A dementia senilis klasszikus kórrajzát adja Shakespeare ebben az alakjában, a beteg lélek titkainak ismeretében és föltárásában jóval megelőzve a modern pszihiátriát. Bartos Gyula, az ország első drámai színházának nagy művésze ennek a lelki betegségnek megragadó és megrendítő fejlődését ábrázolja, szinte tökéletessé érett alakító erővel. Az első jelenetében még mintegy a lappangó téboly jelentkezik, amelyet a gyorsan egymásra következő csaló-dások és sze.nvedések szellemi és erkölcsi traumái egyre mélyítenek és egyszerre csak kitör a teljes őrület, a maga vízióival és hallucinációival, a dühöngéssel és végül, egy rövid lucidum inter-vallum után, a hű Cordélia halálának láttára jön egy végső delirium letalis exitussal.
Bartos Gyula mesteri hűséggel állítja elénk ezt az egész rend-kívüli folyamatot, de a patológikus igazságon kívül és felül az örök emberi tragédiát is érezteti, néha olyan mély zengéssel és magasztos szépséggel, amely a színpad legelső mestereinek sorába emeli - a mi művészünket. Mert minden reális megfigye-lésen és megmintázáson túl a legféktelenebb kitörés és a leg-szörnyűbb szellemi elsötétülés mozzanataiban is király volt és király maradt, fejtől bokáig, minden ízében, mint a nagy Lán-dzsarázó szokta mondani;
Hatalmas élmény Bartos Gyula Lear királya, ünnepi este volt a keddi előadás, a közönség mintegy lenyűgözve figyelte egy óriás-nak döngő lépteit a legnagyobb magasságok és mélységek felé és sokat, lelkesen tapsolt a ritka művésznek, aki olyan pazarul ajándékozta meg, pedig ő volt a vendég.
Mellette a szegedi színtársulat derék gárdája a lehetőség sze-rint - pedig most nekik. szegényeknek, szinte a lehctetlenséggel és a színházi képtelcnséggel kell megküzdeniök - iparkodott méltó keretet nyújtani és ez többé-kevésbé sikerült is. A kritikus, fegyvereit letéve, csak a szolidaritás érzésével, szeretettel és tisz-telettel gondol ma a nemzet szegedi napszámosaira, akiknek holnapi kenyere is bizonytalan.
Ü ) Délmagyarország, 1927. január 26.
14-.
ADY
Egyszerű, komoly székely fejfáról néz reánk ez a név immár nyolc esztendeje. Aki e fejfa alatt pihen a boldog föltámadás reméııyében, a magyarság egyik legnagyobb költője és egyik kül-detéses prófétája volt. Senki nálánál igazabban és mélyebben nem látott a mi jövőnkbe, amely a mi je-lenünk lett. Néhány dalos és harcos társával egyedül maradt embernek az embertelen-ségben és ma a halottak élén él és uralkodik a lelkeken. Fiatalon tűnt el az Illés szekéren és a fiatal szívek a leghűlıb, örök herold-jai neki. Az ifjúság soha többé nem hagyja el őt, az ifjúság úgy zarándokol az egyszerű, komoly székely fejfához, mint a meg-váltó magyar feszülethez. Elhozza ide dalait és könnyeit, álmait és vágyait, panaszait és reményeit. Ennél a sirnál az örök életet érezzük, a föltámadást sej tjük. Nyolc éve ma, hogy Ady Endre a halhatatlanságba költözött s azóta minden év magasabbra emeli a monuınentumot, amely a magyar dicsőség egébe nőtt és világgá veti ragyogását.
Délmagyarország, 1927. január 27.
ıs.
ESZMENYI Nívó ıõ.
BIBOR ES cYÁsz
22
17.
SANGHAI UTÁN
A világ közönséges históriája bizonyára bővebben és komolyab-ban foglalkozik majd azzal az eseménnyel, amelyről a mai Eu-rópa gyér és gyanús ázsiai hírszolgálata olyan szűkszavúan em-lékezik meg. Röviden jelentik a sárga tenger partjáról, hogy Sanghai elesett. Mint ahogy jelenteni szokták, hogy Rudolf főher-ceg influenzában megbetegedett, vagy hogy a volt német trón-örökös a körülményekhez képest elég jól érzi magát. Pedig Sang-hai eleste, amelyet különben már újévre esedékesnek jelzett Lloyd George, valóban a legnagyobb történeti jelentőségű ese-mények közül való és nem lehetetlen, hogy új fejezetet fog írni Ázsia históriájába és ezzel az egyetemes emberiségébe is.
