búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett - vad panoráma, rémes élvezet - sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, Egy percre megfogom, ami örök, Lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Mint aki a sínek közé esett.
Ha a heideggeri fundamentálontológia felől olvassuk a verset, már az első sor kapcsán megállapíthatunk egy figyelemre méltó hasonlóságot, amely Heideg-ger belevetettség gondolata és Kosztolányi sínek közé esett ember ábrázolása kö-zött fedezhető fel.
Heidegger a Lét és idő ötödik fejezetében végzi el a „benne-lét” tematikus analízisét, amelyben a belevetettség kifejezésből kiindulva a kiszolgáltatottság fakticitásához jut el. Heidegger értelmezésében az ember kiszolgáltatottsága, pa-radox módon, éppen kitüntetettségében rejlik, ami itt arra utal, hogy az ember ontológiai értelemben van, vagyis a létmegértés módján létező (vö. Heidegger 1989. 101.). Annak ellenére azonban, hogy eleve rendelkezünk egy átlagos és homályos létmegértéssel, Heidegger azt vallja, hogy tulajdonképpen nem tud-juk, mit is jelent a „lét” fogalma. Ez teszi szükségessé a létre vonatkozó kérdés kidolgozását. Erre pedig csakis a létmegértéssel bíró kitüntetett létező képes, aki a létkérdés vonatkozásában egyszerre kérdező és kikérdezett is. Hisz ha a meg-kérdezett a lét, és ha a lét a létező léte, ebből az következik, hogy a lét kérdésének kikérdezettje éppen mi magunk vagyunk.
A mű bevezetőjében tehát Heidegger elveti azt a filozófiatörténeti dogmát, amely szerint a lét értelmére irányuló kérdést felesleges feltenni. Heidegger sze-rint ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy a létre vonatkozó kérdés üres, általános, magától értetődő és definiálhatatlan, hanem abban látja a problémát, hogy magát a kérdést tették fel helytelenül. A kérdés kidolgozásának nehézségét pedig annak tulajdonítja, hogy a kérdezett és a kérdező ugyanaz.
A kérdés helyes megfogalmazása tehát szükségessé teszi az ember miben-létének vizsgálatát, amit Heidegger a Dasein-analízisben végez el. Heidegger az embert jelenvalólétnek (Da – jelen/itt, sein – lét) nevezi, ami azt fejezi ki, hogy nem csak egyszerűen előfordul a többi létező között, hanem úgy van, hogy a kérdezés létlehetőségével rendelkezve létében létviszonya van e léthez, ami je-lenvalóként mutatkozik meg számára.
Az időre utaló „jelenvaló”-ság kifejezés az ember vonatkozásában azt jelenti, hogy a létmegértés horizontja az idő, hisz a jelenvalólét egzisztenciálontológiai szerkezete az időbeliségen alapul. „(...) amiből a jelenvalólét valami létet –
ki-fejtetlenül ugyan – megért és értelmez, nem más, mint az idő (Heidegger 1989.
108.). Sőt, Heidegger egy bravúros módosításjavaslattal áll elő, és a Mi az idő?
kérdés helyébe a Ki az idő? kérdést ajánlja: „A jelenvalólét nem az időben van, hanem maga az idő” (Heidegger 1992. 41.). A heideggeri filozófia értelmében ugyanis az autentikus emberi lét, vagyis a jelenvalólét (Dasein) maga az idő ab-ban az értelemben, hogy a meghaláshoz előrefutván s onnan visszatérvén képes saját jövője lenni. Ekként válik jelenvalóvá a saját halál problémaköre, ami nem egy lineáris idő még nem létesült „most”-ja – mondja Heidegger –, hanem a ha-lálnak kitett extatikus időben jelenné vált jövő.
Amint az előbbiekben már jeleztem, Kosztolányi verse sem csupán a múltat tematizálja, hanem úgy álmodja vissza a gyermekkort, hogy ugyanakkor a halál-hoz előrefutva az emberi tudat legmélyebb rétegeit is feltárja azzal a céllal, hogy átfogó létértelmezésre tegyen kísérletet.
A múlt, a jelen és a jövő egységbe szerveződése tehát a versben is megfi-gyelhető, hisz a sínek közé esett ember jelen idejű lélekábrázolásába a múlt és a jövő is bevonódik. Sőt, az időnek a külső és belső aspektusára is felfigyelhetünk.
