KÖZTES (KULTÚR)TEREK MÁRAI
egyik alaptétele, miszerint az egész több, mint a részek összege. Vagy egy színel-méleti hasonlattal: a narancssárga több, illetve lényegében más, mint a sárga és a vörös keveréke.
A kultúrtér (vagy kulturális tér, cultural space, Kulturraum) fogalmáról e he-lyütt először is szögezzük le, hogy nem egyszerűen egy olyan fizikai teret értünk alatta, ahol valamilyen kulturális esemény, pl. egy kiállítás zajlik (mert olykor épp ilyen értelemben is szokás használni, pl. a publicisztikai nyelvben), hanem egy tágabb, földrajzi-topográfiai teret, amelyben mint adott tér- és idődimenzió-ban egy vagy több kultúra van jelen, hat egymásra, befolyásolja egymást, keve-redik. Különböző, földrajzilag többé-kevésbé körülhatárolható, kisebb-nagyobb területi egységek, régiók tartozhatnak ide, melyek határa nem feltétlenül esik egybe a politikai határokkal, sőt, jellemzően éppenséggel nem esnek egybe velük.
Idetartozhat akár egy kontinensnyi terület, mint Ausztrália vagy Dél-Amerika, de kisebb régiók is, mint a Kárpát-medence, vagy ezen belül Erdély, a Felvidék, a Bánát stb. A mai kultúrtér-kutatás (német Kulturraumforschung), eltérően a múlt század húszas-harmincas évekbeli kezdeti, ideologizált felfogásától, a kultúrteret mint egészet tartja szem előtt, annak struktúráját, többé-kevésbé diffúz, nyelvi, társadalmi, felekezeti, tradicionális stb. térbeli elrendeződéseit, benső dinami-káját. Nem annyira centrális terekre, helyszínekre koncentrál, hogy aztán ezek alá rendelje a „perifériát”, hanem olyan dinamikus kultúrterekre, melyek külső határa elmosódhat, miközben belül jellemző kulturális mozgásokat, kölcsönha-tásokat, változásokat mutat. Maguknak a kultúrtereknek is több dimenziójuk van, amelyek a nyelvek, hagyományok, szokások stb. szintjén differenciálhatók.
A kultúrtérkutatás fontos célkitűzése olyan kultúrterek észszerű körvonalazása, melyek különféle kultúrelemek közös, koherens egységét mutatják és felismer-hető jellemzőkkel bírnak. Eme „körvonalazás” aztán olyan koncentrikus köröket eredményezhet, amelyekben egy kisebb kultúrtér egy nagyobb kultúrtéren belül foglalhat helyet (Wiegels 2006. 32–33.).
A kultúrterek nyilvánvalóan nem a gyarmatosítás történetével jöttek létre, területileg nem kötődnek szükségképpen a kolóniákhoz. A Bhabha, Welsch és mások által leírt jelenségek, illetve meghatározott fogalmak ugyanakkor alkal-mazhatók más kultúrterekre, például Európára, ezen belül Kelet-Közép-Európára vagy a Kárpát-medencére is. Az irodalomtudomány készséggel vette át és gon-dolta tovább az említett fogalmakat, alkotott ezek nyomán újakat, illetve (főként) alkalmazta azokat különféle (nem kizárólag „koloniális”) irodalmi szövegekre.
Abból a feltevésből kiindulva, miszerint a kultúra úgy is meghatározható, mint szöveg (Kultur als Text), létrejött az irodalomtudomány mint kultúratudomány szemlélete (Bachmann-Medick 2004). Az irodalmi szöveg ezáltal mint különféle kulturális jelenségek, tartalmak s nem utolsósorban (a spatial turn nyomán az irodalomtudományban1) kultúrterek leírása, tükre, (szimbolikus-metaforikus) 1 A spatial turn fogalmához a kultúrtudományokban lásd Döring–Tristan 2008.
kifejeződése nyert új értelmet. Ezzel párhuzamosan az utóbbi évek, évtizedek (főleg német nyelvű) szakirodalmában szemlátomást elszaporodtak az olyan szakkifejezések, mint az interkulturális irodalom, interkulturális író, interkul-turális regény, ill. mű stb. Olyan irodalmi szövegekre alkalmazzák őket, amely-ben „interkulturális találkozások” zajlanak, vagyis ahol a narratív tér egynél több kultúrát fog át. Ez olykor a kultúrák, nyelvek, identitások „keveredésével”, ún.
hibridizá ciójával is együtt jár. Az ilyen és hasonló kifejezések különösen a globa-lizáció és migráció legutóbbi évtizedeiben létrejött szövegek értelmezésére bizo-nyultak alkalmasnak olyan szerzők esetében, akik többes vagy „hibrid” identitás-sal rendelkeznek, mint pl. a németországi török (Németországban élő, németül író, de török származású) írók.
