A kényszerítő büntetőjogi felelőssége

A jogirodalom egységes annak megítélésében is, hogy a kényszerítő (kényszert vagy fenyegetést alkalmazó) személy a beszámítási képességet kizáró kényszer vagy fenyegetés hatása alatt cselekvő által megvalósított büntetendő cselekményért közvetett tettesként felel.¹¹⁴ Abban az esetben, ha a kényszer vagy fenyegetés csupán korlátozta a kényszerítettet abban, hogy az akaratának megfelelő magatartást tanúsítson, a kényszerített büntetőjogi felelőssége fennáll, azaz bűncselekményt követ el, melyért tettesként felel, a Btk. ebben az esetben csupán a büntetés korlátlan enyhítését teszi lehetővé [Btk. 19. § (2) bek.]. Egyes szerzők megállapítják, hogy a kényszerítő vagy fenyegető ilyenkor felbujtóként vagy pszichikai bűnsegédként vonandó felelősségre.¹¹⁵

Abszolút jellegű fizikai kényszer esetén megítélésem szerint a kényszerítőt a közvetett tettesi fogalmi konstrukció alapján nem lehet büntetőjogi felelősségre vonni. A Btk. 13. § (2) bekezdése [korábbi Btk. 20. § (2) bek.] szerint ugyanis közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását e cselekményért (…) kényszer vagy fenyegetés miatt nem büntethető (…) személy felhasználásával valósítja meg. Abszolút fizikai kényszer alkalmazásakor viszont a kényszerített objektíve megvalósult tevékenysége vagy mulasztása büntetőjogilag nem tekinthető cselekménynek, azaz nincs olyan személy, akinek a kikényszerített cselekménye a közvetett tettes által megvalósítani kívánt szándékos bűncselekmény elkövetési magatartásává válhatna. Szomora Zsoltéval egyező álláspontom szerint cselekmény kifejtése nélkül az ember valójában semmiben sem különbözik egy egyszerű fizikai eszköztől, és nincs különbség aközött, hogy a tettes egy embert vagy egy tárgyat használ eszközként tettének megvalósítására.¹¹⁶ Mindebből következően az abszolút jellegű fizikai kényszert alkalmazó személy nem közvetett, hanem önálló (közvetlen) tettesként vonandó felelősségre az objektíve a kényszerített által megvalósított tevékenység

113 Nem jogellenesnek tekintett támadással szemben jogos védelemmel nem, csupán a szigorúbb szabályozási követelményeket támasztó végszükség (Btk. 23. §) alapján lehetne védekezni.

114Békés 1968, 151. p.; Földvári 1984, 147. p.; Sántha 2007, 208. p.; Gellér 2008, 191. p.; Belovics 2012a, 235. p.; Blaskó – Lajtár – Elek 2013, 136. p.; Kónya 2014a, 106. p.

115Gellér 2008, 191. p.; Belovics 2012a, 235. p.

116Szomora 2002, 26. p.

vagy mulasztás miatt. Ahogyan Heil is helytállóan megfogalmazza, a „kényszerítő lesz a tettes, a physicai elkövető pedig csak az ő eszköze. A dolog épen ugy áll, mintha a kényszeritő maga saját kezével vagy egy élettelen eszközzel követte volna el a kérdéses cselekményt.”¹¹⁷ E felfogás véleményem szerint a jogos védelem megítélése kapcsán is értékesíthető. Mint láttuk, a Btk. a büntethetőséget kizáró kényszert és fenyegetést nem jogellenességet, hanem az elkövető bűnösségét kizáró oknak tekinti, ami alapján a jogirodalom alappal állapítja meg, hogy az ilyen kényszer vagy fenyegetés hatása alatt cselekvővel szemben a jogos védelem szabályai szerint lehet védekezni. Ha elfogadjuk azonban, hogy az abszolút jellegű fizikai kényszer kizárja a cselekmény megvalósulását, ebből következik, hogy a kényszerített tevékenysége (mulasztása) nem tekinthető jogellenes cselekménynek, ergo jogtalan támadásnak sem. Azonban, ha a kényszerített nem jogtalan támadó, vele szemben látszólag nem is lehet jogos védelmi helyzetbe kerülni. E probléma megoldásához a fenti okfejtés megítélésem szerint kellő alapot nyújt: a kényszerített csupán akarat nélküli eszköz a kényszerítő kezében, nem több, mint egy egyszerű pisztoly vagy kés. Valójában tehát a kényszerítő a jogtalan támadó, a felhasznált személlyel szemben kifejtett védelmi cselekményt pedig a kényszerítő jogtalan támadásával szembeni jogos védelemként lehet és kell is megítélni.

