A.Gergely András
A közbeszédben gyakran kerül elő a szocializmus-kori „mechanizmus-reform” és a
„gulyás-kommunizmus”, melyek perspektíváit a gazdaságtudományi, közgazdasági elemző írásaiban Mellár Tamás kritikai felülvizsgálattal illethette korábbi köteté-ben.1 Dolgozatainak aktualitását az idők próbájának ajánlotta, mondván: a perdöntő értékítéletet nem is annyira a szakmai vagy politikai nyilvánosság mondja ki, ha-nem majd az Olvasók fogalmazzák meg. Nos, az „ígéret földjéből” az átok völgye lett, de ennek fölismerése részint már megint késő, s Mellár igaza még súlyosabb ítéletként figyelmeztet: ha a korai és reményteli gazdasági átmenet révén távolabb kerültünk a lehetséges jövőtől, akkor már a mechanikus fejlődésmodellek totális válságát élhetjük át napjainkban, ahol már szó sincs a lehetséges távlatokról, csak a fejlődéshiányos visszatekintésről lehet értelmes álmokat szövögetni…
Mert hát minden progresszió annyit ér, amennyit önnön összhatásaként el tud szá-molni a változásban, talán azonnal, vagy legalább utólag. Néha viszont már csak annyit érhet, amennyit a folytonosan aktív regresszió totálissá válásában csökkentő, visszatartó, tompító ereje érvényesülni enged… Egy könyvsorozat, amelynek Prog-ress a neve, talán ennél többet ígér: ugyanis azt a képzetet tükrözi, hogy van értel-me halasztó hatályú, vagy a lehetséges jövőben még reményt látó bárértel-mely elgondo-lásnak, esetleg aktivitásnak, akarásnak, reményformálásnak. Mellár Tamás köny-nyeden bölcs kötete a Progress Könyvek sorozatában ilyen impressziót ígér. El-vesztegetett évek címen jelent meg a könyv, s alcímében a célpontot is „haladás-kérdéssé” teszi: Gazdasági helyzetkép és kilátások a Fidesz nyolcéves kormányzása után.2 Ekként mintegy visszatekintés-alapú még a jövőképe is, s persze a szerzőt talán sosem kellett „félteni” attól, ne lett volna markáns értékelése, konzekvens véleménye, vitát provokáló és vitastílusban is karakteres állásfoglalása szinte min-den helyzetben – lett légyen ez egykori kormányfői tanácsadói szerep, oktatói stá-tus a Corvinus Egyetemen a makrogazdaság tárgykörében, a Statisztikai Hivatal elnöki posztja vagy az elmaradottság-kérdések doktoriskolai tárgyalása. Mostani könyve, melynek a sorozat kötetei mintájára a „népszerű” politikatudomány, hala-dó gondolkodás és értelmezésre serkentő vitatkozás bűvkörében a progresszív rálá-tás a célja, a maga áttekintő rövidségében is tükrözi az ellenzéki álláspontot a má-sodik és harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikájának, irányítási rendszerének egészéről, az előzményekre épülő „jelenpolitikáról” és a „kétharmados” győzelem
50
utáni korrigálandó „rendszerváltás” igényéről, az államiság és a gazdaság új pályá-ra állításáról, felzárkózási programról és ennek „unortodox” elveiről. Viszont – hogy rögtön a kötet summázatát tükrözzem – ez nemigen sikeredett az államrend egésze szempontjából, mert a piaci rendszer kiépülése helyett csak egy rigorózusan haszonelvű és önérvényű ál-ortodoxia uralkodhatott el, mégpedig a vissza-feudalizálódás révén, mely nemhogy nem hordoz modernizációt, de a felzárkózási programot megtorpanássá változtatta, ezt visszaesésre épített nyerészkedésre, a feltörekvő kelet-európaiságot pedig a NER hatalmi céljainak primér kiszolgálására állította be a mindenütt jelenvaló és értelmetlen központosítások automatizmusai-val. Gazdasági stabilitás és progresszív célok állnak a kormányzat „történelmi bű-nével” szemben, a világgazdaság kedvező hatásait is csupán az uniós támogatások mechanizmusainak kisajátításává sikerült „modernizáció” látszatával átformálni, a klasszikus nyugati piacgazdaság több száz évével az elhamarkodott magángazda-godás rövid időszakát sikerült párhuzamba állítani, amiben a progressziónak csu-pán annyi esély jut, amennyit a friss hatalmi elit ideig-óráig saját haszonkulcsával még kezelni hajlandó…