Hamar kiderült azonban az is, hogy a kultúrák közeledése, keveredése, a nyelvek és kultúrák közötti határok átlépése (német Entgrenzung) korántsem új keletű (irodalmi) jelenség, hanem gyakorlatilag minden korban találhatunk példát rá: elég csak Goethe Itáliai utazására vagy Kelet-nyugati dívánjára, vagy éppen Márai Sándor önéletrajzi regényére, az Egy polgár vallomásaira gondol-nunk. Azt inter- és transzkulturalitás narratívák elterjedésével tehát olyan szö-vegek is előtérbe kerülhettek, amelyek nem egy jelenkori globalizációs vagy mig-rációs helyzetben keletkeztek, de amelyekre ezek a narratívák mégiscsak alkal-mazhatók. A nyelvek, kultúrák kölcsönhatása, keveredése ugyanis korántsem új vagy modern folyamat, hiszen végbement például már a Római Birodalomban, a középkori Európában, de később is, példának okáért az Osztrák–Magyar Mo-narchiában, amelyben Márai is (jelesül a felvidéki Kassán) született, s amelyben gyerek- és serdülőkorát töltötte. önéletrajzi regénye többek között éppen en-nek az időszaknak is emléket állít, a tekintélyes, kétemeletes kassai bérháznak, melyben felnőtt, s amelynek építésze „teleragasztotta gipszcifraságokkal az ab-lakok alját, s általában beleépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ráaggathatott”.2 S bár e ház lakói „féltékeny, sanda óva-tossággal befele éltek”, mégiscsak volt közöttük kontaktus, különféle nyelveken folytatott, mindennapi diskurzus. A nyelvek itt olykor kevertek, mint például az ortodox zsidó házlakók esetében, akik „titokzatosan keverték a német, jiddis és magyar szavakat” (PV 13.). Hivatalos nyelvnek a magyar számított, de a cselé-dek, akárcsak a környékbeli parasztok, „valamilyen különös, felemás tót-magyar keveréket beszéltek”, sőt, „otthon, a családban még a bevándorolt magyarok is inkább cipszertájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék.
A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót” (PV 16–17.). A ház és környéke, a város, de akár az egész Felvidék is olyan kultúrtérként körvonalazódik a regényben, amelyben különféle nyelvek, etnikumok, nemzetek élnek egymás mellett, hatnak egymás-ra, akiknek nyelve és identitása elegyedik, miközben sokféleségében mégis egy 2 Márai 1990. 7. A továbbiakban „PV”.
„hibrid” szellemi egységet alkot, ekkoriban még benső konfliktusok nélkül. ösz-szekötő elemei nem egy, hanem több nyelv (magyar, német, szlovák, míg idegen nyelvként az angol nyelv jelenik meg példaként3), a közös (polgári) szokások, hagyományok, habitusok, a műveltség (pl. az olvasás) igénye.4 Jól megfér egy-más mellett a magyar, a német és a szlovák nyelv, a magyar és a német napilap.
Márai egy harmonikus kultúrteret rajzol meg, egy szinte idilli emlékezeti teret, amelyben gyakorlatilag nyoma sincs a későbbi időkből ismert etnikai-nemzeti konfliktusoknak. Teszi ezt azonban minden idealizálás nélkül, tárgyilagosan, a kultúrtörténetből is ismert tények alapján.