Az abszolút fizikai kényszerrel szemben a relatív jellegű fizikai kényszer és a fenyegetés nem küszöböli ki a kényszerített magatartásának cselekményi jellegét, hiszen egyik sem szünteti meg a kényszerített és cselekménye közötti akarati kapcsolatot. Ezért relatív fizikai kényszer és fenyegetés alkalmazása esetén helyes a kényszerítő közvetett tettesi konstrukció alapján történő felelősségre vonása, az általa kényszerített személy ugyanis cselekményt fejt ki, mely a kényszerítő által megvalósítani kívánt szándékos bűncselekmény elkövetési magatartása.¹¹⁸ Az persze e helyütt is hangsúlyozandó, hogy mindez de lege ferenda bír jelentőséggel, a relatív jellegű fizikai kényszert és az akaratot hajlító fenyegetést ugyanis a jogalkotó nem tekinti a bűncselekmény megvalósulását kizáró oknak [Btk. 19. § (2) bek.]. De lege lata tehát aki a bűncselekményt az akaratnak megfelelő magatartást korlátozó kényszer vagy fenyegetés hatása mellett követi el, önálló tettesként maga felel. A kényszerítő ebben az esetben valóban csupán felbujtónak tekinthető, mivel az általa alkalmazott kényszer vagy

117Heil 1885-1886, 395. p.

118 Ezért lehet csupán részben egyetérteni Mészáros Ádámmal, aki úgy véli, hogy a redukált cselekményfogalmat alapul vevő rendszerekben az akaratot megtörő erőszak vagy fenyegetés esetén nem valósul meg büntetőjogi értelemben cselekmény, így a felhasznált személy sem valósít meg büntetőjogilag értékelhető cselekményt, az őt felhasználó ezért közvetlen tettesként felel. E felfogás hiányossága, hogy az abszolút jellegű kényszert csupán az akaratot megtörő erőszakra szűkíti, illetve a fenyegetésnek is cselekményt kizáró hatást tulajdonít, mellyel az valójában nem rendelkezik (lásd Mészáros 2012, 13. p.)

fenyegetés mint rábírás nem volt olyan fokú és hatású, hogy kizárta volna az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességet. Az ilyen jellegű kényszerítés megítélésem szerint is aggálymentesen értelmezhető a rábírás fogalmi keretein belül, a rábírás ugyanis – ahogyan Csemegi rámutatott – „(…) kapcsolatban van az erő eszméjével, mely kifejtetik arra nézve, hogy valamely elhatározás keletkezzék (…) reábirás tehát a psychicai erő olyatén és oly foku alkalmazása, mely képes volt előidézni azon eredményt, vagy is azon elhatározást, mely a büntett elkövetésének szellemi oka volt.”¹¹⁹ E megokolást csak annyiban egészítem ki, hogy rábírás a pszichikai mellett fizikai erővel való kényszerítés formájában is történhet.