Mellár egyszerű szerkezetben, áttekinthető folyamatrajzban mutatja be az előzmé-nyek hatásait egy történeti folyamat három lépcsős vázlatával, s az útfüggőségi és elmaradottsági trendeket 1870-ig visszatekintve a bevezető fejezetben a moderni-zációs prognózis nemzedékenkénti romlását is tükröző összképet kínálja. Erre azu-tán a második fejezet „félresiklott rendszerváltás”-kérdése épül. Itt a válság és transzformáció, duális gazdaság és fogyasztási kínálat-visszafogás, alacsony pro-duktivitás és működési-szabályozási merevségek (száz év után) újra visszatérő rendszerét mutatja meg, beleértve a mentális készségek, rugalmatlanságok, haszon-elvűségek „nem-klasszikus” rendszertipológiáját is. Ösztövér egyszerűsítéssel az öt nagyobb fejezet (és a kilátások reményeit sejtető befejező felhangolás) közül lega-lább négyben ezt a falsul értelmezett vagy erőszakkal–látszatokkal értelmeztetett modernizációs félreértést ábrázolja – csöppet sem kímélve a belátható trendek mi-nőség-nélküliségének, közhaszon-ellenességének, priváthaszon-hangoltságának és
„unortodoxan” felháborító mivoltának kritikai értékelhetőségét, a sarkalatos kérdé-sek bírálatának jogosságát. S lehetne ugyan (a GDP-adatoktól vagy bizonyos muta-tók ábrázolhatóságától megrettenő) bármiféle olvasói értetlenségre számítani, de Mellár csöppet sem kíméli az esszé lehetőségei közötti adatközléseket, minősítése-ket, pontosságokat, a hatalmi célok és miértek bírálatát, a teljesítmény nélküli „fej-lődéselv” képtelenségének értékelési indokoltságát, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének álstabilitás- és közhasznúság-minősítési elvek szerinti elemzését úgy kezünkbe adni, hogy ne kelljen minduntalan árindexek, foglalkoztatási egyensúly-komponensek, növekedési mutatók derivátumait szemünk elé tolnia, mégis az átte-kintés érvényességét hitelesítse velük.
51
Mellár kötetének talán elsődleges erénye is, hogy a közérthető, esszé-jellegűen szakszerű gondolatok és okfejtések nem „megterhelik” vagy ellentmondásra ser-kentik, hanem gondolkodni késztetik az olvasót. S lehet persze úgy lapozni, hogy a fájdalmas látkép minden részlete a jelenlét, a cselekvő aktivitásunk hiányát tükrözi, meg úgy is, hogy „a NER értékes éveket vesztegetett el azzal, hogy a hatalmi célok-nak és rövid távú politikai stabilitásnak rendelte alá a gazdaságot”, emiatt pedig felelősségre vonásnak, sőt vádiratnak kellene–illene várnia rá. De ennek momentán esélytelen mivolta még nem indok arra, hogy „a NER rendszeréből fájdalmasan hiányzó esélyteremtés rendszere” ne legyen maradandó „történelmi bűne” az orbáni rendszernek, mely „a kedvező világgazdasági és nemzetközi helyzet, valamint a jelentős európai uniós támogatások révén kialakult páratlan lehetőséget nem a magyar gazdaság modernizálására és a nemzet felemelkedésének elősegítésére használta, hanem a saját hatalmának bebetonozására”.3 A látens tervutasításos rendszer évszázados mivolta, a bürokratikus túlhatalom ugyancsak másfél évszáza-da pedig részben a magyaros mentalitás csökevényei, a belenyugvás,
át/ráhango-52
lódás, megúszni és túlélni próbálkozás régről hordozott mintázatai mentén rendezi el a társadalmi–gazdasági–ideológiai feltételrendszert, s ez sem mutat valaminő radikális változások felé. Mellár már az Előszóban is jelzi: a magyar közállapotok-ról lehetséges „kincstári optimista” válasz éppúgy nem ad okot az ismét „utat vesz-tettünk” élményére, ahogyan a gazdaságkritikai aspektus vagy a történeti időből keresett analógiák kész képletei sem.
