Az utazó óbecsei polgár

A polgári jólét a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben köszöntött be a Tisza-menti cívisvárosokba, Ó-Kanizsára, Zentára és Ó-Becsére egyaránt. Még javában folytak a perek a járásosztás kapcsán, de már mindenki tudta, hogy a közös legelők felosztása új lehetőségeket nyitott a parasztgazdák számára, s bár akkoriban a gabonaárak nyomottak voltak, a pénz fölhalmozott vagyon formájában megjelent a vidéki városaink takarékintézeteiben. A vasút is közelebb hozta a nagyvilág csodáit, a kigyulladó villanyvilágítás pedig a kényelemérzetét fokozta a táj emberének. Lehetett már „telephonozni”, a lutri is – a Magyar Osztály-Sorsjáték – folyton káprázatos nyereményeit hirdette, a hírlapok utolsó oldalain pedig Magyarország legcsodálatosabb fürdői kínálták a kellemet. Igaz, az óbecsei ártézifürdő körül támadt bonyo-dalmak során, nem egyszer hangzott el a becsmérlő vélemény: „ugyan már, fölösleges cécó, hiszen fürödni csak a gazdagok, a zsidók, meg a betegek szoktak”, mégis, egyre többen keltek útra, hogy fölkeressék Magyarország csodás tájait, közöttük a fürdőket is. A lapok tárcarova-tában pedig egymást követték a legkülönbözőbb megfontolásból született beszámolók. A XIX.

század utolsó két évtizedében a polgár lassan megismerte az utazás bölcseleti lényegét is. A hírlapíró, a hivatalnok, a lelkész, a tanító és a pénzében rejlő erejét egyre inkább felismerő vál-lalkozó, a gazdálkodó az új és ismertetlen tájakban a csodát, az élet kivételes pillanatait keresi.

504 Lantos: Baráti szeretet. Tiszavidék, 1923. november 11. 3.

505 Tiszavidék, 1921. szeptember 11. 1.

Az Ó-Becse és Vidéke 1888. augusztus 4-i számának Szerkesztői üzenetek rovatában különös levél ment „Egyiptomba”. A címzett Dr. P. M. Cairo –

„Vettük becses levelét, s igen lekötelez azon hang, melyen hozzánk ír – olvasható az üzenetben. – Nekünk is jólesik itt, a hazában, ha látjuk, hogy aki egyszer ette anyaföldünk kenyerét, bármily hosszú idő után sem felejti el az ízét. Különösen, amit Ó-Becséről, szülővárosáról ír, azért kötelessé-günk mindnyájunk nevében köszönetet mondani. Bátrak vagyunk remélni, hogy nem ez volt utolsó levele, és kérjük, írjon valamit lapunknak az ottani életről. Ami a meleget illeti, nálunk is van, vagy 30 fok. Fogadja legmelegebb üdvözletünket.”⁵⁰⁶

Hogy miről szólhatott az alig egy hónappal korábban indult hetilap szerkesztőségébe a Nílus partjáról küldött levél, azt nem nehéz kitalálni: Polyák Mór, az ó-becsei születésű orvos, aki akkoriban már csak nagy ritkán fordult meg szeretett szülővárosában, feltehetően illő lelke-sedéssel üdvözölte az Ó-Becse és Vidéke című lap megjelenését – legalábbis ezt engedi sejteni a szűkszavú válasza. Persze jó lenne tudni, hogyan vélekedett a Tisza-parti városról valaki, aki felnőtt korának jelentős részét Európától távoli országokban töltötte – látta-e a polgári fölemelkedés reményteli történéseit, hitt-e a nemzete sorsának jobbra fordulásában?

Az akkor még titokba burkolózó levélíró, P. M. komolyan vette az udvarias felszólítást, és nem sokkal ezután az egyiptomi fővárosból, Polyák Mór tollából megérkezett a szerkesztőség címére az Egyiptomi levelek – Kairó, október hó 1888 című írásának első fejezete. Műve igazi kul-túrtörténeti beszámoló volt, egészen szokatlan a kora tárcairodalmában. Feltűnő írójának tör-ténelmi tájékozottsága, stílusa pedig a XIX. századi utazók legkiválóbbjainak sorába emeli őt.

