Julián-Egyesület és a szlavóniai magyarok helyzete

Csik-Volecz Sándor 1891-ben a Vasárnapi Újságban közölt Szlavóniai magyar községek sorsa a múltban és jelenben című írásában említést tett egy zágrábi „úri emberrel” folytatott be-szélgetéséről, melynek során ő kifejtette: illő dolog lenne a horvátok méltányos viselkedése a szlavóniai magyarsággal szemben, mire társa a következőleg válaszolt: „Akinek nem tetszik nálunk, az menjen máshova. Ti magyarok bőkezűek vagytok, letelepítettétek a csángókat, hát boldogítsátok a néhány ezer szlavóniai magyart is. Mi nem szorulunk rájok.” A fővárosi utazó érezhetően megütközött azon, hogyan gondolkoznak a horvát testvérek az együttélés-ről, feltűnt neki a horvát türelmetlenség, melynek láttán határozottan kialakult benne a tár-sadalmi-politikai valóság; milyen viszonyok közt is él a szlavóniai magyarság.⁵⁹⁰

Mégis tizenhárom évnek kellett elmúlnia, mire 1904-ben a Miniszterelnöki Hivatal irá-nyításával létrejött a szlavóniai magyarság sorsának alakításában tevőleges szerepet vállaló

587 Mit akar A Család? Szlavóniai Magyar Újság, 1908. október 4. 1.

588 Új magyar könyv Horvátországban. Szlavóniai Magyar Újság, 1913. április 20. 4.

589 [A Vasárnapi Könyv 15. és 16. füzete]. Szlavóniai Magyar Újság, 1918. április 18. 3.

590 Csik-Volecz i. m. (2. lj.) 518.

Julián-Egyesület, s újabb négy év után születtek meg a Szlavóniai Magyar Újság megjele-nésének feltételei. „Ami a nemzeteknek a szabadság, az a szlavóniai magyaroknak a Julián-Egyesület” – írta 1908 novemberében A Julián-Egyesületről című cikkében s főszerkesztő, Poliány Zoltán. A szabadság élménye ad erőt és kitartást a népnek, s ezt bizony a Dráván-túli magyarság évtizedeken át nélkülözni volt kénytelen. „A szlavóniai magyarság is hosszú álmát aludta, amióta kiszakították a nemzet testéből, mintha a nagy vérvesztés aléltá tette volna:

nem adott magáról hírt. Tűrte, szinte öntudatlan kábultságban, hogy lenyűgözzék gondo-latát, átgyúrják lelkének érzéseit.” Kiszolgáltatottságában a megpróbáltatásai során lassan elfelejtette anyanyelvét, egyre ritkábban hangzik fel ajkán a magyar ének, „a templomokból nem terjedt szét a magyar zsolozsma; a gyermekek, akik téli estéken oda ültek a búbos ke-mence mellé, hogy hallgassák a régmúlt időknek regéit, nem értették meg a nagyatyák be-szédét”, idegenül csengtek a fülükbe a nagyszülőktől hallott szavak. Az idők haladtával egyre súlyosabb csend borult a tájra, egyre fénytelenebb lett az élet a szlavón vidéken. Csak itt-ott pislákolt még egy-egy mécsvilág, olyan gyengén, olyan lobbanós erőtlenségben, hogy félni kellett attól, végképp elsötétülnek a magyar otthonok ablakai.

„És mikor már attól lehetett félni, hogy ezek a mécsvilágok is el fognak veszni az éji sötétben, akkor jelent meg a sötétségben egy fényes világosság, nem üstökös, amely amilyen nagy fényt áraszt, éppen olyan gyorsan eltűnik a szemhatárról, csillagnak nevezhetnők: a Julián-Egyesület.

Olyan hihetetlen volt ennek a csillagnak a feltűnése a szlavóniai magyarság életének horizontján, hogy kezdetben hinni sem akarták. Az elcsüggedt, balsorsába beletörődött lélek sem akart hinni a szebb jövendőben, mert lelkéből kiirtotta a sok küzdelem a hitet és a reményt. A csillag pedig már ötödik éve ott ragyog mindig erősebb fényt árasztva ki magából, mind szélesebb körre terjesztve ki melengető, bátorító sugarát.”

