezzel a túlélést biztosító génkészletének megőrzésére;

 a biotóp-diverzitásra, amely a tájkarakternek megfelelően, finoman struktúrálja a teret, és élőhelyeket biztosít a spontánfaj-diverzitás szá-mára;

 a földhasználati diverzitásra, vagyis a gazdálkodási ágazatok, föld-használati típusok és formák sokszínűségére;

 az üzemi méret-diverzitásra, valamint

 a gazdálkodási rendszer és intenzitási fok szerinti diverzitásra.

Csak az a gazdálkodás lehet időtálló, kiegyensúlyozott és hosszú távon fenntartható, amely a diverzitásnak ezeket a fő területeit magába foglalja. Ezek nemcsak az általános emberi környezet változatossági, sokszínűségi igényeit szolgálják, hanem a gazdálkodásnak is alapösszetevői. A diverzitás szükséges mértékére vonatkozóan azonban már nehezebb egyértelmű választ adni.

Sokan képviselik azt a felfogást, hogy a bioszféra normális működéséhez nagy biodiverzitás szükséges (pl.: Diamond; 1988). Számos példa bizonyítja, hogy a nagy diverzitású életközösségek viszonylag állandó környezetben igen ki-egyensúlyozottak. A trópusi őserdők életközösségei tartoznak ebbe a kategóriába.

A trópusi őserdők azonban igen kevéssé képesek a külső beavatkozások hatásait ellensúlyozni. Ezzel szemben, elsősorban a mérsékelt égövön ismeretesek olyan életközösségek, amelyek esetenként jobban ellenállnak az emberi beavatkozások-nak, a környezetszennyező hatásoknak és sikeresebben élik túl azokat, mint a ki-sebb diverzitásúak. A lomboserdők például sikeresen regenerálódnak a fakiterme-lések után. Annyi azonban biztonsággal megállapítható, hogy az adott hely – kör-nyezeti feltételek által meghatározott – diverzitásának csökkenése nagy valószí-nűséggel az adott rendszer stabilitásának csökkenésével jár.

Az utóbbi évtizedben jelentős kutatási erőfeszítéseket tettek annak érdeké-ben, hogy a biodiverzitás jelentőségét megértsük az ökoszisztémák életében. El-sősorban azt vizsgálták, hogy a több fajból álló életközösségek termelőképessége na-gyobb-e, illetve a nagyobb fajszám stabilabbá teszi-e az ökoszisztémákat?

A jelentős anyagi és szellemi erőfeszítések ellenére máig nagyon keveset tudunk ezekről a kérdésekről. Alig ismerjük a különböző fajoknak a természetes ökoszisztémák folyamataira (energiaáramlás, anyagforgalom stb.) gyakorolt eltérő hatásait.

Abban látszik egyetértés a kutatók között, hogy változó környezetben a természetes ökoszisztémák stabilitását elősegíti a nagyobb fajdiverzitás. Ér-dekes és általában kevéssé ismert eredmény, hogy ha nő a fajok száma, akkor rendszerint a populációk létszáma is jobban ingadozik, mint kisebb fajszám ese-tén, de az ökoszisztémák egészére vonatkozó fontos jelenségek ingadozása csök-ken. Tehát például a növényi produkció, produktivitás, vagy a szerves anyag le-bontás ütemének ingadozása kisebb, ha nagyobb a fajdiverzitás. Ez a felismerés különösen fontos a mezőgazdaságban, ahol előnyös, ha a termés mennyisége évről évre viszonylag állandó.

Környezetünk állandóan változik. Egyes változások ciklikusak és ismét-lődőek, így a történések nagy valószínűséggel megjósolhatók, mások viszont elő-re nem láthatóak. Hangsúlyozni kell azt is, hogy még az ismétlődő változásokban is sok a bizonytalan tényező. A biotikus komponensek közül sok ismeretünk van a versengés (kompetíció) és ragadozó-zsákmány kapcsolatok szerepéről a biodiverzitás fenntartásában. Ennek ellenére a biodiverzitás pontos hatása az életközösségek stabilitásának fenntartásában még nem ismert eléggé, ám jelentő-sége vitathatatlan. Ez egyúttal a tartamos (fenntarható) mezőgazdálkodásnak is alapfeltétele, és a környezetéhez illeszkedő mezőgazdálkodásnak egyúttal fon-tos eredménye, „produktuma” is.