A kultúrtér a regényben egyszersmind emlékezeti tér is,5 amely többréte-gű, térben és időben is összetett narratív szerkezetű. A kassai ház emlékezeti teréhez egyéb emlékek is adódnak, miáltal az emlékezeti tér megsokszorozódik és újabb és újabb kultúrterekre terjed ki. A regényben leírt kultúrtér topográfi-ai értelemben fokozatosan, mintegy koncentrikus köröket leírva kitágul, magába foglalva előbb a Monarchia egyéb színtereit (Bécs, Budapest), hogy aztán „elérje”
Németországot, majd Európa egyéb országait, végül Európán kívüli helyszíneket is, majd – Márai életútját követve – visszatérjen az elbeszélés jelenének színte-réhez, Budapestre. A regényben az emlékezeti és kultúrterek egész szövedéke bomlik ki. Bécs emlékezeti tere elevenedik meg például a nagyapához kötődő emlék révén, akit 1828-ban mint óbudai „consiliariust” fogadott a Monarchia fő-városában maga Ferenc császár, vagy éppen egy, a Theresianumban tett látogatás emléke kapcsán a „rendkívül gazdag” Mátyás nagybácsinál (az akkori nevelőinté-zetben, ill. akadémián, ahol a nagybácsi jogot tanított), aki „»európai hírű« jogász és pedagógus” volt és „»minden nyelven« beszélt”. Kassa, Bécs vagy Pest mint emlékezeti terek fontos állomásokat képeznek Márai fejlődésregényében, illetve
3 Az angol nyelv korabeli státuszára jellemző a következő leírás: „Járt egy angol folyóirat is a házba, a Nature című természettudományi újság, de ezt csak ritkán forgattuk, mert az angol nyelvvel valamennyien hadilábon álltunk a családban, bár esztendőkön át beállított, min-den héten háromszor az öreg, iszákos angol nyelvmester, akit néha megleptünk ebéd után, amint apámmal kettesben, az úri szoba kényelmes karosszékeiben, angolóra ürügye alatt békésen szunyókáltak.” (PV 39.)
4 „Túlzás nélkül mondhatom, hogy a mi vidékünkön a századvégi polgárság számára a könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér. Nem múlt el nap a középosztálybeli, értelmes ember számára, hogy az esti órákban, elvalvás előtt, az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új vagy egyszerűen csak kedves emlékű könyvből.” (PV 39.)
5 A német Erinnerungsraum („az emlékezés tere”), aminek Assmann (2003) külön könyvet is szentelt, elvileg „emléktérnek” is fordítható magyarra, e fogalom azonban nyelvünkben inkább olyan fizikai terekre használatos, melyekhez bizonyos (történelmi) emlékek kapcso-lódnak, s amelyekre megfelelő emléktárgyak utalnak, pl. egy épület vagy emlékmű egy adott várostéren stb. Narratológiai szempontból az emlékezeti tér tűnik adekvát fogalomnak: olyan narratológiai térről van szó, amelyben kibontakozik az emlékezés folyamata. Maga Assmann a kulturális emlékezet formáit látja az emlékezeti terekben, melyeket különféle szövegekben lel meg, illetve azokkal illusztrál. Rámutat, hogy az emlékezeti terek perspektiválhatók és instrumentalizálhatók. Egy adott regényben az emlékezeti terek a narratíva részei, illetve a regénypoétika alkotóelemei. Márai regényében önéletrajzi színezetet kapnak mint az írói önértelmezés narratív (re)konstrukciói.
az elbeszélő életpályáján, miközben néhol szemantikai ellentéteket is képeznek.
Ez látszik például egy korai, budapesti látogatás leírásában, amelyet az ifjú Márai mint idegen, nagyvárosi, a szülővárosától merőben eltérő kultúrteret élt meg:
Pest sistergett, mészfelhőktől porzott, minden utcasarkán épült; a nagy, boldog, gazdag birodalom fővárosának mutatós homlokzatát építették ak-koriban, lázas sietséggel, túlságos méretekben. Olyan üzletszaga volt en-nek a nagy sürgés-forgásnak; Pesten mindig a mi apró és finom városunkra kellett gondolnom, a reneszánsz homlokzatú házakra, a boltíves szobákra, s lesütöttem szemem zavaromban és szégyenemben a Körút terpeszkedő, sivár bérházai előtt. (…) Pesten vidéki maradtam, első perctől makacson vidékinek éreztem magam, tudatosan és sértődött-gőgösen; ez az érzés ma is meglep néha e városban.” (PV 162–163.)
