Harangbúcsúztató

Egyetlen helyi lap akadt Óbecsén, amely sikeresen vette fel a versenyt Grünbaum Pál (ak-kor már Galambos Pál) Óbecse és Vidéke című hetilapjával, s ez az Óbecsei Újság volt. Első száma 1911. szeptember 24-én jelent meg,⁵⁵¹ s a világháború viszontagságait átvészelve, a forradalmaktól megtépázva, kisebbségi sorsban, 1920. január 25-én köszönt el az olvasói-tól. A szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap felelős szerkesztője Radoszavlyevits Vladimir, főmunkatársa pedig Bácskay Bódog volt. A feltűnően sok hirdetés mögött a kiadó üzleti céljai rejlenek, előfordult, hogy a négy oldalas újság a hirdetések közlése miatt olykor hat oldalra bővült.

Az Óbecsei Újság sajátosan értelmezte a helyi tájékoztatás feladatát. Megjelenése első korsza-kában aránylag kevés hírt hozott az általános magyar valóság eseményeiről, s ritkán, elvétve tekintett ki Bács-Bodrog vármegyére is. Ezzel szemben a legjelentéktelenebb helyi eseményről is igyekezett beszámolni, a veszett eb marásától a leforrázott gyermek tragédiájáig mindenről hírt közölt. Az 1913-as esztendő néhány őszi hónapjának eseményei között tallózva ilyen hírek olvashatók a hetilap helyi tudósítóinak tollából: Elveszett rendőrkutya, Megkerült inas, Sertéspestis, Kolera Óbecsén, Agyonrúgták a lovak, Megmarta a macska, Megmarta az eb, Késsel támadta meg a rendőrt, Rálőtt a haragosára, Veszett sertés, Tolvaj cipészinas, Tolvaj péksegéd, Bő szilvatermés, Ellopott üsző, Új tűzoltó elnök, Új illeték, Csalás a mérleggel, Gazdátlan ekevas, Tűz a szálláson, Érseki leirat, Orvosi kiküldetés, Főispáni felterjesztés, Katonai bejelentés, Félárú vasúti menetjegy, Új húszkoronás bankjegy, Züllött gyerekek, Szerbiába akartak szökni, Szerb katonaszökevény Óbecsén, Őfelségét rágalmazta, Romlott hentesáru, Elkobzott halak, Csecsemő holttest a padláson, Az öregasszony gyilkosa, Szívenszúrt kőműves, Esküvő, Eljegyzés, Közgyűlés, Temetés, Áthelyezés, Kinevezés, Elbocsájtás, Felmondás, Letartóztatás. Ez volt a hetilap, amely minden cipészinas-pofonról beszámolt. 1913 szeptemberében, az Óbecsei Újság három évének

550 Lux Mihály könyvnyomda. Óbecse, 1909. február 7. 4. – Pál Sándor kutatásai szerint Lux János könyv-nyomdája „jelentette meg Balassa Pál lapját, a Tiszamelléket (1935), valamint Komáromi József Sándor Hét (1936) című lapját is. Később itt nyomták a Hírnököt (1937–1941) és Tiszavidéki Kis Újságot (1936–1939) is”.

– Pál i. m. (136. lj.) 230.

551 Az Országos Széchényi Könyvtárban az Óbecsei Újság, 1911. október 1.; I. évfolyam, 2. számától található meg.

értékelésekor méltán állította a szerkesztő: „Mi nem azt írjuk meg, ami nekünk tetszik, mi megírjuk mindazt, ami mindenkit érdekel.”⁵⁵²

1914-től, a nagy háború kitörésének pillanatában azonban megváltozott a lap arculata. az Óbecsei Újság valójában ekkor lett igazán szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap.

