Háború és pusztulás

Kevevára és az Al-Duna lakossága 1912 óta együtt élt a háború gondolatával, átellenben vele, a Duna túlpartján, Szerbiában két Balkán-háború is szórta maga köré a nyomort és a kétségbeesést, s ez a Kevevára lapjain is nyomot hagyott. A minden közösségi problémára érzékeny Berkes József 1912 októberében tette közzé A háború társadalmi megvilágításban című fejtegetését,³⁸⁷ 1913 augusztusában Háború után és előtt – Levél a Balkánról címmel ér-kezett levél Szerbiából,³⁸⁸ 1914 márciusában pedig egy ismeretlen szerző A háború tanulságai címmel foglalta össze a Balkánon átélt borzalmakat.³⁸⁹ Három éve ropogtak már a fegyverek Kevevára közelében, amikor 1914. június 28-án megtörtént a szarajevói merénylet. A lap egy héttel későbbi számában, óriási részvét és megrendültség mellett A nagy tragédia címmel számolt be az eseményekről.³⁹⁰ Ettől kezdve – valamennyi napi- és hetilaphoz hasonlóan – a Kevevára esetében is címoldalra került a háború.³⁹¹ Azután eljött az idő, amikor az iszonyat a maga véres valóságában jelent meg Kevevára utcáin is: Statáriális kivégzés Kevevárán cím-mel a lap részletesen beszámolt a hazaárulás vétkében bűnösnek talált Bozsics Jakab 23 éves gör. kath. fi umei hajókormányos kivégzéséről.³⁹² Egy héttel később már gondok voltak a lap megjelentetése körül,³⁹³ 1914. szeptember 27-i számában még vezető helyen közölte a hírt, miszerint Kevevára szerb ajkú polgárai Joanovich Sándor kormánybiztoshoz küldött üdvözlő táviratukban még biztosították őt hazaszeretetükről, Magyarországhoz és a magyar nemzet-hez való hűségükről.³⁹⁴ Ez volt az 1912. január 21-én indult Kevevára utolsó száma. A köréje csoportosult tanítók, tanárok, hivatalnokok és egyházi méltóságok színes sereglete azonban talán mégsem tűnt el nyomtalanul a háború borzalmas poklában.

387 Berkes József: A háború társadalmi megvilágításban. Kevevára, 1912. október 27. 1–2.

388 Háború után és előtt – Levél a Balkánról. Vranja, július közepén. Kevevára, 1913. augusztus 3. 1–2.

389 -ck: A háború tanulságai. Kevevára, 1914. március 15. 1–2.

390 A nagy tragédia. Kevevára, 1914. július 5. 1–2.

391 Kiáltvány – A magyar királyi kormány. Kevevára, 1914. augusztus 2. 1.; Berchtold gróf: A hadüzenet.

Kevevára, 1914. augusztus 2. 1–2.; K. P.: Háború. Kevevára, 1914. augusztus 2. 2.; J.: A háborúért. Kevevára, 1914. augusztus 9. 1–2.; K. P.: Krónika (a háborúról). Kevevára, 1914. augusztus 16. 1–3.

392 Statáriális kivégzés Kevevárán. Kevevára, 1914. augusztus 16. 2.

393 A Kevevára múlt vasárnapi száma nem jelent meg! Kevevára, 1914. szeptember 20. 1.

394 Kevevára szerb ajkú polgárainak. Kevevára, 1914. szeptember 27. 2.

Hogy a maga korában mi is volt a Kevevára című hetilap? Az Al-dunai magyarság eleven lelkiismerete. Ahogyan az újság A sajtó című tárcájában megfogalmazta:

„A sajtó maga az élő nemzet. Amilyen a nemzet, olyan a sajtója, és megfordítva. A nemzet kívánal-mai úgyszólván összes életmegnyilvánulásai a sajtóban tükröződnek vissza. Egészséges sajtó, egész-séges lelket képes belehelni a nemzet testébe. Romlott sajtó a fertőző bacillusok egész seregét viszi magával, s megmételyezi azok lelkületét, kiknek szellemi táplálékul szolgál. Nincs könnyebb, mint fogékony lelket hálóba keríteni a sajtó hatalmával.”

