Idegen nyelvek és többnyelvűség

Mindamellett már a napló megkezdésekor – tehát emigrációs korszaka előtt – fontos szerepet játszott Márai Sándor életében az idegen nyelvek ismerete. Az 1943-as első naplót forgatva azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a kassai polgári családba született Márai számára a régió többnyelvűsége nyomán természetes volt a német, és a korszak polgári társadalmára jellemző igényesség következté-ben magától értetődő volt a francia nyelvtudás. Emellett ne feledkezzünk meg többéves németországi és franciaországi tartózkodásáról 1919 és 1928 között.

A Márait eleve jellemző többnyelvűséget csak erősíthette a fiatalkorában, saját maga által választott migráció.

A naplókban először francia és német nyelvű olvasmányokra találunk szá-mos explicit utalást. Ugyanakkor a beszéd, a szóbeli kommunikáció, kifeje-zőkészség tekintetében a feljegyzések némileg ellentmondásosak, főleg pár év múlva (amikor az írónak még több nyelvet kell használnia). Míg egy helyen kijelenti: „A francia és német élő, akadálytalan nyelv számomra” (1950: 162), egy zürichi rádiós felolvasás kapcsán azt állítja: „Most, mikor hangosan kell németül beszélnem, meggyőződöm róla, hogy nem tudok németül.” (1950:

77–78), a francia beszéd pedig „türhetően megy, csak utána – kétórás fran-cia akrobatamutatvány után – az összeesésig fáradt vagyok” – osztja meg az olvasóval (1948: 211).

A magyarországi politikai körülmények által kikényszerített emigráció első fontos állomása, Olaszország, új nyelvtanulási közeget jelentett számára. Márai

ekkor már 48 éves volt, tehát korai többnyelvűségével szemben itt kései nyelv-tanulásról van szó, ugyanakkor némiképp rá volt kényszerítve, hogy olaszul is megtanuljon. A mediterrán légkör és az olasz nép iránt érzett szimpátiája azonban ezt a nyomást minden bizonnyal enyhítette. Emigrációja után egy évvel, 1949-es naplójában még felkiált: „A nyelv, az idegen nyelv, ez az ösz-szeesküvés!” (1949: 429), majd megenyhül, és kicsit keserű humorral meséli:

„A nyelv, mindig ez a bizonytalanság. Azt hiszem, ezt mondottam olaszul:

»Ma a városban voltam.« De lehet, hogy ezt mondottam: »Ma az erődítésben valék.«” (1949: 433). Egy évvel később pedig már biztosabb nyelvtudásra és az olasz nyelv szépségére utal:

Az olasz nyelv az elmúlt két évben valahogy felnyílt számomra: rossz kiejtéssel és valószínűleg durva nyelvtani és szórendi hibákkal, de elég könnyen beszélem ezt a szép nyelvet, amely inkább ének, mint nyelv, dallama lényegesebb, mint a szintaxisa. Olaszul csaknem akadálytalanul olvasok. (1950: 162)

Érdekes tény, hogy az olasz nyelv szövegszerűen nem jelenik meg az 1943 és 1957 közötti naplókban,⁴ és az olasz szerzőket – például Pirandello darabjait – is franciául olvassa Márai: „Befejeztem Pirandello négy színdarabjának olvasását.

Six personnages, aztán Chacun sa vérité, Henri IV. és Comme ci, comme ça, vala-mennyi jó francia fordításban.” (1960: 291) – írja pár évvel később, Amerikában.

Az angol nyelvtanulást azonban már Olaszországban elkezdi, és ennek folya-mata követhető legjobban A Teljes naplóban. Az angol nyelv elsajátítása kényszer-ként jelent meg az író életében. Már jóval emigrációja előtt, az 1945-ös naplóban, amikor egyre inkább úgy érzi, kénytelen lesz „elmenni, a kéziratokkal és lehetőleg teljes angol nyelvtudással Nyugatra” (1945: 75) jól látszik, hogy egyik alapvető feltétele ennek a menekülésnek az angol nyelvtudás: „Ha (…) megtanulok e két évben angolul: akkor remélhetem, hogy kijutok ebből a robinsoniádából külföld-re. Itt nem köt többé semmi (…). El kell menni innen” (1945: 112). A következő évben egy egészen rövid bejegyzés – „Angol lecke a rádióban. Csak az utolsó szavakat hallom” (1946: 293) – arra enged következtetni, hogy ezeket az angol nyelvleckéket Márai követte a rádióban, és két év múlva, egészen pontosan 1948.

