A klasszikus felfogás

Az általánosan elfogadott volt a büntetőjogi diskurzusban, hogy két típusú kényszerhelyzet különböztethető meg az erőszak vagy fenyegetés által a kényszerített akaratára gyakorolt hatás szempontjából:

a) a kényszerállapot enyhébb esete, mely a kényszerítettet két rossz közötti választás elé állítja (az erőszak illetve fenyegetés tartalmának elszenvedése, vagy a kényszerítő által kívánt magatartás tanúsítása);

b) a kényszerhelyzet magasabb foka, a vis absoluta, mely nem hagy választást a kényszerítettnek, az akaratát teljes mértékben lenyűgözi.¹⁵⁹

Annak a megítélése azonban korántsem volt egységes sem a judikatúrában, sem a jogirodalomban, hogy a kényszer előidézése útján elkövetett egyes bűncselekmények megvalósulásához a kényszerállapot milyen fokát kell létrehoznia az elkövetőnek (elegendő-e a kényszer enyhébb formája vagy vis absoluta szükséges), továbbá, hogy az akaratot lenyűgöző kényszert erőszakkal és fenyegetéssel egyaránt el lehet-e érni.

A Csemegi-kódex hatálybalépését megelőző és alkalmazásának első évtizedéhez kapcsolódó többségi jogirodalmi felfogás a vis absoluta alatt egyértelműen az ellenállhatatlan fizikai kényszert értette, amely megszünteti az akarat és a cselekvés szabadságát, míg vis compulsivának a választás lehetőségét meghagyó, tehát az akaratot teljesen le nem nyűgöző, de azt jelentősen korlátozó lélektani kényszert tekintette. A vis absolutát természeti erő vagy más által alkalmazott fizikai erőszak hozhatja létre, míg a vis compulsiva forrása alapvetően a fenyegetés.¹⁶⁰ A kényszer mértékét illetően a vis absoluta nyilvánvalóan magasabb fokú, hiszen az feltétlen fizikai kényszerben nyilvánul meg, míg a vis compulsiva nem ellenállhatatlan, a fizikai cselekvési lehetőségeket nem számolja fel.

Kérdéses, hogy a vis absoluta/vis compulsiva ezen elméleti konstrukciójában hol helyezhető el az erőszak útján érvényesülő azon fizikai kényszer, mely nem ellenállhatatlan. Erről régi szerzőink többsége mintha megfeledkezett volna, aminek oka talán a törvényi szabályozásban keresendő. A Csemegi-kódex 77. §-ában ugyanis beszámítást kizáró okként csak ellenállhatatlan erőről és életet vagy testi épséget közvetlenül veszélyeztető, másként el nem hárítható fenyegetésről rendelkezett, ami alapján kétségtelen, hogy a vis absoluta az ellenállhatatlan erő, a vis compulsiva, a lélektani kényszer pedig a fenyegetésnek az elméleti leképeződése. A kódex tehát expressis verbis nem szólt a legyőzhető erőről. Mindazonáltal

159Vargha 1892a, 9-10. p.

160Vuchetich 2010, 202-203. p.; Kautz 1873, 181-182. p.; Schnierer 1873, 110-111. p.; Werner 1881, 133-134.

p. és 150-151. p.; Illés 1876, 34. és 38. p.

Heil szerint a fizikai erőszak abban az esetben, ha nem minősíthető ellenállhatatlannak, alkalmas lehet a beszámítást kizáró fenyegetés, a vis compulsiva megállapítására.¹⁶¹ Hasonló megállapítást olvashatunk Kautznál és Vámbérynél is.¹⁶² Az Indokolásból az is kitűnik, hogy a vis compulsiva alatt Csemegi is a pszichikai erőt, illetőleg a fizikai erő által előidézett pszichikai hatást értette, ami beszámítást kizáró okot képezhet.¹⁶³ Ennek alapja megítélésem szerint annak a felismerése lehetett, hogy a kisebb fokú, tehát nem ellenállhatatlan erőszak – a vis absolutával szemben – nem számolja fel ugyan a cselekvési lehetőségeket és nem degradál puszta eszközzé, azonban a fenyegetéshez hasonlóan pszichikai, lélektani nyomásként nehezedhet a kényszerített akaratára, melyet az erőszak folytatásától vagy fokozásától való félelem által a kényszerítő akaratának rendelhet alá.

