Epilógus, néhány változatban
52.
MÁJUS
53.
IRODALOMPOLITIKA
Szegény magyar irodalom, nagy idő óta nem tudott szóhoz és szerephez jutni a politikától. Ez a nagy idő éppen nem volt a nagyságok ideje, hőseinek javarésze azóta el is merült a név-telenség és ismeretlenség szürke tengerébe, egy másik része a börtönökbe került, de azért még mindig akadt kettő, három, aki a konszolidáció áldásos korszakába is átmentette magát, ha nem is a régi hatalommal és dicsőséggel.
A politika fölfalta nálunk az irodalmat, nem úgy, mint Kró-nosz a fiait, hanem mint a gömböc a mesebeli embereket. Mikor itt minden összeomlott és mikor csonkán, bénán maradt meg az országból, ami megmaradt és az irodalom első garnitúrájának egész csapata kívül került a határokon, akkor egyszerre hirtelen nagy legénnyé ütötte magát néhány közéleti irodalmár, akik addig a csöndes részvétlenség és koszorútlanság fedezékében
vonták meg magukat. Most elérkezettnek látták az ő idejüket, égszakadás,földindulás, szaladj te is pajtás, büszkén és biztosan az elárvult pozíciókba, a hatalom árnyékában! Egyszerre tekin-télyek és méltóságok lettek, akiket eddig az irodalom szabad és független köztársasága éppen hogy élni engedett éš váratlanul marsallbotot húztak elő olyanok, akik a költészet kis káplárai gyanánt meneteltek, reménytelenül.
A hivatás embereit fölváltották a hivatal emberei, akik vagy egyszerűen kitették a szűrét a választottaknak, vagy pedig csak éppen hogy türelmi bárcát engedélyeztek nekik, nagy kegyel-mesen. Sivár és áldatlan korszak következett, irodalmunk új vaskora, amelyben a pakfon úgy akart fényleni, mint az arany ésˇamelyben az utolsók lettek az elsőkké, de nem a biblia, hanem za kurzus szelleme szerint. Egy kis inkvizíció indult meg a tehet-ségek ellen és amíg az élő valakiknek iparkodtak megkeseríteni az életét, a halhatatlan Valakinek, Adynak igyekeztek beszün-tetni a halhatatlanságát. Persze a nagyságos elméknek ezek a jámbor szándékai és kegyes óhajtásai, mind csak papír és levegő
maradtak és aki arany volt, arany maradt.
Az` irodalomban nem segít semmit a hatalmi és uralmi pár-tolás, az irodalmat nem lehet hivatalosan kezelni, az irodalmat nem kell és nem is lehet csinálni, az irodalom nem adminiszt-ráció és nem reprezentáció, hanem élet, élet, fölfokozott, maga-sabbrendű, örökkévaló élet. A költészet templomába -- legalább is Petőfi óta így tudjuk és valljuk, - belépni nemcsak báli belépőben, de bocskorban és mezítláb is szabad és itt nem jelent semmit a rang és a mód, az állás és a protekció. A Nemzeti Szín-ház hiába próbálja Nyáry Andort vagy Zsirkay Jánost a magyar drámairodalom első gárdistái sorába emelni, azért mégis csak Balázs Béla és Szomory Dezső a valódi költői a világot jelentő magyar deszkáknak, ha egyelőre nem is engedik őket ezekre a deszkákra az illetékesek. Az irodalomban, - ezt jegyezzék és tanulják meg végre az urak, -- csak egyetlen rang és egyetlen jog uralkodik és győzedelmeskcdik: a valódi tehetség Istentől való rangja és joga. Lehet valaki tagja valamelyik hivatalos irodalmi Társaságnak és mégis igazi költő lehet, dicsőséges és diadalmas, ha tud szépen és bátran énekelni. Tömörkény Istvántól soha egyetlen egy sort se hozott az akkor legmodernebb irodalmi folyóiratunk, de ettől nem lett Tömörkény egy hüvelykkel sem kisebb és kevésbé modem. Péterfy Jenő a Kisfaludy Társaság
tagja volt, egy konzervatív és ekszkluzív irodalmi köré, .de azért ő fedezte föl nekünk Henrik Ibsent és Richard Wagnefl, a modern lélek és a jövő zenéje megszólaltatóit és valaki ír-hatja az alaktalan és rímtelen szabad versek végtelen zuhatagát a leglilább ekszpresszionista szemlébe és mégis unalmas és szánalmas akadémia lehet az, amit csinál.
Egyetlen helyes és hazafias irodalompolitikát ismerünk el:
helyet a tehetségeknek, szabad levegőt a gondolatnak, az érzés-nek és ezen a téren azután csakugyan ne a politikai irány, hanem az egyéni érték jöjjön tekintetbe és itt csakugyan ne tiszteljétek a közkatonákat hadvezérek gyanánt, hanem be-csüljétek a talentumot és hódoljatok a zseninek! Az irodalom-ban nincsen régi és új, mert Shakespeare újabb, mint Koroda Pál és az irodalomban nincsenek öregek és fiatalok, mert Rákosi Jerő fiatalabb, mint Zulavszky Andor, az irodalomban csak örök ifjúság van és ha ez hiányzik, akkorsemmiféle korpótlék és tekintélypótlék sem segít.
Szabolcska Mihály, aki néhány örök szépségű verset adott nekünk, énekelte régen: Boldog, aki sírni tud! Mi pedig azt éne-keljük, ha íróról van szó:~Boldog, aki írnitud! Ez a boldogságnak rövid, de velős, egyetlen kiskátéja az irodalomban!