A fényes csillag ugyan valahol a messze távolban van, csak a sugarainak erősödése enged arra következtetni, hogy maga is egyre nő, egyre erősödik. A Julián iskolák, a könyvtárak, az olvasókörök létrehozásával a Julián-Egyesület semmi egyebet nem akart, minthogy a se-gítségükkel magyar maradjon a szlavonországi magyar, miközben azért ragaszkodjék második hazájához is, ahol él, ahol rögöt szerzett, és tisztelje ennek az országnak a törvényeit, szoká-sait, szerezzen magának jogokat – a törvény keretein belül –, anélkül azonban, hogy valaha is megtagadná magyar voltát. Majd hozzátette: „Amely nemzetben tiszta fénnyel ég a hon-szerelem, a szabadság és függetlenség érzése, az jövőre és boldogulásra hivatott.”⁵⁹¹ Másutt azonban hozzátette, önmagában a Julián-Egyesület is kevés ahhoz, hogy a százezernél is több szlavóniai magyarság sorsa jobbra forduljon; társadalmi összefogásra, a közigazgatási intéz-mények közös erőfeszítésére van szükség mindazon anyagi javak előteremtéséhez, melyek az elesett közösségek fölemelkedését szolgálhatják.⁵⁹²

Botorság lenne azonban csak külső segítséget várni, a szlavóniai magyarság csak akkor boldogulhat, ha a kezébe veszi sorsa irányítását, ha politikai jogokat szerez magának, ha kultúrát teremt az otthona körül, ha intézményeket alapít. Mindezekhez azonban elsősorban a maga értelmiségi középosztályát kell megteremtenie. A magyarság elhanyagolta közösségi élete megszervezését, elhanyagolta politikai jogainak gyakorlását, „vagy ha nem is hanyagolta

591 Poliány Zoltán: A Julián-Egyesületről. Szlavóniai Magyar Újság, 1908. november 22. 1.

592 Poliány Zoltán: Pénz és nemzeti érzék. Szlavóniai Magyar Újság, 1911. március 5. 1.

el, de nem tudja a módját, hogyan kell azt megszerezni. Nem volt senki, aki felvilágosította volna”. Mostantól ez a feladat is a Szlavóniai Magyar Újságra hárul, a lap, és az általa mozgó-sított értelmiségiek közössége fog küzdeni azért, hogy a magyarság politikai jogokhoz jusson.⁵⁹³ Mi több: a lap feladatának tekintette a Dráván-túli magyarság társadalmi megszervezését is.

Ahhoz, hogy az egyre indulatosabb szláv tengerben a magyarság megmaradjon a törvény adta kereteken belül szervezkednie kell.

„Minden olvasókör, gazdakör, hitelszövetkezet – mutatott rá a lap egyik vezércikkében – a szerve-zettség egy-egy erős köteléke, mely a magyarságot öntudatra ébreszti, a kölcsönös érdek és a közös sors egy nagy családdá rögzíti, amelyben ápolhatja nyelvét, és nagyobb ellenállást tud kifejteni a különböző oldalról jövő áramlatokkal szemben.”

A szervezkedés azután magával hozza a megbecsülést is.⁵⁹⁴ Olvasóinkhoz címmel megfogal-mazott fölhívás szerint a magyaroknak a politikai jogaik gyakorlása mellett, a gazdasági élet területén, a legeltetés, és a földközösségbe történő szervezkedés vonatkozásában is kezébe kell venni sorsa irányítását.⁵⁹⁵ Ebben a küzdelmében a horvát-szlavónországi magyarság nincs egyedül, politikai–közéleti küzdelmeiben mindenkor számíthat a nála sokkal erőteljesebben megszervezett német közösségre is, amit egyébként a Rumán megjelenő Deutsche Volksblatt című lap szerkesztői is szorgalmaztak. „A Szlavóniában élő magyarságnak és németségnek érdekei közösek. Közös sors kell, hogy összehozza német nyelvű honfi társainkat a magyarok-kal” – fogalmazódott meg a fölismerés mindkét oldalon.⁵⁹⁶