A Kevevára rövid története során felemelte, alakította és formálta a vidék egész társadalmi életét. Felelős szerkesztője Jakabfy Ernő – akiben minden bizonnyal a cikk íróját tisztelheti a kései olvasó – rámutatott: „a sajtónak minden más érdektől függetlenül, egyedül az igazság és a közjó szolgálata legyen a vezérelve”.³⁹⁵ Tucatnyi írástudó embernél több soha nem szolgálta a lapot, ebben a meggyőződésben azonban egyek voltak valamennyien.

395 A sajtó. Kevevára, 1913. június 22. 1–2.

Járatlan utakra téved az, aki Óbecse múltjának történeteit keresi a mögöttes időben. Akit érdekel a hajdani mezőváros históriája, népének élete, kultúrája és hagyományvilága, annak félbemaradt történetek kusza szövevényében kell rendet teremtenie. A múlt kutatója – végig a Tisza-mentén – nincs abban a helyzetben, hogy kényelmes karosszékbe merülve fellapozza régi monográfi ák testes köteteit, vagy maga elé terítse a roskadozó levéltárak vaskos fólióit.

Nem merülhet el balladagyűjtemények vagy csokorba gyűjtött népdalok világában sem, mint ahogyan nyomtalanul eltűnt – sok egyéb mellett – a pásztorkodás vagy a halászélet emléke is.

Érezhette ezt százharminc évvel ezelőtt a messzi vidékről a városunkba került Szászy István, választott községi orvos is, amikor – hiányolva a tiszai balladákat – Perő Terka négy történe-tében énekelte meg mindazt, ami nélkül elképzelhetetlen a táj emberének élete: a szerelmet és a hűtlenséget, a csalást és megcsalatottságot, a bosszút, a halált és a feloldhatatlan lelkiismeret furdalást. (Kapott is érte a poéta hajnalra hódolóitól virágcsokrot háza bejáratának kilincsére!) Ám bármily szép is volt ez a költői vállalkozás, a történeti hűség igénye más utat rendel az érdeklődőnek.

Elképzelhetetlenül mély homály fenekéről kell előkaparni az apró tényeket annak, aki okszerű láncolatát keresi a történelmi múltnak, s ez már magáról a múltunk jellegéről is sok mindent elárul. Óbecsén és környékén, a Tisza-mentén soha nem volt olyan rendigényű – és rendteremtő erejű – az élet, hogy követhető emlékeket hagyott volna maga után. Jellemző, hogy nem találtatott egyetlen óbecsei polgár sem – pap, lelkész, tanító, ügyvéd, banktiszt-viselő, kereskedő, hivatalnok vagy postai alkalmazott – aki emlékiratot hagyott volna maga után, aki érdemesnek tartotta volna életének történetét, a közösséghez tartozás élményét írás-ban is megörökíteni. És mégis: vannak bámulatba ejtően szép és gazdag életpályák, melyek-nek érdemes a nyomába szegődni. Újságokba, jegyzőkönyvekbe, iskolai évkönyvekbe rejtett események segítenek felépíteni a vélt életutak történeteit, az egyén és a közösség sorsának emlékezésre érdemes epizódjait. Ám ehhez is meg kell lelni magukat a forrásokat, ami ugyan-csak törékeny lehetőség.

Óbecse a Bácskában, a Ferenc-csatorna tiszai torkolatánál fekszik, kereskedelmi utak kereszteződésében, tiszai átkelővel. Törökbecsével közös kikötőjéből Budapestre és Bécsbe szállították a bácskai búzát, ez tette nevét messze földön ismertté. Lakosainak száma Pál Tibor adatai szerint 1850-ben az osztrák népszámlálás adatai szerint mindösszesen 10.980 (Zentáé már 16.326), a sajtó megjelenésének éveiben 1890-ben pedig már 16.965 (Zentáé már 25.725). Nemzetiségi összetétel szerint 1857-ben 5488 magyar, 5167 szerb, 128 német és 197 zsidó élt, 1890-re ez az arány lényegesen megváltozott: a városban 10.637 magyar, 5827 szerb, 415 német mellett zsidó lakost nem tartottak számon, volt viszont 68 egyéb származású egyén.³⁹⁶ Óbecse a kiegyezést követő években szinte vonzotta magához a szabad munkaerőt, egyrészt a mezőgazdaság szippantotta fel a munkások ezreit, másrészt a Tisza-mentén ekkor kezdődött az árvízmentesítő munkálatok keretében kiteljesedő, államilag szorgalmazott