1915. márciusában feltehetően maga Bácskay Bódog így látta az újságot: „Szerény kis lapunk immár ötödik éve szolgálja a lakosság, az igazi nép érdekeit. Oktat, tanít, felvidámít, hirdeti és követeli az igazságot, ápolja, gondozza a vallásos és hazafi as érzületet, magasztalja az erényt, pusztítja a bűnt, s ellátja a közönséget minden szellemi táplálékkal, olvasmánnyal, ami javára és hasznára válik.”⁵⁵³ Való igaz, az Óbecsei Újság ekkor már élen járt a háborús beszámolók tekintetében. Mars isten azonban ezt a szelíd kis orgánumot sem fogadta kegyeibe, s amikor az újság beszámolt a harangok hadba vonulásáról, csendesen elköszönt az olvasóitól is:

„Kedves olvasóinktól mai számunkkal ideiglenesen búcsút veszünk. […] Lapunk szellemi része mindig készen állott, az anyagiakra sem panaszkodhatunk, de minden hiába, nem lehet megfelelő és elegendő munkáskézre szert tennünk, hogy szerény kis lapunkat kifogástalanul bocsássuk ren-delkezésre. Kiadóhivatalunk nyomdájának más bokros teendői is vannak, így a kettő között kellett választanunk, és lapunk megjelenését függesztettük fel.”⁵⁵⁴

A harangok búcsúztatása nagy esemény volt a városban. „Óbecse tornyaiból is leszedték a harangokat. Elmennek a Haza szolgálatába” – írta az Óbecse és Vidéke, és első oldalán közölte Szászy István: Búcsú a harangoktól című versét, melyben a költő így búcsúzott a mindenkori ünnepeket jelző társaitól:

Menjetek harangok! Áldásunk kísérjen!

Ott a ti helyetek most a csatatéren!

Zúgó zivatarban várnak ott reátok, Helyüket megállva mindhalálig bátran Az embert pusztító véres, nagy csatákban, S köszöntenek, mikor közibéjök álltok, Régi jó barátok!

[…]

De majd – vészterhes, sötét napok múltán, Ádáz küzdelmeink zaja elcsitultán, Ha a győztes jövő szebb napokat hoz ránk, Jöjjetek, térjetek tornyainkba vissza, Csendüljön hangotok, a régi, a tiszta, Hogy újra lehajtva alázatos orcánk, Megint imádkoznánk.⁵⁵⁵

552 Évforduló. Óbecsei Újság, 1913. szeptember 7. 1–2.

553 Kedves olvasóinkhoz! Óbecsei Újság, 1915. március 14. 2.

554 Búcsúzó. Óbecsei Újság, 1916. október 29. 2.

555 Szászy István: Búcsú a harangoktól. Óbecse és Vidéke; 1916. augusztus 13. 1.

Ettől kezdve az Óbecsei Újság csak alkalmanként adott hírt magáról. 1917. január 7-én két oldalas, rendkívüli száma köszöntötte a hűséges olvasókat, jelezve, hogy a negyedik háborús év küszöbén a hosszú hallgatás után kötelességének érzi életjelt adni magáról: „nem zártuk le kis lapunkat örök időkre, csak várni vagyunk kénytelenek a jobb munkaviszonyokra. […]

Kitartás, türelem, áldozatkészség!” – szólt az újévi köszöntő.⁵⁵⁶ Egy egész esztendőnek kellett elmúlnia, vérben és mocsokban, hogy a szerkesztők ismét egy rendkívüli számmal keressék fel az olvasókat:

„Békés újesztendőt kíván az Óbecsei Újság is régi volt kedves olvasóinak. Ezt a reményekben teljes 1918 év beköszöntését ragadtuk meg, hogy kénytelen háborús pihenésünkben ismét életjelt adunk magunkról, hogy a mi szeretett hű olvasóink szemtől-szembe lássanak ígéretünk felújításával, mely-nek értelmében, amint a munkásviszonyok, papír és festék árak megjavulnak, újhodott erővel si-etünk minden házba bekopogtatni szerény kis lapunkkal, üdvözlsi-etünk szálljon tehát minden jó barátunk felé szívünk teljes melegségével.”⁵⁵⁷

