Forray R. Katalin
Az idő múlásának mind az észlelése, mind az értékelése kultúránként változik. A mo-dern nyugati társadalomban az idő nagyon becsesnek tűnik, mert lineárisan van meg-szervezve: ha tervünk van, ha valamely cél felé törünk, rosszul tűrjük, ha megszakítják tevékenységünket. Márpedig az előrelátás, a tervezés, a jutalom elhalasztásához való alkalmazkodás mind olyan magatartások vagy az azokat formáló attitűdök, amelyek az időnek a mi kultúránk szerinti értékelésén, érzékelésén és strukturálásán alapulnak.
Vekkerrel ébredünk, nézzük az órát, nehogy elkéssünk, sietünk, hogy mindent elvé-gezhessünk, amit tervbe vettünk, s a jól végzett munka jutalmával fekszünk le, lehető-leg időben, hogy eleget tudjunk aludni. Hétvégeken, szabadság idején aztán szabad kikapcsolnunk az ébresztést, letenni a karórát, és hajnalig fennmaradni vagy éppen aludni egész nap. Az ekként strukturált időt a munkavégzés dominálja. A munkanélkü-liségnek éppen az a legnagyobb veszélye, hogy az érintett kiszakad magatartását, sőt az egész személyiségét formáló időkeretek közül, elveszti orientációját, széthullik.
Vannak azonban olyan kultúrák, kulturális csoportok, ahol az időérzékelésre és idő-gazdálkodásra nem ez a struktúra a jellemző. Vonzó a gondolat, hogy ezekről a csopor-tokról Bourdieu nyomán mint olyan térben is elkülönült egységekről – régiókról és az ő értelmezése szerint etnikumokról – beszéljünk, amelyek különbözőségét és egyedi-ségét nem a tér alakítja (alakította) ki, hanem az idő, a történelem. A területinek is ne-vezhető gondolkodásmód hajlik arra, hogy rangsorba állítsa gondolkodása tárgyait, a különböző kultúrákat – régiókat és a régiók népét, az egyes etnikumokat – a fejlettség történetileg elért foka szerint. Különösen hangsúlyos a rangsor léte azért, mert éppen-séggel az időről van szó. Azaz arról, hogy az eddig elért fejlettségi szintet meghaladva a csoport majd elér egy továbbit és még egy továbbit, míg el nem érkezik a mi modern szintünkre – amelyhez képest „még csak” valamely alacsonyabb szinten időz. Ez az evolucionizmus nem Bourdieu jellemzője, bár az előny–hátrány, megfosztottság és annak korrekciója értelmezhető a fejlődés magasabb szintjéért folytatott versenyként, mindenesetre szemben áll a multikulturalizmus alapértékével, a kulturális relativiz-mussal.2
Nem állítom, hogy a tradicionalizmus–modernizmus aspektus, amelyet a következők-ben alkalmazok, teljesen szemkövetkezők-ben állna a kultúrák evolucionista felfogásával. Szeret-ném azonban hangsúlyozni, hogy ezekkel a fogalmakkal nem a fejlődés időbeliségét szeretném kifejezni, inkább eltérő fejlődési utakat, amelyek térben és időben találkoz-nak.
102
Több teória létezik annak magyarázatára, hogyan maradhattak fönn nemcsak tradicio-nálisnak, de egyenesen archaikusnak tűnő kultúrák a modern Európában. A tradicioná-lis kultúrák közé tartozik a cigány kultúra is. Nem szeretnék itt bonyolult elméleti fej-tegetéseket idézni e kultúra mibenlétéről, ehelyett mindennapi kutatási tapasztalatokra hivatkozom. Ha a cigányként definiált csoportot vizsgáljuk, nagy hasonlóság mutatko-zik Európa vagy az euro-atlanti civilizáció bármely országát választva a tapasztalat-gyűjtés színhelyéül. Magatartásában, életstílusában, megjelenésében a környező, do-mináns vagy többségi társadalmaktól különböző, egymáshoz azonban hasonló közös-ségekre gondolunk.