A regény kultúrterei és azok sajátos mnemotechnikai leírása egy interkul-turális narratíva részeit képezik, amennyiben nem csupán egy „tisztán” magyar, ill. magyar nyelvű közegben körvonalazódnak, hanem más, leginkább német és francia kultúr-, ill. – látens módon – nyelvi térben is. A nyelvi hibridizációt Má-rai manifeszt módon ugyan viszonylag ritkán alkalmazza,6 de látens módon az idegen nyelvek gyakran jelen vannak a regényben, amikor az elbeszélő idegen nyelvű diskurzusokról számol be, pl. ama párizsi szilveszter éjszakáról, amikor súlyosan beteg feleségét (Lolát) előbb egy francia, majd egy orosz orvos látogatja meg. A diskurzus tehát e jelenetben eredetileg minden bizonnyal franciául zaj-lott, mígnem az orvos, látván, hogy „egy »métèque«, egy idegen halódik a diákne-gyed egyik hotelszobájában” (PV 299.), közömbösen továbbállt. A drámai élmény felidézése ugyanakkor alkalmat nyújt az elbeszélőnek kitérni az emigráns orosz orvosok sorsára, akiktől a franciák megkövetelték, hogy „nosztrifikáltassák a Sor-bonne-on a diplomájukat” (PV 299.). Egy francia kultúrtérben „járunk” tehát ek-kor, de ez sem mondható homogénnek, hiszen a korabeli migráció következtében már ekkor több nemzet élt együtt Franciaországban. E kultúrtér ugyanakkor nem esik egybe teljes mértékben Párizs, illetve Franciaország földrajzi-fizikai terével, hanem mintegy „szétszórva” jelen van ott is, ahol Márai a francia kultúrához való viszonyán reflektál, kezdve az egykor Párizsban élt, franciául kitűnően beszélő Zsili néniről szóló emlékekkel, aki megtanította az ifjú Márait „szeretni a franci-ákat”, illetve „szándék nélkül, öntudatlanul” vezette el őt „a latin világosság felé”
(PV 101.), a francia irodalom nagyjaihoz való meghatározó viszonyán keresztül7 a Franciaországról írt riportokig.
6 A helyenkénti manifeszt nyelvi hibridizációra szolgálhatnak például az egyes német szavak (pl. Pflichtgefühl) vagy kifejezések, pl. a fent felidézett jelenet során, melyben Ferenc császár így szól Márai nagyapjához: „ja, ja, mondotta, auch Sie haben gute Zeignisse [helyesen Ze-ugnisse] bei mir.” (PV 22.)
7 Mallarméról írja például, hogy „legkedvesebb mesterem, a legtisztább és legnemesebb költők egyike” (PV 286.).
Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy egy adott kultúrtér több, mint pusztán földrajzi-fizikai tér, hiszen van egy emlék-, tudás- vagy műveltségkomponense is, kulturális reminiszcenciák és reflexiók, de preferenciák, sztereotípiák is alkot-hatják, melyek a valósággal ütközve önvizsgálatra, újraértelmezésre késztethet-nek. Így fordulhatott elő pl. az, hogy a Franciaországba érkező Máraiban feszült-ség támadt az emlékekben őrzött francia kultúra és a valós élmények, benyomá-sok között. Egy adott kultúrtér nem okvetlenül homogén, illetve kiderülhet róla, hogy további kultúrterekre vagy kultúrdimenziókra is oszlik. Erre lehet példa a kassai szülőház mellett (melyben pl. kétféle zsidócsoport különül el, eltérő kul-turális, illetve szociális terek mentén) az a felismerés, miszerint Németországban
„két haza élt egymás mellett: az, ami látszott, szivarüzletekkel, felhőkarcolókkal és pénzváltókkal, s egy másik, nem kevésbé valóságos, csak nehezebben érzékel-hető, a költők hazája” (PV 287.). Utóbbihoz sorolja Márai pl. Goethét és Thomas Mannt (PV 290.), akiknek hatása a saját életművére kiemelkedőnek mondható.8
A német kultúrtér szerepe ugyanakkor több szempontból is figyelemre méltó a regényben. Hiszen egyfelől már önmagában is érdekes és interkulturális szem-pontból releváns, amikor egy adott nyelvű kultúra egy másik nyelv szövegmédi-umában van jelen (többé-kevésbé manifeszt vagy látens módon), másfelől arra is rámutat, hogy a nyelvi terek nem szükségképpen esnek egybe a kultúrterek-kel, hiszen a német nyelv tere (deutschsprachiger Sprachraum) Márai korában is túlnyúlt Németország határain, a Monarchiában is hivatalos nyelv lévén. Márai már gyerekkorában is művelte a német nyelvet, később, Németországban, újság-cikkeket publikált németül. Gyerekkori otthona egy sajátos, kulturális köztes tér volt, amelyben a magyar és a német nyelv egyaránt képviseltette magát különféle könyvek és folyóiratok formájában. A német nyelvű kötetek főleg az édesanyja könyvespolcain sorakoztak, pl. Rudolf Herzog és Gustav Freytag regényei vagy Goethe és – főleg – Schiller művei:
Goethét a polgári könyvtárak nem kedvelték. Úgy vélekedtek, hogy „vize-nyős, klasszikus”. Schiller már inkább hozzátartozott a könyvtárhoz, kü-lönösen a Haramiák és az Ármány és szerelem kötetei, no meg A harang egyik díszes kiadása. Schillerben valahogy a liberalizmus előfutárját lát-ták, a forradalmárt. Goethe volt a „merev forma”, a „klasszikus maradiság”, az unalom. Nem hiszem, hogy a századvégi polgár sok egyebet olvasott volna Goethétől, mint a Hermann und Dorothea néhány énekét az iskolá-ban s később A vándor éji dalá-t. (PV 36.)