Azután az Óbecsei Újság VII. megkezdett évfolyama derekán, 1919. június 22-én négy olda-lon ismét megjelent. Felelős szerkesztője a kitartó és állhatatos ember, Bácskay Bódog volt, és Óbecsén, Radoszávlyevits Vladimir könyvnyomdájában nyomták továbbra is, aki maradt lapkiadó-tulajdonos. És a fejléc alatt ott szerepelt két szó, amit ettől kezdve minden lapszá-mon feltüntettek: cenzúráztatott Óbecsén. És mégis, az elmúlt keserű esztendők megpróbál-tatásai ellenére is volt valami lelkesedés a köszöntőben: „Hosszú hallgatás után végre újra a kezünkbe vehetjük a tollat, hogy az évek előtt megszűnt Óbecsei Újság révén szólhassunk a közönséghez.”⁵⁵⁸ A valóságban is új korszak kezdődött azzal, hogy vezércikként az új plébá-nos, Petrányi Ferenc Szociális ember című írását közölte, és mellette, már-már a történelmi folytonosságot jelző, örök és szinte elnyűhetetlen krónikás Lantos: Buzdító című versét.

Az Óbecsei Újság Bácskay Bódognak köszönhetően, minden helyi lapnál – az Óbecse és Vidékénél, az Óbecsei Hírlapnál, az Ó-Becsei Közlönynél és az Óbecsei Hírmondónál is – irodal-mibb hetilap volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a tekintélyes helyi szerzők és a műkedvelő tollforgatók munkáinak mindenkor helyet biztosított, hanem azt is, hogy megjelenése három háborús évében a leggazdagabb volt a világháborús dokumentum-anyaga, áradó bőségükben jelentek meg a frontokról küldött tudósítások, beszámolók, levelek, naplók, tárcák, karco-latok, de még a katonanóták összeírására és azok közlésére is gondot fordított a szerkesztő.

Megjelenése idején közölt néhány forrásértékű frontbeszámolót és hadifogoly-jelentést, s ezzel a krónikás szerepének is eleget tett. Az ismeretlen Nagy Imre: Elfáradás című verse egyike az legmegrendítőbb költeményeknek, mely a lövészárkokban szenvedő emberekről szól:

Fáradt embernek halk imája, halld, elfeledtem minden égi dalt.

Mi él még bennem, gyenge kis parázs, forró kemence, semmi, semmi más.

556 Üdvözlet olvasóinknak. Óbecsei Újság, 1917. január 7. 1.

557 Békés újesztendőt. Óbecsei Újság, 1918. január 6. 1.

558 Az olvasóhoz! Óbecsei Újság, 1919. június 22. 2.

Szemem már ritkán lobban lángosat, enyhet ma csak a selymes vánkos ad.

Ott kinn vad harcok hangos térein megcsuklanak fáradt térdeim.

Harcos ifj aknak élén nem lehet, ki minden percben más álmot temet.

Ki volt derék, míg önnön harca állt, ajkáról mindig, mindig nóta szállt.

Elmúlt dalolva harminc jó nyaram, ami még hátra, jaj de hangtalan.

Ami még hátra, sárguló levél, mit lesodor tán holnap már a szél.

Egy felírás, és minden véget ér, még kár se lesz a fáradt emberér’!⁵⁵⁹

Az Óbecsei Újság 1920. február 1-től már Tiszavidék címmel jelent meg, s június 4-ét – a tria-noni békediktátum aláírását – követően, érezhetően nem tudott mit kezdeni az új helyzettel.

„A kocka eldőlt” – írta a lap némi képzavarral a vezércikk fölé 1920. június 6-án, a második oldalon pedig már beszámolt a helyi tanítóknak a városi jegyző előtt tett hűségesküjéről.