Nyilván nem valamennyi „etnikai cigány” vagy roma egyéni magatartásáról van itt szó, hanem egyes, hagyományaikhoz ragaszkodó közösségeikről. Amikor életmódjuk-ról, időgazdálkodásukról és perspektíváikról esik szó, ma már valójában senki sem gondolja, hogy úgy kellene beilleszkedniük a társadalmi munkamegosztásba, ahogyan térségünkben az államszocializmus a nyolcvanas évek végéig megkísérelte: a formális iskolai végzettséghez, illetve annak hiányához alkalmazkodva ipari segédmunkásként, betanított munkásként. A rendszerváltás és a tervirányításos gazdaság összeomlása maga alá temette ezeket a kezdeményezéseket mindegyik volt szocialista országban. A
„mi lett volna, ha ...” kérdése itt nem olyan rossz kérdés, más vonatkozásban: a jóléti országokban élő cigányság példája azt mutatja, hogy e közösségek legfeljebb átmeneti-leg, kényszermegoldásként engedik tagjaikat az ipari vagy ipari jellegű termelésben beosztottként dolgozni.
Ipari forradalom és kapitalizmus
Történetileg az „időgazdálkodás”, az „időtakarékosság” az ipari munkával alakult ki.
„Az ipari munkával érdekházasságra lépett puritanizmus” – ahogyan Thompson szel-lemes tanulmányában fogalmaz – tanította az embereket az idő új értékelésére, kisgye-rekkoruktól arra oktatva őket, hogy minden nappali órát munkával töltsenek, és hogy az idő pénz.3 Az új értékrend és az új magatartásformák elterjedése nyomán nemzetek sora emelkedett ki a szélsőséges nyomorból.
Az időtakarékosságra való rászorítás fő eszköze az ipari üzem, az ipari termelés szük-ségleteihez és racionalitásához alkalmazkodó időbeosztás, fegyelem. Ehhez a – főleg protestáns – moralisták szolgáltatták az ideológiát, amint azt Max Webertől is jól tud-juk.
Ennek a szocializációnak még egy kiemelkedő fontosságú intézmény állt a szolgálatá-ban: ez az iskola. Már a 18. század végén születtek olyan művek, amelyek az iskolát úgy mutatták be és értékelték, hogy neki köszönhető a kisgyermekek munkához szok-tatása 6-7 éves korban; az iskola, az iskolamesterek feladata, hogy rendszerességre, fegyelemre és pontosságra nevelje a gyermekeket. Azaz az iskola ebben a vonatkozás-ban nem mint az ismeretek, a kultúra átörökítésének intézménye nyer fontosságot, ha-nem szocializációs – pedagógiai kifejezéssel: nevelési – jelentősége a hangsúlyos.
103
Az előbb csak külső kényszerként megjelenő időnyomás a szocializáció során belsővé válik, a személyiség része lesz. Ez egyénileg persze néhány év alatt lezajlik, de törté-nelmileg hosszú folyamat eredménye. Thompson a folyamat kezdetét valahol az óra, illetve a zsebóra, majd karóra feltalálásával és terjedésével jelzi. A folyamat csúcspont-ját jellemző módon az Újvilágban éri el: feltalálták a bélyegzőórát, időelemzési vizsgá-latokat végeztek stb.
Mindez természetesen súlyos külső és belső konfliktusok során teljesedett ki, amelyek a fejlett világban is jószerivel napjainkig tartottak. Eredményeként különvált a munka-idő és a szabadidő, a munka helye elkülönült a család lakóhelyétől, a munkára való szocializálás (iskolázás, képzés) időben és térben is elkülönült a személyiség egyéb vonásainak fejlesztésétől, a személyiség kibontakozásának szabadsága önálló fontos-ságot nyert, a verseny háttérbe szorította a közösségi értékeket, sőt a családot is, és így tovább.
A kötött munkaidő, a szabadidő, a rendes évi szabadság – és a rendes munkaviszony alapján különböző jogcímen járó szabadságok is ilyenek – e folyamat termékei, bár más oldalról hosszú harcok árán született jogosítványok. A munkanélküliség – a kötött munkaviszony, illetve az ilyen munkaviszonyokat kínáló munkahelyek hiánya – a megfosztottság, az idő által strukturált magatartások diszfunkcionalitását okozza, innen a személyiség egészét megrázó hatása.
E folyamat eredményei az ipari forradalom „darálóján” átment nemzedékek utódaiként mi magunk vagyunk.
