A Kínai Népköztársaság megalakulása és fejl ő désének alapjai

A sok száz éves történelemre visszatekintő kínai dinasztiák korának lezárását alapvetően a nyugati, iparilag fejlett, tőkés országok behatolása kényszerítette ki. A XIX. század vége felé a kínai értelmiségi elit tagjai már kitartóan keresték az alapvetően agrár jellegű, erősen bürokratikus berendezkedésű Kína számára a modernizáció lehetőségét. Kína gazdasága ekkorra elérte az ún. „magas szintű egyensúly csapdáját”¹⁶, azt a fejlettségi szintet, amely a hagyományos körülmények és technológia mellett a gazdaság számára maximálisan elérhető. A fejlődést, a modernizációt nagy részben a több évszázados múltra visszatekintő erős kínai tradíciók akadályozták. Milyen módon valósulhat meg a modernizáció, az újfajta eszmék átültetésének lehetősége? Lassanként valósítható meg a konfuciánus rendszer¹⁷ helyett a nyugatosítás, avagy a rendszer egészének modernizációja csak forradalmi hullám elindításával képzelhető el, ami gyökeresen átrendezi a sok tekintetben még mindig feudális jellegű Kína társadalmát, gazdaságát és politikai berendezkedését? A különféle eszmeáramlatok egy dolog tekintetében teljes egyezőséget mutattak: minden gondolkozó szuverén, gazdag és hatalmas állam¹⁸ megteremtését látta szükségesnek és ezen irányvonal fontossága okán fordultak a változást sürgetők a nyugati eszmeáramlatok, köztük a szocialista irányzatok felé (Jordán – Tálas, 2005: 322-326). A nagy és hatalmas állam megvalósításának végső célja tehát jól érzékelhető volt, viszont annak elérési „útjáról” erősen megoszlottak a nézetek. A XIX. század elején az anarchisták és kínai kommunisták, forradalmi demokraták és reformátorok mind-mind másfajta eszmét és irányzatot képviseltek e tekintetben.

16 A „High level equilibrium trap” elméletet J. Mark D. Elvin dolgozta ki a Stagnálás és fejlődés a kínai történelemben c. könyvében.

17 A konfucionizmus egy átfogó eszmerendszer, ami a harmonikus társadalom kialakításának társadalmi, erkölcsi és vallási kérdéseivel foglalkozik. Középpontjában alapvető erények (emberség, kötelességtudat, szertartásosság és bölcsesség) állnak. Legjelentősebb képviselője Konfuciusz, akinek tanításai a Kr.e. 6-5.

századtól képviselték a róla elnevezett eszmerendszert.

18 A hatalmas és egységes ország elképzelése alapvetően a Ta Tung, azaz a „nagy egységről és egyenlőségről” szóló, saját, évszázadokra visszanyúló, utópista hagyományokból kiinduló ideológia volt.

34 A kétezer éves dinasztiák utolsó képviselője, a Csing-udvar¹⁹ az 1800-as évek közepétől próbálta elfojtani a felkeléseket és a császárság megdöntésére irányuló megmozdulásokat, de végül ezek az erőfeszítések egyre erőtlenebbé váltak. Végül a császárság megdöntése a Vucsang tartományban kirobbant felkeléssel kezdődött, ezzel a megmozdulással az 1911-es év fordulópontot jelentett Kína történelmében. A polgári demokratikus forradalom tartományról tartományra haladva végigsöpört az országon és megdöntötte a császárságot, ezzel Kína köztársaság lett. Az irodalomban gyakran csak

„Szun Jat-szen forradalmának”²⁰ aposztrofált eseményekhez a külföldi nagyhatalmak felemásan viszonyultak: egyrészt kívánatosnak tartották a nyugati mintára épülő modernizációs folyamatok beindítását, amelyek kiterjednek a gazdasági, politikai és társadalmi folyamatokra egyaránt, másrészről ezt olyan módon tartották elfogadhatónak, amely biztosítja számukra, hogy térségbeli befolyásuk továbbra is fenntartható legyen és a XX. századba lépő Kínát folyamatos függésben tartsák a nyugati országoktól, elsősorban a kereskedelem és tőke tekintetében.

