.Iãnossy Gábor, az egységes társulatnak ez a rendkívül rokon-szenves és becsületes öreg naivája roppant elcsodálkozott és nem akart hinni a füleinek, amikor a képviselőház szerdai ülésén Kéthly Anna, akitől parlamenti illemet és erkölcsi
bátorságot tanulhatna sok egységes országházi kórista, elpana-szolta a munkásság tudományos, művészi és oktató előadásain állandóan előforduló sérelmeket. Mikor az interpelláló elmondot-ta, hogy az egyik munkáselőadáson a rendőrtiszt_viselő nem engedte meg, hogy az eltört gramafonlemez helyett Händel Messiás-oratóriumából a kéznél levő lemezt játszák le, Jánossy Gábor lelke mélyéből kiáltott közbe: Szinte lehetetlen! Pedig több dolgok vannak földön és égen, Jánossy Gábor, mintsem egységespárti hölcselmetek álmodni képes és ha a kapanyél is elsül néha, miért ne volna lehetséges, hogy az a Händel néhány olyan forradalmi lendületű taktust csempészett bele abba az oratóriumba, amely alkalmas lehet Újpesten vagy Csepelen a fönnálló állami és társadalmi rend ellen hangolni az elégedetlen és megbízhatatlan munkáshallgatót?
Mert lám azt is fölpanaszolta az interpelláló, hogy a munkás-előadások rendezőinek a Zrínyi utcai engedélyosztályon fogadal-mat kell aláírni, hogy a nemengedélyezett Petőfi- és Ady-ver-seket nem adják elő. Amire persze megint csak kitört a derék, becsületes Jánossy Gáborból a férfias indignáció: Hihetetlen, nem tudom elképzelni! Pedig úgy van és nem másképpen, a huszadik század harmadik évtizedében nem mindenkinek szabad nálunk Petőfi Sándor összes költeményeit előadni és meghall-gatni, nem is beszélve Ady Endre minden verseiről. Jánossy Gábornak szabad olvasni Petőfit és Adyt, őt nem féltik attól, hogy egységes szellemét megrontja az Apostol komor keserűsége, szilaj haragja, vagy hogy egységes kedélyét elhúsítja a Hortobágy poétájának káromkodása vagy fütyürészése.
Jánossy Gábornak és a Fejbólintó Jánosoknak még Schubert halhatatlan balladáját is nyugodtan el lehet játszani, amelyet a most újra világszerte ünnepelt bécsi zeneköltő Heine remekére irt és amelyben a Marseillaise néhány üteme is fölcsendül. No nem nagyon és nem igen hosszasan, de ami gyújtó, az gyújtó és ami vérforraló, az vérforraló, már pedig a Marseillaiseről, amelyet több mint száz éve egy francia hazafi szerzett, igazán nem lehet azt mondani, hogy altatódal vagy rokkanóta. Éppen ezért, mivel az említett Schubert műben nem lehet helyettesíteni a Páros csillag ártatlan ütemeivel, ennélfogva munkások számára előadni rendőrileg tilos.
Hanem ami Petőfit és Adyt illeti, velük szemben talán mégis csak túlságosan szigorúak és igazságtalanok a hivatalnak
pac-kázásai! Mert azt hirdetni országgá, világgá Petőfi Sándorról, hogy ő a legnagyobb magyar költő, hogy ő a nemzeti lélek legdicsőbb és legmagasztosabb kifejezője, hogy ő szerette leg-jobban a magyar földet és a magyar népet és egyben megcen-zúrázni érzéseit és gondolatait, szellemének megnyilatkozásait megnyírbálva és megcsonkítva engedni át azoknak, akikhez első-sorban szólott, akiket leginkább a magáénak vallott: ez talán mégse egészen az a Petőfi-kultusz, amelynek az igazság kultuszá-nak kellene lennie minden tekintetben.
De lám, még a szegény Gyóni Géza sem talál kegyelmet a hivatalos és hatósági ügybuzgóság színe előtt, neki is csak olyan háborús verseit akarja szavaltatni, amelyekben a fiatal magyar vért Ferenc Ferdinánd nevében a halálba küldötte és nem azokat, amelyekben az örök magyar sorsot átkozza Szibériában.
Hiszen bizonyos, hogy az a huszonhatesztendős szókiınondó és karakán fiatalember, aki Petőfi Sándor volt, sok kellemetlen és kényelmetlen igazságot vágott a hatalom és a nagyurak szeıııébe, amely igazságok még ma is, még ebben az egységes világban is kellemetlenek és kényelmctlenek lehetnek egynémely potentátoknak. Például amit abban a bizonyos Apostolban mond a cenzúráról, amely, mint éppen a képviselőház szerdai interpellációjából kiderült, a maga módján és a maga helyén még mostanság is él és uralkodik:
Solt' sem hallotta ön hírét A cenzúrának? hogyha nem, Hát megmondom, mi az:
Az a pokol cséplője, mely alá Kévéinket kell tarranunk s ez Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán Az üres szalmát visszadobja S ezen rágódik a közönség.