május 11-én (a bejegyzés fontosságát jelzi a dátum pontos megjelölése, ami ritka a naplókban), amikor „az angol rádió (…) bejelenti, hogy az Egyesült Államok kormánya felszólította a Szovjetunió kormányát, kezdjenek el tárgyalásokat minden, a két hatalom között felmerült ellentétes álláspont megvitatására” (1948:

138), Márai megjegyzi: „Két esztendeje, nappal és éjjel várom, hogy az angol rádió megszólaljon és bejelentse ezt a hírt” (1948: 152), amiből arra következtethetünk, hogy nemcsak hallgatta, de értette is az angol rádió adásait.

4 Második olaszországi emigrációja után ez majd változik: az 1970-es naplóban például már megjelennek az olasz kifejezések is.

1950-ben, bár még mindig Olaszországban van, az olasz Biblioteca Nazionale és a francia könyvtár mellett sokat jár az amerikai és az angol könyvtárakba is, s ez utóbbi kapcsán jegyzi le egyszer:

Délután az angol könyvtárban. (…) Az angol olvasás, ha az újságírás határán lebeg a szöveg, már megy valahogy: körülbelül minden harmadik szót értem, s a végén valahogy értem az egészet, amit olvastam… De ez a küzdelem az angol-lal, ötvenéves korban, meglehetősen reménytelen. (1950: 11)

Attól a pillanattól kezdve azonban, amikor hosszas habozás után végleg eldönti, hogy kivándorol(nak) Amerikába, a naplóbejegyzések szerint egészen ponto-san 1950. július 9-én: „Július 9. Elhatároztam, hogy kivándorlok Amerikába.”

(1950: 159), az angol nyelvtudás égetően szükségessé válik, s ezt a naplóbejegy-zések tökéletesen rögzítik. Erre utal nemcsak a bejegynaplóbejegy-zések tartalma, hanem a téma intenzitása (nyolc oldalon keresztül a napló állandóan visszatérő témája a nyelvtanulás):

Július 20. Néhány napja megint angolul tanulok: egyedül, könyvből, sok előző kísérlet, tanítók és kurzusok után. Ötvenéves koromban, a Posillipo tetején, az amerikai kivándorlás távlatában ez az angol nyelvtanulás igazán olyan, mint amikor a halálraítélt – kivégzés előtt, egyedül, cellájában –‚ gyorsan nekiül még angolul tanulni. (1950: 162)

Mindennap két-három óra angoltanulás, egyedül. Most, mikor leporolom angoltu-dásom szerény kelléktárát, meglepetéssel látom, hogy a sok tanulás, olvasgatás nem volt egészen hiábavaló; igazában többet és jobban tudok angolul, mint képzeltem.

Összerakom ezeket a töredékeket, de persze egy pillanatig sem képzelem, hogy más is lehet belőle, mint egyféle tolvajnyelv, melynek segítségével elügyeskedem az angol világban. (1950: 166)

Július 27. Az angol nyelv most, hogy minden erőmmel elmerültem benne, csaku-gyan elnyel, mint a hullámzó tenger. De azért tempózom, ahogy tudok, s megle-petéssel látom, hogy ez a nyelv most, mikor minden következménnyel birkózom vele, nem olyan idegen, mint képzeltem.