Láthatóan kereste a túlélés lehetőségét, első oldalon kezdte közölni a végeláthatatlan sport-híreket – 1921 februárjában a labdarúgás szabályait folytatásokban ismertette –, s tanulmá-nyi cikkeket jelentetett meg a méhészet hasznáról. Biermann Mariska és Eszteleczky Gyuri versei mellett üde színfoltot jelent a temerini Pataricza Mihály: Tegnap vasárnap volt… című költeménye, az egyik legszebb vers, amely a trianoni döntést követő csendes rémületben a vidékünkön megszületett.⁵⁶⁰

Tegnap vasárnap volt. Nyüzsgött az élet…

Az utcákon végig hangos nótaszóval Jártak a legények.

Fekete kapunkból fehérruhás lányok Félig szemérmesen, félig kacérkodva Tekintgettek rájok.

Olyan volt az élet, mint farsangi napon…

Vidám könnyelműség, örömteli mámor Játszott az ajkakon.

559 Nagy Imre: Elfáradás. Óbecsei Újság, 1914. december 27. 1.

560 Pataricza Mihály: Tegnap vasárnap volt… Tiszavidék, 1921. január 16. 1.

És én árva lélek, az ablaknál álltam, S egész délutánon olthatatlan vággyal Valakire vártam.

Valakire vártam… Mellettem az anyám Bibliát olvasott csendes áhítattal, S én a szoba falán

Néztem a tükörben vénülő arcomat, Mint lekésett utas, ki mellett elrohan Az utolsó vonat.

(Temerin, 1921. január 11.)

A lapalapító Radoszavlyevits Vladimir nyomdász 1910. január 20-án jegyezte be az iparka-maránál óbecsei üzemét. Könyvnyomdája, könyvkötészete és papírkereskedése a halpiaccal szemben várta a megrendeléseket. Hirdette is lépten-nyomon: „Elvállal minden könyvnyom-dai és könyvkötészeti munkát, csinos és ízléses kivitelben a legolcsóbb árak mellett. Könyv-kötészeti díszmunkák. Takarékpénztári és üzleti könyvek. Községi nyomtatványok raktára.

Rajz- és írószerek. Az Óbecsei Újság szerkesztősége és kiadóhivatala.⁵⁶¹ 1919-től 1934-ig a Tiszavidékkel párhuzamosan megjelentette a szerb nyelvű lapját, a Novo vremet is.

A titokzatos és ismeretlen Bácskai Gazda és a felettébb igényes, országos kitekintésű Ó-Becse és Vidéke, és a nagy háború keserveiről, kínjairól és megpróbáltatásairól krónikási hűséggel beszámoló Óbecsei Újság által keretbe zárt közel fél évszázad Óbecse történetének máig leg-szebb, épülésében leggazdagabb korszaka volt.⁵⁶² 1870-ben Óbecse közössége a kincstártól megvásárolta a kegyúri jogot, és a megváltott birtokán a maga ura lett. Minden lehetősége adott volt, hogy virágzó mezővárossá emelkedjen: tiszai kikötője és révtartási joga volt, három irányba futó úthálózata eleven kapcsolatot biztosított a vármegye gazdasági és kulturális köz-pontjaival. 1889-ben a vasút is elérte, nem sokkal ezután utcáin a villanyvilágítás is megjelent.

Egyházi élete példásan rendezett volt, Bende József, Szulik József, Fonyó Pál, Jauch Ferenc és Kovács Huszka Ferenc plébánosok, és Mezey János, a nevezetes kántorkirály gondoskodtak arról, hogy templomai, iskolái, egyházi egyletei és olvasókörei mindenkor a szellemi gyara-podás fórumai legyenek. Magasan iskolázott és a fővárost is megjárt értelmisége – Zsótér Andortól, Grünbaum Pálon, Csupor Gyulán, Freund Józsefen és Szászy Istvánon át Szűcs Jánosig és Fárbás Józsefi g – életvitelével és tevékenységével példát mutatott a szellemi igényes-ség tekintetében. És bár gazdasági fölemelkedése a közjavak felosztásakor a XIX. század utolsó évtizedében megroppant, a bankokban megjelenő tőkepénzek elvileg biztosíthatták volna a mezőváros virágkorának kiteljesedését. Hogy ez miért nem történt meg, annak oka – vagy az okok rendszere – minden bizonnyal ott rejlik a közel tucatnyi, helyben megjelent sajtó meg-sárgult lapjain, s várja a történetírót, aki fürkésző tekintetével a titok mélyére lát. Talán nem is költségvetési tervek és megvalósulások, nem is a járásosztási panamák és árvízmentesítési

