Faludy György pályája során végig aktívan politizált. Huszonévesen belépett a szociáldemokrata pártba, munkáskórus számára fordított forradalmi dalokat, és a dolgozó asszonyokhoz írt – azóta sem publikált – verset. A második világhá-ború alatt az amerikai Szabad Magyar Mozgalom titkára és lapszerkesztője volt.
Hazatérte után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alkalmazta, többek között a Népszava irodalmi rovatát szerkesztette. éppen 72 éve, 1947. április 26-án éj-szaka pedig ledöntötte a Prohászka-szobrot. Nyilvánosan Mao Ce-tung-fordítást és Rajk bandáját elítélő verset publikált, szűkebb környezetben a sztálinizmust elítélő verseiből olvasott fel. Az ötvenes években a recski munkatábor ikonikus alakja, 56-ban az Írószövetségben volt aktív.
1956 decemberében Nyugatra emigrált, ahol az irodalmi élet egyik központi figurájává és szervezőjévé vált. Ezt mutatja az érkezését követő egy esztendő-ben latin-amerikai és észak-európai előadókörutakra való felkérése is. és amikor 1957-ben megindult a legfontosabb emigráns irodalmi lap, az Irodalmi Ujság, ennek felelős szerkesztője is Faludy lett. A fennmaradt szerkesztőségi levelezés alapján valójában politikai kérdésekben Ignotus Pálé volt a döntés joga, azonban ezen túl minden, „ami nem kifejezetten politika”, Faludy hatásköre volt. A lap tá-mogatója a Congress for Cultural Freedom hidegháborús szervezet volt, amelyről hamar kiderült, hogy anyagi kiadásait a CIA finanszírozta.
A pénzhiány, az emigráns magyarok közötti irigység, valamint hazai bomlasz-tó tevékenység hatására 1962 januárjábomlasz-tól Faludy felhagyott az Irodalmi Ujság szer-kesztésével, és éveken át nem is jelent meg írása a lapban. Ugyanakkor továbbra is közölt publicisztikákat Kéthly Anna emigráns Népszavájában, melyekben olykor habzó szájjal, hatvansoros mondatban szidta Kádár Jánost (Faludy 1962).
Az aktív politikai szerepvállalás állambiztonsági megfigyeléshez, Faludyról írt újabb titkosszolgálati dossziék létrejöttéhez vezetett. Magyarországon sajtó-kampányba kezdtek elítélésére (pl. Rónai 1957; Villon vagy Faludy? 1957). Ne-gyed évszázadon át politikai megbélyegzések uralták hazai recepcióját, így a Ki kicsoda ekként intézte el: „hidegháborús propagandát szolgál” (Hermann 1981).
A nyolcvanas évek elejére azonban a kádári irodalompolitika gesztusokat tett az emigráns magyar irodalom számára. 1981-ben a Magvető Vándorének cím-mel megjelentette a „Nyugat-európai és tengeren túli magyar költők” antológiá-ját, 1982-ben A magyar irodalom története 1945–1975 sorozat – vagyis a Sóska –
„A határon túli magyar irodalom” alcímmel jelentetett meg kötetet. (A hatvanas évek akadémiai irodalomtörténetére a papírborító színéről ragadt rá a „Spenót”
becenév. A nyolcvanas évekbeli folytatás, a háború utáni irodalmat bemutató kötetek sárgásabb zöldje a „Sóska” megnevezést provokálta az újabb sorozatra.) Mindkettő emigráns irodalmat bemutató vállalkozás az MTA Irodalomtörténeti Intézetének kutatóihoz, leginkább Béládi Miklóshoz kapcsolódik, aki a kötetek szerkesztője, ez utóbbi társírója is volt.
Ugyanakkor ezeket a köztes tereket mereven elkülönítették a hazai irodalom színtereitől. 1982-ben két irodalmi folyóirat, a Vigilia és a Mozgó Világ is Faludy-verseket mert közölni – hamarosan mindkettő szerkesztőségét leváltották.
Előadásomban azt mutatom be, hogy „a 20. század magyar Odüsszeuszának”
nevezett Faludy György miként és hogyan hárította el a csábító szirénhangokat.