Végtelen gazdag, szeszélyes, kiszámíthatatlan. De nem olyan nehéz, mint az olasz, nem olyan bonyolult, mint a francia. És meglepően sok humora van ennek a nyelvnek. Belső, alkati humora. (1950: 166)

Néhány napja állandóan 36 fok hőség. (…) Ebben a hőségben (…) tanulok an-golul, s közbül – reggel és este – fürdöm a tengerben. Mindebben van valami fantasztikus, valószínűtlen. Délben a tuniszi rádiót hallgatom, s közbül – gondo-latban – iparkodom lefordítani angolra a speaker francia szövegét. Teljes Bábel, érzelmileg is. (1950: 166)

Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy tüzes nyelvek alakjában megszállt a Szent-lélek. Valószínűbb, hogy csak úgy szólalok meg angolul, ha egyszer megszólalok,

mint a Bálám szamara. De úgy érzem, nehezen, borzalmas kiejtéssel, minden különösebb igeragozási és deklinációs hibák nélkül meg tudok szólalni – csak a prepozíciók megfoghatatlanok –‚ s rövid idő előtt ez a lehetőség is elképzelhetet-len volt számomra. Azt hiszem, tudok annyira angolul, mint egy néger kazánfűtő.

Ezzel a tudással már el lehet indulni.

Ugyanakkor meglep, milyen sok a szavam – francia és latin szóemlékeim most nagylelkűen kisegítenek. A szavak rögzítésének egyetlen módja, hogy mondatokat fogalmazok. A hűtlen, röpködő szó, amely addig egyetlen agysejtben sem tudott megragadni, a szintaxis légypapírján aztán rögződik. (1950: 166–167)

Állandósult 36-39 fok napok óta. Mindennap 3-4 órát tanulok angolul, egyedül.

Keveset olvasok. (…) Ebben a hőségben csak létezni lehet; s angolul tanulni.

(1950: 168)

Az angol nyelvtant most már egészen tisztán látom és tudom, csak a rendhagyó igék többségét kell bemagolni... Az igeragozás és a deklináció az a két szög, amire lassan felaggatom franciából és eredeti angolból összeszabdalt szókincsemet.

(1950: 169)

Hamarosan utal angol nyelvű olvasmányokra is:

Szeptember 7. Olvasmány, Conrad: Nostromo (németül) és Faulkner, gyűjtemé-nyes kiadása az elbeszéléseknek (angolul). (1950: 192)

Szeptember 8. Az amerikai könyvtárban. Az utolsó három hónap megfeszített, magányos angoltanulásának eredményei mutatkoznak: ha szótárral is, de akadály nélkül és kihagyások nélkül tudok most angolul olvasni. Nem hiszem, hogy bármi elvész így számomra a szöveg értelméből. (1950: 193)

Figyelemre méltó, hogy bár Márai nem sűrűn és nem következetesen látta el pontos dátummal a bejegyzéseket, ebben az esetben egészen pontosan megha-tározható, hogy az 1950. július 20. és szeptember 8. közé eső időszakban nem csupán intenzíven foglalkozott az angoltanulással, hanem ezt részletesen le is jegyezte naplójában. Novemberben és decemberben már Huxleyt és Faulknert olvas angolul, bár ez utóbbinak egyetlen szavát sem érti, és minden pillanatban a szótárt kényszerül lapozgatni (1950: 241). Valószínűleg ez az intenzív tanulás (melyet csak fokoz az amerikai kivándorlás kapcsán érzett nyugtalanság) vezet oda, hogy többnyelvűségének állapotát ekkor így írja le:

A nyelvi Bábel, amelyben élek – olasz, német, angol, francia, magyar beszéd és olvasmány, ahogy a nap hozza –‚ lassan kezd átalakulni öntudatomban egyféle halandzsává. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom, és franciául vagy angolul fejezem be, ahogy tudom. (1951: 241)

A következő, 1951-es évben továbbra is intenzíven leköti az angoltanulás.

A British Council angoltanfolyamára jár, mindennap tanul, ezt kiegészíti angol nyelvű olvasmányokkal, és elmondja, hogy beszélni még nem tud, de már megesik, hogy angolul gondolkozik. „A gondolat számára nem probléma a ki-ejtés” (1951: 303) – mondja némi humorral. A nyelvtanulásra vonatkozó be-jegyzések a későbbi naplókban egyáltalán nem relevánsak. Az angol nyelv lassan megszokott, természetes közeggé válik Márai Sándor számára. Ekkor vállalkozik arra, hogy az angol és a magyar nyelvet összehasonlítsa:

A magyar nyelvben a szavaknak nincs nemük – a névelő neutrális. Ez hiba.