Azt a megállapítást ellenben, mely szerint a kényszerítő a felhasznált személy tettességének megállapítása mellett esetleg pszichikai bűnsegédnek minősülhetne,¹²⁰ vitatom. A bűnsegéd szerepe ugyanis az, hogy a bűncselekmény elkövetéséhez segítséget nyújtson. A felhasznált személy kényszerítése pedig véleményem szerint nem értelmezhető a neki a bűncselekmény elkövetéséhez való segítségnyújtásként. Általánosan elfogadott, hogy a felbujtás a pszichikai bűnsegélytől a tettesre gyakorolt hatásában különbözik. A felbujtás szándékkiváltó hatású, az szolgáltatja a döntő motívumot a tettes szilárd akaratelhatározásának létrejöttéhez, ezzel szemben a pszichikai bűnsegély csupán szándékerősítő hatású, a tettesben már meglévő akaratelhatározást erősíti tovább.¹²¹ Ha a tettesben megszületett a szilárd akaratelhatározás valamely bűncselekmény elkövetésére, e deliktum végrehajtására őt már nem lehet kényszeríteni, hiszen nem állíthatjuk, hogy nem az akaratelhatározása szerinti magatartást tanúsította, amikor ezt a bűncselekményt végül megvalósította. Példával megvilágítva: A elhatározza, hogy újságcikkben megrágalmazza a választási kampányban induló B-t, hogy így csökkentse választási esélyeit. B egyben C haragosa is, akit C nyilvánosan be akar sározni. C, aki A munkáltatója is, elbocsátással fenyegeti meg A-t arra az esetre, ha nem jelentet meg egy valótlan tartalmú újságcikket a C-nek tulajdonított nemi erőszakról. A már eleve elhatározta a rágalmazást, így amikor megjelenteti a rágalmazó cikket, saját akaratelhatározását valósítja meg, ebben C fenyegetése nem korlátozta őt. C fenyegetése legfeljebb megerősítette elhatározását, de semmiképpen sem kényszerítette őt arra, amit már eleve szándékában állt megtenni. A cselekménye tehát nem értelmezhető a kényszer/fenyegetés relációjában, önálló tettese egy általa elhatározott és megvalósított rágalmazásnak, melynek C valóban lehet pszichikai bűnsegéde, de nem azért, mert ő kényszerítette volna A-t, hanem mert C törekvése B megrágalmazására fokozhatta saját szándékának megvalósítását.

119 Indokolás. V. Fejezet. A részesség. A felbujtó.

120 Lásd 115. lj.

121Kádár – Kálmán 1966, 574. p.; Tokaji 1980, 276. p.; Földvári 1984, 194. p.; Belovics 2012e, 335. p.; Polt 2013, 112. és 115. p.

A kényszerítő büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatosan szükségesnek tartom még annak hangsúlyozását, hogy a kényszerítő nem minden esetben tartozik felelősséggel a kényszerített személy által megvalósított büntetendő cselekményért. A BH 1998. 111. számon közzétett eseti döntés tényállásának lényege szerint az I. r. terhelt az általa végrehajtott ölési cselekményt követően felszólította a fk. II. r. terheltet arra, hogy a földön talált zoknival az ujjlenyomatokat törölje le. Mivel erre a II. r. terhelt nem volt hajlandó, az I. r. terhelt öléssel fenyegette meg, aminek hatására a megfélemlített II. r. vádlott a nyomokat az egész lakásban letörölte. A megyei bíróság által emberöléssel kapcsolatban elkövetett bűnpártolás bűntette miatt elítélt II. r. terheltet a Legfelsőbb Bíróság büntethetőséget kizáró fenyegetés miatt – helyesen – felmentette, míg az I. r. terhelt felelősségét minősített emberölés bűntettében állapította meg. Ebben az esetben nem került sor a kényszerítő II. r. terhelt által megvalósított büntetendő cselekmény miatti közvetett tettesi felelősségre vonására, hiszen a bűnpártolás elkövetője tettesként nem lehet az alapcselekmény elkövetője.¹²²

A bűnpártoláshoz hasonló természetű bűnkapcsolatok esetén, melyek tipikusan egy más által elkövetett alapcselekménnyel összefüggésben valósulhatnak meg (például orgazdaság, pénzmosás), az alapcselekménynek a kapcsolódó bűnkapcsolati deliktum végrehajtására kényszerítő elkövetőjét nem lehet egyben a járulékos bűncselekmény közvetett tetteseként is felelősségre vonni. Ilyenkor legfeljebb a kényszerítő felbujtói büntetőjogi felelőssége állapítható meg, ha a kényszer vagy fenyegetés csupán az akaratot korlátozó jellegű volt,¹²³ illetőleg a kényszerítő felel a kényszer vagy fenyegetés alkalmazásával a kényszerítettel szemben megvalósított bűncselekmény (például testi sértés, személyi szabadság megsértése) tekintetében.