köz-396 Pál Tibor: A lakosság és a demográfi ai körülmények Óbecsén 1849 és 1890 között. Bácsország, 1999.

11–12. 9–14.

munkaprogram is. Megjelent a maga polgári világképével a vállalkozó ember, aki saját hatá-rozott elképzelései szerint alakította a maga világát és a környezetét, amelybe beletartozott a tájékozódás és a társadalmi érintkezés igénye is. Mindamellett Óbecse a Ferenc-csatorna képezte magyar–szerb nyelvhatáron feküdt, ahol különös erőfeszítéseket követelt a magyar nemzeti történelem, a magyar kultúra és hagyományvilág ápolása és fejlesztése.

Az óbecsei ember életének apró és hatalmas történeteit a helybe kiadott sajtó őrzi a leghí-vebben; de hát hol vannak az újságok, hogy fellapozza őket a történeti érdeklődő? Óbecse saj-tótörténete jószerével máig feltáratlan. Pál Sándor 1989-ben megjelent Bečejska bibliografi ja – Becse bibliográfi ája 1805–1944 című, a vidékünkön mindenképpen úttörő munkája záró fejezeteként közölte a Becsei nyomdászat 1879–1944 című tanulmányát, ám ebben is csak érinti városunk újság- és lapkiadásának történetét.³⁹⁷ Kapcsolatokat tárt föl lapkiadók, szer-kesztőségek és nyomdák között, periodika-történettel érdemben azonban ő sem foglalkozott.

Ennek ellenére éppen Pál Sándor fi gyelmeztetett: ha városunkban lett volna nyomda, az első lap a ténylegesnél két évtizeddel korábban, 1860 táján jelenthetett volna meg. A forrá-sok szerint ugyanis Đorde Radić (Radics György) a Srpski dnevnik 1861. szeptember 6-i és 22-i számában előfi zetési felhívást tett közzé a megalapítandó Seljak című lapra. A későbbi szerkesztői üzenetekből kiderül, Radics már a lap megjelenése előtt áttette székhelyét Ó-Be-cséről Újvidékre, feltehetően a helybeli adottságok – elsősorban a megfelelő nyomda – hiánya kényszerítette őt a város elhagyására.³⁹⁸ Az 1867-es kiegyezés és a Tiszai Koronakerületnek – a districtusnak – az 1870-ben történt pénzbeli megváltása általi felszámolása kellett ahhoz, hogy megnyíljanak a polgárosodás, a polgári vállalkozás előtti lehetőségek. Az úrbéri jogok megváltásával (megvásárlásával) Ó-Becse³⁹⁹ – és vele együtt valamennyi Tisza-menti telepü-lés – a maga ura lett; a kincstár iránti kötelezettségén kívül semmilyen földesúr iránt nem volt elkötelezve, a mezővárost megillető földterülettel, s az azokból származó jövedelmekkel maga rendelkezett. Az 1870. február 26-án aláírt Váltsági szerződés (és az 1870. XXVI. t. cz.) szabaddá tette Ó-Becse polgárait, megteremtve ezzel a szabad vállalkozás, a polgári felemel-kedés lehetőségét.