„Augusztus 19-én Kairóban, Egyptom fővárosában – kezdte az élménybeszámolóját a szerző – egy sajátszerű ünnepélynek voltam szemtanúja, mely ünnepély eredeti minőségét illetőleg bizonyosan páratlanul áll, és évezredek óta minden évben ismétlődik. Ez az ú. n. Khalig-vágás, arabs nyelven Gabr-el Khalig, a »fum-el Khalig« t. i. a Khalig torkolatának átvágása.”

A továbbiakban a szerző részletesen kifejti: Khalignak hívják a Nílus egyik Ó-Kairó alatt elnyúló csatornáját, amelybe az esős évszak nagy áradásainak idején vizet tárolnak az egyip-tomiak, hogy az öntözés segítségével bőségesre fordítsák a termést. A Nílus áradása – folytatta az élménybeszámolót Polyák Mór –

„évezredek óta évenként ugyanazon időszakban, majdnem órához kötött szabatossággal szokott megtörténni. És ha minden zavar nélkül, rendesen, az előadott mód szerint beáll, akkor a Nílus vize lassankint emelkedve, azon magassági fokot éri el, mely a legrégibb tapasztalások szerint szük-séges, hogy a művelés alá fogott felső és alsó egyptomi roppant terjedelmű földeket a csatornák által elárassza és termékenyítse, anélkül, hogy áradása a földművelők helységeiben nagyobb károk történjenek.”

Egyiptom népe – a paraszttól az előkelő hivatalnokig – éjszakába nyúló látványos lakoma keretében üli meg a Nílus nyújtotta áldás érkezését. Valamikor, évezredekkel korábban eleven szűzleányt áldoztak a folyó jótéteményéért, a XIX. század végén azonban már csak egy

pajzá-506 Szerkesztői üzenetek. Ó-Becse és Vidéke, 1888. augusztus 4. 4.

nul körültáncolt bábút vetettek a tajtékzó habokba. Polyák Mór így folytatta a beszámolóját:

„A Gabr-el-Khalig ennélfogva egy részről örömünnepély, mellyel Egyptom népe őseinek és belső megelégedésének ád kifejezést a fölött, hogy a Nílus ez évben úgy, mint évezredek óta minden évben az általános anyagi jólét fönntartását biztosította, másrészt pedig a legrégibb mód szerint Isis és Osiris korszakából szokásos, most ugyan csak symbolicus úton fönntartott emberi áldozattal járó szertartás mellett háládatosságát – régi időkben a Nílus-istenségnek, ma nap Alláhnak, egyszerű ima által – az élvezet jótéteményeként bemutatni.” Van azonban a Khalig-vágásnak rejtett tartalma is: a Nílus és a csatorna közötti gát átvágását csak a fényes rabbik jelenlétében, zsidó kéz végezheti, ezzel emlékezve Józsefre, akiben az „egyptomi” csa-tornák és az öntözés műveletének védőszentjét tisztelik. „Az izraeliták egy pár kapavágására, éppen azon percben, midőn a felhőtlen, kristály tisztaságú, átlátszóan világoskék egyptomi menyboltozat keleti határán, a kelő nap első sugara az egész tájképet befogó világosságával földerítette, a Nílus habjai a gát utolsó maradványait áttörve, roppant zúgással a Khaligba dűltek.”⁵⁰⁷ Polyák Mór nem leplezett elragadtatással, lelkes szemtanúként mutatta be szülő-városa olvasónak a sok évezredes egyiptomi kultúra eleven örökségének egy fejezetét.