A „nyugati magyar irodalmat” bemutató antológia ötletével a Magvető már 1964-ben előállt, ekkor azonban ezt Köpeczi Béla fölöslegesnek tartva visszauta-sította (Cseh–Kalmár–Pór 1999. 48. és 50.). Csak tizenkét évre rá állt össze az akarat és a Vándorének antológiában szereplő költők névsora, melyről már 1976.
szeptember 8-án megbeszélést tartottak a Magyarok Világszövetségében. Ekkor még, mint ez a másnapi, MSZMP-nek küldött beszámolóból kiderül, Faludy – Ha-tár Győzővel, Máraival és Cs. Szabóval – azon költők listáján szerepelt, akiknek a felkérését vitatták: részint ellenséges tevékenységük, részint a lehetséges vissza-utasítás miatt (Cseh–Kalmár–Pór 1999. 260–261.).
Az irodalompolitika malmai lassan őröltek, s végül Béládi Miklós szerkesztő négy évvel később, 1980 augusztusában kereste meg Faludyt, hogy a nyugati köl-tészetet bemutató, készülő antológiájában szerepeltetné. Tizenkét verset válasz-tott a Faludy-életműből, egy feleségét sirató szonettet, hét Erichez írt, 66–67-es szerelmes szonettet, három ezután született hosszabb versét, az Amerikát tetem-re hívó New York felé és Levél Philadelphia polgármesteréhez címűeket, illetve a családi múltjával leszámoló Apámhozt. A ’65–71-es versek sorából kilóg a 12., a Magyar tájak epigrammaciklus, melyet Faludy 47-esnek datált (Béládi 1980).
Ács Vera az Artisjus Szerzői Jogvédő Hivataltól kétszer, 1981. január 5-én és február 26-án is levelet írt, a költő több címére is elküldve, megismételve ajánla-tukat. A gálánsnak tűnő honorárium – az 5000 példányban megjelenő kötetben való szereplésért soronként, azaz 1127-szer 20 forint, ami összesen 22 540 Ft – hátulütője, mint két évtizeddel később Faludy visszaemlékezett (Faludy-Kovács 2017), tényleg az volt, hogy csak magyarországi tartózkodással volt elkölthető – igaz, Magyarországon korábban többször megforduló fia is felhasználhatta vol-na (Ács 1981).
Faludy az ajánlat visszautasítását sokszor megírta (pl. Faludy–Kovács 2017).
Hogy egy nem publikált forrást idézzek: Ács Vera felkérőlevelére ezt írta az utó-kor számára: „Azt feleltem: tekintve ho [sic!] két legerősebb, Amerika ellenes versemet akarják felvenni, ebbe szívesen beleegyezem, ha 2 Szovjet ellenes ver-semet is felveszik” (Ács 1981).
A válogatás tényleg nem reprezentatív, jellemző, hogy Béládihoz csak 1981 júniusának végén, a kötet megjelenése után jutott el Faludy ekkori életműkiadá-sa, így versei jelentős részét nem is ismerte (Béládi 1981). A költő visszautasítá-sát a szerkesztő is jogosnak tartotta: „az általam készített versválogatás, finoman szólva, féloldalas lett: nem adott áttekintést a teljes 45 utáni anyagból és a politi-kai célzatúak közül csak egy szempontból emelt ki néhány darabot (az ameripoliti-kai, nyugati életformára vonatkozókból)”. Ugyanakkor újra kiemelte, hogy a kötetből
„nagyon hiányoznak a Faludy-versek” (Béládi 1981).
A tendenciózus válogatás mellett a kétezres években Faludy már úgy em-lékezett vissza, hogy elvi okok, a nyugati magyar irodalom anyaországból való elkülönítése is vezették: „ily megkülönböztetést, ha Budapestről jön, eltűrni nem vagyok hajlandó. Egy magyar irodalom van, ehhez tartozom” (Faludy-Kovács 2017). Ennek legkorábbi valós nyoma azonban csak egy 1987-es cikke az Iro-dalmi Újságban, ahol szemléletes példákkal bizonygatja A határon túli magyar irodalom cím tarthatatlanságát. Azzal, hogy Páskándi 1974-ben áttelepült Buda-pestre, megszűnt erdélyi írónak lenni, s másik kötetbe kell fölvenni? „Az ame-rikai irodalom megáll a maga lábán, a felvidéki, erdélyi vagy jugoszláv magyar irodalom nem. Egy magyar irodalmunk van, nem öt” (Faludy 1987).