Az 1908 és 1912 közötti, közel fél évtized során valóban lázas munka folyt a Szlavóniai Magyar Újság köré csoportosult kis létszámú közösségen belül: kezdeményezték a magyar ol-vasókörök és művelődési egyesületek megszervezését, sürgették az eszéki Szabad Lyceum lét-rehozását, és fölkarolták a gazdasági önszerveződés ügyét is. Úgy tűnik azonban, kevés ered-ménnyel; 1912-re „a horvátság lelki világában végzetes fordulat állt be”, a Magyarországtól történő elszakadási törekvések Zágrábban és Horvátország-szerte nyílt lázadáshoz vezettek. A Szlavóniai Magyar Újság – minden bizonnyal a főszerkesztő, Poliány Zoltán tollán született – vezércikkében hosszan sorolta a magyar politika mulasztásait. A cikkíró szerint az elmúlt évtizedek során sem a magyar politikai, sem a közélet, sem a magyar sajtó nem fordított kellő gondot a romboló horvát erők kibontakozására.

„A magyar közvélemény sohasem érdeklődött kellő mértékben a társországokban történő esemé-nyek iránt. A magyar országgyűlésen is csak az utolsó két-három évben hangzottak el olyan beszé-dek, amelyek a horvát viszonyokkal foglalkoztak, azóta t. i., amióta a magyar képviselők gyengesége folytán a horvátok obstruálhattak, s a magyar parlament tekintélyét lesüllyesztették a zágrábi sabor színvonalára.”

A magyar sajtó megbocsájthatatlan mulasztása, hogy nem kísérte fi gyelemmel a horvátországi eseményeket, s néhány cikket és beszámolót kivéve senki sem igyekezett a magyar

politikuso-593 A politikai jogok gyakorlását nem szabad elhanyagolni. Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 24. 1.

594 A drávántúli magyarság feladatai. Szlavóniai Magyar Újság, 1911. január 8. 1.

595 Olvasóinkhoz. Szlavóniai Magyar Újság, 1910. február 6. 4.

596 A magyarok és németek Horvátországban. Szlavóniai Magyar Újság, 1909. július 11. 1.

kat tájékoztatni a Horvátország forrongó közhangulatáról és politikai lázadáshoz vezető, nyil-vánvaló törekvésekről. Így történhetett, hogy meglepetés erejével hatott az a memorandum, melyben több mint félszáz horvát politikus Horvátország Magyarországtól történő elszakítását követelte a királytól. Azt tehát, amit Budapesten senki nem vett észre – vagy ha észre is vett, nem vette komolyan – a szlavónországi magyarok vezetői régóta számon tartottak: a horvátok megtették az első lépést a Monarchia sokat emlegetett trialista átalakítása irányába.

„Mi magyarok, akik itt élünk, és fi gyeljük a szemeink előtt történő eseményeket – fogalmazott a vezér-cikk szerzője –, már régen látjuk, hogy a horvátság lelki világában végzetes fordulat állott be. Észrevesz-szük, mint változtak meg az utolsó években az egész országban horvát »testvéreink« érzései velünk, ma-gyarokkal szemben. Ott van a sajtó, amely hű kifejezője a horvát nép érzelemvilágának, amely irányítója a horvát nép felfogásának, álmainak. Jó lélekkel mondhatjuk-e, hogy vannak még unionisták? […]

Az unionizmus ma már csak szó, csak fogalom, de belső tartalom nélkül. Hisz ha volna ebben az országban »magyarbarátság«, akkor csak volna ennek az eszmének sajtója is?” Az unionista meggyőződés régen kiveszett a horvát politikából.

