99.
A VADKACSA I.
Ideális követelésekről, élethivatásról, akut becsületességi lázról van szó az öreg Ibsen örökké igaz remekében, egy remény-telen társadalom vigasztalan hazugságairól: valóban nem csoda, de a mai nagy idők közönsége nem kiváncsi az effélékre. Pedig ez az Ibsen tud. A kisujjában több van, mint az összes mostani szezonslágerek szerzőinek fejében. Páratlanul erős a hatások előkészítésében, a tragikum és komikum határainak eltolásá-ban. Nála minden dolog szimbolikus jelentőséget kap és minden szobának ablaka a végtelenségbe nyílik. Aknákat helyez el az első fölvonás elején, amelyek az utolsó végén fölrobbannak.
Ott van a pisztoly-motívum, amelyet azóta mindenféle ravasz-sággal elsütöttek már síró és nevető örökösei.
II.
Tbseni levegő áradt az Országos Kamaraszínház előadásából.
A nyomott polgári atmoszféra. Elhallgatott szavak, elnyomott mozdulatok, fúlledt, titkos, ideges izgalom, amely végül meg-rendítő tragikus erővel ekszplodál. Minden szereplő a maga helyén. Kitűnő együttes, nagy és mély hatás. A két Ekdal és
a két Werle és Relling doktor személyesítői a kamarajáték tiszta stílusát mutatták be és Hedvig szerepében Vitt Böske megkapóan őszinte és közvetlen hangokat talált meg. A rendezés kifogástalan, a közönség gyér, a siker zajos. De előadás után sokáig csöndesen, megilletődve gondoltunk vissza hatalmas élményünkre.
Délmagyarország, 1927. augusztus 4. (j. gy.) 100.
EGY ELFELEJTE'I`T HAGYOMÁNY
ıoı.
DALIÁS IDŐK 102.
ÉLET
Nem kell anarkistának lenni, sőt egyáltalában nem kell semmiféle szélsőség hívének lenni, hogy az ember állást foglal-jon, nyíltan és határozottan, egyszerűen és becsületesen Saeco és Vanzetti kivégzése ellen. Nungesser anyja kegyelmet kér a halálraítéltek számára. H. G. Wells kábeltáviratban tiltakozik a végrehajtás ellen. De nem kell Victor Hugonak sem lenni, aki Egy halálraítélt utolsó napjai című munkájában a legmegrázóbb erejű és igazságú vádiratot készítette az államilag végrehajtott emberölés ellen, hogy tiltakozzunk, nem csupán azért, mert Saccot és Vanzettit a villamosszékre ültetik, de tiltakozzunk minden alkalommal, amikor emberek avatkoznak bele abba, ami egyedül az Orökkévaló joga és dolga ezen a földön.
Mert nemcsak hogy nem kell ezért anarkistának lenni, de éppen a valódi kereszténység lényegéhez tartozik, minden rangú halálos erőszak elítélése és megszüntetése. A valódi keresztény végtelen fájdalommal és borzalommal nézte a tömeg-gyilkosság világraszóló őrületét, amelyet nagy háborúnak nevez-tek és Krisztus földi helytartója nem egyszer emelte föl tiltakozó szavát a pogányság új szelleme ellen, amely milliók fiatal életét vitte a vágôhídra és a dômok tomyait csakúgy nem kímélte, mint az ifjú harcosok homlokát.
Korunk túlságosan kõzönyös lett az élet igaz értékeieel szemben.
Az élet a legfelsőbb jó -- ez a tanítás mintha lassankint kezdene feledésbe merülni. A kereszténység szerint minden teremtett lélek végtelenül becses és nincsen nagyobb kötelesség, mint a lélek_ megmentése. Bizony 1914- óta más leekéket tanult a világ. Jaurës szíve és agya éppen olyan olcsó portéka lett, veszendő holmi, potomság, mint akármelyik ágyútöltelék.
Es ágyútöltelék lett az egész emberiség -és háborús eszköz lett az egész kultúra, és civilizáció a szellemi, erkölcsi és anyagi világnak minden darabja. Az új pogányság erősen terjedt és már olyan területeken is kezdett hódítani, amelyeket annak idején éppen ellene emeltek.
- Akik fegyvert fognak, fegy-n_er_rel kell veszniõk! -- mondotta Jézus és ezzel örökre elítélte és kárhoztatta a gyilkos erőszakot.
Ő nem beszélt soha föltételesen vagy kétértelműen, soha bizony-talanul vagy bátorbizony-talanul. Ezeket a szavakat élete isteni drámá-jának előestéjén vette ajkaira, az Olajfák hegyén, a gecsemánei kertben, amikor végtelen magasságban és mélységben tárult föl előtte az életnek és a világnak egész lényege. Az erőszak nem lehet jogos és igazságos, az erőszak erőszakotszül.
Micsoda logika az, - arról ne is beszéljünk, hogy micsoda emberség és micsoda kereszténység, _ amely a gyilkosságot gyil-kossággal akarja jóvátenni, amely a halált halállal próbálja reparálni? Ez a kegyetlen és könyörtelen, istentelen és ember-telen bosszúállás logikája, amely csak anakronizmus lehet mai életünkben. A vallások és filozófiák, a művészetek és tudomá-nyok évezredek óta azon _vannak, hogy a bestiát megszelídítsék és a homo sapienst a humanizmus magaslatára emeljék. A halál-büntetésnek semmi komoly és igazi erkölcsi hatása sincsen.
Ellenben egyre inkább kezd olyan hatása lenni, mint amilyet most Saeco és Vanzetti körül tapasztalunk. És erre igazán semmi, de semmi szüksége a szegény, szerencsétlen emberiség-nek, amely háborúk és forradalmak lázában vajúdik és kezdi.
az élet értelmét és szépségét újra megtalálni és megbecsülni.
Saeco és Vanzetti, -- két veszendő ember a börtön mélyén - egyszerre szimbolummá tornyosodtak és nevük messzebb látszik, mint a newyorki Szabadság szobra. Az egyetlen és soha-vissza nem térő, a végtelen lehetőségeket ringató, csodálatos és rejtelmes életet jelenti ez a két név, mindegy, hogy kik és-micsodák, nem fontos, hogy bűnösök vagy áldozatok, a világ
102
most arra néz, arra eszmél, arra figyel, hogy íme az élet nem lehet bitang jószága senkinek ezen a világon, az élet nagy, mély, Szent és dicső és ha eddig nem becsültük, nem szerettük, nem védtük, nem ápoltuk, de pazaroltuk, pocsékoltuk és tékozoltuk az életet, ezután. nem szabad engedni soha többé, hogy az ember szabad prédája legyen oktalan és jogtalan erőszaknak és kár-tgvõsnek. Legyünk szolidárisak, ha az életről, az életünkről van szól.
Ne őlj! - ezt a parancsot a kőtábláról az emberszívbe kell ími. A kereszténység és a humanitás e nélkül szó, szellő marad csupán e földön.
Délmagyarország, 1927. augusztus 12.
103.