A nyelvi – tehát emberi – fejlődés során a nagy nyelvek mindig nemekkel külön-böztetik és értékelik a fogalmakat. A magyarban és az angolban nincs grammatikai nem. Szép nyelv mind a kettő, de ez a nyelvi hiányosság elmond valamit a két nép karakteréről. (1953: 419)

Milyen szegényes ez az óriási angol nyelv, hétszázezer szavával, hordalékeleme-ivel, három konjugációs idejével, primitív szintaxisával. Mennyivel gazdagabb, szellemibb a magyar! (1954: 27)

Nem állíthatjuk azonban azt, hogy Máraiban soha nem merült fel az írói többnyelvűség gondolata. Néha vállalkozik arra, hogy saját maga fordít-sa műveit németre, majd – nevelt fia, János közreműködésével – angolra.

A végső döntése azonban mindig az, hogy inkább ír a fiókjának, de a magyar nyelvhez hűséges marad:

Január 2. Green is arról panaszkodik Amerikában, a háborús évek végén, hogy nem lehet a „fióknak dolgozni” – az írónak kell a tudat, hogy rögtön van kiadója, közönsége, visszahangja. S ezt olyan író panaszolja, aki végül is „világnév”, s hozzá még kétnyelvű író, egyformán tud angolul és franciául… Mit szólhatok én, amikor ezt a panaszt olvasom? Semmit. Írok tovább, a fiókomnak, magyarul. (1950: 7) Nem engedem, hogy ez az élethelyzet – kiszakítva a magyar nyelvből, vissz-hangtalanul – megtörje az életem munkáját. Ha a fióknak, ha egy embernek, de folytatom. (1955: 299)

Érdekes módon, bár a spanyol nyelvet nem sorolhatjuk a Márai által beszélt nyelvek közé – csak egy rövid utalás található egy későbbi, 1960-as napló-bejegyzésben arról, hogy elkezd spanyolul tanulni (1960: 332) –, nyelvi vi-lágának elemzésekor érdemes megemlíteni egy spanyol gondolkodó, José Ortega y Gasset hatását Márai Sándorra, épp a nyelvvesztés, a nyelvválság kapcsán. Bár Fried István (Fried, 2007: 169–183) foglalkozott Márai és a spa-nyol világ kapcsolatával, különös tekintettel Ortega hatásával Máraira, Czetter Ibolya az, aki megállapítja, hogy Márai nyelvkoncepciójának – Wilhelm von Humboldt, Ludwig Wittgenstein, illetve Kosztolányi Dezső mellett – egyik

legkiemelkedőbb „tápláló forrása” volt Ortega (Czetter, 2002: 10). Czetter Ibolya megállapítása szerint

foglalkoztak ugyanis a nyelv és a gondolkodás viszonyával (…). Gondolkodá-son nemcsak következtetési, problémamegoldási folyamatokat, fogalomalkotó, absztrakciós készséget értettek, hanem inkább gondolkodásmódot, életformát, világképet, amelybe minden kogníció és a nem racionális aspektusok is, mint például az érzetek, érzések stb., sőt még a hallgatás, a hallgatag tevékenység is szükségszerűen beletartozik. (Czetter, 2002: 11)

Valóban, amikor Márai (valószínűleg német nyelven) Ortega traktátumát olvassa “a hallgatásról e nagy brahmannról” (1947: 134), éppen a hallgatást emeli ki (s ez, mint láttuk, érinti a nyelvekhez való hozzáállását is):

Talán így lehetne, bicskaheggyel vagy tollheggyel, tovább faragni az ortegai ötletet:

az életet nemcsak átbeszéljük és átcselekedjük, hanem át-is-hallgatjuk. A hallgatás is cselekmény, mint a beszéd vagy a tett. Az igazi hallgatás – amikor valamiről hallgatunk s végül amikor a legfőbbről, a világról szerzett zsiger-öntudatunkról hallgatunk – legalább úgy világalakító cselekedet, mint a tett. Persze nem elég hallgatni. Tudni is kell, halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatunk. S közbül lehet beszélni is. (1947: 134–135)