Az idő és tér a cigány gyermekek tradicionális szocializációjában
Azok a kultúrák, etnikumok, amelyek nem mentek át az ipari forradalom eme daráló-ján, hagyományos időrendet és időszemléletet hordoznak. A tradicionális cigány/roma közösségek időfogalma is ilyen.
A kulturális konfliktus a modern társadalmi szervezet győzelmével oldódik meg, va-gyis az archaikus vagy csak tradicionális kultúrák háttérbe szorulnak, néprajzi érdekes-séggé válnak. A problémát súlyosbítja, hogy a két fél egyike sincsen tisztában a má-sikkal, tévesen értelmezi a jelenségeket, faji–etnikai konfliktust él át kulturális sajátos-ságok eltérése helyett. Nézzük ezt meg közelebbről!
A 19. századi romantika cigány-képe a szabadságot hangsúlyozta nem teljesen alap nélkül. A szabadság a mai cigányok életszervezésének is hangsúlyozott értéke. Ezzel állítja önmagát szembe a roma az időnyomás alatt szenvedő gádzsóval – végezzen az illető hagyományos paraszti vagy modernebb ipari munkát. A gádzsót is, a gádzsó-munkát végző romát is élhetetlennek, kevéssé intelligensnek, szánalomra méltónak tartják.
A hátrányos helyzet a neveléstudományban, illetve az oktatáspolitikában megfosztott-ságot jelent – ebben az értelemben használta a fogalmat már Kozma Tamás is a
Hátrá-104
nyos helyzet című alapművében. Ebben az esetben nem „hátrányos helyzetről” van szó, hanem az élet szervezésének eltérő mintázatáról.4 (Eredménye azonban az iskolai si-kertelenség lehet, amely nem a kedvezőtlen egyéni adottságokra, hanem az iskolázás szempontjából kedvezőtlen társadalmi feltételekre vezethető vissza – tehát mégis csak a „hátrányos helyzet” fogalmánál tartunk.)
Aprónak tűnő, de jelentős különbségek az alábbiak. A cigány család és közösség a gyermeknek nagy mozgásteret – fizikai szabadságot – ad a közösség lakóhelyén. Azaz a gyerekeket a család akkor tudja biztonságban, ha a közösség felügyelte térben mo-zog, bármilyen szabadon mozogjon is ott. A közösség felfogása szerint nincs bizton-ságban a gyermek akkor sem, ha a lakásba van bezárva. A lakótelepen lődörgő cigány gyerekeket látva a nem cigány szemlélő talán hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy a cigányok nem törődnek a gyerekeikkel, hiszen „kizárják őket a lakásból”. A roma szemlélő viszont a nem cigány gyermekek hiányát a szabad tereken úgy értelme-zi, hogy a gádzsó családok nem törődnek gyermekeikkel, hiszen „bezárják őket a la-kásba”. Egy másik példával illusztrálva az értékütközést, a cigány kisgyereknek „min-den meg van engedve”, mindent kipróbálhat, ezért hogy ne essen baja, a család vala-melyik tagja állandóan vigyáz rá: azaz egy megbízható, felelős személy fizikai jelenlé-te nélkülözhejelenlé-tetlennek látszik a kisgyermek mellett. Számukra a gádzsó család szere-tetlen és óvatlan, mikor megbízható felügyelete nélkül engedi el például kisgyermekét iskolai kirándulásra, ahol nincsen jelen a család megbízható tagja. Lehet, hogy ez a személy maga is gyermek, ám a közösség tagja, akire – életkorától függetlenül rá lehet bízni kistestvére felügyeletét. Fontos és sokak által leírt jellemző az azonnali szükség-let-kielégítés, az azonnali jutalom, illetve büntetés – a kultúránkban elsajátítható kés-leltetés a tervezés, az előrelátás alapja. Az éhes, síró csecsemő a hagyományok szerint a cigány anya szégyene, mert csak a gádzsókra jellemző, hogy sírni engedik éhes
ki-105
csinyüket. Ilyen viselkedésbeli, mentális sajátosságokat írt le például Formoso fran-ciaországi cigány közösségekben,5 de ettől függetlenül hasonló megfigyeléseket tet-tünk magunk is cigány közösségek életmódját és gyermeknevelési szokásait tanul-mányozva.