„Nincs olyan nap, hogy a sajtóban magyarellenes cikk ne látna napvilágot. A legdurvább hangon szidják, ócsárolják a magyarságot, kultúránkat, nemzeti törekvéseinket gúny tárgyává teszik, magyar iskoláinkat nemzeti veszedelemnek teszik meg, amelynek a horvátság elmagyarosítása a célja. Ne gondoljuk azt, hogy ez mind meggyőződés. Nem. Ez politikai taktika. Ez a sok magyarellenes támadás arra való, hogy a horvát néppel meggyűlöltessék a magyart, hogy így a horvát népet is megnyerjék a trialista törekvéseknek.”

Nem a horvátországi magyar iskolák fájnak a horvát politikusoknak – mutatott rá a vezércikk megfogalmazója –, hiszen tisztában vannak azzal, milyen céllal létesültek azok, de a saját érdekükben a magyarság ellen kihasználják ezek létezését. „Soha annyira gyűlöletes hangú nem volt a horvát sajtó, mint az utóbbi időben. A gyűlölet sokkal nagyobb ellenünk, mint szere-tetük a saját hazájuk iránt” – emelte ki az Elszakadási törekvések című cikk szerzője.⁵⁹⁷

Nem sokkal ezután, 1912 februárjában már zágrábi, majd eszéki magyarellenes tünteté-sekről számolt be a Szlavóniai Magyar Újság, melyek során tovább erősödtek az elszakadást követelő jelszavak,⁵⁹⁸ amelyekben az is megfogalmazódott, hogy a horvátok a magyaroktól kifosztott rabszolgáknak érzik magukat, s kulturális és gazdasági nyomorúságuk okát az elnyomatásban vélték fölismerni.⁵⁹⁹ A horvát politika a szerbekben új szövetségesekre lelt. A Szlavóniai Magyar Újság a horvát–szerb koalíció árulásáról írt, kiemelve: úgy látszik, hogy

„ebben a természetellenes szövetségben a szerbek vették át a vezető szerepet”.⁶⁰⁰ Ágoston Sándor a kórógyi református lelkész – később, a királyi Jugoszlávia idején bácsfeketehegyi református püspök volt – fölismerve a politikai fordulat rejtette veszélyeket, A lovagias nem-zet című vezércikkében így fogalmazott: Deák Ferenc az 1868-as magyar–horvát kiegyezés előkészítésekor fehér lapon nagylelkűen átengedte a három magyar vármegyét, Szerémet, Verőcét és Pozsegát, s

597 Elszakadási törekvések. Szlavóniai Magyar Újság, 1912. február 11. 1.

598 Magyarellenes tüntetések. Szlavóniai Magyar Újság, 1912. február 11. 2.

599 A horvát ellenzék izgatása. Szlavóniai Magyar Újság, 1912. február 11. 2.

600 Az elnyomó magyarok. Szlavóniai Magyar Újság, 1912. december 8. 1–2.

„a lovagias nemzet egy szisszenés nélkül tűrte, mikor élő testéből kivágták ezt az ép darabot. Nyolc-száz esztendőnek jó és balszerencséje együtt hordozott bennünket. Ha veszedelem fenyegette Hor-vátországot, mi ott termettünk a védelmére, ha valami örömünk volt, közössé tettük az örömet, mint a jó testvér. Ketté törtük a kenyerünket akármilyen nagy, és akármilyen kicsi volt.”

Reményünk és bizalmunk azonban töretlen: „mi, a magyar nemzetnek Dráván-túli tagjai, ismét reménységgel várjuk egy új és jobb korszaknak eljövetelét. Várjuk a faji gyűlölettől mentes jó közigazgatást, a pártatlan igazságszolgáltatást, anyanyelvünk védelmének lovagias méltánylását, illetőségi jogunknak elismerését, kérelmezett iskoláinknak engedélyezését, a meglévők zavartalan működésének biztosítását, az egyházi sérelmek orvoslását.”⁶⁰¹ Mind-ezeket Ágoston Sándor a kórógyi református lelkész írta, amikor a Balkán-háború hírei már megtöltötték a hírlapok első oldalait.⁶⁰²