Gazdálkodás és gazdasági élet az árterületen

A Katonai Határőrvidék 1873 utáni polgáriasítása hatalmas erőfeszítéseket követelt a társa-dalom és a közélet minden egyes tagjától, különösen a hátrányos helyzetben lévő magyarság képviselőitől, az értelmiségi pályán szerepet vállaló ügyvédektől, tanítóktól, hivatalnokoktól és egyházi méltóságoktól. A magyar oktatás meghonosításától, a magyar kultúra terjesztésén át az egyesületi élet szervezéséig mindenütt bőven akadt tennivaló. Mi több, a közéleti sze-repvállalás mellett a magyar–szerb viszálykodás hullámverésében a békés nemzetiségi együtt-élés alapjait is meg kellett teremteni, úgy, hogy a gazdasági és szociális felemelkedés sürgető

347 Jakabfy Ernő: Új év küszöbén. Kevevára, 1913. január 1. 1–2.

348 Egy év. Kevevára, 1913. január 1. 1–2.

problémái szenvedjenek hátrányt. Pribis Ödön a már idézett A határőrvidék polgárosításának 40 éves évfordulójára című tanulmányában megjegyezte: igaz, hogy az elmúlt évtizedek során 84 kilométer műút épült a járásban, és megnyílt a Versec–Kevevára vasút, igaz, hogy a népes-ség száma megkétszereződött, s vele együtt az iskolák száma is megduplázódott, Kevevárán négy osztályú fi ú és négy osztályú leány polgári iskola nyílt meg, a „felépítés, a mindenkori kormányok eme mostoha gyermeke” azonban, nem tartott lépést az általános haladással és felemelkedéssel. Az alkotmányosság 55 éve alatt „pusztul, kivándorol a nagy Széchenyi kevés magyarja, jobban, mint azelőtt. Holott most is úgy helyben, mint a körülvevő falvakban is százával kóborol Magyarország földművelő magyarja, hajléktalanul, sárkunyhóban meg-húzódva, neki nincs helye a hazában.”³⁴⁹ Súlyos, határozottan bíráló, kormányt kárhoztató szavak ezek.

Osztrovszky József, a kevevárai polgári fi úiskola igazgatója Pusztulunk, veszünk címmel 1912 tavaszán terjedelmes cikket jelentetett meg a Kevevára lapjain, melyben rámutatott:

mindössze néhány esztendeje, hogy a Kevevára, Gálya, Homokbálványos és Dunadombó között elnyúló lápos terület ármentesítését megkezdték. Földépítő munkások ezrei, szorgos magyar munkáskezek szállottak szembe a hatalmas Duna félelmetes árjával, hogy „garázdál-kodásainak határt szabva”, a népek javára elhódítva tőle, értékessé tegyék az értékesíthetőt, a lápvidéket. A nagyméretű, izomszaggató munkálatok eredményeként, megépültek azok a széles hátú földgátak, amelyek a teremtő emberi munkát dicsérve végig kígyóznak a nemré-gen még hasznavehetetlen, 16.000 holdnyi területen, amelyből 5200 hold a m. kir. kincstár tulajdonát képezi.

„Uram, Isten! – fogalmazott Osztrovszky József mély együttérzéssel. – Hány kapavágás, mily meg-számlálhatatlan sokasága a fejszecsapásoknak volt szükséges ahhoz, hogy azokon a területeken, ame-lyeken a közelmúltban még a vízi szárnyasoknak ezrei tanyáztak, ott most aggódó szemek lessék, vajon minő termést fog hozni az elvetett mag, s vajon ad-e egyáltalán valamit. És elszorul a lelkem, ha arra gondolok, hogy ezek az aggódó, a sors mostohaságával küzdő emberek fajbeli magyarok!”

Mintegy három esztendeje [tehát valamikor 1908 táján – M. F.], hogy hangzatos ígéretek csábítására, az ármentesítésre szánt területen letelepedtek. A szomszédos megyékből vándo-roltak ide, miként ők mondják: „a magas kincstár biztatására, odahagyták szülőfalujukat, atyafi aikat, s összeszedve holmijukat, eljöttek új otthont alapítani”. Harmadik éve senyvedik a rögöt, amely ezalatt az idő alatt úgyszólván semmit sem termett a számukra. Az adót azon-ban – a „semminek is a felét” – a magas kincstár szigorúan bekövetelte, mert hát ők feles ha-szonbérbe bírták azt a néhány holdat, amely egy-egy családra jutott. Ám lassan szertefoszlik utolsó reményük is. Jogaikkal tisztában vannak, de pénzük nincs, mert fölemésztette a föld.

„Miként vegyék tehát föl a versenyt az itt lakó, és pénzzel bőven rendelkező német, szerb és román birtokosokkal, földmívelőkkel?” – tette fel a kérdést Osztrovszky József, akit az 500 magyar lelket számláló 120 család nevében három tagból álló „kis deputáció” keresett fel, vállalná ügyük képviseletét a minisztérium előtt is. 1911 novemberében azután fogadta is őket gróf Serényi Béla, m. kir. földmívelésügyi miniszter. A nincstelenek képviselői beadvá-nyukban kértek Kevevára község határában, kincstári területen, kedvezményes áron, vagy részlettörlesztésre egy-egy család részére, telepítésre kijelölt helyen, 800 négyszögölnyi

terüle-349 Pribis Ödön: A határőrvidék polgárosításának 40 éves évfordulójára. Kevevára, 1913. április 13. 1–2.