A cigány közösségek hagyományos vagy modern „kultúra-specifikus” munka jellegű tevékenységei kis mértékben igénylik az idővel való pontos és takarékos gazdálkodást.
A kereskedelmi tevékenységek (pl. használtcikk kereskedelem, házalás, ló-kereskedés, saját maguk által készített vagy – újabban – vásárolt tárgyak eladása) egyik lényeges eleme a szabad időgazdálkodás: valamikor délelőtt el kell indulni, és estére hazaérni. E tekintetben nagyobb szabadságot élveznek a hagyományos paraszti életmódnál, hiszen a cigány közösségeket alapvető tevékenységeik gyakorlásában nem kötik a természet törvényei, sem pedig azok a felelősségek nem terhelik, amelyek a paraszti munka vele-járói (pl. föld előkészítése, vetés, aratás, az állatok ellátása stb.) A gyűjtögetés (pl.
gyógynövény, színesfém) vagy a kéregetés sem igényel takarékosan felhasznált időt.
Természetesen van időkorlát és szabályozott idő ebben a tevékenységben is – az egyes tevékenységelemek egymásutánisága, alkalmazkodás a partner időstruktúrájához és így tovább –, azonban a korlátok nem nagyon kemények, alapegységei nem a percek, ha-nem legfeljebb az órák, még inkább a napszakok.
Nem egyéb puszta félreértésnél, hogy „a cigányok nem dolgoznak”, legfeljebb nem abban az időben és térben kötött formában, ahogyan azt ma kultúránkban megszoktuk.
A nagycsaládról, a sok kisgyermekről való gondoskodás sok munkát, leleményességet, alkalmazkodóképességet igényel. Alkalmasint több időt töltenek munka jellegű tevé-kenységgel, mint például középosztálybeli társaik, s ebből csak alacsony szinten tudják családjuk fizikai szükségleteit kielégíteni.
További jellemzőjük, hogy jelentős részben otthon, azaz a közösség és a család lakóhe-lyén, a közösség kontrollja és támogatása mellett lehet végezni ezeket a munkatevé-kenységeket: a ló tartása, az eladásra szánt holmik válogatása, raktározása, a növények szortírozása, vagy bizonyos famunkák is ilyenek. Ezeknek a munkáknak jó része nem végezhető otthon – vásárlás–eladás, gyógynövénygyűjtés, vesszőszedés stb. –, a kap-csolódó tevékenységek, de legalábbis a tevékenységek értelmezése, legitimálása a la-kóhelyen, illetve a közösségben történik. Ezzel is összefügg, hogy a gyermekek a kö-zösségek egyenrangú tagjaiként, erejüktől telően részt vesznek a közös munkában.
Tehát nem különül el élesen a „munka” és a „szabadidő”, a „munka” és a család, a közösség élete, nem különül el élesen a gyermek és a felnőtt tevékenysége. Egymásba mennek át, elemeik cserélhetők, az élet szervezésében a társas együttlét, a közösség folyamatai döntő jelentőségűek.
A szakképzés is a családban, a közösségben a családi szocializáció során mintegy ész-revétlenül megy végbe, ezen a módon adják tovább az idősebb generációk az általuk űzött mesterség minden csínját-bínját a fiataloknak – ugyanúgy, ahogyan a közösség történetét, meséit, rítusait, táncait.
106
Az így növekvő gyermek szocializációjában gyengébben fejlett, vagy hiányzik az idő-takarékosságra épülő rendszeresség, pontosság, fegyelem dimenziója, nem elég fejlett az előrelátásra épülő tervezés készsége és késztetése, és gyengébben fejlettek az olyan személyiségvonások (pl. versenyszellem, individualizmus stb.), amelyek sikeressé teszik az időnyomás alatt dolgozó társát. Ez a szocializáció viszont a családi szerepek-nek nagy fontosságot ad, felkészít a közösségi kapcsolatokra, a szolidaritásra, a munka és a szórakozás (szabadidő, családdal töltött idő) természetes, egymásba folyó átélésé-re, a mélyen szocializált munkaismeretekre.
