Idegen nyelvek a szövegben és intertextualitás

Annak ellenére, hogy a naplókat magyarul írja, idegen nyelvű szavak és idézetek már a Teljes napló első kötetében is megjelennek, ezek száma, hosszúsága és jellege azonban az évek múlásával változik. Az első években csupán rövidebb francia és német szövegeket találunk, ezek mellé lassan felsorakoznak az egyre

gyakoribb és egyre hosszabb angol nyelvű idézetek (majd a későbbi időszakban olasz szavak is).

Az angol nyelvű szövegrészek vizsgálata különösen figyelemre méltó. Egészen pontosan 1952-ben, New Yorkba költözésének évében jelennek meg a szöveg-ben az angol mondatok ill. szövegrészek, melyekből néhányat idézek:

Délelőtt az Inmigration Office-ban, ahol átvesszük a First Papert. (1953: 133) Délelőtt a városban, a Second Avenue-n. Ez a magyar utcasor; az üzletek táblája néhol magyar nyelvű. Paprikás Weisz s a többiek. Magyar hentes, cukrász. Ez a miniatűr magyar gettó rendkívül szomorú. Lehet, hogy végül ez marad meg Magyarországból? (1953: 134)

A Voice of America magyar osztályán (…) egyik napról a másikra kilenc hivatal-nokot, újságírót bocsátottak el. (1953: 291)

A fenti példákban tulajdonképpen kódváltás történik, melyet néhány kifejezés képvisel a magyar mondatok szerkezetébe integrálódva. A függőségi viszo-nyokat az angol kifejezéseken magyar ragok jelölik (l. Inmigration Office-ban, First Papert stb.). A jelenséget az motiválja, hogy a nyelvileg „idegen elemek”

hozzáférhetővé teszik a jelölt dolgok „idegenségét”, a magyartól különböző téri-kulturális beágyazottságát. A példákban utcanevek, intézmények, egy konkrét hivatali nyomtatvány megnevezéséről van szó. A First Paper és a Voice of America esetében Márai tipográfiai eszközökkel is elkülöníti ezeket a magyar szövegkörnyezettől, megoldásával a reflektáltságot hangsúlyozza, megerősítve ezzel a magyar fordítás elvetésének szándékosságát.

A későbbi naplókban megjelenik az úgynevezett „nyelvi lapszus” esete is, amikor Márai egy magyar kifejezés helyett angol szavakat használ, egy lexikális rést próbál a kódváltással pótolni (mintha ez kézenfekvőbb lenne egy-egy gondolata kifejezésére, mint a magyar megfelelő). Ne feledjük el azonban, hogy a kódváltásnak ezek a példái tudatos választás, döntés eredményei Márai esetében. A tudatosság mindig feltételezhető a kifejezések megválasztására gondosan ügyelő írónál. Több esetben pontosan az a célja, hogy angol nyelvű (amerikai) tartalmakat beidézzen, rájuk irányítsa a figyelmet. Ezt figyelhetjük meg az 1957-es napló bejegyzéseiben, ahol szembetűnő, hogy az író teljes ter-mészetességgel illeszt angol nyelvű kifejezéseket és idézetet a magyar nyelvű szövegbe. Néhány példa:

Wait a minute. (1957: 77)

… előzőleg egy évtizeden át ígérték, hogy these people can count on us. (1957: 86) November 9. Gyilasz: The New Class. Bevezetőben az örök nosztalgikus mondat:

It consider it superfluous to criticize Communism as an idea... It would be wrong

to criticize these basic ideas, as well as vain and foolish. Kilenc éven át valósította meg a gyakorlatban a „basic idea”-kat. Most Tito börtönében ül, mert a con-temporary communism nem tetszett neki. Mindig, örökké ugyanaz a hazugság, mindenütt. (1957: 87)

Ezekben az esetekben a kódváltás motivációja az előbbiektől eltérő. Az angol nyelvű szövegrészek idézetek, akkor jelennek meg, amikor Márai bizonyos eseményekről nem magyarul, hanem más személyektől, más nyelven értesült.

A kódváltás tehát a perspektiválás eszköze, jelzi, hogy az információ mástól (nem a megnyilatkozó szubjektumtól) származik. A perspektiválásnak ez a módja az idézés pontosságát, hitelességét szolgálja. Feltétlenül hozzá kell tennünk mindehhez, hogy az angol nyelvű beékelések száma 1957-re sem nő nagy mértékben, és mintha még arra is figyelne az író, hogy közben más nyelvek (főleg a francia) is ugyanígy megjelenjenek a szövegben.

A fenti példák ellenére azt is meg kell állapítanunk, hogy a naplóban ta-lálható idegen nyelvű szövegrészletek nagyrészt irodalmi idézetek. Ha élete nem kényszerítette volna rá, hogy az idegen nyelvek a kommunikáció szem-pontjából is alapvetőek legyenek számára, akkor is mindig érdekelték volna az idegen nyelvű irodalmak, hiszen számára a műveltség, a kulturális tartal-mak megismerése végtelenül fontos volt. Szekér Endre már megállapította, hogy „az irodalom vonzotta és vonzza legjobban Márait. Ha összeszámolnánk a különböző témák szerint a Napló sorait: végül azt állapíthatnánk meg, hogy legtöbbet, legszívesebben mindig az írókkal foglalkozott” (Szekér, 2010: 59), de maga Márai is említi ezt naplójában, amikor Henry James naplóját olvasva pont azt hiányolja, hogy

egyetlen bejegyzés sincsen a könyvben olvasmányokról – holott talán mégis ezek az igazi „találkozások”, legalábbis írók számára, a könyvek, az, ami „érdekes”

a könyvekben – mindig érdekesebb, mint amit Londonban vagy Rómában va-csora közben egy bárónő fecsegett... De James soha nem beszél olvasmányai-ról, mintha soha nem kapott volna ösztönzést, ötletet, „témát” az irodalomtól, a könyvektől... (1962: 217)