Ezzel együtt is tizenkét esztendőnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a vármegye székhelyén, Zomborban megjelenő Bácska hírül adhassa: a magyar földmívelők számára Bácskai Gazda címmel gazdasági lap fog megjelenni Ó-Becsén. A hír szerint „Zsótér Andor szerkesztése alatt havonként kétszer megjelenő gazdasági szaklap indult meg. Évi ára 3 frt. Az első szám úgy van összeállítva, hogy minden paraszt gazdának érdemes járatnia.” A tudósító, vagy a Bácska szerkesztője még hozzátette: „Vajha fönnmaradhatna!” – ami a megbukott

lapkezde-397 Dr. Pál Sándor: Bečejska bibliografi ja – Becse bibliográfi ája 1805–1944. Becse – Városi Múzeum és Képtár, 1989. 255. Becsei nyomdászat 1879–1944; 223–235.

398 Uo., 223–224. – Radics Györgyöt Đorde Radić néven jeles közgazdászként tartja számon a szerb törté-netírás. Az 1839. április 22-én Nagy-Becskereken született és Prágában tanult tudós, közgazdasági ismereteit svájci, franciaországi, belgiumi, hollandiai és németországi tanulmányútja során mélyítette el. Ezt követően Szerbiában telepedett le, ahol előbb Pozsarevácon, majd Kraljevóban, ezt követően pedig Montenegró főváros-ában, Cetinjében is gazdasági iskolát alapított. Érdemének tekintik, hogy a két délszláv államban ő alapozta meg a mezőgazdasági tudományokat, ezért még életében a Szerb Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. 1867-ben Újvidéken nyomtatta ki fő művét, a Vodja pri gazdovanju (Gazdasági útmutató) című munkáját. A Seljak című lapot 1862-től jelentette meg.

399 A város neve 1902-ben központi rendelet alapján Ó-Becséről Óbecsére változott. Tanulmányomban – ennek megfelelően – mindkét változatot használom, s ez sajtótörténeti szempontból is lényeges. Az Ó-Becse és Vidéke című lap 1902. június 1-től Óbecse és Vidéke címen jelent meg, s ez a kettősség a további hivatkozásokban is szerepel.

ményezések gyakoriságára is utalhat.⁴⁰⁰ A hírlap – melynek egyetlen példánya sem lelhető meg a közgyűjteményekben⁴⁰¹ – meghatározó szerepet játszott a később járásosztási perként elhíresült közlegelői kisajátítás nagy-nagy háborúja első szakaszában. Az ó-becsei Pesti István 1883 márciusában arról számolt be a Bácska olvasóinak, hogy a járásosztás ügye végzetesen megosztotta a város lakosságát, s ebben nagy szerepe volt Zsótér Andornak is.

„Az Ó-Becsén megjelenő Bácskai Gazda, az ó-becsei gazdászati társulat közlönye folyó évi 3-ik számában a járásfelosztás kérdésével foglalkozván, minden betűjéből a szándékos félre vezetés, az osztás mellett feltűnően meleg érdeklődés és a dolgoknak nem igazi színökben való feltüntetése fog-laltatik. […] A Bácskai Gazda szerkesztője Zs. A. […] a gazdászati társulat elnöke is egyszersmind;

a vezércikk senki által aláírva nem lévén, feltehető, hogy a lap vezércikkeit maga a szerkesztő írja, s tekintve az egész cikken végig ömlő, az osztást mindenkire ráerőszakoló hangulatot, lehetetlen az embernek el nem nevetnie magát.”⁴⁰²

Ebből vita kerekedhetett, mert Pesti István hamarosan megjelentette viszontválaszát is.⁴⁰³ Fárbás József visszaemlékezésében úgy szerepel, hogy Zsótér Andor „Bácskai Gazda címen gazdászati és szépirodalmi lapot indított 1884-ben, s bár nem sokáig élt e lap, […] de úttörő volt itt a kultúrpusztaságban”.⁴⁰⁴ Megállapítása azonban tévesnek bizonyult, a Bácskai Gazda létezéséről 1882–1883-ból vannak adatok, a lap 1884-ben már nem jelent meg.