Konfliktusok
A mondottakból következik, hogy nézetem szerint az ipari forradalom utáni társadal-mak közösségei és szervezetei olyan időfogalmak és időbeli algoritmusok szerint mű-ködnek, amelyek más minőséget képviselnek a tradicionális közösségekével és szerve-zetekével összehasonlítva. A társadalom azonban dominanciájával és sikeres működé-sével asszimilációra készteti alcsoportjait, szubkultúráit is.
Az iskola – amely a szocializáció másodlagos terepeként a kulturális örökség átadásá-ban döntő szerepet játszik – a kapitalizmus időfogalmával és időszervezésével operál.
Aki ehhez nem képes alkalmazkodni, az sikertelenségre ítéltetik. Ha a társadalom úgy épül fel, hogy elsősorban az iskolai előrehaladáshoz rendelt társadalmi pozíciókat, sőt életesélyeket, akkor az iskolai alulteljesítés vagy sikertelenség az egyén (család) teljes életpályáját meghatározza.
Az iskolai követelmények ma is a klasszikus kapitalizmus időértékelését tükrözik: az ipari termelés racionalizmusa által kialakított módon: percre megszabott megjelenési kötelezettség, irányított együttműködés, a munka és szabadidő szabályozott szakaszai, előre készülés az időben történő megjelenés perfekciójához, a „tanulás” és a közösség életének teljes időbeni és térbeni szétválasztása és így tovább. Melegh Csilla könyvé-nek címe – Az iskola időarcai – frappánsan fejezi ki ezt a meghatározottságot, a könyv tartalma pedig sokoldalúan jeleníti meg az iskolai idő(k)nek a tanuló, a gyermek időjé-vel való gyakori szembenállását.6
Mindezek tökéletes ellentmondásai a fent jelzett „cigányos” életvitelnek. Ráadásként még hozzá kell fűzni, hogy ez az algoritmus alapjában véve nem, illetve nem csak a gyermek életét szabályozza, hanem a felnőttét is – elismerve vagy látensen. Ugyanis a kisgyermek – még a közösség kontrollja nélküli mozgást jobban megengedő modern nyugatias kultúrákban is – nem eléggé felkészült ahhoz, hogy az iskolázást mint sze-mélyes tevékenységet önállóan végezze. A szülőknek, gondozóknak kell figyelniük az időt, kiszámolniuk este, hánykor csörögjön az óra, meg kell tenniük, amit a felkészü-léshez szükségesnek látnak (reggeliztetni, összecsomagolni, öltöztetni), a gyereket óvodába/iskolába vinniük, kísérniük, majd pedig délután érte menni, hazakísérni, eset-leg különórára vinni – és így tovább. Sőt az előző napi felkészülés is a családra rója annak terhét, hogy iskolás gyermekük elkészítse a leckéjét, táskájában benne legyenek
107
a másnapi órákhoz szükséges kellékek. Nemcsak a gyermeknek kell tehát végigmennie a társadalmi szervezetben történő „másodlagos szocializáción”, hanem családjának, illetve közösségének is. Ez utóbbi még nehezebb, ha gyermekként a szülők nem tanul-tak bele a tevékenységek algoritmusába. Még ha hajlandó is a család, a közösség megtanulni és megcselekedni mindezt, kérdéses, hogy képes-e megfelelő módon vi-selkedni.
Nem gondolhatjuk, hogy a jelenlegi magyarországi romák negálják az iskolát, és min-dazokat a kulturális javakat, amelyeket az iskola adni képes. Jól látják, hogy a sze-génységből való szabadulás az iskolázás útján lehetséges, az iskola – sőt már az óvoda is – olyan ismereteket, készségeket tud adni, illetve kifejleszteni, amelyeket a család nem ad meg. Gondoljunk az alapvető kultúrtechnikákra, vagy arra az igényre, hogy például a gyerek sikeres kereskedővé válásához szüksége van a „szép beszédre”, amit az óvodában, iskolában sajátíthat el. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mentalitást és a viselkedést átható és meghatározó attitűdök, értékek, szokások egészét kellene módo-sítani. Ehhez pedig jelentős mértékű ösztönzők szükségesek – gondoljunk arra, hogy az államszocializmus idején a cigányság körében csaknem ugyanakkora volt a munka-viszonyban állók aránya, mint a társadalom egészében. A tömeges munkanélküliség annak a roma tömegnek a szocializációját szakította meg, amely éppen elkezdett bele-tanulni az idő szabdalta mindennapokba, a munka és a szabadidő ritmusába.