561 Radoszavlyevits Vladimir könyvnyomdája. Óbecsei Újság, 1911. október 29. 4.

562 Simonyi Mária a felsoroltakon kívül sajtótörténeti munkájában megemlíti még a Kitartás (1899) és az Ó-Becsei Friss Újság (1902) című lapokat is, bár hozzáteszi, ezeknek egyetlen példánya sem ismert, mi több, ismeretei szerint 1912-ben egy másik Óbecsei Újság is helyet keresett magának a sajtópiacon, ennek azonban mindössze két-három száma jelenhetett meg. – Simonyi i. m. (6. lj.) 311., 312., 315.

visszaélések titkait kell kutatni – hiszen ezek az ügyek valójában tisztán kibonthatók és föl-fejthetők. Annak nyomát kellene fölfejteni a lapok tudósításaiból, hogy a város vezető alakjai, sorsának alakítói valóban megtettek-e minden tőlük telhetőt a közösség felemelése érdekében?

Úgy sáfárkodtak-e a magyar hazában és a széles nagyvilágban szertett tudásukkal, ismere-tükkel és tapasztalatukkal, hogy azzal egyszersmind a város boldogulását is szolgálták volna?

Nincs helye a kétkedésnek, a polgári felemelkedés lényege, értelme, titka és erejének bizonysá-ga azonban – a közvetlen vallomások hiányában – valahol ott búvik meg az írott dokumentu-mok, a levéltárak, a könyvtárak, legfőképpen pedig a helyi sajtó közel tucatnyi orgánumának gazdag tárházában. Meggyőződésem, hogy kérdéseinkre a választ a jól felkutatott és felépített életrajzok, a pontosan rekonstruált szellemi portrék adhatják csak meg.

5.1. Szlavónország magyar sajtója

A magyar történetírásnak közel másfél évszázada nincs Szlavónia-emléke, mint ahogyan az Adriától eltekintve nincs Horvátország-emléke sem. Ennek megállapításakor az sem vigasz-taló, hogy meglátásom szerint magának Horvátországnak sincs határozott Szlavónia-képe, s ez még akkor is így van, ha a mulasztások pótlásaként Mirko Marković 2002-ben közzétette hatalmas monográfi áját, a hatszáz oldalas Slavonija – Povjest naselja i podrijetlo stanovništva című művét, melynek hivatkozása és forrásjegyzéke szemérmesen érinti a magyar történetírás eredményeit is. A Duna, Dráva és Száva által körülzárt terület azonban érdemben mindmáig kívül maradt a tudományos érdeklődés körein; a magyar történetírás az 1910-es években megrekedt a Julián-akció erőfeszítéseinek méltatásánál és értékelésénél, a horvátok fi gyelme pedig megmaradt a „hármas királyság” bűvöleténél. Arról nem is szólva, hogy néprajzi-nép-ismereti szempontból a magyar és a horvát tudomány számára ez a táj úgyszólván teljesen földerítetlen. Bármilyen meglepő is, magyar olvasó etnográfi ai tudósítást erről a vidékről először 1870-ben a Vasárnapi Újság lapjain olvashatott, amikor Sámi Lajos gondozásában megjelentek Georges Perrot Egy franczia utazó déli Magyarországról című könyvének részle-tei. Szlavónia⁵⁶³ azóta rejtőzködik az utókor kíváncsi tekintete elől – mintha még mindig a hovatartozás és nem az önismeret kérdésével viaskodna.

Illetve mégsem; 1891 augusztusában ugyancsak a Vasárnapi Újságban jelent meg Csik-Volecz Sándor Szlavóniai magyar községek sorsa a múltban és jelenben című ihletett beszámo-lója, melyben ugyancsak tetten érhető a fölfedezés öröme és derűje.

