Írta: Juhász Gyula
Mint a gazda a májusi vetést, olyan gyönyörűséggel és re-ménységgel szemlélem azt az új, ifjú és bátor irodalmat, amelyet mai magyarok művelnek a különféle demarkációkon túl. Ez az irodalom fölszabadult és önállósította magát a budapesti gyám-ság és befolyás alól, saját mondanivalója van és azt a maga hangján mondja el.
Az életˇés világ, a magyarság és emberiség új, független szem-lélete alakult ki benne és néhány olyan erős és igaz egyénisége, aki nekünk is büszkeségünk és reménységünk lehet.
Ebbe a gárdába sorakozik a nagyon fiatal és nagyon tehetséges Tamás István, aki Szabadkán írja a magyar újságot, abban a városban, ahonnan Kosztolányi Dezső, Csáth Géza és Gyóni Géza indultak el a betűk rengetegébe.
Tamás István annak az új nemzedéknek a tagja, amely a há-ború rettenetes aratása után nőtt föl, amely ma egy nemzeti kisebbség fiának és harcosának érzi magát. Ez az új nemzedék tudja, hogy neki meg kell mutatnia, mit tud, ha élni és győzni akar.
Tamás István kiment Párisba és amit ott látott és hallott, (pedig mindent látni és hallani akart, amiért a világ fővárosába
menni érdemes) azt egy rendkívül érdekes és tartalmas könyvbe sűrítette.
5 v i l ág r és z a Szajna partján: ez a címe és ez a lényege ennek az új könyvnek. Interjúk vannak benne. Az interjú nem valami régi műfaj, az újságírás hőskorában még nem igen is-merték.
Ugyan igaz, hogy ennek a műfajnak is meg lehet találni a maga antik és klasszikus ősét, ha éppen nagyon keressük: a nagy Platon dialógusai, amelyekben az öreg Szokrateszt beszélteti, alapjában véve interjúknak tekinthetők és pedig meglehetősen érdemleges és kitűnően megírt interjúknak. Milyen kár, hogy azután olyan sokáig elfelejtették ezt a történelem legviharosabb és legmozgalmasabb századaibanl Milyen nagyszerű lenne, ha második József császárt is kikérdezte volna egy szemfüles ıi-porter a reformtervezetei felől, mint ahogy Klebelsberg Kunót kikérdezik. (Bár meglehet, hogy második József nem felelt volna, csak az Istennek.) Milyen örök kár, hogy Napóleon nem adott interjút az austerlitzi csata előtt, vagy a waterloói viadal után! Persze, az is fontos, sőt nagyon is fontos, hogy ki kérdez, mert mégis csak egészen más formája van a feleletnek, ha Stendhal veti papírra, mint ha Durand vagy Bonhomme úr teszi azt!
Az újkor első igazán remekbe készült interjúi talán azok a beszélgetések, amelyeket a hű Eckermann folytatott szinte egy életen keresztül Goethevel. (Ezekben a beszélgetésekben különben a legszebb az, hogy Eckermann mindig mélyen hallgat és Goethe mindig mond valami mélyet.) Az igazi interjú kettős portré:
az íróját és azt tükrözi, akit az író megszólaltat. Csak valódi egyéniség tudja ezt, mint ahogy Beethovent Dohnányi szólal-tatja meg legméltóbban. (Vagy Bartók Béla és más vala-kik.)
Nalunk eddig legelsősorban Kosztolányi Dezso volt mestere ennek az új és szeszélyes műfajnak. Kosztolányi nem csupán úgynevezett nagyságokat kérdezett ki afelől, hogy mi a kedvenc ételük és költőjük, hanem megállította és megszólaltatta a kis embereket, az élet névtelen hőseit és munkásait és milyen érdekes mindaz, amit mondat velük. (Persze, hiszen Koszto-lányi Dezső mondatja.) Tamás István ennek a kitűnő szabadkai költőnek és publicistának a szellemi öccse, méltó folytatója a modem magyar irodalmi hagyománynak és forradalomnak.