Nem egészen értjük, hogy az európai közvéleményt miért tartják olyan rejtelmes bizonytalanságban e keleti kérdés körül? Talán azt gondolják az omladozó és bomladozó mai euró-pai világrend urai és parancsolói, hogy kínai falat lehet építeni a kontinentális érdeklődés elé, amelyen túl láthatatlanul és halllıa-tatlanul fognak lejátszódni azok a végtelenül fontos és jelentős tragédiák és époszok, amelyek a fehér ember világát alkonyati fénybe vonják és az európai imperiálizmusok Herkules oszlopait
halomra döntögetik ?
Mert mi történik a távol Keleten ? Ázsia ébredése sok ezer éves álmából, mint ahogy a háború alatt fölébredtek a letiport és kita-gadott orosz milliók és mint ahogy fölébredtek az új törökök. Az ázsiai leviáthán ébredése az orosz szovjet számyai alatt történik.
Az orosz szovjetek köztársaságáról meglehet mindenkinek a maga véleménye, de a tények azt beszélik, hogy ez a rengeteg új hatalom egyre több erővel és sikerrel munkálkodik Ázsia keletén azcn, hogy a másik európai nagyhatalomnak, a brit világbiro-dalomnak még mindig gigászi lábai alól kirántsa az uralkodás szőnyegét. Sanghai elesett: és az angol katonák, a szárazföldi és a tengeri haderők egyre-másra menetelnek az ázsiai vizek felé.
Rudyard Kipling írta meg egyik mély tárgyú versében azt a történelmi változást, amelyen Kína a múlt században szinte észrevétlenül általesett. A kinai lány a palotája teraszáról álmélkodva és álmodozva nézi, mint jön egyre-másra egy hajó, két hajó, három hajó, tíz, húsz, száz idegen hajó. Az idegen
ha-jók az úgynevezett európai civilizációt hozták Kínába, a moz-dulatlan maradandóság országába, ezen a civilizáción pedig első sorban fenyegető ágyúkat kell érteni, amelyeknek sötét torka halált okádott, ha a kínai nem akart behódolni az új hittérítés embereinek és nem akarta elfogadni az új hit egyik magasztos és bűbájos tömjénét, az ópiumot, amely Indiában terem és arra való, hogy az angol kalmámak nagyszerű nyeresége legyen belőle és a kínainak gyönyörű álmai legyenek tőle. Ettől az álomtól sokáig nyugodtan és bátorságosan alhatott a fehér ember, aki városokat emelt a kínai városok fölébe és a városok-ban forrt az élet, az üzlet, az öröm és tolongott a katonaság, a szárazföldi és vízi haderő, amely a kalmároknak ultima rációját jelentette.
De az álom most véget ért, Ázsia fölébredt, a lomha és otromba test megmozdult, Azsia lelke magához tért és most az idegen áfium ellen orvosságot keres és talál is. Lenin misszionáriusai költögetik a kínai sárkányt, amelynek levágott fejei helyébe újak nőttek, diadalmasak és rettenetesek. Mi lesz ennek az új gigantomachiának vége, ki tudná és ki merné azt ma megmonda-ni? Az ópium háború és a bokszer lázadás leverése a maga igazi ábrázatában mutatta meg az úgynevezett európai keresztény kultúrának hőseit, akikből most már nem kér többé Kína, mint ahogy egykor Montezuma császár népe nem kért a fehér megvál-tókból, Cortez lovagjaiból és mint ahogy Koppány magyarjai nem kértek a Vencelinek térítéséből. De Kína a világ egyik leg-nagyobb birodalma és Azsia napja ma újra fölkelőben van. Eu-rópa pedig önmagával meghasonlottan, a saját hitében megrendül-ve nézi, hogy támad föl és mint támad ellene ez az Ázsia és míg szűkszavú táviratban jelentik Sanghai elestét, a Lloyd Georgeok és Chamberlainek kezében megremeg az újság és szemében fel-rémlik a jövő: amely az új Constantinus világuralmának halálos ítéletét rejtegeti keleten és nyugaton, északon és délen egyaránt.
Délmagyarország, 1927. február 8.
18.
EGY HŐS
Edison Alva Tamás nyolcvanesztendős lett és korunknak ez a legnagyobb hőse azzal ünnepelte a nevezetes évfordulót, amely nemcsak számára, de az egész világ számára nevezetes, hogy
korán reggel szépen bement a laboratóriumába és tovább dol-gozott a találmányain, amelyekkel nyolcvanadik éve után még mindig meg akarja ajándékozni az emberiséget. Ennél szebb, ennél méltóbb, ennél igazabb jubileumot valóban nem is találhatott volna ki a nagy föltaláló, aki egész életét a-munkának áldozta, akinek vallása lett az, hogy másokért dolgozzék, amíg mécse ki nem alszik. (Persze, ez a mécs úgy világít, mint az izzólámpa fémszála és fénye egy egész világra szól.)