A forradalom után újonnan megszületett Kínai Köztársaságnak a demokratikus berendezkedéshez szükséges minden fontos intézményi eleme létrejött ugyan, viszont azok – funkciójukat tekintve legalábbis – nem tudták feladataikat teljes körűen ellátni, mivel semmiféle hagyományos tapasztalattal nem rendelkeztek a demokratikus alapokon nyugvó eljárások működésének/működtetésének elvi és gyakorlati keretrendszeréről. A Köztársaság megszilárdulását nehezítette továbbá, hogy az 1911-es győztes forradalom után a császári rend idejéből maradt ideológia tekintetében sem történt változás, alapvetően a konfuciánus eszmék befolyásolták és irányították a továbbra is a nép és a forradalmárok gondolkodásmódját. Stabil és mindenki által elismert kormányt nem tudtak a forradalmárok alapítani, az alkotmányozási folyamat egyre akadozott. A fegyveres megmozdulások, militarista csoportok villongásai miatt a

19 A Csing dinasztia (1644-1922) az utolsó császári dinasztia volt Kínában. Uralkodásának utolsó évtizedeiben számos nagy kihívással kellett szembenéznie: az ópiumháborúk, számos felkelés a mandzsu uralom ellen, és a bokszerfelkelés egyöntetűen éreztették, hogy a sok szempontból középkori jelleggel bíró birodalom zsákutcába jutott.

20 Szun Jat-szen (1866-1925) az 1890-es években szerveződő radikális értelmiségi csoport vezetője, programjukban kiemelt szerepet kapott a mandzsu birodalom megdöntése, a köztársaság kikiáltása, valamint a nyugati típusú demokrácia alapjainak megteremtése. 1905-ben létrehozta a Kína Újjászületésének Társasága és a Szövetséges Liga nevezetű szervezetet, az első modern kínai politikai pártot. 1907-ben hirdette meg „a három népi elvet”, amely a nacionalizmus, demokrácia és népjólét megvalósítását tűzte ki célul. A császárság megdöntésére több felkelést szervezett, ezeket később mind leverték. Amerikai száműzetéséből hazatérve – a Kínai Köztársaság kikiáltása után – szövetségre lépett a Kínai Kommunista Párttal az új hadsereg alapjainak lerakásához. Megalapította a Vampoa Katonai Akadémiát, de az egységes Kínáról alkotott tervét az 1925-ben bekövetkezett halála miatt már nem tudta megvalósítani.

35 teljes káosz és kiszolgáltatottság időszaka vette kezdetét, amelybe gyakran beleavatkoztak a külső nagyhatalmak – elsősorban Japán és Anglia – is, e problémák összességében véve nagyban akadályozták a gazdasági és társadalmi rend helyreállítását.

Az 1925-ös év újabb fordulatot hozott, polgárháborús időszak vette kezdetét, ami a II. világháború idején, sőt a Japán ellen vívott háború alatt sem szünetelt. A nemzetközi színtéren elismert kínai kormány élére a Kuomintang párt²¹ (Nemzeti Párt) került. Röviddel ezután a kínai kommunisták Mao Ce-Tung²² vezetésével felszították polgárháborújukat a nacionalista beállítottságú Kuomintang erőivel szemben és nagyon rövid idő alatt győzelmet arattak, a szárazföldről kiszorították a Kuomintang kormányzatot és a hadsereget, akik mintegy 2 millió menekülttel együtt Tajvan szigetére települtek ²³ . 1949 után a Kuomintang az első években elnyomó intézkedésekkel erősítette meg a hatalmát, és a szárazföldről betelepültek vezető szerepét. Azóta a pekingi vezetés az „egy Kína” politikát követi, célja a két országrész egyesítése (Majoros, 2004: 151).

1949. október 1-jén Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot (KNK). Az újonnan megalakult politikai rendszer sok szempontból követte a kelet-európai mintát:

egypártrendszert vezettek be, gyorsan megkezdődött a politikai ellenlábasokkal való leszámolás, és ezzel párhuzamosan radikális államosítási intézkedéseket és nagyszabású földreformot indítottak el. A KNK megalakulásától számítva egészen 1952-ig katonai közigazgatás működött az országban, a polgári közigazgatás a rendezetlen állapotok miatt csak ezután indulhatott meg.

A gazdaság helyreállításának évei, az 1949 és 1952 közötti időszak

A KNK megalakulásának idején a távol-keleti ország gazdasága elmaradott, háborús időszak utáni ország szétzilált képét mutatta, melynek félfeudális-félgyarmati társadalmi és gazdasági berendezkedésének több szempontból is súlyos következményei voltak:

21 A Kuomintang (KMT) egy politikai párt a tajvani Kínai Köztársaságban. Szung Csiao-zsen és Szun Jat-szen (mindketten kínai forradalmárok, köztársaságpárti politikusok) 1912-ben alapították.

