Ilyen is van és rendes körülmények között ezt a szabadságot tisztelni és védeni szokták azok, akiket illet. A művészet szabad-ság nélkül nem az élet virága, hanem az unalom kórója, a művé-szetnek szabad levegő kell, a boldog, büszke és bátor hit az
132
örömben, a szépség, az erő, a hatalom teljességében és gazdag-ságában. A művészet nem lehet a lélek böjtje, hanem az élet lakomája, a művészet nem a megszokás koldusa, de a lehetősé-gek királya. Persze, ahol a reakció az úr, ott ennek szolgájává próbálják nyomorítani és alacsonyítani a művészetet is.
A művészet szabadságával szoros és mély összefüggésben van a kritika szabadsága is. A kritika is akkor kritika, ha bátor és őszinte, ha független és szókimondó. A valódi kritika nem huny szemet és nem hajt derekat a hivatalosan támogatott vagy dé-delgetett, a társadalmi illem vagy divat szabályai szerint elis-mert tekintélyek előtt, hanem nyíltan és egyenesen a szemükbe néz és kereken és komolyan megmondja róluk a maga vélemé-nyét. Nálunk ma megesik, hogy ezért be akarják verni a fejét, és kellemetlennek találják, ha valaki a társasági ünneplés töm-jének füstjén túl meg meri és meg tudja látni a szerényen vagy önérzetesen elrejtett művészihibákat és fogyatékosságokat.
A kritikának éppen olyan szuverén joga van megími, hogy mit gondol valakiről, aki a nyilvánosság világossága elé áll, mint ahogy a művészetnek szuverén joga, azt csinálni, amit akar és amit bír. A kritika is művészet, Alfred Kerr óta egészen tuda-tosan és szándékosan az és minden kritikus a maga tempera-mentumán keresztül nézi és ítéli meg a művészetnek azt a darab-át, ami éppen elébe kerül. A kritikus is tévedhet, mert ő is ember, a fő, hogy jóhiszemű legyen, hogy meggyőződéssel beszéljen, őszintén és becsületesen. Péterfy Jenő tévedett Jókai Mór meg-ítélésében, de még e tévedésében is több erő, érték és igazság van, mint egy kritikai favágó legifjabb szászkárolyos osztály-zataiban.
De egyet nem szabad és nem lehet a kritikának csinálni:
toll helyett gummibottal, érvek híján bűzbombával, vélemény nélkül erőszakkal és tettlegességgel dolgoznia. Ez a legjobb és legszebb törekvést is csak diszkvalifikálja, ennek semmi értelme és semmi célja, valamint semmiféle okos és helyes ered-ménye nem lehet. A szinpadon Cyrano de Bergerac, a nagy ki-lengő, a kalandos és kegyetlen, megteheti azt a tréfát, hogy a világot jelentő deszkákról botjával kergeti el Champfleuryt, a színészt, mert nem tetszik neki az orra vagy a pocakja, de talán a művészeti kritikának ezt a tettleges és életveszélyes módját mégis lehetőség szerint kerülni kell és illik a szegedi városi színházban, ahol utóvégre magyar színészek dolgoznak és
ala-kítanak nehéz és állandó robotban, testi és lelki erejük foly-tonos megfeszítésével, meglehetősen szerény fizetés mellett és nem sok kilátással a boldogabb jövőre. Ezek az urak és hölgyek, ezek a fiúk és lányok, ezek a derék és tehetséges művész-emberek valóban több kíméletet érdemelnek, több méltánylást és jóakaratot, éppen azok részéről, akik egyéb alkalommal szeretnek az úri modorra, a született úr előkelőségére és tapin-tatára hivatkozni !
Meg azután mi lesz a világból a világot jelentő deszkákon, ha minden egyes színdarab és minden egyes színművész a személyes és ellenséges föllépés és tiltakozás esélyeinek, a tettekkel té-nyezők föllépésének lesz kitéve? Nem, kérem, nem vagyunk az erdőben és ebből a követelőző és akadékoskodó kultúrfölényből nem kérünk többé városunkban! Hogy egy előadás mehet-e vagy sem, hogy egy szerző jó-e vagy se, hogy egy szereplő játszhatik-e vagy ellenkezőleg, ezt talán még sem Herzsenyák úrra bízták Szegeden! Herzsenyák úr lehet jó orvostanhallgató és lehet jó puritán, de ha Herzsenyák úr Gyulai Pál és Francisque Sarcey babéraira pályázik, akkor méltóztassék a Széphalom című revűnél jelentkezni Erkölcs és művészet című korszakalkotó tanulmányával, vagy kegyeskedjék a Dugonics-Társasághoz fordulni Morál és szépség című alapvető értekezésével. Mindenki olyan puritán lehet, amilyen csak tud lenni, de legyen puritán a saját szakállára. Ne tessék irigyelni a mások örömét és gyö-nyörűségét, ne tessék elvenni azt a kis jókedvet, ami még a kurzus után megmaradt és főképpen ne tessék beleavatkozni a mások dolgába, akár Klebelsbergébe, akár a színházéba.
A puritánok uralma a legszomorúbb és legsivárabb unalom korszaka volt, például az angol irodalom és színház történetében, amelyről Taine nagy művében, mint valami szellemi barbár-ságról beszél. 1642-ben az angol parlament, a kerek fejűek és a sötét szívűek parlamentje egyszerűen becsukatta az összes szinházakat, hogy megőrizze és konzerválja a jó erkölcsöket.
(Soha annyi titkos és tilos kicsapongás nem tombolt Angliában, mint ezekben az időkben.) A puritánok diktátora 1684-ben rendeletet adott ki, amelyben minden színészt csavargónak bélyegez és büntet. Shakespearet kiátkozták, a templomok üvegfestményeit szétzúzták, az országos képtár Tiziánjait és Rafaeleit eladták, a temetők csendjét és rendjét hozták be a múzsák berkeiben.
Herzsenyák úr, s°il vous plait, talán a polgármester úr, akivel ön kedden úgyis hosszabb bizalmas megbeszélést, sőt valószí-nűleg eszmecserét is folytatott, megbízhatná uraságodat a szín-ügyi bizottmány átszervezésével, diktátori hatalommal és dicsőséggel. Talán egy új, szebb és jobb, békésebb és .boldogabb korszak virradna erre a szegény szegedi házi kezelésre? Nem volna kedve megpróbálni? Az első lépést már megtette, bátorság, fiatalember, 'Bonaparte se kezdte mindjárt tábornoksággal, előbb ő is csak egy kisebb különítmény parancsnoka volt.
Délmagyarország, 1927. november 25.