Tavasz akar lenni, holnap már itt is lesz március, a szent hónap, amely a magyar kalendárium szerint az ifjúság hava, a forradalom hava, Petőfi hava. Tavasz akar lenni és mi várva várjuk a kikeletet, amely a nyomor és szenvedés telének véget vet. Tavasz akar lenni és mi arra gondolunk, hogy volt már egy-szer tavasz ezen a földön, tavaszok tavasza, amelynél szebbet és diesőbbet még nem látott ez a nagyon öreg világ.
Egy régi fiatalság jut eszünkbe, amelynek Petőfi Sándor és Jókai Mór voltak a vezérei és amelynek alvezérei között is olyan nevek szerepeltek, hősök és vértanúk nevei, akikről csak mélysé-ges hálával és hódolattal lehet emlékezni. Ez a fiatalság egy szabad, nagy és boldog Magyarországról álmodozott és ennek érdekében cselekedett. Ez a fiatalság azt kívánta, amit az egész magyar nemzet kívánt, faji, felekezeti, párt és osztálykülönbség nélkül, ez a fiatalság csodálatos módon azt kívánta, amit Kossuth Lajos kívánt, ez a fiatalság is tüntetett, de nem a gyűlölet éretlen és ostoba gajdolásával, hanem a Talpra magyarral és a tizenkét ponttal és ennek az ifjúságnak örök érdeme, hogy a magyarságnak becsülete és jó híre van a nagyvilágban. Es most, 'hogy ismét tavasz akar lenni, hogy _a szentséges és dicsőséges március napja ismét közeledik, megint az ifjúság felé fordul tekintetünk és megint eszünkbe ötlik Petőfi Sándor halhatatlan kérdése: Lesz-e gyümölcs a fán . . . ?
Mi szeretjük az ifjúságot, mert szeretjük a jövendőt. Mi vég-telen rokonérzéssel akarjuk szívünkre ölelni őket, akik a holnap hősei. Féltő gonddal nézzük, mint érik a jövő vetése, mert
3 Jsbsız Gy. ö. M. s. 33
hiszen ez a reménytelen és szerencsétlen jelen el fog múlní, az arcán már is ott rémlik a facies hippocratica, omladozó és bomladozó palotája falán ott fénylik a mene, tekel, fáresz, de minden szeretetünk, álmunk, vágyunk és reményünk a fiatal-ságot illeti, az új nemzedéket, amely a romok fölött új világot fog építeni, - ha tud, ha mer, ha akar. Ez a világ nem lehet silányabb, nem lehet rosszabb, nem lehet alantasabb, mint amely, minden szépségei és erői dacára, vérben és könnyben elpusztult mos .ll
De aki a szebb, jobb, igazabb új világot fel akarja építeni, annak valóban szebb, jobb és igazabb világot kell a lelkében hordoznia. Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt, mondotta a régi költő és ha ezt a jogos követelést magun-kévá tesszük, akkor bizonyos, nem egészen oktalan és jogtalan aggodalommal és bizalmatlansággal kell tekintenünk az elé a generáció elé, amelyik most fog a magyar élet terére lépni, az elé a generáció elé, amelyet ez a legutolsó hét szűk esztendő nevelt, az a hét szűk esztendő, amely a felnőtt gyermekek egész éretlen és értelmetlen hadát szabadította a magyar közéletre, akkor, amikor csupa haza bölcsére és haza atyjára, csupa leg-nagyobb magyarra lett volna égető szüksége ennek a meg-szomorított és megnyomorított országnak. Mi hisszük és remél-jük, hogy a magyar ifjúság minden métely és kórság ellenére is van olyan erős és egészséges és termő elve annyira ép maradt, hogy nem kell miatta kétségbeesni a mindennél drágább és szentebb magyar jövendő felett.
Igaz, hogy a legszebb és legjobb leckét most nem igen tanítják neki, hiszen ez a lecke a felnőtteknél is meglehetősen feledésbe ment, de talán még sem lehet és még sem szabad egészen és vég-képpen elfelejtenünk, hogy volt egyszer egy gyönyörű, egy dicső-séges és diadalmas március ezen a véres és könnyes földön, ami-kor minden tavaszi napnál nagyszerűbben ragyogott az emberi jogok és szabadságok napja a lelkekben és amikor minden ibolyá-nál ékesebben virult ki az egyenlőség és testvériség virága
a szívekben !
A magyar ifjúságot meg kell végre tanítani arra, hogy minden kurzus elmúlhatik, de az emberiség örökkévaló igazságait nem lehet száműzni, nem lehet deresre húzni, nem lehet halálra ítélni és nem lehet elnémítani, csak ideig-óráig, máról hol-napra.