S az Egyiptomi levelek valóban felkeltették az olvasók érdeklődését. Feltehetően a felelős szerkesztő Grünbaum Pál a Budapestről, Balaton Gyulától érkező kérdésre válaszolva a Szer-kesztői üzenetekben a következőket írta: B. Gy. Budapest – „A kérdezett orvostudor előkelő állást foglal el Konstantinápolyban. Kairóban jelenleg egészsége helyreállítása végett tartóz-kodik.”⁵⁰⁸ És persze várták az izgalmas és a maga korában felettébb egzotikus kultúrtörténeti beszámoló újabb fejezetét. Hasztalan. A második levél helyett egy évvel később a következő rövid hírt kellett közölniük: „Dr. Polyák Mór, ó-becsei származású hírneves orvos […] Kai-róban elhunyt.”⁵⁰⁹

Különös, hogy Polyák Mór személyét illetően, csak a halálakor derült fény néhány, életével és sorsával kapcsolatos adatra. A Bácska című Zomborban megjelenő vármegyei lap 1889.

december 17-i számában számolt be a halálesetről: Kairóban hosszas betegség után meghalt Dr. Polyák Mór, az ó-becsei születésű hírneves orvos – írta –, ki már évek óta keleten tartóz-kodott. Dr. Polyák „a 60-as években Budapest egyik legkeresettebb és legkedveltebb orvosa volt, s az elegáns, fi nom modorú doktort mindenütt szerették. A hetvenes évek elején Keletre vándorolt ki, s a török hadseregben ezredesi ranggal főorvos lett, s az orosz hadjárat idején, az ázsiai hadszíntéren igen hasznos szolgálatot tett.”⁵¹⁰ A háború végével Konstantinápolyban telepedett le, ahol a magyar kolóniának egyik legkedveltebb tagja lett. A magyar utazók és látogatók – akik a török fővárosban találkoztak vele – valamennyien dicsérték a szeretetre-méltó doktort.

Az óbecsei orvostudor életéről és pályájáról ezzel együtt is nagyon keveset lehet kideríteni.

A Vasárnapi Újság egykori tudósítása szerint a Magyar Kir. Természettudományi Társulat 1862. január 15-én tartott közgyűlésén választották Polyák Mórt a „rendes tagok” sorába, s ezzel olyan neves tudósok társaságába került, mint a Társulat első elnöke Bugát Pál, a máso-dik elnöke Th an Károly, valamint Friedvalszky Imre, Jedlik Ányos, Jendrasik Jenő, Kovács

507 Polyák Mór: Egyiptomi levelek – Kairó, október hó 1888. I–III. Ó-Becse és Vidéke, 1889. november 18.

1–2.; november 22. 1–2.; december 2. 2.

508 Szerkesztői üzenetek. Ó-Becse és Vidéke, 1888. december 9. 6.

509 Halálozás. Ó-Becse és Vidéke, 1889. december 15. 3.

510 Polyák Mór. Bácska, 1889. december 17. 2.; Ugyanarról: Polyák Mór halála. Vasárnapi Újság, 1889. december 15. 827.

Gyula, Molnár János, Preyss Mór, Rómer Flóris, Say Mór, Szabó József, Sztoczek József választmányi tagok.⁵¹¹ A Természettudományi Közlöny, 1871. januári számában Polyák Mór még budapestiként szerepelt a tagok névsorában.

A lapok, melyek beszámoltak a halála híréről, tudni vélték, hogy a neves tudós Konstan-tinápolyból egyszer-kétszer meglátogatta hazáját és óbecsei rokonait, köztük elsőnek testvér-húgát, Róth községi orvos nejét. Három évvel halála előtt, 1886-ban költözött Kairóba, ahol az enyhébb éghajlattól elhatalmasodó szívbajára remélt gyógyírt. Az egyiptomi fővárosban is kedveltje volt az ott tartózkodó magyaroknak. Polyák Mór életében lovagja volt a Ferenc József-rendnek, a francia becsületrendnek, és magáénak tudhatott jónéhány török kitüntetést is. „Ismerői és tisztelői őszintén gyászolták elhunytát.” A doktor egyike volt azon földijeink-nek, akik a világ távoli vidékein öregbítették a Tisza-vidéki magyar ember rátermettségének hírnevét, akik azonban útjára bocsátották őt, kénytelenek voltak nélkülözni a tudását. 1888-ban, az Egyiptomi levelek első fejezete után több küldemény nem érkezett a fáraók földjéről.