Fontosabb ennél, hogy a gazdaság elméletének, a teoretikus vagy kritikus értelmi-ségnek, a rendszer szereplőinek lehessen önálló válasza az unortodoxia elfogadásá-ra, a felzárkózási és modernizációs esélyek eljátszásának miértjeire. Maga Mellár is ezt keresi, mikor a „második Orbán-kormány ideológiai modelljére”, a centralizált gazdaságra ráépülő képtelenségeket éppúgy problematikusnak látja a harmadik fejezetben, mint az „egyensúly és/vagy növekedés” kérdéskörére adott „unortodoxia modelljét” a negyedikben, vagy az „eredmények színe és fonákja” állapotrajzát az ötödikben. A versenyképességi rangsorokat, költségvetési index-mutatókat, éssze-rűtlenül működésképtelen nagy rendszerek hektikus, alkalmi és kiszámíthatatlan kapkodásait a NER éppúgy nem tekinti elmélethiányosnak, mint ahogyan sikerte-lennek sem. Viszont az egyközpontú és félkarú irányítgatás egész rendszertelensé-ge hosszú távra olyan tökéletlen perspektívákat rajzolhat elénk, melyek evidens vesztesei nem mások, mint a kortárs magyar valóság eltűrői, a korszakos rögtönzés kiszolgálói, tiltakozás helyett megbúvó attitűdöt mutató viselkedési modell további szereplői. Itt és most idézetek nélkül, de sűrű tanulságokká fonva a kötet üzenetét, talán az ötödik fejezetre (gazdaság, foglalkoztatás, egyensúly, infláció, kamat, adóztatás, árfolyam, oktatás és egészségügy mint alaphiány) már hangsúlyosan jellemző egzaktumok üzenet-értékét is ki lehetne emelni, mely a hatodik fejezet
„továbblépési lehetőségei” felé vezető reményteljesebb tónust éleszti.
A kötet olvastán két esély kínálkozik. Elsőképpen a marginalizáltság, sikertelenség és ennek történelmi okokkal magyarázható útvesztési tényanyaga, kiegészülve a sikerképes kormányzat bűv- és hódoló-körével, a magyar mentalitás életképtelenül satnya (ámde annál folytonosabb) változataival és a manipulálhatósági gépezet eredményességével. A másik esélyre Mellár nem ad konkrét választ a „továbblépés lehetőségeit” tárgyaló, optimistán záródó fejezetben.4 Lehet ez szerzői retorikai fogás, lehet a közgazdász beletörődő gesztusa is – mindenesetre az utolsó három oldalon a szerző még rásegít egy „mi a teendő” típusú megoldásprogrammal, ám ebben (számomra csöppet sem meggyőző, kicsinyég talán politikailag hangolt raci-onalitással) a pártszerveződések, az összefogás, a felvilágosítás, az érdekcsoportok áthangolási igényével s hasonlókkal kecsegtet, dacolva a végső reménytelenséggel.
Csupán lekerekített kritikai felhang ez tőlem – de nem lettem meggyőzve…! Az egyszemélyi akarattól, s ennek parttalanságától függővé vált egész államapparátusi világ sem lett megfenyegetve, áthangolva, ellenzéki eszélyesség nevében felvilágo-sítva. Sajnálom is ezt, de belátom a szerzői visszafogottság tónusának racionális
53
mögötteseit, ennélfogva azt is: a teendő kijelölésére nincs fixált útvonalterv és cse-lekvési harmónia, a jövő gyermekkorában belátható perspektívák pedig csupán erőteljes visszafogottsággal redukálhatók arra a kijelentésre, miszerint csak „akkor haladhatunk előre, ha tudjuk, hol vagyunk most, és milyen irányba akarunk menni, továbbá hogy milyen nehézségekkel kell számolnunk…”5
Lehet – mint nyitó mondatomban jeleztem – Mellár korábbi írásai éppúgy, mint a Progress progressziós hatástanulmányai vagy kötetei reménykeltően sejtetik a jö-vőt, de ezúttal mintha mégis csupán annyit üzenne aktuális könyvével: a totális regresszióhoz képest már a minimális progresszió gondolata is felelőtlen ígéretként hat, amivel óvatosan kell bánni. Magam is óvatosan bántam a kötettel, közben meg számos kiváló megfogalmazása dacára is hitelesnek tetszőt olvastam benne, nem pedig valamely gazdaságpolitikai jóslatot vagy retrospektív bűntudatot. Az olvas-mány elért hatása tehát a fejlesztő remény, a progresszív képzet, a programos türe-lem, a belátó bölcselem serkentése. S végső soron ez is a progresszió eszköze, cél-ja, mondandója lehet – ha már az ígéret földje mindegyre csak messzebbre kerül.
2019. 08. 26.
1. Mellár Tamás: Az ígéret földje még messzebbre került. (Cikkek és előadások a gazdaságpolitiká-ról). Konrad Adenauer Alapítvány, Budapest, 1997.
2. Mellár Tamás: Elvesztegetett évek. Gazdasági helyzetkép és kilátások a Fidesz nyolcéves kor-mányzása után. Progress Alapítvány – Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018.
3. Mellár: Elvesztegetett évek i.m.
4. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 93-97.
5. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 99.
54
55