Ha az a másik dicső Tamás, Carlyle ma élne és irna a Hősök-ről, bizonyosan egy új fejezetet szentelne a hérosznak, aki nem hadakat vezet, aki nem akar uralkodni a népeken, aki nem katona és nem pap, nem király és nem költő, de valahogyan mind a négy hivatás embereiből van benne valami: a tehnika csodálatos fegyvereivel indul győzelmes harcba a kegyetlen és ellenséges természet vak erői ellen, amelyeket legyőzve az ember szolgálatá-ba állít, a haladás új bibliájának ötödik evangéliumászolgálatá-ba egészen új fejezeteket ír be lángeszével és tudásával, az elemek felett uralkodik, mint egy modern Prosperoja az új világnak és a köl-tők fantáziáját szégyeníti meg a valóság teremtő kihasználásá-val.
Nekünk ő ma az igazi hős, a valódi nagyság, akinek példáját kellene tanítani minden iskolában. Az ő élete és műve a követendő minták egyike, mint ahogy kegyetlen császárok, véres had-vezérek és embertelen oligarhák viselt dolgai helyett a Franklin Benjáminok, a Pestalozzi Henrikek, a Galileo Galileik és Semmel-weiss Ignácok történetét kellene a fogékony és termékeny ifjú szívekbe és elmékbe plántálni. Milyen más nemzedék serdülne föl akkor az egész világon, a gyűlölet és önzés rabjai helyett a megértő szeretet és áldozatos jóság üdv hadserege, akik legalább végre meg próbálnák valósítani azt az országot, amely nem e világból való ugyan, de amelynek távoli ígérete és fényessége teszi egyedül elviselhetővé az életünket a siralom völgyében.
Edison Alva Tamás laboratóriumában a jövendő készül, egy jobb, igazabb, szebb és boldogabb világ. Az emberi elme és aka-rat viaskodik itt a lehetetlennel és tágítja büszkén és boldogan a lehetőségek határait. Edisonról azt olvassuk, hogy nem volt jó tanuló az iskolában. Abban az iskolában, amelyben a vér és könny örökös történetét tanítják. Abban az iskolában, amely nem a lelket nézi, hanem a statisztikát, amelynek ,,eredménye-ket” kell fölmutatni. A kis Alva Tamás alvajáró volt ebben az
iskolában. Míg a tanító úr a hivatalos pedagógia egyforma és unalmas széklábait faragtatta a többi növendékekkel, addig a gyermek Edison egészen más dolgokat fúrt-faragott az elméjé-vel. Ki is csapták ebből az iskolából és erre a mi szegény Tamá-sunk beiratkozott az élet iskolájába. Elment rikkancsnak és a vonaton a magaszerkesrtette újságot árulta, majd egészen más újságokat talált ki sorra-rendre. Megreformálta Graham Bell telefonját, átalakította az egész telegráfrendszert, a villamos-ság egész sereg új csodáját hozta létre, a tehnika minden terüle-tén hozott valamit, ami előrevitte az embernem fejlődését. A tá-volságokat megröviılítette, a szem és fül munkáját megkönnyí-tette, az élet és világ mozgását megsokszorozta.
Franklinról azt mondja epitáfiuma, hogy lehozta a villámot az égből és kivette a zsarnok kezéből a jogart. Edison az emberiség kezébe tette a világ ogarát:uralkodjék a földön, a tudomány és művészet kegyelméből. Edison az igazi diktátor, aki dolgozik és mosolyog. aki hisz és bízik és aki a jólét és öröm uralmát egyen-geti és erősitgı-ti a földön.
Minden napjának minden órája az élet föltételeit javítja és közelebb hozza egymáshoz az emberek millióit, akik politikán, diplomácián, háborún és erőszakon túl meg akarják ismerni és szeretni egymást. Edison a nagyság és a jóság javíthatatlan opti-mizrnusával hirdeti, hogy ezt is föl fogja találni a tanulékony emberiség!
Délmagyarország, 1927. február 11.
19.
KRITIKA
Írta: Juhász Gyula
A magyar lírának a huszadik században két nagy forradalma volt. Az egyiket Ady Endre hozta, a másikat Kassák Lajos.
Mind a két forradalom teljes volt: tartalmi és formai egyaránt.
Most várjuk a harmadikat, de eddig még hiába vártuk. Az új nevek, amelyek föltűntek és letűrıtek, nem hoztak új értékeket.
Mi, akik Ady Endrével jöttünk, a kultúra szerelmesei voltunk.