Polyák Mór azok közé tartozott, akiket a szülőföld nem tudott elég erősen magához láncolni, nem tudta megtartani őt magának. S mire hazatalált volna, földi pályája is véget ért.

Váczy István – akit a miniszteri akarat a Magas Tátra vidéki Vichnyére helyezett tanárnak – már kifejezetten a lap szerkesztője kérésének tett eleget, amikor 1892-ben és 1893-ban Fürdői apróságok címmel cikksorozatot szentelt a fürdővilág csodáinak. Az első pillanatban nehéz volt eldöntenie, hogy tudományos – „klimasztikus” – leírását adja-e a gyönyörű tájnak, avagy a fürdői élet száraz mindennapiságáról számoljon-e be? Írjon-e pikáns, fűszeres jegyzeteket az unatkozó ifj ú feleségről, amelynek létezik naiv és ravasz változata is, az idősödő tekintetes asszonyról, akit egy ideje a szívdobogás gyötör, de a fürdőorvos természetesen ismeri a gyógy-ulás módját, a spórolós vidéki gazdáról, aki végül drágán fi zeti meg neje májustól szeptembe-rig tartó fürdőbéli gyógyulását, és a mindenütt jelen lévő fess katonatisztről, aki kíváncsian tűzi föl szemüvegét, ha az utca végén befordul egy konfl is. És mert nem tudott dönteni, hát írt erről is, arról is.

Miről is szóltak hát a régi nyarak, amelyekről az évtizedek múltán egyre színesebb történe-tek születtörténe-tek? A lampionos estélyek és a társasvacsorák, a fl örtök és a futó kalandok mellett a magyar föld tüneményei is ámulatba ejtették a lelkeket:

„Magyarországban ne vezessen félre senkit ama körülmény, hogy magyar szót az egész vidéken szinte jól esik, ha hallunk – kezdte az egyik fürdői beszámolóját Váczy István. – Bars megyének északkeleti részén, hegyektől, erdőktől koszorúzott völgyben vagyunk, de ez a völgy Bácska or-szágában innen-onnan havas számba menne, mivelhogy 310 méter magasságból kandikálunk a nagy világűrbe a tenger színe felett. […] Az Amália-hegy tetejéről képzeletben végig zónázunk a garamvölgyi vasúton, mely pár év múlva tetemesen megkönnyíti az utunkat, mert tőlünk alig félórai távolságra robog el a vonat, míg ma Selmecztől vagy Garam-Berzenczétől 1 ½, illetve 2 ½ órán át kocsin kell bandukolnunk. Szerencse, hogy az előbbitől folyton remek fenyvesen át haladunk, mely ózondús levegőjével és megragadó panorámájával pótolni igyekszik a kocsi keményebb részeinek barátságtalanabb döccenéseit.”

Osztrákok és a német tartományok vándorainak ezrei járják a felvidéki „feredőket”, keres-nek felüdülést a fenyvesekben és a tavak hűs vizében, alföldi magyar ember azonban alig

511 Vasárnapi Újság, 1862. január 26.; Természettudományi Közlöny, 1871. január, 98.

akad a környéken. „Bácska még mindig egészségesnek látszik, egészségesebbnek, mint a múlt évben, mikor szép számmal valának képviselve. Ma ketten vannak ők, a dicsők: Fritschné postamesterné és Turszky N. nejével Szóntáról. Ne is jöjjenek sokan, legyenek egészségesek, mint a makk.” De – üzeni a levél írója – üdülni, azért minél nagyobb számmal jöjjenek, mert a bácskaira mindenütt szükség van, ahol kedvelik a „vígságot és a szép nőt”. És valóban, érdemes elolvasni a fürdői leveleket, az úti beszámolókat és a tájélmények kavargó sokaságát, hiszen bennük a pénzére büszke gazdálkodó, a fölszabadult, vállalkozó polgár, és a lateiner értelmiségi világa egyaránt megmutatkozik, a XIX. századvég minden üdeségével és pompá-jával, melyről csak később derült ki, hogy maga volt az aranykor.⁵¹²