Mindezt azzal egészíteném ki, hogy nem csupán beszél olvasmányairól, elemzi és kommentálja más szerzők gondolatait, hanem sokszor szövegszerűen is szívesen idézi őket. A Teljes napló egyik kezdettől fogva leglényegesebb eleme az intertextualitás. Az író olvasmánylistája igen széleskörű, és bár sokszor előkészületeket is jelent az éppen akkor készülő mű megírásához, egyben képet ad Márai kedvenceiről, akiket – mint hangsúlyozza – többször újra és újra elolvas. Ilyenek például Shakespeare, Thomas Mann és Goethe, vagy a francia irodalom számos neves alkotója, mint például Stendhal, Malraux, Mauriac. A külföldi írók fontos világirodalmi referenciák, ezáltal próbál az

ideák mentén kapcsolódni más gondolkodókhoz, a világirodalomhoz (nem irodalmi szövegek esetében pedig a világtörténelemhez). A naplókban megjele-nő intertextualitás szorosan kapcsolódik azonban a többnyelvűség kérdéséhez is. Az első pillanatoktól kezdve láthatjuk, hogy Márai kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy milyen nyelven olvas. Amikor olvasmányai francia és német nyelvűek, sokszor eredeti nyelven olvassa a szövegeket, az angol nyelvű irodalmak esetében pedig előbb kitér a fordításokra (például Shakespeare kap-csán), idővel pedig az eredeti angol szövegeket forgatja. Ugyanakkor ott vannak a magyar nyelv megőrzése szempontjából legfontosabb, állandóan visszatérő olvasmányai, a magyar irodalom nagy alakjai, akikbe első naplókötetétől az utolsóig (s itt most az 1984–1989 közötti időszakban, közvetlenül haláláig lejegyzett kötetekre is utalok) mindvégig kapaszkodik. Legfőbb támasza Arany János, akit – mint a naplóbejegyzések konkrétan is bizonyítják – önkéntes száműzetése során úgy olvas, mint a Bibliát: rendszeresen, minden reggel, és szinte azonos áhítattal. A magyar írók művei nemcsak mint irodalmi érték jelentenek sokat Márai Sándor számára, hanem a hazához való legszorosabb kötődés kifejezőeszközét, magát a magyar nyelvet jelképezik számára, és nagy hatással vannak a magyar nyelvvel való kapcsolatára, nyelvhasználatára. Újra és újra visszatér Arany János, Krúdy Gyula, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső műveihez, még azokban a pillanatokban is, amikor más irodalmat már nem volna kedve olvasni.

Végül csak röviden szeretnék utalni arra, hogy a naplókban említett művek az irodalmi műfajok szempontjából is érdekes információkkal szolgálnak.

Márai a naplóírás megkezdése pillanatától kezdve folyamatosan olvasott napló jellegű írásokat (a számtalan, konkrétan említett naplóíró közül talán a leg-fontosabbak André Gide és Julien Green), és több alkalommal elmélkedett a különböző önéletrajzi műfajok (naplók, levelek) sajátosságairól. Rendkí-vül fontosnak tartotta az őszinteséget, különösen érdekelte, hogy megismerje a napló mögött rejtőző embert, hogy párhuzamot találván az olvasott író és saját sorsa között megértse saját magát (hogyan érez és gondolkodik például egy másik emigráns író, aki szintén éveket töltött Amerikában), végső soron, ahogyan még a naplók egyik első kötetében összefoglalja:

Mi célja egy írói naplónak? Időrendben számot adni az eseményekről, a külvi-lágról? Ezt a feladatot az újságok fürgébben és alaposabban elvégzik. Beszámolni önmagunkról, arról, amit bennünk tükröz a világ? Közelebb kerülni a naplón át önmagunkhoz? Ez lenne igazi értelme. (1945: 260–261)

Márai műfajokról szóló gondolatai érdekes módon tükrözik az emigrációban élő író és ember útkeresését. 1957-ben íródott naplójában például azt tapasz-taljuk, hogy elmélkedik a versről (elsősorban a rím sajátosságairól) és főleg

a drámai dialógusról, mely 1957-ben „az egyetlen lehetséges irodalmi mű-faj”-nak tűnik számára (1957: 68), és ez arra készteti, hogy átírja erre a műfajra korábbi műveit. Ez az átírás is útkeresés, de már irodalmi jellegű.

Egy olyan emigráns író irodalmi útkeresése, akinél – mint láthattuk – min-dennek elengedhetetlen feltétele a magyar nyelv volt. Születésétől fogva adott volt számára a többnyelvűség, később arra kényszerült, hogy élete nagyobb részét idegen nyelvi (és kulturális) közegben töltse, s közben érdeklődése és műveltségre való törekvése is arra vezette, hogy mindvégig foglalkozzon

„idegen” nyelvekkel, valamint az ezekhez köthető irodalommal, kultúrával és történelemmel. Naplóbejegyzéseiből kimutatható viszonyulása saját nyelvi tevékenységéhez, más nyelvekhez és beszélőkhöz, más kultúrákhoz, és főleg, hogy – mindennek ellenére – milyen tudatosan tartott ki a magyar nyelv mel-lett: hogy többnyelvűsége ellenére hogyan maradt mégis egynyelvű magyar író.