A német nyelvvel való korai megismerkedés aztán azt is elősegítette, hogy Márai Németországban, ahol újságírói tanulmányokat folytatott és újságíróként és tudósítóként is tevékenykedett, a nyelvismeret és a kulturális azonosság folytán 8 E hatásokról lásd V. Szabó. 2014.
végig otthon érezte magát. A németországi kultúrtér nyelvi, topográfiai (egyetemi tanulmányok Lipcsében), utazások (Berlin, Frankfurt, Weimar stb.), illetve szemé-lyi relációk (német újságíró- és költőbarátok, ismeretségek) szintjén is megragad-ható. Németország ugyanakkor annyiban tekinthető köztes kulturális makrotér-nek a regényben, amennyiben mind földrajzilag, mind kulturálisan a Monarchia és Franciaország között helyezkedett el. Egyfajta „hibrid” térnek9 is tűnik, ameny-nyiben egyfelől a német nyelv és irodalom korai megismerése folytán egyfajta közép-európai otthonosság érzését sugallja, másfelől mégiscsak már a nyugati ci-vilizáció része, amelyet Márai már e regényben is, Spengler nyomán, egy hanyat-lás-narratívával ír le. Németország tehát a regényben éppúgy egy makrokulturális
„hibrid” tér része, mint Kassa: ti. Közép-Európáé. E hibrid kultúra jellemzői a nyelvek egymásmellettisége, illetve keveredése, egy sajátos polgári világ a maga sajátos életvitelével, habitusával és stílusával, beleértve a mindennapokat, a tár-sas életet, a művelődést, a lakáskultúrát. A regény emlékteréből előlépő „szalon”
mint díszes, részint giccses helyiség például szimbolikusan is összefoglalja eme közép-európai kultúrtér jellemzőit a maga tárgyaival, szokás- és viszonyulásrend-szerével egyetemben, egyszersmind elkülönítve azt a Nyugat szalonkultúrájától:
A „szalon”-t, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták, mert a nyugati, a „szalon”-értelemben vett társas életet akkoriban nem is-merte a vidéki polgárság, a látogatók a fehér asztal körül gyűltek össze s ott „tisliztek” vacsora után, néha hajnalig is. Mégis a „szalon”-t nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngy-ház berakásokkal, óriási tükör, nagy, feketelakkos asztal, ezüst névjegy-tartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy áll-ványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több „tárgy” ezüstből, márványból és bronzból, s megvésett kődarab az elpusztult Messinából.10 (PV 34.)
A közép-európai „stílusegyvelegre” utalnak továbbá a biedermeier bútorok, az „ónémet ebédlő”, az „enteriőr, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett”, a „viktoriánus idők kispolgári ízléstelenségének közép-európai ér-9 A hibrid tér fogalma legkülönfélébb diszciplínák diskurzusaiban is felbukkan az építészettől
a pedagógiáig. Földrajzi-kulturális szempontból olyan heterogén tereket érthetünk alatta, amelyben a kultúrák „keveredése”, a kultúrák közti átmenet, különböző kultúrterek átfedése figyelhető meg – narratológiai szempontból pedig olyan narratív tereket, amelyek e jelensé-geket képezik le a szövegtérben.