Talán soha nem derül ki, ki volt az a titokzatos Bácskai Etelka, aki az Ó-Becse és Vidéke szerkesztőjének biztatására tollat ragadott és A Magas Tátrából – Csorbafürdő, 1894. szept-ember 26. címmel megírta felvidéki élményeit. Akkoriban a külföldi turisták már ezrével keresték fel a Csorba-tó környékét, bácskai ember azonban még csak kivételes alkalmakkor látogatta meg a Tengerszem-csúcsot, a Poprád-tó vidékét – ahová csak lóháton volt érdemes felmenni –, a Menguszfalvi völgyet, a Furkota völgyét, Tátrafüredet és Csorbafürdőt, me-lyek oly tüneményes látványt nyújtottak, hogy annak „magasztalására” minden szó kevésnek bizonyult. Ha az utas a Kassa–oderbergi vasút Csorba állomására reggel megérkezik, s „az ottani restauráczióban megreggelizik, először észleli, hogy felvidéken milyen a tej, a vajas kenyér. A vajon szinte érzi az ember a havasi legelő, a havasi széna illatát” – lelkendezett a bácskai asszony. Ezt követően kényelmes hintóval vághat neki a „gyönyörű hegyi útnak”, föl egészen az 1387 méter magasan található Szentiványi Villához, ahonnan azután már látha-tó a Szoliszkó és Bástya közötti Fátyol vízesés is. Szélcsendben „a villák, a hegycsúcsok, az erdők, a bárányfelhős kék ég, mind visszatükröződik a tóban, s ez eszébe juttatja az alföldi embernek a délibábot”.⁵¹³ Bácskai Etelkát végig az útja során szülőföldi reminiszcenciák kí-sérték – mégis, minden lépésekor tisztában volt azzal, hogy egyszeri és megismételhetetlen csodának volt a tanúja.

A Baraczk írói álnév mögött gyakorlott tollforgató rejtőzködött – németből fordított tár-cáit gyakran közölte az óbecsei hetilap –, 1895 júliusában közölt élménybeszámolója, az Úti-rajz – Kirándulás a sztraczenai völgyön át a dobsinai jégbarlangba című írása igazi műremek a műfaj kedvelői számára.

„Soha oly szépet nem láttam – írta –, mint a sztraczenai völgy, a természet oly csodás játékát soha nem szemléltem, mint a dobsinai jégbarlang. Mindkettő Gömör megye északi részében, Dobsinától felfelé fekszik. […] Látásával nem tudunk betelni. Elképzelni ezt a gyönyörűséget nem lehet, s ha láttuk, azt hisszük, hogy ez nem is lehet igaz: álomkép, tündérország!”

Meggyőződése, hogy a magyar Tátra szépsége felülmúlja Schweitz vadregényes vidékét is.

Három hintóval tizenegy tagú társaság indult Dobsinából a jégbarlanghoz. Sziklaszorosok, szakadékok, tisztások és áthatolhatatlan fenyvesek mentén vezetett az útjuk, mígnem eljutot-tak a fölséges jégvilágba. Befelé a Ducsa-hegy dűlője, jobbról az Őrmező, szemben az Éleskő,

512 Váczy István: Szeretem a falusi fürdőket. Ó-Becse és Vidéke, 1892. július 17. 1–2.; Apróságok a fürdőből.

Ó-Becse és Vidéke, 1892. július 31. 1–2.; Fürdői apróságok. Ó-Becse és Vidéke, 1892. szeptember 4. 1–2.; Fürdői apróságok. Ó-Becse és Vidéke, 1893. július 30. 1–2.; Fürdői apróságok. Ó-Becse és Vidéke, 1893. augusztus 13. 1–2.