22 Mao Ce-Tung (1893-1976) A kínai kommunista mozgalom legnagyobb kultusszal övezett képviselője.

A Kínai Kommunista Párt alapítóinak egyike. A „nagy kormányos”volt a modern Kína megalapítója és sokan a 20. század egyik legnagyobb gondolkodójaként tartják számon. Belpolitikáját hangzatos jelszavak köré építette, az általa felállított ideológia és programok hatalmas éhínségeket okoztak, helyrehozhatatlan károkat okoztak a kultúra, a gazdaság és a társadalmi élet terén.

23 A sziget a Kínai Népköztársaságtól (KNK) politikailag és gazdaságilag elkülönült területet képez, magát továbbra is „Kínai Köztársaságnak” (KK) nevezi.

36 egyrészt a korabeli viszonyokat figyelembe véve is igen elmaradott, kezdetleges módszerekkel, technológiával művelt mezőgazdasági területek biztosították a lakosság közel 80%-ának rendkívül alacsony színvonalú megélhetését. A mezőgazdasági termelékenység a primitív eszközök és a szinte kizárólag az emberi munkaerőre építő termelőerő miatt aggasztóan alacsony volt. Az ipari termelés ez idő tájt az ország nemzeti jövedelmének csupán 10%-át adta, az egyes területek közti fejlettségbeli különbségek tekintetében is kirívó különbségek voltak. Az ipari ágazatok közül a mintegy 17%-os súlyt képviselő nehézipari termelés elhelyezkedése csupán egyetlen régióra, a három kínai tartományt is felölelő²⁴ mandzsúriai területekre koncentrálódott.

Az iparon belül a könnyűipar volt a domináns ágazat, ahol még mindig az erősen manufakturális jellegű, főként a teljes egészében kézműipari módszerekkel dolgozó primitív termelőegységek üzemeltek. Az ipari termelés tekintetében mutatkozó rendkívüli elmaradottság azt eredményezte, hogy Kína az 1950-es években több mint egy évszázaddal maradt le az iparilag fejlett országok mögött (Jordán – Tálas, 2005:

322-326).

Számottevő problémákat szült és tulajdonképpen a potenciális fejlődés egyik legnagyobb akadályaként mutatkozott a közúti hálózat fejletlensége, a korabeli modern szállítóeszközök nélküli árutovábbítás, amely nagyban akadályozta az áruforgalom felfutását. A vasúthálózat hossza mindössze 23 ezer km volt, ez a vonalsűrűség tekintetében messze elmarad a Japán, India, sőt még a cári Oroszország ide vonatkozó adataitól is. Az erős inflációs nyomás, a magas munkanélküliség, az elégtelen lakhatási körülmények, és a lakosság mind szélesebb köreit érintő éhezés és nyomor egyre súlyosbították Kína gazdaságának és társadalmának nagyfokú elmaradottságát.

Kezdeti eredmények

A kínai népi forradalom elsődleges célja e társadalmi-gazdasági helyzet felszámolása volt. Vidéken ez a földreform gyors és hatékony végrehajtását, a városokban a külföldi tőke, valamint a vezető tisztségviselők kezében levő magántulajdon azonnali kisajátítását jelentette. Mivel Kína gazdaságának és társadalmának berendezkedése a XX. század elején alapvetően az agráriumra épült, így a földreform beindítása és hatékony végrehajtása az elsődleges feladatok közé tartozott. A földreformtörvény keretében mintegy 300 millió föld nélküli paraszt jutott megművelt földterületekhez

24 Liaoning, Jilin és Heilongjiang tartományok, amelyek Kína észak-keleti részén helyezkednek el.

37 1947 és 1952 közötti időszakban (Jordán – Tálas, 2005: 322-326). Az állami vállalatoknál különféle termelésszervezési reformokat vittek véghez, amelynek következményeként az ipari termelés 1949 és 1952 között mintegy 145%-kal növekedett. Számottevő eredményeket értek el a közúti áruszállítás tekintetében is: a modern szállítóberendezésekkel történő áruszállítás teljesítménye az időszak alatt 211%-ot meghaladóan emelkedett, a közúti hálózat hossza 1952 végére – az 1949-es adatokhoz viszonyítva – több mint másfélszeresére növekedett. Ebben az időszakban már egész Kínára vonatkozó állami költségvetést dolgoztak ki, valamint az árak stabilizálására és a piaci egyensúly megteremtésére tett intézkedések sorát vezették be, amelynek következményeként sikerült visszaszorítani a mintegy 12 éven át tartó – időnként súlyos méreteket öltő – inflációs nyomást.