Hittünk a haladásban, a gondolat megváltó és szabadító
erejé-ben. Ez a .háború előtti magyar szellemi fiatalság általános attitűdje volt. A háborús ifjúság hite már mélyen megrendült a kultúrában, amelynek irtózatos tankjai a legvirulólıb és leg-drágább életeket hengerelték le. Kassákék a kemény ököl emberei lettek, akik pöröllyel filozofáltak. Egy nemzedék nőtt fel, amely romok között játszott és amely mögött a múlt hídját fölégette a nagy háború.
Berczeli Anzelm Károly, aki most Mise című első nagy verses könyvével jelentkezik az irodalomban, aki szegedi és huszon-hároméves, ebből a generációból való. Erdeklődéssel és vára-kozással olvasom a könyvet, amely misének egy kissé fekete és költészetnek egy kissé szürke. Legalább is a fiatalságtól több színt és több meleget, mondjuk ki régi szóval, több szívet vár az ember. Roppant fanyar fiú ez a Berczeli Anzelıp Károly, aki különben se nem Berczeli, se nem Anzelm, és éppen annyi joggal és okkal nevezhetné magát Bombastus Theophrastusnak is. A hangköre szűk, az egész hosszú könyvben alig találtam három-négy témánál többet, ezeket variálja a végletekig.
Valami elszánt monotónia zakatol és zihál végig az egészen, mintha örökös nagypénteki lamentáció lenne ez a költészet.
Ez az új lírikus elszántan és határozottan hadat üzent minden-féle melódiának, ritmusa még csak volna, de dallama nincsen.
Mintha taposó malomban keringene körbe-körbe, mintha a sivár-ságban és ıidegségben találná legfőbb örömét és kedvtelését.
Itt a szavak uralkodnak a gondolat fölött, a szavak viszik előre a sorokat, néha valóságos ősnemzését érezzük ezeknek a végtelen és éktelen szavaknak, amelyek többnyire úgy gruppírozzák .a semmitmondást, hogy lázas gondolatoknak látszanak.
De van egy állandóan visszatérő szólama ennek az ösztövér költészetnek, amely őszinte, amely mélyből eredő, amely erővel és igazsággal teljes, amely reménységgel és bizalommal tölti el a becsületes olvasót a fiatal lírikus iránt és ez Berczeli Anzelm Károly proletárhangú és lelkű verseiben jelentkezik. Az Ínség-ben, Karácsonyi ének, Kegyetlen óda a szegénységhez, Betyárnóta, Böjti kesergés, Éhség, Csavargók öröksége és még egynéhány kiváló dolga, amelyekben semmi sincsen abból a szentimentális polgári romantikából, amely a szalonképes nyomorköltészetet elviselhetetlenné teszi, ellenben van bennük valami ennek a reménytelen és elkeseredett jelennek lázadásából, amelynek hangja ma még mélyen a föld alatt dübörög. Ez igen, ez életes
és költői, fiatalember, bár programnak ennél is többet, határo-zottabbat, világosabbat és eredetibbet várımk. Ady Endre például adott egy teljes egész magyar és szociális programot, határozott igennel és nemmel felelvén a világ minden kérdéseire.
De ezek a mai fiatalok mit is akarnak tulajdonképpen? Ami a magyarságot illeti, abból semmit sem látok ebben a szegedi poétában. Se tartalomban, se formában nincsen semmi magyar vonás és szín benne és forradalmisága is olyan ködös, az indi-vidualista és szocialista szólamokat össze-vissza keverő, hogy igazán nem tudnék nyugodt lélekkel a lobogója alá állani.
(Ha ugyan van lobogója.) Homályos szimbolika vonul végig e versek során és valami egészen régi emléke kísért azoknak a melankólikus lázadóknak, akikkel a jó öreg romantika korában lord Byronnál, Stendhalnál és Mussetnél találkoztunk. Berczeli Anzelm Károly kedveli a hamleti és wertheri pózokat és ezek nem is állanak rosszul neki.
Szigorú, de igazságos bírálatot akartam írni egy kétségtelenül tehetséges és komoly törekvésű fiatalnak első könyvéről, amely megérdemli, hogy hazug frázisok és vállveregetések helyett őszinte, egyenes szavakat kapjon ebben a világban, ahol a kritika helyét a reklám foglalja el. Bármily bolondul forr a must, azért mégis bor lesz belőle, mondja Goethe és én bízom benne, hogy a szavak ma még sokszor zavaros mustjából idővel tiszta költészet lesz. Foglalóul már is adott ebből az ifjú költő ebben a könyvében, amelynek néhány strófája és sok sora megállít, néha megdöbbent, olykor megráz. Aki ezt tudja, az valaki, csak meg kell nőnie, az élet, a sors, az idő, a tapasztalás, a tanul-mány és küzdelem pálmája alatt. A derék Koroknay kiadása külön elismerést érdemel.
Délmagyarország, 1927. február 11.