A dúsgazdag földbirtokos – a reánk maradt emlékezet szerint – valójában istápolója és gyámolítója volt a városnak. Zsótér Andor ősi szegedi család sarja volt – atyja, idősebb Zsó-tér Andor kiérdemelte és királyi adományként büszkén viselte a magyar nemesi rangot, a szatymazi előnevet –, a földmívelés mellett gabonakereskedéssel is foglalkozott, s hajózási vállalatával a vízenjáróknak ahhoz a legendás társaságához tartozott, akiknek Tömörkény István külön könyvet is szentelt. Az ifj ú Zsótér Andor gazdasági tanulmányai elvégzése után szinte benősült Ó-Becsébe, feleségül vette a gazdag Ginder Ignácz egyetlen leányát, és ezzel bebocsátást nyert a Tisza-menti város elit társaságába. Az ifj ú vő azzal hálálta meg az iránta tanúsított jóindulatot, hogy az első pillanattól kezdve minden tudását a városi közélet javára fordította: első volt, aki megszervezte Ó-Becse gazdatársadalmát. Ő alapította meg az első vi-lágháború végéig példaszerűen működő Gazdagkört, és – ahogyan életrajzírója, Fárbás József fogalmazott –: „műveltségével, szép tudásával, okszerű, gyakorlati gazdálkodásával oktatója, példaadója volt a gazdaközösségnek”. Felvilágosult gondolkodása és a közösség iránti elkötele-zettsége alakját hamar a fi gyelem középpontjába állította, olyannyira, hogy vidékünk polgári felemelkedésének évtizedeiben Szulik Józseff el, Milkó Ignáccal és Grünbaum Pállal együtt vezetői és irányítói voltak „minden hazafi as, politikai, községi és társadalmi mozgalomnak”.

400 Bácskai Gazda – Gazdasági lap magyar földmívelők számára. Bácska, 1882. június 6. melléklet 2.

401 Simonyi Mária a magyar politikai sajtó történetéről írt monográfi ájában az olvasható, hogy „a lap fennma-radt példányai az óbecsei múzeum könyvtárában találhatók”, onnan azonban az 1960-as évek végén eltűntek.

Simonyi Mária munkájában – átvéve és tovább bonyolítva Fárbás József tévedését – úgy vélte, a Bácskai Gazda 1884–1888 között jelent meg, a Bácska idézett híradása azonban egészen mást bizonyít. – Simonyi Mária: A magyar politikai sajtó története 1918-ig a mai Vajdaság területén. Tóthfalu – Logos, 2003. 299–300.

402 Pesti István: Néhány szó az ó-becsei járásosztás kérdéséhez. Bácska, 1883. március 20. 2–3.

403 Pesti István: Viszont válasz-féle – Ó-Becse, 1883. április 9. (Válasz a Bácskai Gazda cikkére). Bácska, 1883. április 17. 1–2.

404 Fárbás József: Id. Zsótér Andor nagybirtokos. Tiszavidék, 1932. április 17. 3.

Egyik lelkes támogatója, majd öt évig elnöke is volt a Magyar Népkörnek, élére állt a könyv-tármozgalomnak, és támogatott minden kulturális megmozdulást. Így került sor a Bácskai Gazda lapkezdeményezésre is, majd amikor ez nem sikerült, lelkesen támogatta Szulik József, Grünbaum Pál és Löwy Lajos már szerencsésebb csillagzat alatt megszületett lapalapítása tervét, az Ó-Becse és Vidéke megjelenését, melybe azután Öreg Agrárius néven írásaival is szerepelt.

Halálakor Óbecse közönsége nevében így búcsúzott tőle az Óbecse és Vidéke cikkírója:

Zsótér Andor

„elévülhetetlen érdemeket szerzett a polgári fi úiskola létesítése és felvirágoztatása körül, amely az ő elnöksége alatt példás virágzásnak indult. Szeretettel foglalkozott az egyetlen felsőbb iskolánkkal, de amikor látta a község szűkmarkúságát, fájó szívvel vált meg terhes állásától. A rkath. hitközség-nek is több éven át tevékeny tagja és a rk. iskolaszék világi elnöke volt.”