Az arányos fejlődés akadályai

Mao Ce-tung az első öt éves terv keretein belül, a mezőgazdaságban véghezvitt kollektivizáláson²⁵ alapuló sikerekre hivatkozva „forradalom”²⁶ elindítását tartotta szükségszerűnek, amely kiterjedt nem csak a magántulajdon megszűntetésére, hanem az ipar gépesítésének kérdésére is. A tulajdonviszonyok tekintetében az 1596-os év után teljes egészében elhárultak az akadályok a gazdaság fejlesztésének gyorsítása elől, mivel a magántulajdon-ellenes politika tovább erősödött. Az 1956-os év első felében példátlan gyorsasággal igyekeztek véghezvinni az ipar, ezen belül is főként a kézművesipar átalakítását. A Mao-korszak egyik legfontosabb célkitűzése a gazdaság egyes szektorai, illetve földrajzi régiók közötti fejlődésbeli különbségek csökkentése volt, ennek ellentmondott azonban az az alkalmazott gazdasági stratégia, amivel kizárólag az ipar, azon belül is a nehézipar fejlesztését célozták meg. E folyamatot akadályozta, hogy a rendkívül nagy tőkeigénnyel rendelkező nehézipar fejlesztéséhez nem állt rendelkezésre sem megfelelő mennyiségű tőke, sem elérhető, modern technológiák. Ez a stratégia tulajdonképpen figyelmen kívül hagyta az ország olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló munkaerőből fakadó komparatív előnyét. A tőkehiányt ellensúlyozandó az ásványi anyagok és nyersanyagok árát mesterségesen alacsonyan tartották, viszont ezek beszerzése alapvetően az elmaradottabb közép-kínai

25 A program hatására alig egy év leforgása alatt a parasztgazdaságok mintegy 90%-a szövetkezetekbe került, amelyek alapvetően a szocialista mintát követték.

26 Mao a Legfelső Állami Konferencián (1956. január 25.) tartott felszólalásában forradalomról beszélt abban a kontextusban, hogy a magántulajdonról át kell térni a köztulajdonra, a kézműipari termelésről a korszerű nagyüzemi, gépi gyártásra.

38 és nyugat-kínai területeken, felhasználása a fejlettebbnek minősülő észak-nyugati és dél-nyugati régiókban történt, aminek következményeként a régiók közti fejlettségbeli különbség nemhogy csökkent, hanem tovább növekedett. Mesterségesen alacsonyan tartott árakat alkalmaztak a mezőgazdaságban is, így az agráriumból kivont tőkével tudták finanszírozni az ipart fejlődését (Jordán, 2007).

Ugyanakkor nem csak gazdasági és politikai változások léptek életbe, hanem a kulturális élet „modernizálásának” első nagyszabású kísérlete is ehhez az időszakhoz köthető. A pártvezetés mérsékeltebb irányvonalat képviselő szárnya Liu Sao-csi²⁷ vezetésével mégis a realitások talaján maradva, jóval józanabb fejlesztési programot fogadott el. A „Száz virág” mozgalom, amely valamelyest lehetővé tette a kínai értelmiség körében kialakult feszültségek felszámolását, csupán csak elodázni tudta a politikai vezetés körében kialakulóban levő, egyre erősödő ellentéteket. Hamarosan a Kínai Kommunista Pártnak is vezetési válsággal kellett szembenéznie, amely 1956-ban csúcsosodott ki ténylegesen, ami a Német Demokratikus Köztársaságban, Lengyelországban és a főként Magyarországon bekövetkezett események hatására, illetve a KNK Szovjetunióval kialakult viszonyával hozható összefüggésbe. A Kelet-Európában lezajlott folyamatok tanulságából kiindulva Mao a korábban engedélyezett szabad vitákat azonnali hatállyal betiltotta és ezzel egy időben a párton belül döntés született a gazdaság fejlesztésének gyorsításáról. A mérsékelt ütemet diktáló általános irányvonalat ezzel a „többet, gyorsabban, jobban” hangzatos jelszó váltotta fel.

