A.Gergely András
Nem tudományos közlés egy szakmai weboldal hasábjain? Miért itt, s miért épp ezt, miért éppen így? Elfogultság a művészet, érzelem a tudományosság határain? Milyen műfaj ez…? Esszé? Recenzió? Álcázott tanulmány…?
A válasz nem egyszerű, mégis azzá válhat egy szempillantás alatt, merthogy egyszerre mindez. Tudós mű, egy köztiszteletben álló gondolkodó csaknem egy életmű szintjén gazdag teoretikus kísérlete, s annak bűvösen választékos megjelenítése három elvará-zsoló kötetben. Nehéz nem elfogultan, szeretetteljes hanggal, elkötelezettséggel és fantáziadús méltatással körülvenni. A nehézség csupán annyi: egyetlen szerző három opuszáról, sorozatként is és önálló kötetként is megálló művekről, mindegyikben tu-catnyi rövid írásról és számtalan bámulatos képről van szó – hogyan lehet ezeket más-képp bemutatni, mint elfogult bűvölettel? Talán csak körbetáncolni lehet, mint egy szertartáson felmutatott varázskönyvet, bűbájos forrásmunkát…
Gerevich József „vágyművészeti” albumairól van szó. A szerző az 1980-as évek elején társadalmi terápiával foglalkozó munkákkal és magas népszerűségi mutatókkal indult el, pszichiáterként dolgozott, drogfogyasztásról, függőségekről, a vágyfüggő létmódok lélektanáról jelentetett meg számtalan munkát. Gerevich mintegy négyszáz tudomá-nyos közleménye alapvetően a drogok, az alkoholkitettség, az agresszió tárgykörében fogant, de több írásában a művészetpszichológia, a pszichiátria és az alkotóművészet határán bolyongók, az „esendők” és „érzők” konstruktív irányultságainak kulcskérdé-seit is tárgyalta.
Az újabban megjelent, egyelőre három részből álló sorozat indító kötete a Teremtő vágyak. Művészek és múzsák címet viseli,1 mely a szerző szándéka szerint amolyan
„szöveggyűjteményt” kínál a művészetek iránt fogékony, műalkotásokat és művészi sorsokat a maguk teljességében befogadni kívánó közönségnek. E tudós program végigvitelével azonban semmivel sem vállalt kevesebbet, mint hogy bemutatja a mű-vészettörténet legkiemelkedőbb műveinek születését, és témaköreiét, felszínre segítve a rejtett jelentéstartalmakat, s teszi ezt lenyűgöző képrészletekkel és impozáns leírá-sokkal tarkítva. Ráadásul nem a „magas” műtörténet, hanem inkább a
befogadás-156
lélektan és közléspszichológia nézőpontjából közelíti meg a kérdést, egyszerre nyújtva értelmezést, kérdésfeltevést, tételezést, érzületet, diagnózist és egyben terápiát.
A távolságtartóan leíró interpretáció innentől már szükségképpen elvadul… A me-gannyi, hatalmas befektetéssel és elmélyült tipográfiai tudással megalkotott („nyuga-ti”) múzeumi albumokat is felülmúlóan pompázik ez a kötet (nem különben a másik kettő). A munka annyiban mégiscsak eltér a szisztematikus művészethistóriai közlés-től, hogy a művel való találkozásból indul ki, sőt a mű keletkezéstörténetében is magát a találkozást, a teremtő „érintést” tekinti kiindulópontnak. Innen jut el a megértés, a keletkezés, a közlés, a sugallat, a mester és tanítvány közti viszony, a modellkeresés, a múzsák szerepe, az alkotótárs, a kapcsolatfüggőség, a rejtett önkifejezések, az alkotás-terápia, a vágyteljesítő fantázia, a vágyak titokzatos útjai, a találkozásélmény és a mű-alkotás-inspiráció