10 Utalás az 1908. december 28-i messinai földrengésre, melynek során a szicíliai város 91 templomából 87 dőlt romba és százezer ember vesztette életét.
telmezése” (PV 35.) egyaránt. Mindez persze megfelelt a korízlésnek, a „világ ha-talmasai” által diktált ízlésvilágnak, mely egy sajátos magyar polgári sznobizmus vagy divatkövetés formáját nyerte el a Márai-házban mint egy viszonylag tehe-tősebb kassai polgári lakásban. Ezen egyszerre ódon és korszerű lakás ugyanúgy, mint a közép-európai kultúra, illetve a közép-európai identitás része nyer értel-met a regényben, mint Lipcse, ahová a fiatal Márai tanulni ment, vagy mint egész Németország, mint a „német föld”, mely „különös biztonságérzettel” töltötte el:
Németország ismerős volt... Ismerős volt abban a pillanatban, mikor (…) megérkeztem Leipzigbe, ahol újságírást kellett volna tanulnom az egyete-men. A bölcsészeti kar patronátusa alatt működött az Institut für Zeitungs-kunde, hová családom beíratott... Első pillanattól, mikor német földre tet-tem lábamat, eláradt bennem a különös biztonságérzet, hogy nagy bajom itt már nem történhet; az emberek itt is ugyanolyanok, mint máshol, re-ménytelenül idegenek szenvedélyeikben, rögeszméikben, ízlésükben és vérmérsékletükben, de mindezen túl van valamilyen éghajlati közösség az elhagyott otthon és a nagy, titokzatos németség között – ó, bizonyosan nem „vérség”, „fajiság” s más efféle jelszavak önkényesen hirdetett, di-vatos közössége, hanem titokzatosabb és egyszerűbb rokonság. Később, mikor másféle éghajlatban éltem, s nevelés, fejlődés, tapasztalás elidege-nítettek, mikor politika és világnézet a másik partra kergettek, sokat és kínlódva tépelődtem ezen a megtagadhatatlan rokonságon, magyaráztam származással, eredettel, de ha őszinte akartam lenni, nem találtam mást, mint a föltevést, hogy egy württembergi német diák ugyanazzal az érzés-bensőséggel reagál egy Goethe-sorra, mint ahogy visszhangzottam én vagy osztálytársaim a kassai és pesti iskolákban. (PV 195.)
Nyilvánvaló, hogy az „éghajlati közösség az elhagyott otthon és a nagy, ti-tokzatos németség között” nem pusztán földrajzi értelemben szemantizálódik a fenti sorokban: egy közös kultúrtérről van szó, melyben a magyarság és németség osztozik, nem csak mint sorsközösség, s még kevésbé mint a harmincas évektől egyre inkább ideológiai fennhangú „vérségi” kapcsolat, hanem mint egyazon kö-zép-európai kultúrtér eleven részei. Márai ugyan eléggé sejtelmesen fogalmaz, amikor a „nagy, titokzatos németséghez” fűződő „titokzatosabb és egyszerűbb rokonságról” beszél, mégis aligha kétséges, hogy nem valami faji közösségre, ha-nem sokkal inkább (a középkorba visszanyúló) közös kulturális gyökerekre, ha úgy tetszik: kulturális rokonságra11 céloz magyarok és németek között – olyas-11 A „kulturális rokonság” nem ritka a német (kulturelle Verwandtschaft) tudományos és még
kevésbé a nem tudományos szóhasználatban (a magyar nyelvű kontextusok leginkább a finn-ugor népek rokonságára utalnak vele), de a fogalomnak nincs igazából kidolgozott elmélete.
Mindenesetre Lee már 1986-ban használja a közös „faji, nyelvi, irodalmi, vallási és tudomá-nyos” összetevők vonatkozásában (Lee 1986. 19.). A fogalom általunk fent használt kontex-tusából azonban ki kell vennünk a „faji” és a nyelvi összetevőket, előbbit ideológiai
félreért-mire, amiről a mai globalizált és anglicizált/amerikanizált világban mind mi, magyarok, mind a németek hajlamosak megfeledkezni. Mert miközben németek és magyarok is immár szívesen tekintenek szájtátva Amerikára és életstílusá-ra, elfeledik, hogy a két kultúrnemzetet, a németet és a magyart ezer kulturális gyökérszál köti össze a közép-európai föld mély talajában. (Az irodalomtörténet is számos példával szolgál erre.) Az összefonódó kulturális gyökerek, a közös kultúrtér felismerése rejlik a (fiktív) „württembergi német diák” példázata vagy egy „Goethe-sorra” adott azonos reakció gondolata mögött. Persze a kulturális emlékezet formái változnak, és ma már alighanem másként tekint egy magyar olvasó egy Goethe-sorra, mint Márai Sándor száz évvel ezelőtt, amikor a kassai iskolában még kívülről kellett megtanulnia a Hermann és Dorothea sorait.