tet lakóháznak és kertnek. Kértek továbbá a megmunkálásra kijelölt területen 10 hold földet kedvezményes haszonbérbe, valamint további 10 hold olyan földet feles haszonbérbe, ahol kukoricát és kalászos gabonát is termelhetnek. Kértek a 120 magyar család gyermekeinek magyar iskolát, hiszen egy része a kicsinyeknek szerb nyelven kénytelen tanulni, nagyobbik hányada azonban egyáltalán nem jár iskolába. „Maholnap még imádkozni is elfelejtenek” – jegyezte meg a beszámoló készítője. – Az elszegényedett magyar betelepítettek nagy része már nem tud megélni a nagy szegénységben, s biztosat szeretnének tudni, mi lesz velük? Marad-hatnak-e, vagy menniük kell? Az elkeseredettek olyasmit is mondtak, hogy Magyarországon sincs már itthon a magyar, s csak mostoha, megtűrt gyermeke a hazájának. Akadnak olyanok is, akik az amerikai kivándorlást emlegetik. Osztrovszky József így fejezte be a beszámolóját:

„Vér a ti véretekből honfoglaló őseim, hús a te testedből édes nemzetem! S ti nagyok! Akik az állam kormányát tartjátok kezeitekben, hogyan, miképpen gondoljátok megvívni azokat az óriás csatákat, amelyek egy eljövendő, boldogabb Magyarországnak alapjait lesznek hivatva megépíteni, hogyha itt, a végeken senyvedő, szegény magyarokról megfeledkeztek?”³⁵⁰

Súlyos szavak, mélyükön földereng Magyarország eljövendő tragédiájának sötét árnyéka.

Berkes József katolikus káplán, hitoktató, 1912 telén népe tétlenségét-tehetetlenségét látva, visszafogott papi indulattal állapította meg, a kevevárai polgárnak egész télen nincs munkája, nincs dolga, életét a kocsmázás és az utcasarki nagygyűlések töltik ki. Ennek felszámolására a felelős hivataloknak a háziipar pártolása keretében haladék nélkül meg kellene szerveznie a helybéli parasztság téli foglalkoztatását. A gazdasági szakiskolai tanítói kulturális és közjóléti oktatás keretében a vessző- és gyékényfonás népszerűsítésével keresethez jutathatnák a legsze-gényebbeket.³⁵¹ Nem lenne példa nélküli a szegényparasztság fölkarolása, egy bácskai utazása során a szerző, a jó példák sorával találkozott:

„Felragyogott a szemem, amikor a Bácska végtelen rónáit megpillantottam. Robogott a vonat ve-lem, de a lelkem csendesen merengett el a zöldellő, gazdag mezőkön. […] a törtető kultúrát láttam büszkén elnyújtózni a magyar haza tejjel-mézzel folyó Kánaánján. Igen, a törtető kultúrát néztem, bámultam Bácska rónáin!”

Berkes József megjegyezte: döntő mértékben két elem alkotja az igazi kultúrát: a közigazgatás és a szellemi élet. Ebből eredően két mély bácskai gondolatot hozott magával Kevevárára. Az egyik a racionális gazdálkodás megszervezése, a másik a komasszáció gondolata. Ezek érvé-nyesülése nyomán „Bácska olybá fest, mint egy óriási város. Csak úgy tündökölnek a ragyogó tanyai fehér házak szerte az egész Duna–Tisza közén. Hogy mit tesz az, gazdasági majort bír-ni kinn a szűk községi telken kívül, azt legfőképpen a piciny telkű kevevárai gazdák tudnák megmondani.”³⁵²

Semmi kétség nem fér hozzá, Kevevára és az egész Al-Duna magyarságának zöme a XX. század első évtizedében mélységes-mély nyomorban tengette életét, egyre nagyobb lett azok száma, akik napról-napra éheztek. Ezen a kétségbeejtő helyzeten az sem változtatott, ha egy-egy családnak

eset-350 Osztrovszky József: Pusztulunk, veszünk. Kevevára, 1912. február 25. 1–2.

351 Berkes József: Utcasarkon. Kevevára, 1912. február 11. 1–2.

352 Berkes József: Bácskai gondolatok. Kevevára, 1912. április 7. 2.

leg akadt egy-két holdnyi kertje vagy földterülete. A Gazdakörök szervezése című cikk ismeretlen szerzője 1912 őszén, a betakarítás reménytelenségének a mélyére tekintve megállapította: Kevevára környékén, elkeseredett harc folyik a földekért, melyek ára ennek következtében az egekbe szökött.

A pénztelen magyar paraszt nem szállhat licitációs versenybe a gazdag szerb és német birtokosokkal.

Számára egyetlen lehetséges megoldás kínálkozik, ésszerűvé tenni a kertje és földje megművelését.

„A föld okszerű megművelésére van szükség” – állapították meg rendre a legkülönbözőbb hivatalok képviselői. „Népünk – nem ismervén a helyes befektetés módját, a gazdaság jövedelmének növe-lését, a könnyebb megélhetés feltételeit – az anyagi boldogulást egyedül a nagyobb földterületen való gazdálkodásban keresi”, holott kézenfekvőbb megoldás a racionális gazdálkodás. A gond az, hogy nincs olyan szervezet, amely a kisgazdák oktatásával foglalkozna, s megtanítaná őt pénze jö-vedelmező befektetésére. Célszerű lenne létrehozni olyan szervezeteket, amelyek fölvállalnák a helyi gazdák ügyeinek gyámolítását, s amelyek a gazdák érdekcsoportba történő szervezését is vállalnák.

Erre a feladatra a falusi gazdakörök lennének a legalkalmasabbak. Feladatuk lenne, hogy növeljék a gazdák szakértelmét, fejlesszék a gazdálkodásukat, aminek keretében serkentenék a háziipar fejlő-dését, segítenék termékeik értékesítését is.³⁵³

3.3. Társadalomépítés és polgárosodás