mélyrétegeinek fölszínre hozásához. A „minden élmény végső ér-telme” szempontjából vizsgált műalkotások mintegy dialógusban elbeszélt állapotraj-zai olyan „típuscsoportokba” szerveződnek, amely felosztásnak általában a műtörténeti elemzés messze nem mindenben képes megfelelni. Merthogy a stílus, a formai jegyek, a képi tartalmak osztályozásán túli világot kiegészíti „a festő és a mű közötti szubjektív viszony” lélektudományi elemzésével. Ez egyszerre ikonográfia és megfejthetetlen rácsodálkozások pszichológiája, ezenfelül magához a tárgyakhoz (pl. Van Gogh és Gauguin tragikus barátságát szimbolizáló két üres székhez, a Madonna-festészetben a Szent, a Szűz és az Anya jelképiségének hátterében meghúzódó Nő figurájához, egy firenzei reneszánsz festő Toscanában megformált alakján látható fülbevalóhoz, mely a korabeli zsidó nők viselete volt stb.), vagyis a tárgyakon túli mélyebb jelentéstörténet-hez vezeti el az olvasót. Az alkotások „puszta” műtörténeti bemutatása tehát nem szándéka a szerzőnek, ám a kiválasztott festmények keletkezési körülményeihez visz vissza, kettős szemszögből elbeszélve azokat. Vagyis az alkotó mindig egy másik sze-méllyel (baráttal, partnerrel, múzsával, alkotótárssal) együtt „szólal meg”, aki a mester élethelyzetére, érzelmi állapotára, szexusára, életfordulataira, sikereire, kibontakozásá-ra is hatást gyakorolt, s ezáltal „avatta” a kor(szak) legmeghatározóbb személyiségévé, az utókor bámulatára méltó személlyé. Életművek és életutak összefüggései, inspiráci-ók és vágyak, ki- és beteljesedések, viszontagságok és sérülések vaskos tárháza a mű-történet. A kötet az alkotáslélektan mellett a „függéslélektannak” is helyet ad, ezáltal pedig nem „skatulyázza”, hanem komplexebben láthatóvá és mélységeiben érthetővé teszi mindazokat, akik ámulatára múzeumba járunk.
Lélekművészet mindez – műfajkör, stílusirány, kevert módszertan egyszerre… A Ma-gyar Tudományos Művek Tára ezt a három kötetet a „nem besorolt” kategóriába he-lyezi, mintegy „tudományon kívül” (ez kérdőjellel ékes kiemelés!), vagy értetlenséggel vegyesen – talán mert nem tisztán addiktológiai, műtörténeti, szociálpszichológiai vagy műismertető munka, nem térkép, nem objektum, nem katalogizáló eljárás stb.?!
Lehetséges, hogy a „művészetlélektan” egybegyúrt tárgyfogalma még mostanáig sem jutott el odáig, hogy a tudomány rangjára emelkedjen? Lehet, hogy a medicina, a mű-vészeti torzó-szakirodalom, az „intimitás útvesztői” (ez Gerevich 2016-os kötetének is alcíme) vagy az ópiumfogyasztás mint a bűnök tere a művészi alkotáslélektanban nem
157
kaphat önálló tudásteret? Elképzelhető, hogy a kommunikáció változatainak, a tabuku-tatásnak, a párkapcsolati intimitásoknak, a testiségben rejlő izgalmas mítoszvilágnak szinte egyetlen „tudásterületi” klasszifikációja sem képes válaszolni a Gerevich által föltett kérdésekre? Nem vagyok hivatott mindezekre a kérdésekre magyarázatot találni.
Annyi bizonyos, hogy ha a szerző nem is tett semmi mást, csupán egy vagy több rend-kívül izgalmas művészetlélektani kötetet szerkesztett forrásanyaggá, akkor már meg-tette, amit a közérdeklődés számára kínálható művészetesztétikai és alkotáspoétikai igények gyarapításával megtehetett!