A régi jogirodalmi felfogás ábrán szemléltetve tehát a következő volt:

vis absoluta vis compulsiva ║ ║

ellenállhatatlan fizikai kényszer választást engedő lélektani kényszer

forrása lehet

természeti erő erőszak fenyegetés (erőszak?) 1.2. Átalakuló tartalom – a rablás és zsarolás elhatárolása

A vis absoluta és vis compulsiva kérdése a legélesebben és legellentmondásosabban a rablás és a zsarolás közötti határvonal megállapítása kapcsán jelentkezett, véleményem szerint a jogalkalmazásban, de a jogirodalomban is e két bűncselekmény elhatárolása körében nyert igazán jelentőséget is. Ezek alapján úgy gondolom, hogy a vis absoluta/vis compulsiva történeti vizsgálata elválaszthatatlan a rablás és a zsarolás elhatárolásának kérdésétől.

A Csemegi-kódex a rablást és a zsarolást egy fejezetben (XXVII. Fejezet) szabályozta, a zsarolást a rabláshoz képest szubszidiárius bűncselekményként, amivel a törvény hangsúlyosan fejezte ki rokonértelműségüket.¹⁶⁴ Mindkét bűncselekmény közös ismérve,

161Heil 1911, 136. old.

162Kautz 1873, 182. p.; Vámbéry 1913, 194. p.

163 Indokolás. A 77-ik §-hoz.

164 A Csemegi-kódex 344. §-a szerint „Aki idegen ingó dolgot, annak birtokosától vagy birlalójától, - ez vagy más jelenlevő ellen alkalmazott erőszakkal, vagy fenyegetéssel (347. §), azon czélból vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonitsa: a rablás bűntettét követi el.” A kódex 345. §-a szerint „Rablásnak tekintetik, ha a tetten kapott tolvaj, a lopás véghezvitele, vagy a lopott tárgy megtartása végett erőszakot vagy fenyegetést használ.” A zsarolást a kódex 350. §-a szabályozta a következők szerint: „A ki azon czélból, hogy magának

hogy a vagyoni jog elleni, erőszakkal vagy fenyegetéssel véghezvitt jogtalan támadást jelent, mely egyszersmind a személyi, cselekvési szabadságot is sérti. A rablás elkövetési tárgya azonban csak idegen ingó dolog lehet, míg a zsarolásé emellett lényegében bármilyen vagyoni érték. Ezen felül a rablás elkövetési magatartása (célcselekménye) az idegen ingó dolog elvétele, míg a zsarolásé a megtámadott személy cselekvésre, tűrésre vagy elhagyásra kényszerítése. A törvény különbséget tesz továbbá a rablási és a zsarolási fenyegetés között, amennyiben a rablást csak élet, testi épség vagy vagyon elleni, közvetlenül bekövetkezhető, súlyos veszélyt magában foglaló fenyegetéssel lehet elkövetni,¹⁶⁵ ellenben a zsarolást másnemű fenyegetéssel is. Egyébként rablási és zsarolási erőszak közötti ilyen különbségtétel a törvényből nem olvasható ki.¹⁶⁶

A közös ismérvek és különbségek alapján látható, hogy a két bűncselekmény érintkezése és elhatárolásának problémája akkor merül fel, ha az elkövető szándéka idegen ingó dolog jogtalan eltulajdonítására irányul, és a dolog elvételének vagy kikényszerített átadásának eszköze az erőszak vagy a Csemegi-kódex 347. §-ában írt fenyegetés.¹⁶⁷

Edvi Illés Károly és Heil abból kiindulva, hogy a törvény nem tesz különbséget rablási és zsarolási erőszak között, ugyanis mindkét tényállásban az „erőszakkal” kifejezést használja, arra a megállapításra jutott, hogy az erőszak kisebb vagy nagyobb mérve a rablás fogalmának megállapítására nincs befolyással, vagyis a rablás elkövetésére a legkisebb mértékű erőszak is alkalmas.¹⁶⁸ A rablás és zsarolás megkülönböztető ismérvét ezért nem az alkalmazott erőszak mennyisége, hanem a kényszerítés és a dologelvétel (vagy kényszerített átadás) közötti időköz jelenti: míg a rablásnál a dologelvétel egyidejű az erőszak alkalmazásával, addig a zsarolás esetén van egy bizonyos időköz a kényszerítés és a dolog megszerzése között.¹⁶⁹ Az erőszakra vonatkozó ezen szempontok irányadóak a Csemegi-kódex 347. §-a szerinti fenyegetés alkalmazása esetén is, mely éppúgy lehet a zsarolásnak is elkövetési módja, mint a rablásnak.¹⁷⁰