„Szlavóniáról kívánunk szólni – írta Csik-Volecz Sándor. – A természet bőségével annyira megáldott alvidéki Tótországról, ahol az erdő örökké zöld, a virágok mindig illatosak. Régi jó idők emlékei kötnek minket Szlavóniához, hisz Magyarország önállóságának idejében mindig szorosan édes ha-zánkhoz tartozott, velünk osztozván a jó és balsorsban.”

A szerző kiemelte, a tizenötödik század végén még közel hatvan magyar községe volt Szla-vóniának, melyek azonban a történelem viharaiban elpusztultak. A reformáció tanai ugyan rövid idő alatt – 1544–1554 között – meghódították a vidéket, melynek során a szlavóniai magyar községek legnagyobb része Kálvin hitére tért, és csatlakozott az akkor alakult ba-ranyai püspökséghez. A török háborúk azonban nagy pusztítást végeztek Szlavóniában is, melyet csak tetézett a határőrvidék német birtoklása és ezzel egy időben a szerb haramiák pusztításai. Csik-Volecz Sándor megemlített néhányat azon szlavóniai magyar községek kö-zül, melyek a XVI–XVII. században végképp elpusztultak:

563 A korabeli és a későbbi irodalomban Szlavónia többféle formában szerepel: Horvát-Szlavon országok, Horvát-Szlavonországok, Horvát-Szlavónország, Szlavonország és persze Tótország is megtalálható. Tanulmá-nyomban én a Szlavóniát használom, de az idézetekben meghagytam az eredeti elnevezéseket.

„nevezetesen Oroszi, Beczencze, Jakabfalva, Györgyfalva, Lanka, Tolmány, Mosony, Bajafalva, Újfalu, Szőcs, Szőlőske, Nebojsza, Hölgyes, Tamási, Szenőcze mind a török invázió áldozatai lettek. Mások nem-zetiségi és vallási nyomásnak engedve elhorvátosodtak, vagy legalább vallást változtattak, mint Kaporna, Dobsza, Almás (most svábok lakják), Csapa (jelenlegi neve Csepin), Petri (mostani neve Petrinovcze), Erdőd (jelenleg Erdud), Szent-György és Faluhely. Reformátusnak megmaradtak ugyan, de magyarsá-gukból kivetkőzve elszerbesedett, elhorvátosodott Tordincze. Most már azonban ezek is mindinkább fogyatkoznak és katholikusokká lesznek. Katholikusnak és magyarnak megmaradt eddig Antalovácz.

Református és magyar most is még négy község: Haraszti, Szent-László, Kórógy és Felső-Rétfalu.”⁵⁶⁴ Csik-Volecz Sándor valójában Eszéken járt, ottléte során döntött úgy, hogy meglátogat né-hány szlavóniai magyar települést is. Egy jó órai gyaloglás után érkezett Rétfalura, melynek a határában fölállított táblára „horvát magyarsággal az volt mázolva, hogy: Rétfala”. A vándor Tóth József református lelkésztől, a Dráván túli magyarság egyik „buzgó férfi ától”⁵⁶⁵ azt is megtudta, hogy 1718-ban, a péterváradi csata után Rétfalu népessége nagyobb volt, mint Eszéké, de Eszék a pestisjárványt követően népesedni és erősödni kezdett, Rétfalu népessége pedig megállíthatatlanul csökkent. Másnap másfél órai gyaloglás után a vándor Antalovácra érkezett, melynek nádfödeles házai épp oly tiszták és csinosak voltak, mint azt Rétfalun látta.

Csik-Volecz Sándor ezzel a gondolattal zárta úti beszámolóját:

„Szegény nép küzd és remél. Ilyen viszonyok közt él mai napság a szlavóniai magyarság. Tengődnek, küzdenek, amíg bírják. És Magyarország ugyan mit tett eddig a szlavóniai magyar testvérekért? Vall-juk meg őszintén: mint állam semmit; mint társadalom, édes keveset! Amit tehettek, az egyházak tették.