Délmagyarország, 1927. május 7.
54.
KEGYELET
Jánossy Gábor bátyánk egy csapásra- az első csonka magyar országgyűlés egyik legismertebb és legnépszerűbb szónoka lett.
(Hiszen olyan sokan és olyan sokat beszélnek és olyan kevés a szón ok.) Jánossy Gábornak legalább humora -van, ha ez a humor öntudatlan és akaratlan humor is, már pedig ebben a kedvetlen.
világban nagyon meg kell becsülni azt az embert, aki a kedélyün-ket földeˇríti. És még hozzá ez a Jánossy Gábor érdeklődést, sőt megértést tanusít a költészet és művészet jelesei és remekei iránt, ami szintén igen ritka jelenség manapság a politikában.
Nekünk valahogy úgy rémlik, mintha ez a Jánossy Gábor nem e világból való volna, mintha a múlt századból tévedt volna ebbe a jelenbe. Nem azért, mert talán maradinak találjuk, sőt éppen ellenkezőleg, úgy -gondoljuk, hogy a régi magyar úrnak ez a
típusa kiveszett erről a földről, az az úr, aki literary gentleman is tud lenni, aki nem szégyenli, hogy holmi verseket olvas és nem rest bevallani, hogy ezek a versek néha többet érnek, mint a politikus csizmadiák minden malomalatti bölcsessége. Naiv ember lehet ez a Jánossy Gábor, de ez a naivság még mindig többet ér, mint az a minden hájjal megkent körmönfontság, amely fölényesen panamázik a legnehezebb jelszavak kíséretében.
Most megint megszólalt a honatyáktól gyéren látogatott kép-viselőházban Jánossy bátyánk és megint egy költőt vett párt-fogásába. A százesztendős Vajda János emlékét idézte a csonka ország házában és kijelentette, hogy az egységes párt nem mehet el közömbösen a nagy poéta centenáriuma mellett. A líra Shakes-pearejének nevezte a Gina költőjét, ami egy országgyűlési kép-viselőtől legalább is olyan nagyszerű teljesítmény, mint Riedl Frigyestől vagy Horváth Jánostól egy kötet tanulmány. Hát hiszen nem is lehet közömbösen elmenni Vajda János mellett nem csupán az egységes pártnak nem, de az egész hivatalos nemzetnek sem, pedig körülbelül ez történt a nevezetes irodalom-történeti évfordulón, amelyet a kormány hallgatással fogadott, amelyet a hivatalos irodalmi társaságok elfelejtettek méltó módon, országraszólón megülni és még csak azt sem olvastuk, hogy valamelyik közéleti előkelőségnek vagy tekintélynek eszébe ötlött volna, hogy a nagy magányosnak sírját megkoszorúzzák a Kerepesi Temetőben.
Egy kissé elkésve sietett Jánossy Gábor bátyánk a költő oltal-mára és amit a kultuszminiszter úr kegyelmesen megígért, hogy Vajda válogatott verseiből új kiadást rendeznek, ezt is szebb, jobb és illőbb lett volna a nevezetes ünnepi alkalomra megje-lentetni. Az élő költőkkel úgy is cudarul bánnak mostanában, nem annyira kultuszt, mint inkább gúnyt űznek velük, legalább a halhatatlanoknak lenne igazabb bírája ez az idő, amelyet nyugodt lélekkel zordnak nevezhetünk. Már ami az egységes -párt és Vajda János jó viszonyát illeti, ebben a tekintetben mi nem igen értünk egyet Jánossy Gábor képviselő úrral. Vajda János világéletében nem szerette a hatalmasokat, egész pályája merő ellenzékiség volt, előtte ugyan nem volt tekintély semmiféle közéleti nagyság és Aristides névvel ő írta a legkeserűbb és legkegyetlenebb magyar politikai pamfleteket az akkori köz-állapotok és közszereplők ellen. Pedig akkor boldog békevilág volt, az ezeréves ország legszebb ünnepeit ülte és`a nagy
Magyar-ország miniszterelnöke Jókai Mórral meg Mikszáth Kálmánnal tarokkozott az akkori egységespárti kaszinóban.
Nem gondoljuk, hogy ha manapság élne és írna (már amennyi-ben írni cngednék) a komor és kemény Vajda János, sokkal jobb véleménnyel lenne azokról a dolgokról, amelyek itt folynak és azokról az emberekről, akik itt ágálnak. De még a néhai Vajda János számos verse és prózája is igen kellemetlen és kényel-metlen lenne, ha véletlenül fölolvasnák a mai országgyűlésen.
Az egységes párt kétségtelenül látná, hogy ezt a dicső destruk-tívet mégis csak legjobb volt így suba alatt ünnepelni és a kul-tuszminiszter úr óvatosan és gondosan megválogatná, hogy milyen válogatott versek is jelenjenek meg abban a bizonyos post festa tervezett új kiadásban, amelyet a nép széles rétegeinek kíván kezébe adni. Vajda János a magyar politikai publicisz-tikának is egyik legkiválóbb alakja, de Jánossy Gábor legyen a talpán, aki elhiszi, hogy ez a Vajda János, ez az örökké rebellis és békétlen magyar, ha ma élne,' mandátumot kapna a váli kerület-ben! Ohó, mi tudjuk, mi jár a halhatatlanoknak, de azt is jól tudjuk ám, hogy mi dukál az élőknek!
Délmagyarország, 1927. május 14.