Tavasz akar lenni és mi Petőfivel együtt aggódva és remény-kedve kérdezzük újfent: Lesz-e gyümölcs a fán? Erre a kérdésre a világon sok szép és sok nagyszerű felelet van, de az Erger-Berger talán mégis csak nem az a felelet, amelyre ma ennek a szomorú és csonka országnak néhány millió dolgozó 'és vergődő magyarja buzgó imádsággal epedezve vár.
Délmagyarország, 1927. február 27.
26.
A CSODALATOS MANDARIN-27 .
MARCIUS1 ELÉGIA
Március van, testvér, az égen mélyebb tűzben égnek a boldog és szelíd csillagok, az alkonyat felhői melegebben barnák, a föld egy nagyot sóhajt és az emberek tekintetében kigyullad valami édes mámor, amelyben vágy és öröm remeg. Március van, testvér, de mire körülnézünk, egyszerre megdermed ajkunkon a testvéri köszöntés, egyszerre elfagy szívünkben a boldog üzenet.
A márciusi óda - hiába - nem akar megszületni. A márciusi óda, amely nem csupán a természet, de a lélek márciusát is köszönti. Az ódából elégia lesz, fájdalmas panasz, amely hiába sírja vissza a múltakat. Tavaszelő hónapja lenne ez _a március, a nagy francia forradalom Germinalnak nevezte el a legjavát, de mi ma hiába keressük a szavakat, amelyekkel köszönteni illenék Mars havát, közöny és tespedés, unalom és nyugalom mindenütt, de ez a nyugalom nem a boldogság és békesség nyugalma, hanem a halottaké és a temetőké.
Nem veszitek észre, hogy megállott ezen a földön minden szabad és bátor lendület, nem érzitek, hogyan halkult el minden merész és igaz hang, miképpen csitult el a panasz és a vád, ó nem azért, mintha nem volna oka szólani, de mert nem tanácsos, nem ildomos és nem okos - megszólalni? Nem veszitek észre, hogy ez az ország milyen kísértetiesen kezd megint hasonlítani arra az országra, amelyről átkozott-áldott Ady Endre a leg-fájóbb és legmélyebb vallomásait zokogta? Nem érzitek, hogy
3* 35
lassan, lassan csakugyan nem szabad sírni a Kárpátok alatt, legjobb esetben csakis olyan sírással, amely a felsőbbség engedé-lyével történik és amely nem sérti bizonyos magasabb köröknek érzékenységet ?
A márciusi óda egyelőre jámbor szándék, minden komolyabb értelem és minden határozottabb cél nélkül. Egységes csönd uralkodik ma ebben a csonka országban, amelynek csonka a lelke is, csonka a hite is és az egész élete. A rab gólyák országa lettünk és a rab gólyák ott gubbasztanak a palánk lábánál és várják, hogy kinő majd csonka szárnyuk. Sajnos, ez a várakozás meg-lehetősen hosszú, meddő, unalmas és fárasztó. Mert egyre-másra jönnek törvények, amelyek ebből a csonka szárnyunkból is mindig lemetszenek egy-egy darabkát, egy foszlányát a múlt-nak, egy porcikáját a jövendőnek.
Az arany középszerről dalolt egykoron róma bölcsen meg-alkuvó lantosa, de ma mintha ez az arany középszer már annyira elkopott volna, hogy bádognak is búsan beillenék. Az eszményi nívót ma nem fölfelé kerekítik, hanem mélyen lefelé. A boldog görögség idejében a normális ember volt az ideál. De kit nevez-tek az antik világban normális embernek? Aki megütötte azt a normát, amelyet egy Platon és Sokrates, egy Homeros és Pindaros, egy Perikles és Demosthenes jelentettek.
A mai magyar közélet bozótos és ingoványos mezejének cser-késze, vándor, ne feledd, hogy itt olyan arany középutat hirdet-nek, amely a megalkuvás és leszerelés, az ötvenszázalékos ki-egyezés, sőt a szellemi és erkölcsi kényszeregyezség zsákutcájába vezet.
Március van, testvér, a békák nemsokára megszólalnak a magyar nádasokban és ingoványokban. A varangyok hangjái is a teremtést dicséri[k], de mi nagyon, nagyon szerettük volna már a pacsirták énekét. Márciusi ódát reméltünk, szabad, tiszta, büszke, nemes, égbeszálló és szívbeszálló magasztos himnuszát az örömnek, a szabadságnak, a testvériségnek, amilyet egykoron Schiller dalára Beethoven zenélt, akit éppen most ünnepelni készülnek a hazai tájon is, de nagyon félős, hogy az isteni öröm égi trombitáj ába egy varangy szorult bele, egy utálatos varangy, amely ronda vartyogásával elrontja ünnepünket, márciusunkat, életünket.
Délmagyarország, 1927. március 1.
36