Az Egy polgár vallomásainak írója mindenesetre egy olyan közép-európai kultúrtér krónikása, amelyben a német és a magyar kultúra számára rokonságot mutat, ahol számára nem léteztek nyelvi akadályok, s amely az otthonosság ér-zésével töltötte el akkor is, ha Kassán volt, akkor is, ha Budapesten, és akkor is, ha Lipcsében vagy Frankfurtban. A regényben eme kultúrtérrel a Nyugat kultúr-szemantikája áll szemben, illetve képez egy világosan körvonalazható ellentétes,
„nyugati” kultúrteret. A minden otthonosságtól mentes Nyugatot mint egyfaj-ta idegen kultúrtér Franciaország jelenti a regényben, mely Márai életrajzának s ennélfogva életrajzi regényének is fontos állomása. Az aacheni határállomás, ahová az elbeszélő és felesége érkezik „a Nyugatra induló rozoga vegyesvona-ton”, ebben a kontextusban két, egymástól élesen elkülönülő kultúrtér, Közép- és Nyugat-Európa határának jelképévé válik. Egyszerre zár le egy életszakaszt, s képezi le egy kulturális határ átlépését: „Eltűnt Németország, idegen nyelvet beszéltek körülöttünk az éjszakában s az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk, ahol Isten tudja, miféle nagyszerű testi és lelki élmények várakoztak reánk...” (PV 289–290.). E határon, illetve az itt kezdődő „nyugati” kultúrtérben a korábban (nyugati értelemben vett) európaiságnak felfogott eszme immár avíttnak, túlha-ladottnak, nevetségesnek tűnik:
Ó, milyen kis négerek voltunk ott a belga–német határon! Milyen „eu-rópai” volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellen-őr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely olyan „egészen más” volt, olyan „európai” volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utaz-ni... Nyilván „európai” volt számunkra a lószőr is, mely kilógott a kupé rongyos üléséből, a vacak, hamuszürke francia csokoládé is, melyet útra-valóul vettünk az állomáson, s a nyár végi eső „európai” szénfüst savanyú szagát sajtolta be a fülkébe, ahol mindenestől, szorongásunk és elfogódott-hetősége, utóbbit éppen a német és a magyar nyelv eltérő származása miatt. Ugyanakkor a felsorolás, éppen a Márai regényében taglaltak miatt, sok egyéb elemmel is kiegészíthető.
ságunk mellett is, mi magunk is rendkívül „európaiaknak” éreztük ma-gunkat. (PV 189–190.)
Az itt elbeszélt kultúrtér a „Nyugat” értékjelzőjét kapja, amelyről hamarosan kiderül, hogy megtapasztalni más, mint távolról szemlélni vagy a nyugati (fran-cia) kultúra nagyjait olvasni. A „polgár” fogalma is új definíciót kap, minthogy
(…) polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben, meg a finom úri társalgás, s Ovidius és Tacitus műveinek ismerete, mindez egy kultúra érintkezési felületeinek horzsolópontjain függött csak össze lazán azzal a másik, valódi polgárias-sággal, amelynek látogatására indultunk most. Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi „nagy urbanitású” felvidéki városaink-ban, valahogy kínos-lelkiisme retesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk pol-gáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg ép-pen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztály-becs-vágy nélkül. (PV 191.)
A franciaországi életrajzi beszámolóval a regény kultúrnarratívája egy újabb kulturális makroteret nyit meg, melyet a „Nyugat” jelentéstartalma határoz meg.
Ugyanakkor a „Nyugat” szemantikája is kétfelé oszlik: egyik része mint kulturális tartalom, mint „nyugati műveltség” még átívelheti a földrajzi határokat, hiszen úgyszólván csak szellemi síkon létezik, másrészt azonban mint hagyományos és természetes életforma mutatkozik meg, ily módon megegyezve a földrajzi térrel (pl. Franciaországgal). Márai kultúrnarratívája tehát e ponton a közép-európai kulturális makrotérből a nyugati makrotérbe vezet át, amely egyszersmind pers-pektívaváltást is jelent abban az értelemben, hogy a közép-európai makrotér, me-lyet a fenti idézetben a „nagy urbanitású” felvidéki városok rajzolnak meg, immár kevésbé tűnik alkalmasnak a polgár fogalmának meghatározására, s egyfajta sze-mantikai módosulást szenved el a „nyugati” polgár fogalmához képest. Ha példá-ul korábban a polgári „osztályöntudat” pozitív konnotációval bírt, az a „Nyugat”
kultúrterében immár mint pusztán lelkiismeretes iparkodás, szorgos „polgárias-ság” lepleződik le. Másfelől azonban előfordul az is, hogy a nyugati polgárfoga-lom kap negatív mellékzöngét, pl. amikor Márai kijelenti: „A franciák tragikusan megadták magukat a pénznek; feltétel nélkül, minden szándékkal, kényre-kegyre”
(PV 344.). Vagyis az eltérő kulturális terek mint szemantikai kontextusok a mű centrális „polgárság” fogalmának jelentését is módosítják vagy árnyalják.