A Kelet-Európában lezajlott változások nagyban megkérdőjelezték a szovjet erőltetett iparosítás mintájára épített gazdaságfejlesztési koncepció valódi létjogosultságát és ezzel párhuzamosan felmerült annak a lehetősége is, hogy Kína újfajta, a többi szocialista ország modernizációs stratégiájától eltérő fejlesztési útvonalat dolgozzon ki önmaga számára. Ennek a stratégiának – politikai vezetés tekintetében legalábbis – Teng Hsziao Ping²⁸ volt a képviselője. E kísérlet azonban igen tiszavirág

27 Liu Sao-csi (1898-1969) Mao Ce-tung közvetlen munkatársa, a párt fő teoretikusa volt. A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után a Központi Népi Kormány elnökhelyettese, a Moszkvától eltérő, új, keményvonalas kínai külpolitika képviselője lett. 1954-től az Első Nemzeti Népi Kongresszus Állandó Bizottságának elnöke, majd Mao Ce-tung lemondása után 1959-től államelnöki posztot kapott. E tisztében a nehézipar helyett a mezőgazdaság fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, engedélyezte a kisebb magángazdaságok létrejöttét.

28 Teng Hsziao Ping (1904-1997) az ún. második generációs kommunista vezetők egyike. A KNK reformer politikusainak egyike. 1945-69-ig tagja volt a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának.

1952-ben miniszterelnök helyettesi tisztséget töltött be, 1953-54-ben a tervhivatal elnöke és pénzügyminiszter volt, 1953-56-ig a párt főtitkári, 1956-67-ig pedig titkári posztján állt. 1955-67 volt tagja a Politikai Bizottságnak. A kulturális forradalom idején a vörös gárdisták támadásainak célpontjává vált és valamennyi tisztségétől megfosztották. 1973-ban ismét tagja lett a központi bizottságnak, majd

39 életűnek bizonyult, hiszen a csupán mintegy öt hónapig tartó program bukása szükségszerűen hozta magával a teljes kultúrpolitikai irány bukását is egyben. Alig egy évvel később, 1958-ban hirdették meg Kínában a Mao nevéhez köthető „nagy ugrásként” elhíresült gazdaságpolitikai koncepciót, amelynek a középpontjában az az elvi elgondolás állt, hogy a gazdasági szempontból élen járó kínai területek automatikusan magukkal fogják húzni az elmaradott régiókat, így az egyes területek között különösebb (központi) gazdaságpolitikai koordinációra nincsen szükség. A program szerint a húzó ágazatok a mezőgazdaságon belül legfőképpen a gabonatermelés és az ipar ágazatai közül az acélgyártás lettek (lásd. 1. táblázat).

A decentralizált gazdaságirányítás az országos méretű vas- és acélolvasztó kampánynak köszönhetően már 1958-ban meglehetősen egyoldalúvá és eltorzulttá vált.

1. táblázat: A Kínai Népköztársaság gabona exportja és importja, 1952-1965 (ezer tonna) így az átgondolatlan és gyakran pontatlan, vagy egyenesen hamisított statisztikák következményeként mind több embert csoportosítottak át központi utasításra a 1977-től a Politikai Bizottságnak. Ezután kétszer is volt miniszterelnök-helyettes, és ugyancsak kétszer a hadsereg vezérkari főnöke. Elsődleges célja az volt, hogy Kínát – minden ideológiai megkötöttségen felülemelkedve – világhatalommá változtassa. Nevéhez fűződött a piacgazdaság és a külföld felé való nyitás, de politikai téren kitartott a kommunista párt diktatúrája mellett. A demokráciáért indult mozgalom 1989-es véres leverése idején Teng a Katonai Bizottság elnöke volt, s így elsősorban őt terheli a felelősség a Tienanmen-téri vérengzésért.

29 Forrás: http://en.calameo.com/read/000127853638d694dd535 Letöltve: 2012. július 4.

40 mezőgazdaságból az iparba. A decentralizáció következő eleme az 1958-ban elindított

„népi kommuna” mozgalom beindítása volt, amely a korábbi szövetkezeteket több mint 26 ezer kommunába³⁰ integrálta. E társulások sajátos szereppel bírtak az ’50-es évek Kínájában: nem csak a gazdaságot, hanem a helyi közigazgatást is egyesítették. A munkaerő átgondolatlan átcsoportosítása és a téves statisztikákon alapuló alacsony élelmiszermennyiségek miatt a falvakban igen hamar éhínség alakult ki, a lakosság köréből milliókat érintő katasztrófának hamarosan a pártvezetésen belül is következményei lettek.

