Az életünk rövid, de a művészet Orökebb, mint a földek és egek, Mi elmegyünk, de a jövő -ködébc Lelkünk világa fénycket vetett.
A mi országunk nem való közétek, Ti balga dúsak, kontár emberek, És mégis mi vagyunk az igaz élet, Az ősi és új s bár a-szép ma vétek, Bennünk van csak bocsánat bűnötökre:
Mi múló üdvöt váltottunk örökre!
(Károlyi Lajoshoz, 1926) A század elején egy fiatal magyar művész gyalogszerrel -in-dult el J asznaj a Polj anába, hogy vigasztalást és bátorítást merít-.sen Tolsztojtól, akinek evangéliumi tanításait olvasta és akinek életét is meg akarta ismerni. A fiatal magyar művész a személyes találkozás alkalmával csalódott Mesterében, de nem ábrándult ki az igazság kereséséből, amely egyetlen és állandó szenve-délye maradt mindhalálig.
Károlyi Lajos volt ez az ifjú, a szegedi festő, aki 1927 tavaszán halt meg és akinek művészete megérdemli, hogy a hálás utókor fölfedezze és méltányolja.
Különös magyar sors és különös művészsors az, amely neki osztályrésze volt. Nagybányán együtt indult a legnagyobbak-kal és leglıíresebıbekkel, akik mindig becsülték őt, aki mindig magányos távolságban maradt mindenkitől. Külföldi
vándorlá-sok után élete legjavát Szegeden töltötte, ahol a külvárosban élt, a szegények között, egyedül, mint valami Tisza-parti Remb-randt. Magas alakja, hosszú szakálla, sovány aszkétaarea, szelíd tekintete és jóságos szava kedves ismerőse lett az egyszerű em-bereknek, a munkásoknak, akik között otthon érezte magát.
Kis kamrájában vagy kertjében dolgozott vázlatain és képein, végtelen áhítattal és odaadással. Mert szerinte dolgozni kell a művésznek és munka az alkotás és a munka megbecsülése az, amiért küzdeni kell, hogy új világ támadjon a régi helyén.
Károlyi Lajos nem tartozott soha semmiféle művészi irányzat-hoz vagy iskoláirányzat-hoz. O kezdettől fogva arra törekedett, hogy a természet örök törvényeit megértse és ezeket fejezze ki alkotásain.
Míg a nagy világban egymást váltották föl a legkülönbözőbb festői divatok, a naturalizmus, az impresszionizmus, a post-impresszionizmus, a kubizmus és a többi, Károlyi Lajos nyugod-tan és zavartalanul kereste az igazságot és nem törődött semmi mással. Sokszor mondogatta, hogy a régi művészet a szépet akarta, az új művészetnek az igazat kell hirdetnie.
A karakter kifejezése a fő és mivel a mi korunk a munkán alapszik, elsősorban a dolgozó ember karaktere foglalkoztatta.
Mégis, volt valami nietzschci „korszerűtlen” benne, többször hangoztatta, hogy az egyéniség túlságos kultusza a művészet megrontója, mert az örök törvények az elsők és nem az egyéni-ség. Velazquez azért volt legkedvesebb festője, mert ez a nagy spanyol művész a legtisztább egyszerűséggel és hűséggel ábrá-zolta a dolgok és emberek karakterét és senkinek sem hízelgett és soha nem hazudott.
Károlyi Lajos valóságosan tudományos kísérleteket és tanul-mányokat végzett az irányban, hogy kell afényerősséget lefokozni a vásznon, hogy az a napfény illúzióját adja. Ahogy Goethe, a tudós költő megalkotta a maga Farbenlehrejét, úgy Károlyi, a tudós festő megteremtette a maga fényclméletét.