A Teremtő vágyak című kötet vállalása (Picasso nyomán…) „a művészt és múzsáját egymásba fonódó, szimbiotikus viszonyban láttató” dualitás megjelenítése. Az öt na-gyobb fejezetre (s azon belül számos kettős portréra) tagolt könyv a szerelmi frusztrá-ciókkal, a csalódások képi tükreivel indít. A második fejezetben összehangolt hetero-szexuális kapcsolatok és válságok sérüléstörténetét, addikciós hatásait mutatja be a szerző, a harmadikban a fizikai és a pszichikai erőszak kap teret az autoriter apák, ag-resszív apa–gyermek kapcsolatok, szexuális abúzusok bemutatása révén, a negyedik-ben az „Eltaszított múzsák” kegyetlen visszahatásainak példatára olvasható, az ötödik-ben pedig a tragikus végkifejletek, betegségből fölépülő erő, a „mélybe zuhantak” és
„Paradicsomból kiűzöttek” lázadásai, talpra állásai jelennek meg. A záró, hatodik
feje-158
zet a boldogsággal, eufóriával, viszontagságokkal szegélyezett utak („Lolita-effektus”,
„gutaütés expresszionizmusa”, fürdőszoba-kibontakozások, fekete mágia és a halott anya feltámasztása) végtelen kanyarulatain vezeti végig az olvasót értő kísérőként. A találkozások és kapcsolattörténetek árnyainak és fényeinek ekképpeni mélyréteg-követései biztosan nem kelthetik az „akadémikus” szférában a megismerő alázat be-nyomását, melynek ugyanakkor nem csupán a művészetlélektan adna alapot, de a mű-vészlélektan és a társadalom kommunikatív szféráinak erőteljesebb találkozásai is pél-datárul szolgálhatnak.
A Teremtő vágyak tematikus válogatása csupán első a sorban, ezt egy évre rá követte a Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. címet viselő kötet,2 amelyben ha lehet, a fennebbi képek és képzetek még tovább is részletezhető szférái felé csábít Gerevich. „Az alkotá-sok keletkezésének lélektani titkait kutattam, és vágyakat találtam – beteljesületlen és beteljesült vágyakat. Azt vettem észre, hogy sokszor két ember találkozása indítja el az alkotás és a vágyak folyamatát. Sokféle találkozásélmény hozhat létre műalkotásokat.
Szerelmi csalódás, átmeneti vagy tartós boldogság, a boldogság látszatát keltő érzelmi függőség és súlyos, nehezen feldolgozható trauma egyaránt vezethet remekművek szü-letéséhez. Akárhogyan is jönnek létre az alkotások, a néző gyönyörködik a végered-ményben vagy elszörnyed tőle, felkavarja vagy megnyugtatja” – írja a kötet bevezető-jében a szerző. „Kémiai találkozások” – hangzik átfogóan a kiváló esztéta, Földényi F.
László kötetnyitó kulcsmondata, mely jelzi azt is, hogy a képkultusz és a képözön kö-zötti vékony mezsgyén a műtörténészek csak mintegy főirányokat jelölnek ki, a műér-telmezés igénye azonban akár pedagógiai, akár lélekmérnökségi, akár műkritikai szfé-rákon túli belátásokat is meghaladhat. A képek „projekciós felülete”, a festmény lükte-tése, az ábrázolat és a mögötte rejtőzködő élet szimbiotikus kölcsönhatásai, így azok
„legfőbb identitásjegyként” a megragadhatatlanságot is magukba foglalják: „a pszicho-lógia és az esztétika, a motívumkeresés és az autonóm vizualitás kényes egyensúlyának példái az egyes elemzések”, s ez egyensúlyok egyre bonyolultabbak, vonzerejük lezá-ratlannak és lezárhatatlannak látszik.3
A kötet írásai valóban nem könnyen besorolhatóak. Egyszerre nevelnek látásra, ösztö-nöznek elmélyedésre és láthatatlanságok észrevétele, különböző „háttértudások” csato-lására – feltáró és megértő attitűd nélkül alighanem csupán a képfelület pillanatnyi visszfényét láthatjuk meg. Picasso, Cézanne, Klimt, Matisse, Leonardo, Modigliani, Gulácsy, Pollock, Fouquet, Fra Filippo Lippi, Rembrandt, Márffy, Ernst és megannyi más műtörténeti „ikon” – összesen huszonkét festő-párharc – analízise folyik itt nyolc fejezetben, ahol mélységek és zuhanások, boldogságok és önvizsgálatok, szemérmes-ségek és háborítottságok, érzelmi függések és időreszketések, dühök és halálok, érzé-kiségek és tündöklés-performanszok, szentségtörő merészségek és csendesen megfa-gyott múzsai állapotok, szemfényvesztés és örök vakság intimitásai váltják egymást.
Érdemes tehát a könyvet a végtelen elbeszélések, a lélektudomány őserdeinek és lénye-inek rejtekező vallomásaként olvasni!