értelmezésem szerint ugyanis az ember feje fölött kattogó kerék metaforájában megjelenik egy külső óraidő. Az embertől teljesen függetlenül azonos ritmusban ketyegő-kattogó óraidő a későbbiekben átértelmeződik, és a megszemélyesítés-nek köszönhetően egy pillanatra belsővé, bús idővé válik, majd újra fejünk fölé emelkedik és elrobog fölöttünk. Az idő tehát a maga komplexitásában van jelen a versben: a külső-belső idő vibrálásával egy időben a kisgyermek a maga je-lenvalóságában átérzi az elmúltat, miközben a távolban mennydörgő halállal is szembesül.
Kosztolányihoz hasonlóan Heidegger is azt hangsúlyozza, hogy az elmúló és eljövendő mostok megfordíthatatlan egymásutánjaként megmutatkozó vulgá-ris időképzetnek megvan ugyan a maga természetes jogosultsága, hisz az akárki értelmében használt ember (das Man) mindennapi létmódjához tartozik, aki ott-honos tevés-vevése közben az óraidőt használja, és most már nem-ről, valamint most még nem-ről beszél (vö. Heidegger 1989. 81. par.). Viszont ez a vulgáris időmegértés, amely az idő alapfenoménjának a mostot tekinti, elfedi az eksztati-kus horizontális időbeliséget, ami elsődlegesen a jövőből jön létre (vö. Heidegger 1989. 675.). A létmegértéssel bíró kitüntetett létező ugyanis, akit Heidegger je-lenvalólétnek (Da – jelen/itt, sein – lét) nevez, a halálnak kitett extatikus időben nem egy időpontban van valóságosan, miközben születésének és halálának nem-valósága venné körül. Egzisztenciálisan értve a születést nem és sohasem valami elmúlt a már-nem-kéznéllevő értelmében, éppúgy, ahogyan a halált sem a még nem kéznéllevő, de eljövendő hátralevőség jellemzi.
Ha ebből a perspektívából újraolvassuk a verset, úgy gondolom, Heidegger Dasein – das Man kettősségéhez hasonlóan Kosztolányi emberének felépítésében is felismerhetővé válik ez a két réteg: az elfedő jelleggel bíró felnőtt felismeri a mélyrétegét alkotó gyermeki énjét, aki nem a vonaton utazva halad végig a
múlt-jelen-jövő által kirajzolódó lineáris idővonalon, hanem születés és halál közötti jelenvalóságként egzisztál, s emiatt úgy látja a világot, ahogy a felnőttek már elfelejtették látni.
Végezetül Gadamer művészetfelfogása alapján azt a kérdést szeretném kör-bejárni, hogy a szorongás alapdiszpozíciója, ami Kosztolányi szegény kisgyer-mekének világát leginkább jellemzi, és ami ugyanakkor Heidegger Dasein-analí-zisében is kitüntetett szerephez jut, hogyan tud érzékelhetővé válni Kosztolányi költői szava által.
Ennek a kérdésnek a vizsgálatában a szókratészi dialektika lesz a segítsé-günkre, amely a kérdések által felszínre hozott igazság születésénél „bábásko-dó” vitamódszerként működik. A kérdést az előzetes tapasztalatok tarthatatlan-ságának felismeréséből előidéződő lökésként élik meg Szókratész vitapartne-rei, amely inkább elszenvedés, mint tevékenység – mondja Gadamer –, hisz ha
„A kérdés feltolul, immár nem lehet kitérni előle, s kitartani a megszokott véle-mény mellett” (Gadamer 1984. 256.).
Hermeneutikai nézőpontból tehát a tudat tökéletessége nem a módszer ma-gabiztosságában, hanem a tapasztalásra való készségben rejlik. Vagyis nem a dolog feletti rendelkezést biztosítja, hanem megnyitja egy és ugyanazon dolog másként is látható jellegét. Hisz csakis a tényleges kérdések révén megingatott dogmák által adódik lehetőség arra, hogy az igazságot a világra segítsük. A dog-mák által elfedett igazság ugyanis a kérdés által válik el-nem-rejtetté. Ez pedig azt feltételezi, hogy tegyük fogékonnyá/nyitottá magunkat az új, a váratlan iránt.