Mao 1959-ben átadta Liu Sao-csinek az államelnöki pozíciót, viszont a „nagy ugrás” irányvonalát mégsem vonták teljes egészében vissza. Az új párvezetés elindította a „rendezésnek” elnevezett politikai és gazdasági programot, amely fokozatosan próbálta helyreállítani a kínai gazdaság belső egyensúlyát és némileg erősítette az egyéni érdekeltséget, azaz a magántulajdon szerepét is. A belső helyzet normalizálására tett kísérlet tehát folyamatban volt, Kína külföldi szövetségesével, a Szovjetunióval azonban nem konszolidálódott a helyzete. Az 1960-as évek közepén napvilágot látott egy újfajta elképzelés, ami szerint a revizionistává vált Szovjetunió helyett a harmadik világ országai lehetnek Kína új szövetségesei. Ez az elképzelés az „El nem kötelezettek mozgalmában” (Non-Aligned Movement, NAM)³¹ kristályosodott ki, ahol a népi Kína a „harmadik utas” politizálás alapjait folytatta és Peking a mozgalom vezérelvei³² mentén alakította ki kapcsolatait a harmadik világ³³ (Third World) országaival.

30 Mao szerint a kommunák „egyrészt nagyok, másrészt közösek” (yi da, er gong). Ezek a hatalmas mezőgazdasági, ipari, illetve szolgáltató tevékenységgel foglalkozó szövetkezetek kezdetben ingyenes szolgáltatások sorát (a közös konyhákon napi háromszori étkezést, egy váltó nyári és téli ruhát, ingyenes lakhatást, a rászorulókról való kollektív gondoskodást) nyújtottak a tagoknak. A magántulajdon megszűnt, a termelőeszközök közös tulajdonba kerültek. A rendszer sajátosan működött: a dolgozók fizetés helyett munkapontokat kaptak, amely alapján a megtermelt javakat a kommuna tagok elosztották egymás között. A „nagy ugrás” bukása után a népi kommunák szigorát valamelyest enyhítették, így valamelyest ismét előtérbe kerülhetett a magántulajdon szerepe. Annak ellenére, hogy a népi kommunák által képviselt rendszer életképtelennek bizonyult, hivatalosan ezek a szövetkezetek mégis a ’80-es évek elejéig működhettek.

31 A szervezetet 1961-ben alapították Belgrádban. A főbb tagjai India, Egyiptom, Dél-Afrika, Jugoszlávia és Kína voltak. A 2010-es állapot szerint 53 afrikai, 38 ázsiai, 26 latin-amerikai és a karibi térségbeli, valamint egy európai ország tagja a NAM-nak, 17 ország és 9 szervezet megfigyelőként van jelen a mozgalomban. A világ lakosságának mintegy 55%-a, az ENSZ tagok 2/3-a tartozik a mozgalomhoz.

(Forrás: http://www.nam.gov.za/background/members.htm)

32 Az 1979-es havannai nyilatkozatban a tagok kijelentették küzdelmüket nemzeti függetlenségéért, szuverenitásáért, területi integritásáért és biztonságáért az imperializmussal, gyarmatosítással és újragyarmatosítással, az apardheiddel, a rasszizmussal és a cionizmussal, és a külső agresszió, lefoglalás, hegemóniára törekvés formáival és a két fő politikai világpólussal szemben, ugyanakkor a szegénység elleni és gazdasági növekedés melletti küzdelem is ugyanúgy ott áll a célok középpontjában.

(Forrás: Summit of the Non-Aligned Movement Sharm El Sheikh, 11-16 July 2009)

33 A harmadik világ (franciául tiers-monde) azokat az országokat jelenti, melyek a hidegháborús időszakban sem a nyugati hatalmak, sem az egykori szovjet blokk országaival nem kötöttek szövetséget.

41 Az 1950-es évek kínai külpolitikájának mibenlétét alapvetően a Kína-India csúcstalálkozón³⁴ első ízben megfogalmazott „békés egymás mellett élés öt alapelve”

41 Az 1950-es évek kínai külpolitikájának mibenlétét alapvetően a Kína-India csúcstalálkozón³⁴ első ízben megfogalmazott „békés egymás mellett élés öt alapelve”