Fordult azonban a világ kereke, új idők jöttek, amelyben Zsótér Andor már nem érezte jól magát, ezért elhagyta Óbecsét, és az ősi fészekbe, Szegedre költözött. 1907. április 13-án on-nan érkezett a halálhíre: „Idősb szatymazi Zsótér Andor nagybirtokos, helyi társadalmunk egyik legtiszteltebb és legtekintélyesebb tagja […] elhunyt.”⁴⁰⁵

4.1. „Közszellemet alkotni és azt maradandólag fenntartani”

Ó-Becse és Vidéke

A vármegye hivatalos közlönye, a Zomborban megjelenő Bácska 1888. június 5-én a harma-dik oldalon egyetlen rövid mondatban tájékoztatta olvasóit, hogy „Ó-Becse és Vidéke cím alatt dr. Grünbaum Pál július 1-jén társadalmi lapot indít”. Egy hónappal később már kész tényként közölte: „Ó-Becse és Vidéke cím alatt új társadalmi vegyes tartalmú hetilap indult meg július 1-jével Ó-Becsén dr. Grünbaum Pál szerkesztése mellett. Előfi zetési ára egész évre 4 frt.”⁴⁰⁶ A lap első száma mindjárt hat oldalon jelent meg, két oldalas hirdetési melléklet-tel, ami önmagában is a gazdasági érdekeltséget jelezte. Felelős szerkesztője Grünbaum Pál volt, társszerkesztőként Grósch Vilmost, főmunkatársként pedig Rózsa J. Dezsőt jegyezték.

Grósch Vilmos a város akkori helyettes jegyzője hamarosan – egyéb irányú elfoglaltságára hivatkozva – 1888. augusztus 12-én lemondott társszerkesztői tisztségéről, helyébe a nagy te-kintélyű tanító, Szűcs János lépett. Az Ó-Becse és Vidéke, 1888. szeptember 9-től Grünbaum Pál felelős szerkesztő irányításával, Szűcs János társszerkesztő közreműködésével jelent meg.

Nyomatott Löwy Lajos könyvnyomdájában, kiadóhivatalként ugyancsak Löwy Lajos könyv-nyomdája és papírkereskedése van feltüntetve.

A lapkezdeményezés mögött három személy összefogása állt: Grünbaum Pál hatalmas becsvágytól fűtött ifj ú, aki nem sokkal korábban nyitott ügyvédi irodát Ó-Becsén, Szulik József apátplébános, akkor már országos hírű költő, közkézen forgó irodalomtörténeti tan-könyv szerzője és Löwy Lajos nyomdatulajdonos. Maga Grünbaum Pál – akkor már Galam-bos Pálként – 1908-ban, Löwy (Lévai) Lajos nyomdász halálakor így emlékezett az indulásra:

405 Idősb Zsótér Andor. Óbecse és Vidéke, 1907. április 14. 2., 4.

406 Ó-Becse és Vidéke. Bácska, 1888. július 6. 2.

Gombos Béla szolgabíró nem rejtette véka alá a lappal szembeni fenntartásait: „Emlékszem a bajai diák életemből, milyen a vidéki újságírás” – mondotta némi iróniával. Debelyácsky Izidor fi gyelmeztette: „Nem lesz rossz ügyvéd úr, amíg tisztességesen csinálják a dolgukat.

De ha komiszkodnak – mint sok kis lap szokta –, akkor röviden elbánunk majd maguk-kal.” Csupor Gyula ügyvéd, akkor már országosan ismert költő, visszafogottan üdvözölte a kezdeményezést, igazából azonban sosem nézte jó szemmel az ó-becsei lap indulását. Vissy Károly kerületi királyi közjegyző, Milkó Ignácz járási orvos, Zsótér Andor földbirtokos és Dörner Márton postamester azonban „lelkes örömmel üdvözölték az eszmét, de mindenek-felett babajgatott, gyámolított, lelkesített és szívvel-lélekkel oldalunk mellé állotta boldogult Szulikot. Kibékült azzal, hogy én zsidó gyerek voltam.”⁴⁰⁷