A magyar nyelven történő írás és a hallgatás mellett azonban mindig felmerül az idegen nyelvre fordítások lehetősége, mert művei megjelentetése a külön-böző idegen nyelveken már csak anyagi szempontból is egyre fontosabbá válik Márai számára. Ennek ellenére megfigyelhető bizonyos ingadozás. Először csak magyarul szeretne megjelenni, a magyarul olvasóknak írni, foglalkoztatják a külföldön megjelenő magyar emigrációs lapok, a különböző írások publiká-ciója, egy magyar kiadó létrehozása külföldön stb. Az idő múlásával azonban nagyrészt a külföldön megjelent fordítások jogdíjából tudna megélni, és ebből tudná eltartani családját is. Az 1949-es naplóban egyre elkeseredettebben panaszkodik a külföldi kiadók megbízhatatlansága miatt, akik őt egyenesen átverik, meglopják, főleg „a hamburgi Tóth” (Márai német nyelvű kiadójának, a Toth Verlagnak a tulajdonosa), de a finnek, a svédek, a norvégok, a hollan-dok, az olaszok, és a spanyolok is. Márai többször említi azt a jelenséget is, hogy a kiadók részéről egyfajta diszkrimináció nyilvánul meg a magyar írókkal szemben. Mégsem adja fel. 1949-ben még meg is rendel – saját költségére, egy fordítást – a „Polgár vallomásai kéziratát” fordíttatja le németre, és döntését így indolkolja: „A jövőben így kell dolgoznom, mert a magyar nyelvből nem tudok másképp kitörni” (1949: 107). Ugyanebben az időszakban kezd el arra törekedni, hogy a külföldi olvasók számára átalakítsa műveit: kihúz belőlük olyan részleteket, melyek a külföldi olvasók számára nem érdekesek, vagy

egyenesen rossz képet adnának a magyarságról. Hogy mennyire bízik a for-dításokban? Sokszor szkeptikus:

Mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk, fordítók kezében, mások kép-zeletében? Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember az emberhez fordul? (1943: 27)

Az emigráns zenész, festő végül is nemzetközi nyelven beszélnek a világhoz. De az író örökké csak érthetetlen nyelvén beszél, hasztalan fordítják le. (1949: 181) Néhol a fordítást önmagában értékeli, de az idegen olvasókra tett hatásban kételkedik:

A mai postával megkaptam „A féltékenyek” spanyol kiadásának két példányát.

A borítólap kissé csiricsáré, de a papír és a nyomás szép, s a fordítás, úgy hallom, jó. A könyv néhány hét előtt jelent meg, és nem tudom elképzelni, hogyan hat majd ez a regény a spanyol olvasóra, mit értenek meg a jelbeszédből. A fordítás a teljes szöveget adja vissza, nem hagytak ki semmit. (1950: 20)

Az 1949-es év talán az az év, amikor legtöbbet foglalkozik a különböző idegen nyelvű – holland, dán, német, olasz stb. – kiadásokkal, s ugyanakkor minden gondolatára rányomja bélyegét a (részben anyagi) bizonytalanság – „a jövőt sűrű, sötét fátylak borítják” (1949: 177) – és a pesszimizmus, miközben legbelül próbál erős maradni. Miután azonban a „Polgár vallomása” német kéziratát lemondó levéllel kapja vissza a német kiadótól, végképp arra a következtetésre jut, hogy:

Idegen olvasók, kiadók kegyét és ízlését kiszolgálni, ez az öngyilkosság egyik rossz fajtája. Hazai, magyar olvasók nélkül a süket semmibe írni: ez is öngyilkosság.

(1949: 260)

Nem tudok, nem is akarok szakítani a magyarsággal, őrület és öngyilkosság még a gondolat is! De néha megcsap a messziből az az áporodott erkölcsi hullabűz, amely a magyar társadalom szellemi teteméből felpárolog, hazulról, vagy itt idegenben.

(…) Mindezzel nem lehet közösséget vállalni. Egyedül kell maradni, egyedül a magyar nyelvvel, Károlival, Pázmánnyal, Vörösmartyval, Arannyal, Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval... Egyedül, halálig. (1949: 419)