513 Bácskai Etelka: A Magas Tátrából – Csorbafürdő. 1894. szept. 26. Ó-Becse és Vidéke, 1894. október 21. 1–2.

hátuk mögött északnak a büszke Király-hegy hatalmas, vaskos alakjával, távolabb pedig az alacsonyabb „bércztetők” zárják a távlatot. A Jéglyuk emberemlékezet óta ismert volt, rejtel-mes belső tereinek feltárására azonban csak 1870. július 15-én került sor, amikor három ter-mészetjáró turista: Ruffi nyi Jenő, Méga Endre és Láng Gusztáv kalandvágyból leereszkedett a mélyére, ahová most követte őket a bácskai utazó is. A csoda már a barlang bejárata előtt kezdődött:

„A fakerítés két évszakot választ el egymástól. Innen a nyár illatos virágai zöldellő erdővel, aranyos pillangóival, túlnan a tél hűvös légáramlatával, havával és jegével. Soha ilyen közel nem látni a nyarat s a telet egymáshoz – [csak] egy egyszerű deszkakerítés választja el egymástól. A nap süt, de azért a kerítésen innen szitáló eső permetez alá, a kerítésen túl pedig esik a hó. Egy lépés az egész távolság.”⁵¹⁴

Benn azután 8854 négyzetméternyi káprázatos jégékítmény várta az utazókat. Jégszalagok fi noman összekuszált szálai, és a jégkristályok ezerféle változatai alkották meg a felséges lát-ványt. A Télkirály Palotája magas jégfalon áll, széles ívben összeboruló lombok, és pálma-levelek alatt, „belűrét ezerféle jégvirág és ragyogó jégjegeczek” alkotják. „Jertek le utánam – üzente föl társainak Ruffi nyi Jenő –, felséges jégvilág van alant!” Jöjjön mindenki a Magas Tátrába – üzente a rejtélyes Baraczk –, aki megfáradt a hétköznapok szürke világában. „A természet tüneményszerű szépsége, ezernyi bűbája a beteg kedélyt is képes fölvidítani, [mert]

gyógybalzsamot talál a természet szépségének varázsszerű hatalmában. Bajunkat feledjük, a sorssal kibékülünk, búnk sebes szárnyakkal elrepül tőlünk, s rózsaszínben ragyog előttünk az élet.”⁵¹⁵ S a polgár lassan megismerte az utazás bölcseleti lényegét is.

Az érintetlen táj az, ahová már szinte menekül: a lába alatt elterülő völgyet a Gölnicz vize szeli át szeszélyes kanyargással, mint egy ezüst szalag. A vízfolyás mentén helyenként kiszé-lesedik a táj, pázsittal és ezer virággal telehintett völggyé tágul, majd ismét összeszorul, és olyan, mintha a meredek lejtők fái összekuszálódnának. A sűrű, terebélyes fenyves pompás összhangban van a magasba szökő sziklaormokkal, „komoly, csendes, mozdulatlan, mint maga az a sziklaóriás, amelyen gyökeret vert”. Lenn a völgyben az erdő oly sűrű, hogy csak itt-ott lopózik be egy-egy napsugár, megvilágítva a mohos talajt. „A lég végtelen tiszta, s a fenyves balzsamillatával tele.” Csakhogy az út mentén láthatók a világhírű kobaltbányák és nagyszerű vasbányák is, a szirtek között pedig föltűnik a Gerava, melyen még néhány évvel ezelőtt a „Palzmann-féle vasgyár ezer meg ezer tűzszikrától sziporkázó füstje szállott fel – ma már csendes ott minden; a mostoha iparviszonyok következtében az üzemet beszüntették”. A pénz és az ipari világ mindenhová elkíséri a polgárt.