A „szabadság” fogalma az időnyomástól való mentesség értelmében ugyanis egészen annak magától értetődő voltáig jut el, hogy a jómódú vagy éppen gazdag család fiatal tagjainak nincsen órája, a gazdagon felszerelt házban nincsen vekker, esetleg megbíz-hatóan működő óra sem. Vajon értelmezhetjük-e ezt a hiány jeleként, azaz a fejletlen-ség mutatójaként? A kérdés költői: természetesen nem, hiszen ugyanezeket a „hiányo-kat” a gazdagság és a jólét következtében beköszönő szabadság mutatójaként is értel-mezhetjük egy elit-kutatásban.
Ezzel szemben azt is látnunk kell, hogy az ipari forradalom nyomán kialakított kény-szerek szüntették meg azt a szélsőséges nyomort, éhínséget, amely széles társadalmi rétegeket sújtott évszázadokon keresztül. A társadalom nagyobb csoportjai aligha von-hatják ki magukat ebből a folyamatból. Kis csoportok meghúzódása a társadalom ész-revétlen zugaiban, a „niche”-ekben lehetséges, miként Hollandiában, Angliában, Fran-ciaországban, Írországban találhatunk tradicionális értékeket őrző kis közösségeket a
„travellercamp”-ek szigetein. Ám kérdéses, hogy százezres lélekszámú roma tömegek kivonulása a társadalomból, a munka–szabadidő strukturált világából nem borítja-e fel a társadalmi békét – nem jár-e azzal a következménnyel, hogy szabadságuk árát a gá-dzsóknak kell kifizetniük?
Margaret Mead elméleti tapasztalatokat összegező tanulmányában a kultúrákat a kö-vetkezőképpen csoportosítja: „postfiguratív” kultúrák a múlthoz kötődnek, legfonto-sabbak számukra a jól ismert ősök; a jelenhez kötődő „cofiguratív” kultúrák számára igazodási pontot a kortárscsoportok jelentenek – Mead szerint az internetes kor mai fiataljai olyan tapasztalatok birtokosai, amelyeknek a felnőttek nem részesei – a
gene-108
rációs szakadék soha nem volt olyan mély, mint manapság; a harmadik csoportba a jövőre orientálódó „prefiguratív” kultúrák tartoznak, amelyek igazodási pontja az „is-meretlen gyermek”. Ezek a kultúrák együtt, egymás mellett léteznek, az átlépés egyik kultúrából a másikba nem évszázadokat vesz igénybe, legfeljebb egy-két nemzedéket.
Példaként az 1928-ban megfigyelt, kőkorszaki kultúrájára büszke „manus” népre hi-vatkozik: a fejlődés vertikálisan felépülő időjében alacsonyan iskolázott proletárjai lehettek volna egy olyan világnak, amelyre semmilyen hatásuk nincsen. Negyven évvel később gyermekeit már a továbbtanulásra készíti fel, jogásznak, orvosnak készülnek.7
Kalmár Lajos felvételei
Jövőkép
Vajon a posztindusztriális vagy jóléti társadalom még mindig igényli azokat a puritán időértékeket, amelyek segítettek kiszabadulni a nyomorból? Mi történik, ha egy auto-matizált világban problémát jelent a meghosszabbodott szabadidő? Vagy talán már el is kezdődött ez a folyamat?
A kérdések implikálják a válaszokat: már ma is átéljük, hogy problémát okoz a szabad-idő meghosszabbodása. A munkanélküliség okozta problémák, amelyeket a személyi-ség széthullása mutat látványosan, szintén az idő = pénz érték- és normarendszerében következnek be. (Nem véletlen, hogy a tradicionálisan is szocializálódó nők ritkábban halnak bele a nyugdíjazásba!) A munka teljes mennyiségének – elosztható mennyisé-gének – csökkenése esetleg kényszerűen tömeges méretű pszichózissal, a társadalmak ilyen eredetű szétesésével fog járni.
109
Talán ábrándos sci-finek látszik, mégis megfogalmazom. Évszázadokon át bújtak el az
Talán ábrándos sci-finek látszik, mégis megfogalmazom. Évszázadokon át bújtak el az