Károlyi Lajos képei imádságok, amelyekben egy tiszta és igaz lélek öröme és hálája nyilatkozik meg, alázatosan és áldoza-tosan. Az újszegedi és a Róka utcai őszi alkonyatok és tavaszi reggelek, a Tisza-part, a firenzei és velencei ver sacrum, a kül-városi kis házak és emberek, a maga arcmása számtalan hangu-latban és változatban, mind egy nagy harmónikus egységbe olvadnak, mind egy szellem világát tárják föl: Károlyi Lajos lelke lebeg e vizek és földek, ez arcok és virágok fölött. A
virágo-kat különösen nagyon szerette ez a viráglelkű ember, őszi rózsái csupa búcsúzó élet és beszédes szomorúság, a esenıléletnek ő való-sággal vallásosan mély értelmet és jelentőséget adott, vagy, mint ahogy egyik tisztelője szokta mondani: ó mindig szent képeket
festett.
F ilozófus volt Károlyi Lajos, valami volt lényében, ami több a művésznél és ami sokszor akadálya volt az alkotásban. Rend-kívüli érdeklődés élt benne a szellem és a tııdás minden meg-nyilatkozásai iránt. A buddhizmus egész irodalmát alaposan tanulmányozta, a kereszténység állandóan foglalkoztatta, a biblia mindennapi olvasmánya volt. Assziszi és Szalézi Szent Ferenc, Szent Terézia, de a Szent Atyák műveit is behatóan ismerte. Költői érzéke páratlanul finom és ítélete találó volt.
Baudelaire lelkiségére ő hívta föl először figyelmemet és Arly istenkereső és tisztaságvágyó érzéseit rendkívüli megértéssel magyarázta még akkor, amikor a farizeusok erkölcstelenséget szimatoltak Adyban.
Ez a vegetárius és antialkoholista szegedi apostol a goethei ni! lıumani elvének alapján állott, mert elsősorban mégis csak művész volt, még pedig bölcselkedő művész. Valódi orvosa volt a beteg lelkeknek, aki igen sokszor hozott első segélyt e sorok írójának is, élete nagy válságaiban. Akik Károlyi Lajost szemé-lyében ismerték és megismerték, azok az emberi nagyság és szép-ség egyik ritka példáját őrizik emlékezetében.
És ez a nagyság és szépség csöndesen, minden feltiinés nélkiil, de bensőségesen és maradandôan ragyog és mosolyog alkotásain, mint szelíd és boldog visszfénye egy napnak, amely leáldozott.
Széphalom, 1927. 7-9. sz. Juhász Gyula
108.
PÖRÖS ATYAFIAK
A Baumgarten örökség olyan szép volt, mint valami történelmi csoda. Ezer év óta először mosolygott egy meeenás kegye és irgalma a magyar íróra, a magyar költőre, a magyar zsenire, a magyar ágrólszakadtra. Legendának látszott, hogy akadt egy magyar nábob végre, aki a szellem és a lélek szegény gazdag-jaira testálja az egész vagyonát.
109
Most kiderült, hogy a legendát szeretné legendának tekinteni két pörös atyafi, Baumgarten Sándor, a többszörös milliárdos bankár és Baumgarten Ignác, a több ezer holdas földbirtokos.
Ez a két úr törvényes úton ki akarja venni a betevő falatot az éhező magyar zseni szájából. Ez a két úr megirigyelte a magyar költészetet, amiért álmaiból egy csekély' töredéket valóra akar váltani az öröksége révén. Ez a két úr az új Csokonaitól el akarja pörölni a csikóbőrös kulacsát és el akarja venni a Lilláját, ez a két úr az új Berzsenyi alól ki akarja húzni a hét szilvafát, ez a két úr az új Vörösmarty borába ecetet akar önteni és az új Adynak megint veronált akar adni a boldog és diadalmas valóság helyett.
Sándor bankár és Ignác gazda bolonddá kívánja nyilvánítani az clköltözött testvért, akit csak a vérség kötött hozzájuk, a szegény gazdagokhoz, mert lélek és igazság szerint a Rainer Maria Rilke és a Hugo von Hofmannstahl, a Thomas Mann és George, Péterfy Jenő és Babits Mihály testvére volt. Az is bo-lond, aki Magyarországon költő lesz - mondotta Csokonai Vitéz Mihály jó száz esztendő előtt, hát még milyen bolond -Sándor bankár és Ignác gazda bölcsessége szerint - aki dús élte kincsét a szegény írókra és költőkre hagyja, a nincsetlenekre, a kaszakapakerülőkre, a mordályégetókre, a csillagosokra és a bélyegesekre.