Gadamer értelmezésében ugyanis a hermeneutika tulajdonképpen a be-szélgetés filozófiája, amely úgy működik, hogy hagyjuk a te-t mondani valamit.
A dialógusok elemzéséből származó tanulságok ezért olyan alapot jelentenek, amelyre építve a gadameri hermeneutika nézőpontjából a műalkotás létmódja is megvilágíthatóvá válik, hiszen a platóni dialógusokhoz hasonlóan, amelyek a valódi kérdések által bevonnak bennünket egy sajátos gondolati térbe, a műalko-tásoknál való „elidőzés” is feltöri mindennapi megszokottságaink körét – vallja Gadamer –, s így általa „kikérdezetté” válunk. A műalkotás, a dialógusokban mű-ködő kérdés általi megszólítottsághoz hasonlóan, képes megszólítani bennünket és mondani tud számunkra valamit. Az ekként létrejövő dialógusban pedig nem mi „kérdezzük” ki a művet, hanem mi válunk kikérdezetté.
A műalkotás a giccsel ellentétben azért tudja magára vonni a figyelmünket és elidőzésre késztetni, mivel nem igazolja elvárásainkat, és ez a megütközés kiszakít a hétköznapi világszemléletünk magától érthetőségéből, és ezáltal beke-rülünk a művészet játékába. A néző/a befogadó ugyanis nem csupán megfigyelő, hanem rá is érvényes, hogy „arra gondol”, ami megmutatkozik számára, s e belső részvétel által a játék részévé válik (vö. Gadamer 1994. 40.).
A játékba vontság azonban nem jelenti az igazságigényről való lemondást.
A műalkotás megértése viszont mint igazságkeresés az episztemológiai igazság-fogalomhoz képest egy új igazságfogalom bevezetését teszi szükségessé. Ezt az
igazságfogalmat jelöli az alétheia ősi eredetű görög szó, amely az „a” tagadószócs-kából és az „elrejtett” jelentésével bíró „létheia” szavak összetételéből képződik, és nem elrejtettet/felfedettet jelent. A mű ugyanis olyan működés, ami az ott feltűnőt úgy engedi kitűnni, hogy azt nem emészti el egy rögzített értelemben és nem rögzíti tárgyként. Ez a heideggeri értelemben használt igazság „működésbe lépése”, amely a felfedés és az elrejtés vitájában áll.
Az embernek tehát első lépésben fel kell ismernie, hogy tudása ingatag tala-jon áll. Ez a belátás tanítja meg arra, hogy meghallja a mű felől jövő kérdést, és hagyja magát a mű által kikérdezetté válni.
Vegyük például a kötetindító vers következő sorait:
a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök,
Miközben az idő elrobog a fejem fölött, sőt a halál figyelmeztető dörgéseit is hallom, azzal kecsegtet a költemény, hogy egy percre megfoghatom, ami örök.
Ezek a sorok a következő kérdéseket vetik fel bennem:
1. Mit jelent az örökkévalóság a véges emberi létező számára?
2. Milyen viszonyban áll az örökkévalóság az idővel?
3. Mi az idő?
Nem kell tehát beletörődnünk abba, hogy nem értjük, miként foghatjuk meg egy percre azt, ami örök, hanem hagynunk kell feltolulni a kérdéseket, hisz csak-is így van esélyünk megérteni a verset, azaz rátalálni az alétheia (el nem rejtett-ség) értelemben használt igazságra.
Nem számíthatunk ugyan arra, hogy kérdéseinkre a vers lezáró jellegű vá-laszokkal fog szolgálni, viszont ha hagyjuk magunkat a feltoluló kérdések által bevonódni a dialógusba, és odahallgatunk arra, amit a vers mond, sok érdekes dologra fény derülhet. Ezért textuálisan is érdemesnek bizonyul elidőzni magá-nál a versnél, hogy a vers felől is igazoljuk a filozófiai fogalmiság haszmagá-nálatát.