Faludy nem a hazai megjelenést utasította el, ahogy ezt például Márai tette következetesen. Nehéz is lett volna, hiszen korábban mind ő, mind a kiadója próbálkozott magyarországi publikálásával. Neki csak a köztes terekbe szorítás karanténja nem tetszett.
Itthoni publikálásra már 1964-ben gondolt. Ekkor már felhagyott a harco-san politizáló lap szerkesztésével, állása nem volt, felesége elhunyt, míg Karoton című, ekkor elkészülő történelmi regénye, bár utólag nyílt politikai allegóriának tartotta, első pillantásra semleges témájú, az ókeresztény egyházon belüli szekta-harcokról szól. Több hazai irodalmárt megkeresett, így a Magvető kiadó korábbi igazgatójával, Hegedűs Gézával is felvette a kapcsolatot, hogy elképzelhető-e a magyarországi kiadás (Hegedűs 1964). Ezt annyira biztosra vette, hogy rokonai-nak és barátairokonai-nak is elújságolta. „Uj könyvem, a »…és a császárrokonai-nak, ami az Iste-né« magyarul is meg fog jelenni a Magvető kiadónál, angolból forditva” (Faludy 1964b). „Magyarul a Magvető akarja kiadni, Pesten. Nekem ez ellen nem lehet kifogásom: egy szó változtatás nélkül hozzák” (Faludy 1964a).
Bár ebből végül semmi nem lett – ahogy a tervezett német, olasz, francia, svájci, holland, dán, svéd, norvég és finn kiadásból és megfilmesítésből sem –, Faludy a következő évtizedben újra hazai megjelenést tervezett. 1971 nyarán Jó-nás Györggyel kezdett el kanadai kortárs költőket fordítani. „(...)a nyár folyamán összeállítunk egy ilyen kis antológiát és egy pesti kiadóval (a Magvetővel) kiadat-juk, – a honoráriumot ugy kötöm ki, hogy azt pesti tartózkodásod alatt bármi-kor felvehessed és az országban elkölthessed” – írta édesanyjának(Faludy 1971).
Vagyis ekkor még a devizakiviteli tilalmat is elfogadta volna.
Egy évvel a hazai megkeresés előtt, 1979-ben pedig frissen szerződött New York-i kiadója, Püski Sándor írt levelet Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójá-nak, hogy Faludy verseit hazai kiadásra ajánlja. Akár úgy, hogy a politikai verseket teljesen kihagynák, akár „a keleti és nyugati világot birálókból arányosan válogat-va”, akár a teljes kiadást választva, a szükséges cenzurális törlésekbe beleegyezve.
Faludy a megkapott levélmásolatra ráírta: „KORAI, MéLTÁNYTALAN AJÁNLKO-ZÁS telefonáltam vissza Püskinek, Meglátod, nem is felelnek!” (Püski 1979).
Faludynak sikerült Fáy Ferencet is megnyernie az elutasításnak (Faludy-Kovács 2017). Utólag pedig Méray Tibor is egyetértett vele. Amikor 1982-ben Faludyt a magyarországi irodalmi folyóiratok közlésre kérték fel, Párizsból ek-ként kételkedett szándékukban: „Gondolom, mindent ugy akarnak majd csinálni, hogy »politikamentes« költőt faragnak Belőled a hazai olvasók előtt, – ahogy ezt a Vándorének-ben mindenkivel csinálták” (Méray 1982).
A közteshely-teremtés másik fóruma az 1982-ben megjelent Magyar Iroda-lom Története 1945–1975, a Sóska negyedik, időrendben második kötete. A mo-nografikus forma előnye, hogy az ebben való szereplést az érintett írók nem tilt-hatták le, így a nyugati magyar irodalomban Faludy vagy Márai is szerepelhetett.