A harmadik szám megjelenését követően azután egy eleddig titokzatos – s. – szignójú szer-ző, akinek első tudósítása 1887. szeptember 20-án jelent meg a Bácskában,⁴⁰⁸ s akit a zombori szerkesztő hónapok múltán is arra kért „Legyen szíves a nevét tudatni!”,⁴⁰⁹ az – s. – mögött rejtőzködő Fárbás József az Ó-Becse és Vidéke megjelenését így méltatta:

„Nagy falu, nagy mezővárosban laktunk eddig, folyó hó elseje óta azonban a nagy városok sorába léptettettünk elő, legalább részesültünk abban a kedvezményben, amiben nem minden város [része-sül]. Abban tudniillik, hogy reggeli kávénk mellett Ó-Becse és Vidéke című lapot minden vasárnap kényelemmel, alaposan, á-tól z-ig elolvashattuk. Büszke érzet fog el bennünket, olvashatván saját lapunkat, mely kimerítően tárja elénk egy egész hét mozzanatait.”

A tudósító úgy vélte, jó szolgálónak, „jó katonának, sőt, népfelkelőnek is be fog válni” a lap, feltéve, ha kerüli a személyeskedés legcsekélyebb szándékát, ha ápolja és fönntartja a nemze-tiségek közti egyetértést, s ha távol tartja magától a vidéki lapokra oly jellemző pártoskodás borzalmas indulatait. „Hogy a lap szükséges-e?” – kérdezi a cikk írója – nos, erről a városban erősen megoszlanak a vélemények. Ő, a fölvilágosult néptanító azonban úgy látja: oly korban élünk, amikor „a legcsekélyebb szellemi termelék is hasznos […]. Ha pedig valami hasznot hajt, ez mindenesetre anyagi vagy szellemi tekintetben nyereség. Vagyis pótolása valaminek, ami eddig hiányzott, vagyis ami szükséges volt, így Ó-Becse és Vidéke megjelenése szükséges volt.” Annál is inkább, mert megjelenésével „az olvasók, a szellemi munkások száma szaporo-dik, az ember nemeseszaporo-dik, a társadalomnak hasznos tagjává válik, s ebben az egyedüli érdem Ó-Becse és Vidékét illeti meg. […] Üdvözöljük tehát újszülöttünket, s többrendbeli 10–50 és több éves jubileumot is kívánunk neki.”⁴¹⁰

Ugyanő, Fárbás József, Óbecse jeles krónikása, négy évtizeddel később, így emlékezett a harmincegy évfolyamot megélt, és 1918-ban megszűnt hetilapra – melynek mindvégig ő volt az egyik leghűségesebb tudósítója –: „Abban az időben ez nagy újítás volt, és szenzáció számba ment, hogy egy községben is (bár a Bácskának legnagyobb falujában) fenntartható és előállítható legyen egy rendes, nívón álló helyi hírlap.” Nem csak azért volt nagy esemény az Ó-Becse és Vidéke megszületése és életrevalóságának bizonysága, mert mögötte állt egy

407 Cató: Emlékezés a mi kiadónkról – Lévai Lajos 1853–1908. Óbecse és Vidéke, 1908. április 19. 2.

408 – s. –.: Ó-Becse, 1887. szeptember 15. Bácska, 1887. szeptember 20. 3. A Tanügyi mozgalmak című rovarban.

409 – s. –: Iparoktatásunk. Ó-Becséről írják. Bácska, 1888. január 10., 2–3. – Nem derül ki, hogy Fárbás József eleget tett-e a felszólításnak. Feltehetően igen, hisz ezt követően éveken át lelkiismeretes tudósítója maradt a Bácskának, akkor is, amikor az Ó-Becse és Vidéke főmunkatársa volt.

409 – s. –: Iparoktatásunk. Ó-Becséről írják. Bácska, 1888. január 10., 2–3. – Nem derül ki, hogy Fárbás József eleget tett-e a felszólításnak. Feltehetően igen, hisz ezt követően éveken át lelkiismeretes tudósítója maradt a Bácskának, akkor is, amikor az Ó-Becse és Vidéke főmunkatársa volt.