159
Azonban, még mielőtt teljesnek érzékelnénk az első vagy második kötetet, érdemes belátni a már induláskor is világló perspektívát. Továbbra is a találkozások és festmé-nyek viszonyrendjét keresi-követi Gerevich. A trilógia harmadik, Szerelmek, múzsák, szeretők. Teremtő vágyak 3. címmel nemrég megjelent kötete4 többféle festménytörté-neti vonatkozást, az alkotók és közegük világából megannyi magyar művészt és kevés-bé ismert, vagy nem ily közelségből ismeretes szereplőt vonultat el. A folytatásos mű-történeti eposz egyes jelenetei az alkotók élettörténetének egy-egy műből fölfejthető sorsvonulatát ábrázolják. A pszichoanalitikus-pszichiáter munkáját immár Hárdi István és Tényi Tamás előszava, valamint Sárosdy Judit értő összegzése is keretbe foglalja. Itt a vágyteljesítés, az egymást keresztező vonzások, a kölcsönös függőségek, a műalko-tásba foglalt szakítás, az elbocsátó gesztusoktól a vizualizált halálig ívelő szimbolika, a pártában maradt múzsák, eltaszított intimitások és hideglelős tárgyiasságok, önvizsgáló szorongások és szürrealista rémálmok felváltva szállítják a megértések kegytárgyait, a szerelmi frusztrációk válási tragédiába vagy örök függések reménytelenségébe fulladt sorsképleteit. Max Beckmann és Mathildája, Amrita Sher-Gil mesebelisége, Rippl-Rónai József és Bányai Elza démoni konspirációi, Ország Lili és Bálint Endre fényje-lei, Czigány Dezső és Szilasi Borbála „kiterjesztett öngyilkossága”, vagy Berény Ró-bert és Breuer Etelka hangszerpárbaja egyképpen azt szolgálja, hogy a Múzsa-variációk című zárójelenetben Gerevich tipologizálja – Picasso szavaival – „a kétféle
160
nő: az istennő és a lábtörlő” közötti változatokat: a láthatatlan, az elérhetetlen, a férfi, az elcsúfított és megnyomorított, a kényszermúzsa, a klasszikus és az alkotó múzsa bonyolult lélekpagodáját. Rózsák tövisekkel, a szexuális vágy elfojtásokkal, a szerelem életpusztító kölcsönhatásokkal, a siker tragikummal, bűvölt boldogság reménytelen kitettséggel együtt jelenik meg a képek és sorsok között. Rálátás és megértés, beisme-rés és kutatás bújik meg minden festmény mögött, minden esszészerű portréban, inti-mitásban, érzületi okfejtésben, kapcsolati érintésben.
Itt a huszonhárom újabb történet a lehetséges képtelenségét, a kép lehetetlenségét, s a perszonalizált problematikák végtelen sokaságát tárja elénk. Kiderül, hogy a szerelmes képrajz, a vágyfestészet, a képzelet lélek-albuma sokkal-sokkal dúsabb és elátkozot-tabb, mint egy könyvespolcnyi művészettörténeti lapozó. Gerevich nemcsak azzal lep meg bennünket, hogy feltárja, megismeri, feldolgozza, megérti, értelmezi és kontextua-lizálja a műveket és azok alkotóit, hanem a művészeti vágy-ipar folytonosságában be-következő üzemi baleseteket és termelési melléktermékeket is magába foglaló ember-sorsokat egyaránt bevonja az értelmezés folyamatába. Érkezhet immár a negyedik kö-tet, a sorozat szárnyalóan folytatható, s még messze a lehetséges betetőzés. Olyasmi talán, mint a szerelemről alkotott (talán kevéssé közkeletű Martin Buber-i) értelmezés, mely a szerelem legfőbb tartalmának a szerelem felé törekvést látja. Valahol talán Ge-revich is ezt, no meg a megértés felé törekvő megértésben láthatja végső értelmét triló-giája teljességének…
2019. 08. 06.
1. Gerevich József: Teremtő vágyak. Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016. S ne mu-lasszuk el kiemelten jelezni: a tipográfia Horváth Edit megejtően hatásos, tiszta, látványos munkája.
2. Gerevich József: Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017.
3. Földényi F. László: Kémiai találkozások. In: Gerevich: Múzsák és festők i.m. 9.
4. Gerevich József: Szerelmek, múzsák, szeretők. Teremtő vágyak 3. Noran Libro, Budapest, 2018.
161