Faludy a kötetet 1986-ban alaposan végigolvasta (Faludy 1987), s 46 helyen jelzéssel, aláhúzással, glosszával látta el (Faludy 1986). Jelölései alapján egyes esetekben a könyvet mintha a szerkesztők szándékának megfelelően referen-ciaműként használta volna, így Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza és Szilágyi Domokos esetén. Az irodalomjegyzékekből is választott ma-gának elolvasandó művet, Bori Imre esszékötetét (134.). Gyakoribbak azonban kritikai megjegyzései. Alaposan és kérlelhetetlenül gyűjtötte a szerkesztési és nyomdahibákat. Aláhúzással és felkiáltójellel nyugtázza az évszázad elszedé-sét (79.), kiszúrta a két Ignotus-mutatóbeli összekeveréelszedé-sét (325. és 454.), a Gal-licus-rádiójegyzetek Márainak tulajdonítását (379.). Bírálta a szerkesztői meg-oldásokat, nyelvhasználatot. Így kevesellte Váradi Zsuzsa és Horváth Béla futó-lagos említését (260., 357.). A 217. oldalon bekarikázta a katarzis szót, s mellé írta: „kedvenc szó”, egy lappal később az életmű-ismertetések felépítésére tett megjegyzést: „a végén mindenkit megdicsérnek” (219.). A Horváth Imréről írt egyik szóvirághoz odaírta: „sarlatán” (203.). Nyelvművelőként még az ukrán hivatalos nyelvhasználatba is belekötött (Kárpátontúli vagy Kárpátoninneni Terület, 159.; Uzshorod, 169.).
Legnagyobb hevülettel értelemszerűen a saját magáról szóló két oldalnak ugrott neki. Így amikor első emigrációjának költészetében „a reménytelenség hangjait” emelik ki, lehülyézte az írót: „a hülye szerző már azt sem tudja, hogy 1940-ben úgy tünt minden gondolkodó embernek, hogy Hitler megnyeri a hábo-rút” (405.). Talált életrajzi tévedést („visszautasítottam a rehabilitációt”), vitázott politikai megbélyegzéseivel („régi hazájáról festett torz színekben játszó képet”).
Ez utóbbira s Faludy bírálatának igazára szép példa a Sóska következő megálla-pítása: „számára minden rossz, ami volt, minden törekvés mely a szocializmus
megteremtésére irányult, eleve elhibázott volt”. A költő itt joggal veti ellen szoci-áldemokrata pártmúltját (406.).
A Sóska névtelenségbe, pontosabban alkotói trojka (Béládi–Pomogáts–Rónay László) mögé húzódó szerzője legalaposabban Faludy Fehérek egerek versét elem-zi; „valóságos kafkai látomás”-nak nevezi, Camus Pestisével rokonítja a „furcsa történet”-et, mely az elszaporodó egerek kiirtásáról, az ideiglenes túlélő hálájáról szól (406.). Az e sorok hatására az amúgy sose kijegecesedő Faludy-kánon egyik központi elemévé váló vers értelmezését Faludy mindig támadta. „Erről szó sincs a versben”, írta a tulajdonában álló Sóska-kötetbe. „Valóban fehér egerekről van szó, amiket Ignotusné bizott a nyakamra.” „Egy év múlva vagy 200-an voltak már, 2 ketrecben. Itt arról írok, mi lett az egyik ketreccel” (Faludy 1986). „Ebben nincs semmi szimbolikus. (…) Amit a versről az Irodalomtörténet negyedik köteté-ben Béládi ír (Akadémia, 1982), annak se füle, se farka”, fejtette ki Szakolczay Lajosnak (Faludy 1980).
Faludy a Sóska megjelenése után évekkel is maró bírálattal írt a kötetről, ma-gánlevelekben és prózájában egyaránt. Sajnos egyelőre azonosíthatatlan, mely pályatársának írt levelére érkezett 1987-ben részletes válasz.
Béládi egész egyszerűen hazudott, amikor azt írta (Magy. Irod. Tört IV., 1982) (ugyan nem biztos hogy ő írta, mert a fejezetet Béládi, Pomogáts és Rónay neve jegyzi, de Béládi a kötet szerkesztője, s így: felelős), hogy „régi hazájá-ról festett torz színekben játszó képet”, mert – úgy igaz, ahogy írod – aki csak egy kicsit is ismer Téged, s ismeri verseidet, tudja, hogy Te Magyarországról (és nem is „régi” hazádról, mert legalábbis úgy érzem, ma is hazádnak tudod – én is) mindig igazat mondtál és írtál, s ha „kép torz színekben játszott” az akkor volt és azért, mert a valóság volt pokoli, torz, nyomorodott és bizarr.