-- Nagy az én bűnőm, a lelkem - énekelte átkozott-áldott Ady Endre e század elején és Baumgarten Ferenc még tetézte ezt a nagy búnét a bolondsággal, hogy dúsgazdag létére nem csupán szerette és megértette ezeket a kincses koldusokat, de még maga is közéjük számított és nekik végrendelkezett. Mert Baumgarten Ferenc valódi író volt az Isten és Alfred Kerr szíve szerint, tudós és tehetséges. Baumgarten Ferenc írta a legszebb és legjobb köny-vet Conrad Ferdinand Meyerről, aki nem bankigazgató volt Budapesten, hanem mély és nemes költő a szabad és dicső Svájc-ban, aki Hutten Ulrik szabad gondolatainak lázadó lendületéről írt ércnél maradandóbb strófákat, aki a nagy halottak hatalmát hirdette a kis élők fölött, aki a germán reformáció és olasz rene-szánsz álmodóit és hőseit örökítette meg regényeiben, amelyek-nek minden lapjáról a történelem viharos szele és a sors tragi-gikus fuvallata árad felénk.
Baumgarten Ferenc azon kevesek közül való volt, akik egy beteg és fáradt kor müvészietlen és üzletes színházi törekvéseinek bátran és nyíltan hadat mertek izenni és aki az örökkévaló szép
és igaz jogait hangoztatta a mulandó divat amerikánizmusával szemben. Ennek a Baumgarten Ferencnek persze édes kevés köze és semmi benső kapcsolata nem volt és nem is lehetett Sándor bankárral és Ignác gazdával, akik elött őrültség az esz-me, hagymáz az ideál és bolondság az, amit Ady'Endre úgy nevez, hogy „éhe a szépnek”. E két úr és számtalan hozzájuk hasonló úr számára csak a vaskos, reális valóság létezik, az egy-szeregy, a haszon, a többi néma csönd és megvető hallgatás.
Pedig több dolgok vannak földön és égen, Ignãciő, mintsem bölcsel-metek álmodni képes! És a magyar kultúra jövendője is valami ám és a magyar zseni sorsa se egészen bitang jószág, legalább is Baumgarten Ferenc nagyszerű végrendelete szerint nem az ! Ez a testamentom pedig az új magyar testamentom, amelyet nem szabad engedni, amelyet az apostolok részére meg kell tartani, az apostolok részére, akik a magyar igét, az örök eszmét hirde-detik a világ minden népének e földön.
Ha van jogos és igazságos örökség, ha van áldásos és termé-keny hagyaték, akkor Baumgarten Ferencé az: amely ezer év óta először hajlik az irodalom és költészet magyar árvái felé.
Ezt a szent örökséget nem szabad és nem lehet elpörölni. Egy ország reménye és bizalma néz és vigyáz reá és az egész művelt világ protektorátusa védelmezi. Ez nemzeti ügy, ez kultúrkér-dés, itt csak egyetlen méltó válasz képzelhető el. A fölháborodás és méltatlankodás elemi vihara söpörje el a többszörös milliárdos Sándor bankár és a többszörös ezerholdas Ignác gazda oktalan és jogtalan, szívtelen és kegyetlen akadékoskodását. A magyar Aristophanes és Juvenalis egyesüljenek és a legmaróbb epébe és ecetbe mártott tollal végezzék ki ezt a két Zemganno fivért, akik nyakát akarják szegni a leggyönyörűbb magyar indulások-nak és lendületeknek, amelyek a dicsőség és örökkévalóság tün-döklő egébe tartanak ezen a tájon.
Délmagyarország, 1927. szeptember 3.