A Heil és Edvi Illés által képviselt álláspont feltétlenül összhangban volt Csemeginek az Indokolásban kifejtett nézetével. A rablást és a zsarolást elhatároló különbséget (az elkövetési

vagy másnak jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, valakit erőszakkal vagy fenyegetéssel, valaminek cselekvésére, eltürésére, vagy elhagyására kényszerit: a mennyiben cselekménye sulyosabban büntetendő cselekményt nem képez - a zsarolás vétségét követi el, és három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”

165 A Csemegi-kódex 347. §-a szerint „Fenyegetés alatt a 344. és 345. § esetében oly cselekmény közvetlen elkövetésével való fenyegetés értetik, mely által a fenyegetettnek, vagy hozzátartózójának, vagy valamely jelenlevőnek élete, testi épsége vagy vagyona súlyos veszélynek tétetik ki.

166Illés 1890, 129-130. p.

167Illés 1890, 131. p.; Finkey 1909, 674. p.

168Heil 1889a, 417-418. p.; Illés 1890, 131. p.

169Heil: 1885-1886, 394. p.; Illés 1890, 131. p.

170Illés 1890, 131. p.

tárgyak különbözősége mellett) Csemegi először is abban látta, hogy a zsaroló rendszerint valamilyen tevékenységre szólítja fel a kényszerítettet (pénz elküldése, nyugta aláírása, pertől elállás stb.), míg a rabló maga veszi el, amit akar. Másodszor zsarolás esetén az a haszon,

„(...) melyet a fenyegető megszerezni akar, - nem rögtöni, vagyis a fenyegetéssel nem egyidejüleg beálló, hanem később bekövetkező”, és ezzel összefüggésben „(...) az idegen vagyonnak a rabló kezébe jutása közvetlen, és egyidejü a használt erőszakkal: a zsarolásnál ellenben egy bizonyos idő lefolyása, vagy bizonyos követelés mutatkozik kikerülhetetlennek.”¹⁷¹

E nézet képviselői tehát a rablási és a zsarolási erőszak illetve fenyegetés között nem tettek különbséget az erőszak illetve fenyegetés mértéke, mennyisége szempontjából, a rablási erőszak fogalmát nem kötötték ahhoz, hogy az vis absoluta jelleggel bírjon és ellenállhatatlan kényszerként hasson a kényszerítettre.

A bírói gyakorlat kifejezetten rapszodikus volt a rablás és a zsarolás elhatárolása körében annak megítélésében, hogy személy elleni erőszakkal vagy fenyegetéssel eszközölt dologelvétel esetén milyen ismérvek szerint lehet meghúzni a két bűncselekmény közötti választóvonalat. A Büntető Jog Tára XII. kötetében ismertetett jogesetben például az első fokon eljáró Temesvári Királyi Törvényszék lopásnak minősítette azoknak a terhelteknek a cselekményét, akik dinnyelopás céljából a sértettek dinnyéskertjébe mentek, majd ott, dinnyeszedés közben a csősz őket tetten érte és felszólította a lopás abbahagyására. A terheltek egyike ekkor a csőszt egy bottal egy alkalommal megütötte, majd a terheltek az ezután a helyszínre érkező tulajdonos anyját szidalmazták, illetve a terheltek egyike arra biztatta társait, hogy a tulajdonost üssék agyon. Végül a terheltek a náluk lévő botokkal a csőszt és a tulajdonost visszavonulásra szorították, és a dinnyelopást folytatták.

E minősítést a Budapesti Királyi Ítélőtábla megváltoztatta, s a terheltek cselekményét zsarolásnak minősítette. Az ítélet indokolása szerint az ítélőtábla a személy ellen intézett erőszak miatt nem tartotta elfogadható minősítésnek a lopást, mert a terheltek támadó fellépésükkel a csőszt és a tulajdonost elriasztották s így a dinnyelopás befejezésének eltűrésére kényszerítették őket. A terheltek cselekményében felismerhető volt egyrészt a vagyon, másrészt a személy ellen intézett támadás, ami a rablás minősítéséhez megkívántatik, ugyanakkor cselekményük nem érte el az erőszaknak azt a magasabb fokát, s a fenyegetésnek azt a súlyos voltát, mely a rablás megvalósulásához szükséges. Ezért a kényszerítő erőszak kisebb mérvénél fogva tekintette zsarolásnak, s nem rablásnak a terheltek cselekményét a Királyi Ítélőtábla. Végül a Királyi Kúria mindkét alsófokú bíróság ítéletét megváltoztatta, s