(…) „Amiben nem értek Veled egyet, az az, hogy én egyáltalán nem érzem valamiféle Béládi-kultusz itteni kialakulását. (Ismeretlen 1987)
Ez utóbbiban az ismeretlen tulajdonképpen tévedett: a következő évben az Alföldben egy csokor cikk tisztelgett Béládi emléke előtt, az egyik Esterházy Péter tollából.
Az Irodalmi Ujság 1987 elején hozta le Faludy heves kirohanását a kötettel szemben. Rögtön személyeskedéssel kezdte. „Béládi Miklósról és nyolc társáról – a kilencedik, Pomogáts Béla kivételével – addig jó szót még soha, senkitől nem hallottam. A legenyhébb informátorom is lelketlen provinciális opportunistának bélyegezte Béládit”(Faludy 1987). Ezek után nem meglepő a konklúzió: a mű teli van „dilettáns és provinciális sületlenségek”-kel, alapkoncepciója, a határon túli irodalom leválasztása pedig, mint láttuk, Faludy szerint tarthatatlan.
Hazatérése – és Zalán Tibor nyilvános szemrehányása (Zalán 1988) – után finomabban, de haláláig szórta dörgedelmeit. Az Eric Johnsonnal közösen írt Jegy-zetek az esőerdőből kötet 1988-as angol változatában a Sóskára vonatkozó részlet
nem szerepel, csak az 1991-es, kibővített magyar kiadásban. „Még a könyv címét sem olvasták el” – nyugtázza aforisztikusan a Pokolbeli víg napjaim egymondatos bírálatát (Faludy–Johnson 1991). Igaz, itt már nem említi a nyolc esztendeje halott Béládit, hanem a valójában a Spenótot szerkesztő Szabolcsi Miklósnak tulajdonít-ja a kötetet (96.). Bár a 2003-as újrakiadáshoz Faludy a könyvet újraolvasta, több hibát javított benne, ez a tévedés nem tűnt fel neki. Szabolcsi a kötetnek sem írója, sem szerkesztője nem volt, a sorozat szerkesztőbizottságának is csak egyik tagja.
A tüske annyira megmaradt, hogy élete utolsó évében, szinte vakon diktált memoárjában is felidézte, egyre jobban kifacsarva. „A megbékélés azzal kezdő-dött a nyolcvanas években, hogy egy budapesti egyetemi tanár a My Happy Day-semet »szomorú vallomáskának« nevezte” (Faludy 2006). Az MTA irodalomtörté-neti intézetében dolgozó Béládi és Pomogáts Béla nem volt Pesten egyetemi ok-tató, Rónay László csak 1991-ben lett az. Szemben az 1964-től az ELTE-n oktató Szabolcsi Miklós professzorral.
Vele már 1986-ban összekötötte Béládit. Ekkor a valójában Béládi által nem is szerkesztett Hét évszázad magyar költői antológiára panaszkodott, hogy az
„Romániai magyar költők”, „Jugoszláviai magyar költők” és „Kárpátukrajnai ma-gyar költő” címek alatt tagolja a Faludy szerint egységes mama-gyar irodalmat. Méray ismét egyetértő hallgatóság volt: „a szerkesztőkből csak lábjegyzet marad (maxi-mum) a magyar irodalomban” (Méray 1986).
Béládi mellett a Vándorének antológiát megjelentető Szépirodalmi Kiadóval sem békélt meg. Harmadik feleségének, Gelléri Andor Endre korábbi múzsájának, Erényi-Kálmán Lilynek ekként írt 1988-as hazatérése előtt. „Hallom, ugyancsak a nagykövet telefonja útján – hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó programjában sze-repel, hogy »Faludy György válogatott művei« a közeljövőben kiadásra kerülnek.
A magyar linkóciság! A programban benn van, de a szerző nem tud róla. Mintha az én beleegyezésem (és kéziratom) nem kéne hozzá!” (Faludy 1988).
