(ETHN. LXIII. 1951.403-409. O.)
A táltos a magyar néphit legsajátosabb alakja. S a tál
tosok legjellem zőbb ténykedése az egymással való viaskodás. Ez tűnik ki a népi szólásokból is. „M indig birkóznak ezek a fattyúk, mintha tátusok volnának!"
- mondotta egy szeghalmi öreg gulyás, az erejüket összemérő bojtárokra. Hallottam , mikor Füzesgyar
maton egy veszedelmes verekedő hírében álló hety
ke legényt így fenyegetett meg izmos ellenfele: „K i
verem én belőled a tátustermészetet!" Bihartordán a veszekedő kakasokra m ondták ezt a hasonlatot:
„Ú g y vínak, akár a tátusok". - Ném ely adataink bir
kózó próbáról is tudnak. A sárrétiek szerint a táltos gyereknek hét esztendős korában ki kell mennie a rét valam elyik porongjára (m elyikre, azt tudja már ő magától), hogy ott megbirkózzék a vén táltosok által ráuszított farkasokkal, s ha ezeken úrrá lett, azután még a fekete bikává változott vénekkel kell neki kiál- laní a birkózó próbát.1
De hogy a táltosok miért viaskodnak, arról különbö
zőképpen vélekedik a hagyomány. Ennek az az oka, hogy a táltoshitről fennmaradt emlékezésekbe idők tel
tén más hiedelm i képzetek vegyültek.
Ide tartozó em lékeinkben első soron szembetűnő táltosainknak az időjárás elem eivel való kapcsolata.
Ezekből úgy látszik, hogy az időért viaskodtak egymás
sal. Valóban ezt tarthatjuk szertartásszerű ádáz birkózá
suk igazi okának. Az időjárás eligazítása, jóra vagy rosszra fordítása a táltosi viaskodás valódi célja.
A természet ölén élő nomád nép boldogulása az idő
járástól függ. így a pásztorkodó, halász-vadász, majd földdel bánó magyarság is ezzel küzdött. Érthető, hogy ennek befolyásolását varázserővel bíró táltosaitól várta.
Ezek aztán (talán valóban is, vagy csak jelképesen, avagy csak hitbeli elképzelés szerint) öl rementek, bí
rókra keltek egymással, vívtak, hogy ki-ki a maga tör
zsének földjére, faluja határára vigye a csendes esőt, m ely növeli a füvet, a vetést s elhárítsa a nyájat szerte űző vihart, a pusztító jégverést. E legfontosabb táltosi funkció ilyen jellege különösen kidomborodik a sárréti hagyományban, valam int azokban a régi históriákban, m elyeket a szomszédos nagykunsági és hajdúsági ré
szek kivénült pásztorainak, tanyai népének em lékeze
téből még feljegyezhettem.
Elöljáróul azt az adatot említem, am elyet Fodor Ger
gely bajomi nótárius 1800-as évek elején készített fel
jegyzési könyve őrzött meg Bessenyei Györgyről és ud
varosáról. Tudjuk, hogy a testőr-író Bécset oda hagyva 1785-től egészen 1811-ig bekövetkezett haláláig a ba- konszegi Pusztakovácsiban fekvő tanyáján élt, világtól
1 Ethn, XLVII, 39. - A táltosi viaskodásra vonatkozó eddigi irodal
mi adatokat ifj. Kodolányi j. dolgozta fel: A táltos a magyar néphagyo
mányban című dolgozatában. (Ethn. LVI, 31.)