A gyermek iránt részvétet érző elbeszélő a vers kezdő soraiban még egyes szám harmadik személyű igealakokat használ, viszont a hetedik sorban megje-lenő egyes szám első személyű igealak (búcsúztatom) révén azonosul főhősé-vel. Ennek következtében a szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi:
a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. A költő an-nak a kis embernek a szerepét ölti magára, aki olyanan-nak hiszi a világot, amilyen-nek azt a pillanatnyi benyomás (impresszió) mutatja. Az elbeszélői szólam ösz-szemosódása a szereplői szólammal egyrészt a modernségre jellemző töredezett személyiséget jeleníti meg, továbbá a nézőpontváltások kibillentik az olvasót is az elfoglalt kényelmes pozícióból. Az olvasó biztonságos pozíciójának felszámo-lását tovább erősíti a szereplői tudat előtérbe kerülése, ami annak lehetőségét is felvillantja, hogy a főhős kapja meg az aktív szerepet: ő lesz az, aki magába
kebelezi az elbeszélőt és hozzá hasonlóan az olvasót is. Ekként lesz a befoga-dóból befogadott, a vers által meghirdetett gadameri értelemben használt játék résztvevője.
A versfüzér egyértelmű főszereplője tehát a gyermek, aki ebben a kontextus-ban magába foglalja a költőt, az elbeszélőt és az olvasót is. Az én olvasatomkontextus-ban azonban az idő is főszerephez jut ebben a versben, és a megszemélyesítésnek köszönhetően a töredezett személyiség részévé válik. Az idő ebben a kitüntetett szerepben átszövi a verset és csapongó időszerkezetet eredményez: a végtelen múlt és az örök jövő között vergődik. A mesévé lett élet (egyszer volt: kezdet) mitikus ideje átnyúlik az örökkévalóságig. A két véglet állandóságával szemben azonban ebben a versben minden fut, minden mozog: az élet metaforájaként ér-telmezhető robogó vonat kerekeinek zakatoló monotóniáját érzékelteti a kezdő sor ötszöri, refrénszerű ismétlése, amit tovább erősít a sor létrehozásában részt vevő 22 betű összetétele is, amiből 14 (2s, 3i, 3k, 2a, 3t) részt vesz a vonat hangját utánzó „sikataka” képzésében is.
A halhatatlan és a halandó idősíkjainak egybemosását sejthetjük tehát meg ebben a kötetindító versben, amit végül a főmondat tételesen is megfogalmaz: egy percre megfogom, ami örök. Hogy ez miként lehetséges, arra a kötetzáró versben kapunk választ, amikor a költő kilép a halhatatlanság szféráját jelentő történetből, szembenéz saját halandóságával és felismeri: csak a megteremtett figura élete örök.
Az idő ugyanakkor díszletként: a kattogó kerekek metaforájában előhívott gé-pies idő képzetében is megjelenik a versben. A kerekek zúgó kattogása által érzé-kelhetővé vált idő például a hérakleitoszi „minden folyik” időképzethez hasonló-an lineáris pályát ír le, azonbhasonló-an a folytonosságot felaprózó kattogás által ez az idő is arra hivatott, hogy a modern kort átható töredezettséget érzékeltesse. Továbbá az életút felrajzolására alkalmas sínekkel együtt képes megjeleníteni a vonatot is, ami az élet metaforájaként elrobog fejünk fölött. A modern kor által megvetett, vo-naton üldögélő passzív átlagemberekkel szemben, Kosztolányi kisgyermeke „alul-marad”… Pontosabban a sínek közé esett főhős fentről lefele történő elmozdulása válik érzékelhetővé. Viszont ha Tolsztoj regényhősére, Iván Iljicsre gondolunk, aki élete végén látja be, hogy sikertörténete személyiségének fokozatos kiüresedé-sét vonta maga után, azaz a hiteles/autentikus lét elvesztésével járt együtt, akkor megállapíthatjuk, hogy sokszor a fenn van lent és a lent van fenn.