Faludy hosszú életpályája során többször szorult be köztes terekbe vagy élt szándékosan az ezekben való publikálás lehetőségével. Pályakezdőként, a Nyugat visszautasítása miatt is, az irodalmi félperiférián kezdett publikálni (Független Szemle, Porond, Keresztmetszetek, napilapok szépirodalmi rovatai), majd az er-délyi Korunk hasábjait választotta a szabadabb cenzorális viszonyokért. Második emigrációjában és hazatérése után is gyakran kisebb, hozzá személyes kapcsola-tokkal kötődő, őt tisztelettel közelítő sajtótermékeket választott (legjobb példa a torontói Menora, de több vidéki, induló lap is a rendszerváltás után), míg komoly folyóiratoknak nem volt hajlandó esztendőkig írást küldeni (Irodalmi Ujság, Élet és Irodalom). Ugyanakkor azt, hogy politikai okból szorítsák karanténszerű köz-tes terekbe, nevét kihasználva szándéka ellen propagandacélokat szolgáljon, sza-bad országban élve a nyolcvanas években már nem fogadta el, küzdött ellene, s az őt akár jó szándékból is felhasználó irodalmárok, valamint a velük akár csak kapcsolatba hozható szaktársaik ellen haláláig lázadozott.
Szakirodalom
ÁCS Vera
1981 Levél Faludy Györgynek. Budapest, 1981. jan. 5. Faludy ráírt jegyzeté-vel. OSZK Fond 377.
BÉLÁDI Miklós
1980 Levél Faludy Györgynek. Budapest, 1980. aug. 7., OSZK Fond 377.
1981 Levél Faludy Györgynek. Budapest, 1980. aug. 31., OSZK Fond 377.
CSEH Gergő–KALMÁR Melinda–PÓR Edit (szerk.) 1999 Zárt, bizalmas, számozott. II. Budapest, Osiris.
FALUDY György
1962 Az üldöző erkölcse. Népszava, London 90. 2. (febr. 1.) 1.
1964a Levél [Gábori Györgynek], [London, 1964. júl. 15. előtt], a Faludy csa-lád tulajdonában, Portsmouth.
1964b Levél [Scheiber] Magdának és Lászlónak, London, 1964. szept. 23., a Faludy család tulajdonában, Portsmouth.
1971 Levél Leimdörfer Erzsébetnek, [Paku] Valériának és Faludy Andrásnak, Toronto, [1971] nyár, a Faludy család tulajdonában, Portsmouth.
1980 Kötetbe írt kéziratos jegyzet, in: uő: Összegyűjtött versei, New York, Püski Kiadó, 1980, 372–373. oldalán, Szakolczay Lajos tulajdonában.
1986 Kötetbe írt kéziratos jegyzetek, in: Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945–1975. IV. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.
1987 Államosított irodalomtörténet. Irodalmi Ujság 38. 1. 17.
1988 Levél Erényi Lilynek. Toronto, 1988. febr., OSZK Fond 377.
2006 A Pokol tornácán. Pécs, Alexandra, 254–255.
FALUDY György–JOHNSON, Eric
1991 Jegyzetek az esőerdőből. Budapest, Magyar Világ Kiadó, 407.
FALUDY-KOVÁCS Fanny
2017 Pokolbeli víg óráink. Pécs, Alexandra, 101–102.
HEGEDŰS Géza
1964 Levél Faludy Györgynek. Budapest, 1964. dec. 1., OSZK Fond 377.
HERMANN Péter (szerk.)
1981 Ki kicsoda. Budapest, Kossuth Kiadó, 191.
MéRAY Tibor
1982 Levél Faludy Györgynek. Párizs, 1982. máj. 18., OSZK Fond 377.
1986 Levél Faludy Györgynek. Párizs, 1986. dec. 24., OSZK Fond 377.
PÜSKI Sándor
1979 Levél Kardos Györgynek. New York, 1979. júl. 3. Faludy György ráírt megjegyzésével. OSZK Fond 377.
RÓNAI Mihály András
1957 A pepita gyilkos. Népszabadság 2. 77. (márc. 31.) 14.
XXX
1957 Villon vagy Faludy? Népszabadság 2. 139. (jún. 14.) 4.
1987 Levél Faludy Györgynek. [h. n.], 1987. jan. 21., OSZK Fond 377.
ZALÁN Tibor
1988 Kallódó noteszlapok egy meg nem írt irodalomtörténethez. Alföld 39.
3. 33.