A mű narratívája azonban, mint tudjuk, nem ér véget a „nyugati” kultúrtér-ben. A fiatal író kénytelen rájönni, hogy „örök idegen maradtam Párizsban” (PV
344–345.), vagyis integrációja a nyugati kultúrába, legalábbis ekkor még, nem valósult meg. Az elbeszélés fonala visszakanyarodik a közép-európai, ill. magyar kultúrtérbe, a budai otthonba, az írás jelenébe. E narratív körív a „nyugati” kul-túrtér tapasztalatának tükrében, a „spengleri” záróakkord még drámaibbnak tű-nik, mint pusztán magyar kontextusban: arra döbbent rá ugyanis, hogy a kulturá-lis hanyatlás folyamata nemcsak Közép-Európában, hanem az egész kontinensen elkezdődött. A közös kultúrtér és a kulturális rokonság (Németország) vagy ép-penséggel idegenség (Franciaország) narratívája tehát a regény végén átfordul egy olyan „összeurópai” narratívába, mely az egész kontinens aggasztó jövőjét vázol-ja fel. E hanyatlás-narratíva azonban, mely Márai naplóiból is rekonstruálható, már egy másik történet, éppen ezért egy további tanulmány tárgyát képezheti.
Szakirodalom
ASSMANN, Aleida
2003 Erinnerungsräume: Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächt-nisses [Emlékezeti terek: A kulturális emlékezet formái és változásai]. Mün-chen, C.H. Beck.
BACHMANN-MEDICK, Doris
2004 Kultur als Text? Literatur- und Kulturwissenschaften jenseits des Text-modells. [Kultúra mint szöveg? Az irodalom- és kultúrtudományok a szöveg-modellen túl]. In: Nünning, Ansgar–Sommer, Roy (Hg.): Kulturwissenschaft-liche Literaturwissenschaft. Disziplinäre Ansätze – Theoretische Positionen – Transdisziplinäre Perspektiven. Tübingen, Gunter Narr, 147–160.
BHABHA, Homi
1998 The Third space. Interview. [A harmadik tér. Interjú]. In: Jonathan Rutherford (ed.): Identity: Comunity, Culture, Difference. London, Lawrence
& Wishart.
DöRING, Jörg–THIELMANN, Tristan (Hg.)
2008 Das Raumparadigma in den Kultur- und Sozialwissenschaften [A tér paradigmája a kultúr- és társadalomtudományokban]. Bielefeld, transcript.
LEE, Jin-Koo
1986 Die Konsonanz in der Dissonanz: das Fernostbild in den west-deutschen Qualitätszeitungen 1970–1983. [Összhang a disszonanciában:
a minőségi nyugati folyóiratok Távol-Keletről alkotott képe 1970–1983 kö-zött]. Münster, na.
MÁRAI Sándor
1990 Egy polgár vallomásai I–II. Budapest, Akadémiai.
V. SZABÓ, László
2014 „Deutschland kam mir bekannt vor.“ Interkulturelles Erzählen bei Sán-dor Márai [„Németország ismerős volt…” Márai SánSán-dor interkulturális nar-ratívái]. In: Rácz, Gabriella–Schenk, Klaus (Hg.): Erzählen und Erzähltheorie zwischen den Kulturen. Würzburg, Königshausen & Neumann, 172–182.
WELSCH, Wolfgang
2000 Transkulturalität. Zwischen Globalisierung und Partikularisierung.
[Transzkulturalitás a globalizáció ás partikularizáció között]. In: Jahrbuch Deutsch als Fremdsprache 26, 327–351.
WIEGELS, Rainer
2006 Kulturraum und Kulturlandschaft [Kultúrtér és kultúrtáj]. In: Cancik, Hubert et al. (szerk.): Zentralität und Religion. Zur Formierung urbaner Zent-ren im Imperium Romanum. Tübingen, Mohr Siebeck, 32–46.