Táltosviaskodás ábrázolása szaru sótartón a Sárréten, Szűcs Sándor rajza (Pusztainé dr. M adar Ilona:
Sárrétudvar néprajza, 436. o.)
elvonulva, csendes magányban. Sejthetjük, hogy szo
katlan életmódja, furcsa szokásai miatt még „külön
legesebb" embernek hitte faluja és annak környéke, mint am ilyen volt is. így történhetett meg, hogy egy
szer bement hozzá a gulyása, aggodalommal jelentve, hogy „Rábé felől ugyancsak készülődik ám valam ely nehéz idő! Repdesikalólaatem énteien madárság, mint akit kézből eregetnek. Tenni kéne valam it, hogy ránk ne jönne". M osolyogva ígyen válaszolt neki: „M it tehetnék én? Az öreg Tikászt bizgassad inkább, hogy győzné meg a rábai táltost". - Ez az öreg Tikász volt Bessenyei udva
rosa. Azt beszélték róla, hogy foggal született, s a legva
dabb bikát is hátára tudta fordítani. Egyszer kinn jártak a rétben s a feltámadt csúnya idő elől egy távolabbi kunyhóba igyekeztek. A Határ-Halomhoz érve a tordai- ak bizonyos Szeles Sziki nevezetű társukat neki buktat
ták Tikásznak, mire az megmérgesedve Szikit a halom hoz vágta, a tordai határt pedig végig verette a jégeső
vel. - Feltehetjük, hogy Szeles Sziki is táltosféle ember lehetett s őt és Tikászt ilyen goromba módon kényszerí
tették a birkózásra, bizonyosan a rossz idő elhárítása végett. - „M agam is tudok olyan kóborló vén embert - írja Fodor nótárius - ki már szinte tehetetlen, de elhiszi sok botor, hogy a fellegekkel megbirkózhat s a szelet kedvére irányozhatja".2
Rétségeink elzárt világában akkor még erőteljes volt az ősi hiedelem. Nemcsak hívői voltak, hanem hirdetői is kerültek, mint a híres Csuba Ferenc, aki (egy 1807-es protokollum szavaival élve) „m agát táltusnak, valam int sárkányokkal társalkodónak mondotta". (Ethn. Ll, 454.) Főként szilaj pásztoraink és a mocsarak náderdeit bú- vácskoló pákászaink sorából váltak ki ama „kóborló vén em berek", az ősi hiedelem örökhagyói.
2 „Fodor Gergely nótárius Feljegyzési Könyve". (Hiányos kézirat Biharnagybajom község régi levelei közt.)
Bajomban az öreg Dajkatörök Csák Sándortól is hal
lottam egy idetartozó régi történetet. Neki meg az apja beszélte el valamikor. G áli Bálint öregbojtárról szól, aki voltaképpen táltos volt. - Egyszer, amint a Monostorszi
getben legeltetnek, észreveszik, hogy borul, komorodik az idő. Délről, egy kis halom megül tornyosodik felfelé a sötét felhő. Azt mondja a számadó: „N a Bálint, a kar
cagi nagy oskola kerítése kéne ide, mert most szerteszét szórat bennünket a vén Koloncos, amért tegnap kivet
tem a kezéből a rocskát!" De már ekkor besötétedett, elfedte a napot a felhő. A halom mögül meg felem elke
dett egy roppant nagy fekete bika feje, két villás szarva bele volt döfve a fel legekbe. Bálint meg nem volt sehol már ekkor. Ellenben egy nagy szőke bika ugrottéi felet
tük a levegőben, a körme hegye se piszintotta a magas nádas tetejét. Pont a halmon összecsaptak. Nagyot dör- rent az ég, osztán kavargó szél támadt, hogy a szegény erőlködhet addig a vén Koloncos, míg megint egybe te
reli!" - az mondja az öreg Bálint bojtár, mert már ismét
fityegett a nyakában. Ha fénylett ez, szép időt jelentett, ha elhomályosodott, rossz időt. - Egyszer villongás volt a szerepiek meg a ladányiak közt a bizonytalan határ
jelek miatt. S a szerepiek a bíró házánál nagy tál kari
máskásával traktálták a vén Koloncost, míg rávették, hogy szórássá szét az idővel a ladányiak peresföldi nádját. Kapóra jött nekik, hogy őkelme is éppen hara
gudott a ladányi elöljáróságra, amiért vásár alkalmakor pecérrel suppoltatta ki a városból. Gyönyörű nád ter curral. De olyan hópustoló vihar kerekedett, hogy nem bírtak felmenni a halom tetejére. Az emberek elestek, a nádkévék meg felugráltak. Úgy pattogtak, m inta sajtfé
reg, míg ki nem bomlott a kötelük és szét nem szóród
tak a hókavargásban. Ideát meg semmi baja se lett a szerepiek nádjának! Még a bokrétája se billent meg.