Gazdag örökös ez a Tamás István, aki a Szajna partján éles szemmel és meleg szívvel nézegette öt világrész Zengő, zsibongó tolongását a dicsőségért és a hatalomért és aki pompásan ad hangot különféle hírességek és nagyságok véleményének az élet és művészet múló és örök dolgai felől. Francia mestere Fréderic Lefêvre volt ebben, aki Une heure avec . . . című cikkeivel iroda-lomtörténeti patinát adott az interjúnak. Valóban öt világrész minden rendű-rangú érdekessége szól hozzánk abban a tarka és gazdag gyűjteményben, amelyet Tamás István ötletessége tár elénk.
Az egész könyv, amelyet első művészek rajzai és első emberek autogramjai ékesítenek, valami sajátos filozófiát rejt magában, azt a megdöbbentő megismerést, hogy a nyugati kultúra alko-nyát már új, barbár, távoli kultúrák fölragyogása világítja be, mintegy jelezve új napok hajnalát.
Íme, ebben a könyvben is kik uralkodnak, mint a tudás és szellem, a költészet és művészet új vezérei és fejedelmei?
Voronoff, a modem csodatévő orosz, Mazsukin, az új színjáték, a mozi száműzött királya orosz, José Padilla, a világraszóló Valencia zenésze spanyol, Blasco Ibanez, az apokalipszis új pát-moszi látnoka megint spanyol, Mestrovics Iván, a szláv Phidias szerb, Dobrovics Péter, a forradalmár festő jugoszláviai, René Maran, a Goncourt díj győztese néger, mint ahogy néger Josephine Baker a párizsi éjszakák legsötétebben ragyogó csillaga. A Fratellini testvérek, a cirkuszi bohóckodás Molierejei olaszok, Van Dongen, a legdivatosabb piktor hollandus és - last, not least!
.- a legfranciásabb és legpárisibb festő pedig magyar: Vértes Marcell. Kelen Imre, Réth Alfréd is megszólalnak ebben a jazz bandes szellemi zenekarban, sőt egy szegedi fiú is szerepel benne, még pedig erősen: Csáky József, a szobrász, aki a mi Tiszánk partj áról, a mi metropolisunkból került a Szajna-parti keresztény Babilonba. (Nem tudom, a hivatalos város számon tartja-e, és egyáltalában tudomásul veszi-e valóban -nagy és híres fiát, de, .ahogy innen látszik, Csáky József egyáltalában nem reflektál semmiféle ingyenjogú temetésre és elismerésre.)
Tamás István könyve a legélvezetesebb olvasmányok egyike.
Frissen és okosan beszél és beszéltet ez a fiatal író, akiben egy költő és egy bölcs is rejtőzik, sőt néha nem is nagyon rejtegeti magát. Lelki arcképrajzoló ez az új szabadkai ember, aki nem hízeleg senkinek és aki megmutatja a lelki májfoltokat és
anya-jegyeket is. Híres emberek Tamás István elméjén és kedélyén keresztül: ez lehetne méltó címe ennek a könyvnek. A líı`ikus színezi és hangolja ezeket a portrékat, hol finoman, hol kemé-nyen, hol részvéttel, hol haraggal. Mennyi szeretettel és meg-értéssel öleli szívére Geo Charlest, aki költő és futóbajnok, ennek a modern korszaknak Pindarosa, aki pattogó sorokban áldozik a New Hudson gép győzelmes motorvezetőjének, aki a szelek szár-nyán száguldott és megnyerte az új olimpiai verseny koszorúját.
A magyar fiúnak, Európa japánjának rokonszenve érzik abban a meleg bensőségben, amellyel Fuzsitát, a rajz Szép Ernőjét ajnározza. És mennyi világfias fölény van abban a nzódban, ahogyan a nyavalyás Henry Rotschild vagy az örökifjú Mistin-guette valódi ábrázatát mutatja meg.
Tamás István könyvéhez Kosztolányi Dezső írt előszót. Ez az előszó a legméltóbb introitus ehhez a furcsa, lázas, szókimondó és jövendőmondó párisi fekete miséhez.
Délmagyarország, 1927. május 22.