Ezt természetesen nem mi mondjuk, ezt valóban Petőfi Sándor írta, még pedig 1848-ban, amikor nem volt cenzúra, sajtószabadság volt, amelyet egy idő óta az egységes párt néhány elégedetlen kilengője is kezd immár erélyesebben követelni.
Délmagyarország, 1928. január 20.
187.
A SZINHÁZ VÁLSÁGA
Ne tessék megijedni ésˇne tessék tiltakozni, nem a szegedi színház válságáról van szó. Hanem általában a színház válságá-ról és különösen a magyar színházak, elsősorban a vidékiek válságáról. Mert annyi kétségtelcn, hogy hiba van a színház körül, baj van és nemcsak Köpecen.
A színház csődjét alig tudják ma már leleplezni azok, akik-nek üzleti érdeke és számítása a világot jelentő deszkák körül forog. Arról van szó, hogy a háború óta nagyon megváltozott a közönség, amely színházba jár és nem tudott hozzá idomulni, fejlődni, a tegnapról ittfelejtett theátrum, amely mégis csak a közönségért van és a közönségből él.
Minden kornak megvolt a maga színháza és a mi korunk még eddig nem találta meg a magáét. A görög színház Isten szabad ege alatt az egész nép művészi istentiszteletét jelentette. A római színház a kenyeret és cirkuszt követelő tömcgnek mulatsága és vigasza volt. A középkori színház megint az Isten szabad ege vagy az istenháza ívei alá vitte a hívők seregét és örök dolgokkal feledtette a múló életet. A reneszánsz színháza északon és délen egy gazdag és erős kornak hatalmas látványa volt. A barokk és rokokó színháza fejedelmek és udvaroncok gyönyörűségét szolgálta ki. A tizenkilencedik század színháza a boldog és békés polgárság álmait és problémáit mutogatta.
De ma? Hol vagyunk ma már a házassági háromszög komoly és víg kérdéseinek és változatainak idejétől, kit érdekel ma már, értelmes és igaz embert, hogy a házasságot hogyan törik vagy nem törik, a külöııböző barátok és feleségek? És az az egész hazug és csinált romantika, amely a vasgyárosok, szegény ifjak, trónörökösök és huszártisztek, primadonnák és kaméliás hölgyek körül keringett a rivalda lámpáinak fényében, ma már olyan ócska és olyan kopott, hogy hozzá képest Aischylos és Aristo-phanes valósággal a futurizmust képviselik. Mivé öregedett az operett, amely félszázadon keresztül kiélte minden lehető-ségét és most a sablon ijesztő vázát igyekszik mindenféle bak-ugrásokkal életre galvanizálni. A mai színház - itt egyelőre csupán a vidéki átlagról beszélünk - egészen elmaradt a kortól, annak szellemétől és formáitól. A múlt századból maradt dísz-leteivel és kellékeivel, a múlt században megkövesedett
szerep-köreivel és a múlt századból áthárított műsorával úgy fest Edison és Lindbergh, Tairoff és Pitoeff, Bartók és Stravinszky, Chaplin és Griffith korában, mint egy kiérdemesült és levitézlett talyiga Renault és Citroen mellett.
A mai színházi épületeket egy elmúlt világ ekszkluzív közön-ségének építették, az akkori elitnek, az úgynevezett középosztály-nak, annak a rétegnek, amely ma vagy nem tud, vagy nem akar színházba járni. A kisgazda és a munkás menne ma elsősorban oda az iparos és kereskedő mellett, de az ő színházát még csak ezután fogják megcsinálni, vagy részben már régen áll is a mozi képében. Mert hiába minden, egyelőre a mozi ma a tömegek színháza, az igazi népszínház, ahol egy egész világ tárul állandóan és változatosan a szomjas szemek és az éhes lelkek elébe.
Külföldön, a művészeti kultúra nagy és új centrumaiban, már megindult a színháznak egy minden eddiginél erőteljesebb és ígéretesebb reneszánsza. Berlinben Piscator új színpadot és új játékot teremtett, Jessner az állam nevében reformálja a világot jelentő deszkákat, Párisban egész sereg fiatal és bátor kísérlet döngeti diadallal és dicsőséggel az ódon kulisszákat, keleten eddig nem látott és nem hallott stílusok alakulnak ki, Reinhardt és Antoine ma már a múlt tekintélyei, a tegnap klasszikusai. Ezzel szemben valóban nehéz volna megmondani, hogy mit jelent a mai kultúra, a modem művészet szempontjá-ból, egyszóval a jelen emberének igényeit és érdeklődését te-kintve, az a színház, amely Beniczkyné Bajza Lenke és Bús Fekete László tartalmát és formáját igyekezik, néha jobb ügyhöz méltó buzgalommal megőrizni és általadni maradékaink-nak?
Itt egy önmagát túlélt intézmény igyekezik rózsaszínűre festeni Ripp van Winkle-szakállát és teljesen idejét múlt és hitelét vesztett jelszavakkal próbálja felejteni, hogy az élet és a művészet évek alatt századokat lépett és hogy ma egy meg-változott világ megmeg-változott arca mered a színpadra, ahol a maga örömének és maga bánatának visszfényét akarja látni és vissz-hangját hallani.
Délmagyarország, 1928. január 21.
158.