A határperek másutt is adtak dolgot a táltosoknak.
Sárrétudvariban Víg Sámuel réti juhász is szólt erről. - Ezernyolcszázharminckettőben született s bizony jó ré
gen volt már, amikor bojtárképpen szolgált Ecsegen, suttyókorában. S egyszer egy halmon üldögélve, a számadója mondotta, hogy „ne felejtsd el, fiam, azelőtt
ezen a halmon birkóztak a tátusok. Még akkor Ecseg fa
luja fennállott, osztán az itten körüli földekért perleke
dett Kisújszállással. De az ecsegi tátus mindig legyőzte
tos volt, foggal született. Bizonyos éjtszakák idején még mindig viaskodnia kellett a karcagi, vagy kisújszállási táltossal, aki mindenáron szét akarta zavartatni a gulyát valam ilyen feltámasztott csúnya idővel. Az öreg szám
adó már előre érezte, mikor ez az idő közelgett. Szót- lan lett, mint akinek kedvét szegték. Ha megkérdezték, csak ennyit mondott: „Leckéztetnek az öregek!"
Gyerekkoromból emlékszem falumbeli (bajomi) él
tes emberek beszélgetéseire, melyek során per alatti, v i
tás tulajdonjogú határrészeken lezajlott ítéletidőkről emlékeztek. Később azonban már nem akadtam e ha
gyományok nyomára. A hírmondók elhaltak, történe
teik részletei Örökre feledésbe merültek. Feltételezhet
jük azonban, hogy ezek is ilyen táltoshistóriák lehettek.
Mert annyi jut eszembe, hogy amikor talán Sáp, Báránd és Dancsháza perlekedtek s valam elyik bíró azt mond
ta volt egy letagadni szándékolt határhalomra, hogy la
pos, így ijesztették meg: „M ajd nagyra mejjeszti a sápi tátus!"
Lehet, hogy volt is foganatja az ijesztgetésnek, a tál
tost még a bíró is respektálta. Különösen így, a kiszámít
hatatlan időjárással kapcsolatosan emlegetve.
A nyolcvannégy esztendős Balogh Földesi Imre an
nakidején, amikor még „fuharos volt, egyszer Váradról jött hazafelé. A bakonszegi csárdánál megszólítja egy tizennyolcesztendős forma nyurga suhanc: „M erre, meddig, bátyám ?" „Megyek, öcsém, Bajom ba." „Az én utam is éppen arrafelé vezet." „Akkor ne menj gyalog, elbír a szekér" „Köszönöm, bátyám, felülök; mert rá
érek" - azt mondja. Fényes szeme volt, de nagyon csendesen beszélt, mint gyerek az ekszámenten. Amo
lyan bojtárias állapotúnak látszott. Volt is a nyakában egy jó karikás. Hosszú szárain régen beavatott, szűk vá
szongatya, kurta inge alól kitetszett az oldalbordája.
„Nem vagy éhes, öcsém ?" - kérdi az öreg Földesi, mert
san fellegzett, villogott az ég alja. „Kabát, Tetétlent már elverte - azt mondja a fiú -, de azért ne féljen, ide már
csődör ette a saroglyából a szénát. Azután nagyot nyerí
tett s oda vágtatott a szürkéhez, egymásra ágaskodtak, haraptak, farra! összefordulva megvadulva rúgták, vág
ták egymást, lobogott a farkuk, serényük, alig látszottak a kavargó időben. Egyszer csak a nagy szürke csődör közt egy cseréptál és kenyeret aprít a tejbe. Itt is faggat
ták, mondja meg már, mi járatban van. Mert sejtették, hogy valam i különös szerzet. „A Hortobágy mellől a Berettyóig akart szaladni egy nagy szürke csődör - azt mondja -, de akkor osztán sopajtózhattak volna az it- tenkörül lakó népek! Nekem kellett visszakergetnem."