171 Indokolás. A 338. §-hoz.

rablást állapított meg. Indokai szerint a terheltek dinnyelopás közben tetten érettek, azonban a csősz által a lopás abbahagyására felszólíttatván attól nemcsak, hogy nem álltak el, hanem a lopott dolog megtartása végett a csőszt tettlegesen bántalmazták, a tulajdonost megfenyegették, így az erőszak és a fenyegetés mértéke folytán cselekményük rablásnak minősül.¹⁷²

A rablás és zsarolás közötti elhatároló tényezőnek tehát ebben az esetben a bíróság a dolog megszerzése, biztosítása érdekében használt erőszak, illetve fenyegetés fokát tekintette. E döntésével polárisan ellentétben az ismertetett jogirodalmi álláspontot foglalta el a Kir. Kúria, amikor rablást állapított meg abban az esetben, amikor a vádlott a sértettet nyakon ragadva a házból erőszakkal kihúzta őt, kint a földre vágta, rátérdelt és a zsebéből elvette a pénzét. Az ítélet indokolása szerint az erőszak vagy fenyegetés kisebb vagy nagyobb mérve a rablás fogalmának megállapítására befolyással nincsen, oly annyira, hogy a legkisebb mérvű erőszak vagy fenyegetés alkalmazása esetén is rablássá válik a lopás, s hogy épp ezért az erőszak kisebb foka magát a cselekményt rablásról zsarolásra át nem változtathatja.¹⁷³

Ezen ingatag ítélkezési gyakorlat mellett született a Királyi Kúriának a jogfejlődésre kiemelkedő hatást gyakorló 1889. évi 4207. számú ítélete. A történeti tényállás rövid lényege szerint a terhelt és vasvillákkal felfegyverkezett nyolc társa a sértett tiltakozása ellenére behatolt a sértett házának udvarába, s az ott lévő egyik ólat szétbontották és azt szétbontott állapotban, eltulajdonítás szándékával a terhelt lakására szállították.

A Kir. Kúriának e tényállás mellett – többek között – arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy a cselekmény rablásnak vagy zsarolásnak minősül-e. A bíróság zsarolást állapított meg, ítéletének indokolásában pedig lefektette a rablás és zsarolás elhatárolásának máig követett elvi alapjait, egyszersmind a vis absoluta és a vis compulsiva fogalmának újabb felfogását.

Idézzük fel a Kir. Kúria indokolását: „(…) a fenyegetés és az erőszak között nem az a különbség, hogy az előbbi a physikai erőnek a megtámadott személy elleni alkalmazását kizárná, az utóbbi pedig csupán a physikai-mechanikai erő alkalmazásával jöhetne létre; mert ellenkezőleg, a fenyegetés ép úgy lévén foganatositható physikai erőnek a megtámadott személy elleni közvetlen vagy közvetett kifejtésével, mint maga a törvény szerinti erőszak: a kettő közti különbség (…) abban áll, hogy a fenyegetés, mint motivum, kényszeritőleg bár, de a választást ki nem záró nyomatékkal hat a megtámadott akaratelhatározása érvényesítésére, míg az erőszak, a vis absoluta a physikai erő aránytalan tulsulyánál fogva a megtámadottnak akaratát egyszerre lenyügözi és a megtámadott részére egyedül a passiv eltürés kényszerét

172 Büntető Jog Tára XII. kötet, 1886., 344-347. p.

173 Büntető Jog Tára XIX. kötet, 1890., 47. p.

hagyja fenn. (…) a két tényező közötti jellemző különbség nem a physikai és psychikai ható erőben, hanem (…) azon minőségben, fokban, sulyban, nagyságban nyilvánul, a melyben a jogtalan physikai erő az egyes esetben használtatik, illetőleg a melyben az a személynek akaratát vagy kényszeritőleg befolyásolja, vagy pedig rögtön és teljesen hatalom alá hajtja;

(…) a physikai erő alkalmazásával véghezvitt fenyegetés (…) az erőszaknak csekélyebb fokát – ellenben ugyancsak a physikai erő – azon minőségében és sulyában, a melyben az a megtámadottat a szenvedő magatartás kényszerére – az eltürésre – birja: az erőszaknak súlyosabb fokát – a vis absolutát állapitja meg.”¹⁷⁴