Magyarországon sokan azt sem tudják, hogy léteztek valaha. Pedig vétek volt róluk megfeledkezni.”⁵⁶⁶ Bagi László egyik tanulmányában megjegyezte: Csik-Volecz Sándor 1891-ben megjelent cik-ke után nem találkozott szlavóniai problémákkal a magyar olvasó. „Részben igazolható a kép – írta –, mely szerint Szlavónia a dualizmus alatt, de különösen a századforduló után némileg elfeledett szeglete volt az országnak.”⁵⁶⁷ Pedig a szlavóniai magyarság valódi – egyéni és közösségi – gondjai csak ekkor kezdődtek.

Ruh György egy, az 1940-es évek elején közölt írásában, a Magyarok Horvátországban című tanulmányában részletesen foglalkozott a szlavóniai magyarok helyzetével. Kiemelte:

az 1870-es években megindult nagyméretű bevándorlási folyamat következtében 1900-ban már 113.179 volt Horvát-Szlavónországokban a magyarországi születésű, magyar anyanyelvű lakosság száma.

„A magyarok beköltözésének oka – mutatott rá a szerző – a kedvezőbb horvát-szlavónországi kere-seti és megélhetési viszonyokban és az ottani olcsó földárakban keresendő. A határőrvidék felosztása után a határőrök (granicsárok), akik a kincstártól a határ őrzése fejében fát, sót és földet kaptak, és adómentességet élveztek, katonáskodásuk alatt elhanyagolt földjeiket olcsó pénzért eladogatták.”

564 Csik-Volecz Sándor: Szlavóniai magyar községek sorsa a múltban és jelenben. Vasárnapi Újság, 1891.

augusztus 9. 517.

565 „Javakori, igazi magyar alak, a szűk szabású, zsinóros atilla jól illik hatalmas termetéhez. A kitűnő művelt-ségű férfi ú készséggel szolgált adatokkal.”, Uo., 518.

566 Uo., 518.

567 Bagi László: A magyarországi Szlavónia-kép a dualizmus idején. Valóság, 2014. (1. szám) január, 103.

A szlavóniai vásárokra járó zalai, baranyai, somogyi és bácskai magyar gazdák hamar megtud-ták, hogy a vármegyei határoktól 40–50 kilométerre 15–50 forint egy holdnyi földterület ára.

„Megnézték a földeket és józan magyar ítélőképességükkel meglátták, hogy azokból szorgalmas munkával jó termőföldet lehet varázsolni. Otthon jó árért eladták 1–2 holdas törpebirtokukat, és akinek 1–2 ezer forintja volt, az 20–25 holdas birtokot vásárolhatott Szlavóniában, tágas házhelyet, házat meg gazdasági épületeket pedig ráadásul kapott. […] Csupán 1880 és 1890 között Horvát-Szlavónországba vándorolt Bács-Bodrog vármegyéből 28.644 lélek […]. 1891-ben Szerém várme-gyében 49.298, Verőcében 32.989, Pozsegában 11.049 és Belovár-Kőrösben 11.270 magyarországi születésű személy élt.”⁵⁶⁸

A szerző megjegyezte: a horvát-szlavónországi szórvány magyarok sorsa egyre nagyobb ag-godalommal töltötte el az anyaországi magyar politikai életet. Féltették őket – nem alapta-lanul – a nyelvi asszimilációtól, a politikai üldöztetéstől, a horvát közigazgatási hatóságok

A szerző megjegyezte: a horvát-szlavónországi szórvány magyarok sorsa egyre nagyobb ag-godalommal töltötte el az anyaországi magyar politikai életet. Féltették őket – nem alapta-lanul – a nyelvi asszimilációtól, a politikai üldöztetéstől, a horvát közigazgatási hatóságok

In document SAJTÓ A BIRODALOM HATÁRÁN (Pldal 169-0)