Karcagi földön egy bócsai öreg tanyába is ilyen sihe- der fordult be egyszer, alkonyat táján. Ennek is „fényes szeme volt, mint valam i eladójánynak". Soványnak is so
vány volt ez is. „Ingéből, gatyájából kilátszott, milyen földet" - mondta. „Hiszen vannak itt csőszök." „Az ellen nem őrizné meg ezer annyi se!" - legyintett nagyot. „Az paták nyoma. Bizonyosan ott viaskodott a két táltos.
Emlékezet szerint különösen a magyarkai és a he
gyesbori határrészen meg egy szűrös, bocskoros vén ember kóborgott ezelőtt a tanyák közt. Töpörödött, vé
kony, feketeképű kis ember volt. De volt akkora pedrett ősz bajusza, hogy felül ért a kalapja karimáján. Sohase látták az úton vagy a dűlőn, akkor vették észre csak, m i
kor már ott volt a tanyában. „Nem láttak errefelé három piszra csődört?" - mindig ez volt az első szava. Azután csendesen sokáig elbeszélgetett. Hiába kínálgatták étel
lel, hússal, szalonnával, tejet evett csak. Ebből látták, hogy táltos az öreg. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miféle lovak után nyomozódik. „H át tudják meg - azt mondja -, hogy a kun földet hét esztendeig hét tátus akarta aszállyal sanyargatni. Én rám az van mérve, hogy ezekkel megbirkózzak. Négyet már legyőztem közülök, három még hátra van. Három esztendő ez!" Azt is em
legette, hogy három helyen kell vívnia: erdőben, síkon és vizen.
A levegőben való viaskodást nem említette, amely pedig általános a táltos-hiedelemben. Talán nem is a viaskodása színhelyeit sorolta ő fel voltaképp, hanem képletes kifejezéssel találkozunk szavaiban. Több sárré
tén egy kis halmon, nem messzire a Malom háztól csap
tak össze a táltosok. Még a levegőbe is felemelkedtek, fúlt kicsiért is. Az ilyenekről mondták, hogy mesterked
nek az idővel. De a másik szembeszállt vele."
Egyszer a faluvéghalm osi gulyásokhoz ment oda va
lami ténfergő öreg ember. Nagy fák álltak a kis tanya
kust." - Ez az Árkus egy kis pusztai folyócska, medre ki
kiszárad.
Rim óczi Lajos, a Hortobágy m ellékének vándorhe
gedűse is sokat látott-hallott az alatt a fél évszázad alatt, amíg a pusztán bolyongott, csárdától csárdáig, pásztortanyától pásztortanyáig. Egyszer a zárni telekről gyalogolt a Nagycsárda irányába. Odaérve, a szép tisz
ta holdvilágnál (mert éjtszaka volt) észrevette, hogy va
laki üldögél odalenn a híd lábánál. Egy tizenhat eszten
dős forma fiú volt, egy szál ingen, gatyában, rongyos szűrét maga alá gyűrte. „N em fázol, hé?" Mert már hű- vösecske idő járt, a dér is lepegette a mezőt. „H ogy fáz
nék!" -az t mondja. „Éppen az elébb birkóztam Elepen, jól ki vagyok melegedve." „Osztán kivel birkóztál?"
„M indjárt megláthatja! Jön arról a hídon át egy kormos bika, avval. A Kadarcs hídja volt az első stáció, az Árku
sé lesz a harmadik. „H a én győzök, ne féljen, jövendő
re nem lesz aszály!" Ahogy ezt kimondta, hirtelen fel
szökött a hídra és eltűnt valahová. Fentről bikabőgés hallatszott, de azután nem volt semmi nesz.