Az erőszak és a fenyegetés közötti különbség meghatározását követően a Kir. Kúria a rablás és a zsarolás elhatárolását a következők szerint végezte el: „(...) a támadó cselekvőségnek a zsarolásban közvetve vagy közvetlenül, de mindkét esetben a személy ellen – ennek szabad akarata megvalósitása ellen – a rablásban pedig mindig közvetlenül, de mindig személy ellen kell irányozva lennie (…) a 350. § esetében az erőszak a megtámadott személy szabad akaratának meghiusitására irányul, és tulajdonképen az akaratnak kényszer alá helyezését eszközli, a 344. § esetében az erőszaknak egyenesen a megtámadott személynek teste ellen kell alkalmaztatnia, minélfogva „rablás” csak akkor van a személy elleni erőszak által elkövetve, ha a physikai erő egyenesen a sértett teste ellen irányoztatott és az ez által egyszersmind szabadságát illetőleg is kényszer alá helyeztetett.”¹⁷⁵

A Kir. Kúria veretes és első olvasásra talán nehezen is értelmezhető álláspontja szerint tehát az erőszak és a fenyegetés között nem minőségi, hanem mennyiségi, hatásbeli különbség van.

Az erőszak fogalma alatt nem a merő fizikai erő alkalmazása, tehát a kizárólag testre való behatás értendő, hanem a vis absoluta esete, amikor is a megtámadott olyan túlerővel találja magát szemben, amely ellen nem tartja ésszerűnek a védekezést, mert nem akarja kitenni magát a biztos bántalmazásnak.¹⁷⁶ A vis absoluta tehát a Kir. Kúria értelmezésében nem korlátozódik a fizikai, mechanikai erő alkalmazásával előidézett kényszerre, azt pszichikai (lélektani) kényszer is előidézheti. A fenyegetést, a vis compulsivát pedig nem az választja el az erőszaktól, hogy a fenyegetés kizárólag pszichikai hatóerő volna, ellenkezőleg, a fenyegetés fogalmába tartozik a személy elleni fizikai erő alkalmazása is. A fenyegetés (vis compulsiva) és az erőszak (vis absoluta) közötti különbség, hogy a fenyegetés = kisebb fokú hatóerő, az erőszak = ellenállhatatlan erő.

A Kir. Kúria ezen ítéletével egyértelműen elvetette azt a nézetet, mely a legkisebb mérvű erőszakot is rablási erőszaknak tekintette, s amely a rablást és a zsarolást a dologelvétel és a

174 Büntető Jog Tára XIX. kötet, 1890., 318-319. p.

175 Büntető Jog Tára XIX. kötet, 1890., 320. p.

176Finkey 1896a, 228-230. p.

kényszerítés (azaz az erőszak vagy fenyegetés alkalmazása) között eltelt időtartam alapján határolta el. A Kir. Kúria szerint a rablási és a zsarolási erőszak között elsősorban mennyiségi különbség van: a rablásnál az erőszak közvetlenül a megtámadott teste ellen irányul és a megtámadottat teljesen lenyűgözi, míg a zsarolási erőszak csak a kényszerített akaratát kívánja kényszer alá helyezni úgy, hogy meghagyja az engedelmesség és az ellenállás közötti választás lehetőségét.

Vargha, bár – megítélésem szerint is jogos – kritikával illette a Kir. Kúria terminológiáját, jogi tételeinek helyességét elismerte. Vargha is úgy vélte, hogy a rablási és a zsarolási erőszak a súlyát, mértékét illetően nem lehet azonos, ellenkező esetben, mennyiségi különbség híján, ha tehát a két bűncselekmény közötti határvonalat kizárólag az jelentené, hogy a vagyonjogi sérelem az egyik esetben az erőszak alkalmazását nyomban, a másik esetben bizonyos idő elteltével követi csak, semmivel sem lenne indokolható büntetési tételeik feltűnő különbsége.¹⁷⁷ Vargha azonban az elhatárolást a Kir. Kúriával szemben nem az erőszak és a fenyegetés fogalmainak merev szembeállításával, hanem a kényszerállapot két típusának, a vis absolutának és a vis compulsivának a keretében oldotta meg. A Kir. Kúria által használt azon terminológiát, mely a fenyegetés fogalma alá vonja a kisebb mértékű, tehát nem ellenállhatatlan fizikai erőszakot, illetve erőszaknak tekinti az akaratot teljesen lenyűgöző pszichikai kényszert is, helyteleníti. Szerinte a magyar nyelv a fenyegetés alatt sosem már bekövetkezett, hanem mindig csak „létezhető, bekövetkezhető bajt szokott érteni. A physikai erőszakra, ha annak egész tartalma megvalósittatott, soha sem mondjuk, hogy az fenyegetés, hanem azt erőszaknak nevezzük. Épen így a fenyegetést nemcsak a kisebb foku, hanem bármilyen nagy foku baj megjelölésére használjuk.” Ha elfogadnánk a Kir. Kúria terminológiáját – mondja Vargha –, mely szerint az erőszak az akarat teljes lenyűgözését jelenti, történjék az akár fizikai, akár pszichikai úton, nem tudnánk megmagyarázni, hogy a rablás tényállásában (344. §) a jogalkotó miért szerepelteti elkövetési magatartásként az olyan cselekmény közvetlen elkövetésével való fenyegetést is, mely a megfenyegetett, vagy hozzátartozója vagy valamely jelenlévő életét, testi épségét vagy vagyonát súlyos veszélynek teszi ki (347. §). Ha ez a fenyegetés, ahogyan a Kir. Kúria kifejti, valóban az erőszak fogalma alá tartozik, fölösleges volt külön nevesíteni a tényállás szövegében.¹⁷⁸