A versfüzér legelső darabjáról továbbá megállapíthatjuk azt is, hogy volta-képpen nem egyéb, mint egy részletező hasonlat, s a vers végén szereplő hason-lított fejezi ki az egész ciklus célkitűzését: impresszionista látásmódnak meg-felelően megragadni mindazt, ami „örök”. A halál iszonytató közelségében az emlékezés szépségeket-érzéseket-hangulatokat emel ki a múltból, ezeket dobja a tudat a felszínre. Ekként jelenik meg a gyermeki világ értékítélete: a lepkék, az álmok, a rémes/édes érzések az értékek, a fontos dolgok. Ebben a halálhoz mért lét kitüntetett pillanatában lát az ember úgy, „ahogy nem látott sose még”, vallja Kosztolányi, aki a gyermekkort olyan teljességnek, gazdagságnak fogja fel,
amelyhez képest a felnőttkor lelki elszegényedést, fokozatos beszűkülést jelent.
A hasonlaton kívül a retorizált beszéd jellemvonásai közül használja még a költő a feszültségnövelő hatással bíró fokozást, valamint az ismétlést is. A mel-lérendelő kötőszavak/írásjelek segítségével a fokozás által késlelteti Kosztolányi a főmondat (a hasonlított) megfogalmazását, miközben a kezdő mondat ismétel-getésével hangsúlyozza azt a határhelyzetet, amelyben a főhőst rögtön a történet elején találjuk. Ennek a versfüzérnek az epikus fonalából ugyanis hiányzik az otthonos alaphelyzet megteremtése. Kosztolányi in medias res technikával indít, vagyis a feszültség nem a kezdeti nyugalomhoz képest történő elmozdulással keletkezik, hanem a versfüzér első momentumában megjelenik, és ez azonnali várakozást idéz elő a befogadóban: Mi fog történni? Az olvasó részéről elvárt aktív közreműködést sürgeti Kosztolányi ezzel a módszerrel: nem mesél, hanem a határhelyzet megteremtése által rögtön az első mondattal felébreszti az olva-sóban a sínek közé esett gyermek iránti aggodalmat, és ennek következtében az olvasó képtelen megőrizni kényelmes passzivitását. Ugyanakkor a lírai én zakla-tott belső lelkiállapotára való ráhangolódást segíti az időmértékes verselésű jam-bikus sorok rövid és hosszú szótagjainak váltakozása is. A vers főmondatában megfogalmazott abszurditás („egy percre megfogom, ami örök”) ugyanakkor azt is előre jelzi, hogy a modern irodalom központi problémája: az idő lesz ennek a versfüzérnek is a témája, pontosabban az emlékezet nyelvi megragadhatósága.
A versben az idő láthatóvá, hallhatóvá, vagyis átérezhetővé válik. Az az idő, ami a das Man számára eltűnik a használatban, ekként válik el nem rejtetté, fel-fedetté/jelenvalóvá a maga komplexitásában. Az idő fogalmának nem csak egy töredéke, hanem az idő mint olyan, a maga teljességében felszínre került, sőt túl is mutat önmagán, abban a „percben”, amikor Heidegger Daseinjával szemben Kosztolányi kisgyermekének sikerül egy percre megfogni azt, ami örök.
Az én értelmezésemben tehát elsősorban az idő kerül felmutatásra ebben a versben. Ugyanakkor Gadamer nyomán hangsúlyoznunk kell azt is a műalko-tás igazságaként megmutatkozó el nem rejtettségről, hogy az az újrafelismerés mozzanatában érhető tetten. Ez azt jelenti, hogy valamit nem ismételten látunk, hanem akként ismerünk fel, ami. Ennek a kijelentésnek a megértésében segít Ga-damer szimbólum-fogalma, amely szintén a ráutalás és az elrejtés egymás elleni játékán alapul (Gadamer 1994. 55.).
A szimbólum fogalmának eredeti jelentéséhez visszanyúlva Gadamer abból indul ki, hogy az emlékeztető cserépdarab (tessera hospitalis) értelmében hasz-nált technikai kifejezés már magán viseli azt a lényeges tulajdonságot, amit majd a hermeneutikai esztétika területén hasznosítani lehet.
Az egész töredékének értelmében használt cserépdarab célja ugyanis abban áll, hogy az összeillesztés által létrejövő teljességben segítsen a régi, igaz barát újrafelismerésében. Ennek a gondolatnak a mentén fogalmazza meg Gadamer a művészet jelentőségét, ami a léttöredék jelentésében használt szimbólum által azt ígéri, hogy valami neki megfelelőt teljessé egészít ki (vö. Gadamer 1994. 52.).