Egy alkalom m al a Békás csárdában időzött. Néze
gették, milyen nagy fekete felleg jön felfelé a Vidi-pusz- ta felől. O tt álldogált egy bojtárlegény is, aki megszó
lalt: „Azt is nézzék mán, mi történik amoda, ni!"
A Döglőér nádasa közt két bika öklelődzött. „Addig már nem megyek ki a csárda haja alól - azt mondja a bojtár -, megvárom a végét!" Addig dulakodott a két bi
ka, míg végre az egyik neki iramodott, a másik meg utá
Megtérvén a kerülésből, menne be, hát ott alszik végig nyújtózkodva. Azonnal tudta, hogy táltos ez, mert ál
mában kinyílt a szája, s látszott, hogy alól-felől két sor foga van. „Jó sort aludtál fiam " - mondta neki, mikor idő telve felébredt. „Elfáradtam - azt mondja -, mert sok hegyet megkerültem, sok nagy fának ágat-bogát m egm ásztam " „Akkor bizonyosan meg is éheztél..."
„Három arasz a gatyamadzagom, mégis majd lecsúszik rólam ." Az öreg tejet hozott neki egy közeli tanyából, s míg megetette azon panaszkodott, hogy gatyásodik a tengeri, nem lesz termés, ha eső meg nem önti, fejük fe
lett csak jön a felleg meg tovább megy. „Ide hallgassák kelm ed" - azt mondja. „Én estig itt maradok, megvá
rom, míg feljön a hold. Akkor osztán nékem tovább kell mennem. De kelmed csak hallgatózzék idebenn, osz
tán ha kiáltanék, igyekezzék. A dűlő végén két bika ök- lelődzik majd, osztán a nagyobbiknak piszintsa meg a botjával a hátulsó kiskörmét, elég ennyi is. De ha nem kiáltanék, ennyi baj se lesz..." „Akkor mit csináljak?"
„Sem m it. Földelje körül ezt a kunyhót, be ne folyjék a víz. M ert szép eső lesz, higyje el." Jó, hogy szót foga
dott az öreg csősz, mert lett is takaros eső, az ő közre
működése nélkül is.
M ég a nagyapjától hallotta valam ikor az öreg csősz, hogy a viaskodó táltosnak segíteni kell, ha kéri, mert el
romlik az idő. - Gyermekkoromból emlékszem rá, m i
kor egy gyepi mulatság alkalm ával a nagybajomi és a kisbajomi legények (felvégesiek és alvégesiek) összeve
rekedtek. Javában csépelték egymást, mikor az öreg Szabó András oda kiáltott: „H é, kisbajomiak! Úgy bir
kózzatok mán, hogy jóidő legyék!" Ő is kisbajomi volt.
Bajomban a nyolcvanöt esztendős Búcsi Gál Balázs érdekes módjáról tudott a táltosi viaskodásnak. ő még érte a réti világot, jobbára abból élelm eskedő ember volt. Kotúba kapart kunyhókban sok éjszakát eldisku- rálgatott a pákászokkal. Tőlük hallotta, hogy „hatvanhá
romban, mikor az a nagy-nagy aszály, ínség volt, rop
pantul háborogtak a tátusok. Egyik a váradi hegyen állt, a másik meg a csifi öreg tőgyfánál vetette meg a lábát.
O nnét górálták egymást tüzes vasakkal, éjnek idején.
Csak úgy rengett a nádas. M ikor ez leütötte a hegyről, úgy jött meg az eső". - Mintha a burját-mongol sámá
nok dolgáról hallanánk, akik mérföldekről dobálják egymást buzogányukkal.
íme, ezekben az adatokban (m elyek szemelvények gyűjteményem hasonló darabjaiból) a hagyomány vilá
gosan kifejezi a táltosi viaskodás okát, célját. S ezek megmutatják amaz adataink értelmének nyitját, ame
lyekben az táltosainknak az időjárási elem ekkel való szorosabb-lazább kapcsolatává halványodott.