A törvény nyelvtani értelmezése Varghát is kötötte, márpedig a Csemegi-kódex nem tett különbséget a rablási és a zsarolási erőszak mértéke között, mindkét bűncselekmény törvényi tényállásában az „erőszak” kifejezést használta, ezzel szemben a beszámítást kizáró okoknál,

177 A rablás alapesetben öt évtől tíz évig terjedő fegyházzal, a zsarolás három évig terjedő fogházzal volt büntethető.

178Vargha 1892a, 17-18. és 211-212. p.

a 77. §-ban a vis absoluta hatású erőszakot az „ellenállhatatlan erő” terminussal jelölte.

Vargha a nyelvtani értelmezés eredményén a rablási fenyegetés fogalmának felhasználásával lépett túl, és a fenyegetés fogalmából következtetett a rablási erőszak mértékére, mennyiségére is.

Álláspontja szerint, ahol a törvény a fenyegetés mennyiségét meghatározza, egyszersmind útmutatást ad az erőszak kvantumára vonatkozóan is. Az azonos tényállásban szereplő erőszaknak és fenyegetésnek ugyanis, mint a kényszerállapotot előidéz(het)ő két külerőnek egyensúlyban kell lennie, az erőszak nem lehet kisebb fokú, mint amilyen fokú kényszerítő erőt a fenyegetés közvetít. Márpedig abból, hogy a rablási fenyegetésnek „súlyos veszélyt”

kell magában foglalnia, következik, hogy az olyan kis mértékű erőszak, mint egy egyszerű taszítás, rablási erőszak nem lehet.¹⁷⁹ A rablási fenyegetés közvetlensége és súlyossága nem jelent mást, mint vis absolutát, vagyis olyan kényszerítő erőt, mely a megtámadottat teljesen lenyűgözi. És az egyensúly elve alapján, mely megköveteli, hogy a vagylagosan meghatározott „elkövetési cselekedetek” egyenlően súlyosak, egyenlően veszélyesek legyenek a védett javakra nézve, ilyen fokú kényszerállapotot kell előidéznie a rablási erőszaknak is, mely csak akkor lehetséges, ha az erőszak is, mint a fenyegetés, súlyosan és közvetlen veszélyezteti az életet és testi épséget.

A zsarolás megvalósulásához ellenben a törvényhozó másféle fenyegetést kíván meg, mint a rabláshoz, mert a rablási fenyegetéssel szemben a zsarolási fenyegetés fogalmát nem határozta meg, azzal szemben sem minőségi, sem mennyiségi korlátot nem állított fel.¹⁸⁰ Ez pedig azt jelenti, hogy a zsaroláshoz lényegében bármilyen fenyegetés elégséges, amely képes az akaratot kényszer alá helyezni. Mindez irányadó a zsarolási erőszak mértékének meghatározására is.

A zsarolás megvalósulásához ellenben a törvényhozó másféle fenyegetést kíván meg, mint a rabláshoz, mert a rablási fenyegetéssel szemben a zsarolási fenyegetés fogalmát nem határozta meg, azzal szemben sem minőségi, sem mennyiségi korlátot nem állított fel.¹⁸⁰ Ez pedig azt jelenti, hogy a zsaroláshoz lényegében bármilyen fenyegetés elégséges, amely képes az akaratot kényszer alá helyezni. Mindez irányadó a zsarolási erőszak mértékének meghatározására is.