A polgár azonban az utazásai során olykor az érvényesülés lehetőségét is keresi. Müller János óbecsei műórás és toronyórakészítő 1894-ben 300 forint államsegélyt kapott a mi-nisztertől a külföldi „órák és e nemű műhelyek” tanulmányozására. Tanulságos utazásáról Tanulmány-úton, Bécs, 1894. október 2. című írásában számolt be. A császárvárosba történt megérkezését követően azon volt, hogy fölkeresse az általa már régebben ismert

műhelye-514 Baraczk: Utirajz – Kirándulás a sztraczenci völgyön át a dobsinai jégbarlangba I. Ó-Becse és Vidéke, 1895.

július 14. 1–3.

515 Baraczk: Utirajz – Kirándulás a sztraczenci völgyön át a dobsinai jégbarlangba II. Ó-Becse és Vidéke, 1895.

július 21. 1–3.

ket, cégeket és gyárakat, ám azokba csak a tekintélyes megrendelések „kilátásba helyezését”

követően juthatott be. Ha iparos társai üzletet szimatoltak, a „legnagyobb szívességgel és előzékenységgel a legkisebb részletességig mindent megmutogattak, hozzá még rajzokkal is elláttak”. Müller János óbecsei órásmester meglátása szerint a bécsi mesterek, a nagyvárosi iparosok csak a „reklámcsinálás, a hűhó és nagyvárosi voltuknál fogva bírnak nagy hírnévvel, voltaképpen pedig mi vidéken ugyanazt készítjük, ugyanazzal a preczizitással, de olcsóbban állíthatjuk ki, mint ők, miután existencziánk vidéken mégis csak jóval olcsóbb”. És miután a vállalt föladatát teljesítette, idejének maradék részét Bécs csodáinak a megtekintésére for-dította: a Szent István templom, a Fogadalmi templom, és a Szent Ágoston templom után a Barátok templomában császári nagyságos sírjainál hajtott fejet. „A Burg udvarán Savojay Eugen herczeg, a zentai hős, Károly főherczeg és Ferencz császár érczszobránál” egy pillanat-ra a Tisza-vidék történelme is fölvillant előtte.⁵¹⁶

Bécsnél távolabbra, a komor bajor havasok közé utazott az a névtelen vándor, aki 1895 szeptemberében Königsee címmel jelentette meg útirajzát az Ó-becse és Vidéke lapjain. Társai-val csónakkal utazta végig a tavat, s ahogyan siklottak a víz színén, mindannyiukat a termé-szet nagysága döbbentette meg, és magával ragadta a táj szépsége.

„Szerettem volna a percz élvezetébe merülve így evezni az örökkévalóságig – írta a láthatóan tapasz-talt utazó. – Ha igaz, hogy vannak pillanatok, midőn az ember egészen tiszta, zavartalan boldogsá-got élvezhet, úgy ez csak a szabad természet ölén lehetséges. A Königsee tanított meg erre, mikor a végtelennek látszó víztükör felett a minden oldalról körülölelő természet szépségébe merülve megfe-ledkeztem minden emberi gondolatról, minden emberi óhajtásról, akkor először életemben éreztem igazán, hogy boldog vagyok.”

Miközben a távolban az esti pírtól rózsaszínre festett felhők ragyogtak a hegyek fölött, s a hegyek a legtisztább kék fényben tündököltek, a lebukó nap sugarai sajátságos, misztikus ra-gyogást kölcsönöztek a tó sötét vizének, mely a „mennybolt azúrjával, és a távoli hegyek

Miközben a távolban az esti pírtól rózsaszínre festett felhők ragyogtak a hegyek fölött, s a hegyek a legtisztább kék fényben tündököltek, a lebukó nap sugarai sajátságos, misztikus ra-gyogást kölcsönöztek a tó sötét vizének, mely a „mennybolt azúrjával, és a távoli hegyek