Ez a gondolat vezet tovább a művészi szép tapasztalatához, ami egy lehetséges ép rend felidézése – mondja Gadamer, majd azonnal figyelmeztet, hogy a mű műként, nem pedig egy üzenet közvetítőjeként szól hozzánk, s ennyiben le kell mondanunk arról, hogy fogalmilag megragadható értelemorientációt várjunk el tőle (vö. Gadamer 1994. 53.).
A műalkotásról tehát most már tudjuk, hogy nem pusztán értelemhordozó, s ennyiben a műalkotás megértéséhez és értelmezéséhez sem bizonyul elegendőnek az ismeretelméleti perspektíva, hanem szükség van az ontológiai horizontra is.
A műalkotással való találkozás ugyanis Gadamer sokatmondó kifejezésével élve
„létben való gyarapodást” (Zuwachs an Sein) (vö. Gadamer 1994. 56.) hoz ma-gával. Ebből a perspektívából továbbgondolva pedig a műalkotás magját képező szimbólum fogalmáról elmondhatjuk, hogy nem merül ki a valamire utalás funk-ciójában, hanem jelenlevővé is teszi magát a reprezentáltat (vö. Gadamer 1994.
55–56.). Hasonlóan a megszentelt kenyérhez és borhoz, amelyek nem csak utal-nak, hanem jelenvalóvá is teszik Jézus testét és vérét, mindazt, amire a műalkotás-ban utalás történik, valódibb mivoltáműalkotás-ban van benne jelen (vö. Gadamer 1994. 56.).
Gadamer tehát elutasítja azokat a hagyományos utánzáselméleteket, ame-lyek azon az állásponton vannak, hogy a művészet valami olyasmit ábrázol, ami más módon a valóság részeként is jelen van. Ennek értelmében a művészet cél-kitűzése nem a valami már ismert utánzásában rejlik, hisz a műalkotás lényege abban van, hogy amit ábrázol, az az ábrázolás révén érzéki teljességében válik jelenvalóvá (vö. Gadamer 1994. 56.).
A műben felfedett igazság jelenvalóvá válása továbbá azt is sugallja, hogy az esztétikai lét létmódja az abszolút jelen. Ez azt jelenti, hogy a művel való találkozás kiszakít bennünket az órával mért lineáris időszerkezetű hétköznapi világból, amelyben belevetettként élünk. Ezt nevezi Gadamer az ünnep idejé-nek, ami felfüggeszti az otthonos tevés-vevést, valamint a heideggeri értelemben használt „fecsegést”, és megállásra, elidőzésre, valamint elcsendesedésre késztet.
A mű hatása alá kerülve ugyanis azt tapasztaljuk, hogy elakad a szavunk. Hisz a művet csakis az odahallgatásban elidőzve közelíthetjük meg, úgy, hogy engedjük magunkat bevonódni a játékba. A passzív szemlélővel szemben az ünnep csak azoknak mutatja meg az igazságot, akik részt vesznek benne.
Fel kell készülnünk tehát arra, hogy a versek olvasásával bekövetkező kitün-tetett nyelvi tapasztalat ki fog mozdítani otthonos világunk magától érthetősé-géből. Ez a kiszakadás pedig, ami az első versben bemutatott sínek közé esettség állapotával adja meg a kötet alaphangját, szorongással fog eltölteni bennünket.
Szakirodalom
BACSÓ Béla (szerk.)
1991 Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Kiadó.
GADAMER, Hans-Georg
1994 A szép aktualitása. Budapest, T-TWINS Kiadó.
1984 Igazság és módszer. Budapest, Gondolat Kiadó.
HEIDEGGER, Martin
1988 A műalkotás eredete. Budapest, Európa Könyvkiadó.
1992 Az idő fogalma. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
1989 Lét és idő. Budapest, Gondolat Kiadó.
1994 „Költőien lakozik az ember…” Budapest–Szeged, T Twins Kiadó–
Pompeji.
KOSZTOLÁNYI Dezső
2014 A szegény kisgyermek panaszai. Budapest, Pesti Kalligram.
1977 Gondolatok a nyelvről. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.
1990 Nyelv és lélek. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
PLATÓN
2000 Összes művei. Budapest, Európa Könyvkiadó.