F
élúton Róma és Nápoly között a Latina-i menekülttábor akkoriban afféle összedobált keveréke volt az első világháború előtti közigazgatási épületeknek, második világháború korabeli katonai barakkoknak, amit szövetséges megszállási csapatok használtak a negyvenes években, és roskadozó szolgálati és őrszobai viskóknak a szétesés különböző fázisaiban. Egy bosszantó szörnyűség a méltatlankodó helybeliek szemében, ízléstelenül befészkelődve modern városuk kellős közepébe, a városba, amit a legutolsó Római császár, BenitoMussolini épített, az imádott Il Duce, ahogy némelyek szeretettel emlékeztek akkor és talán még ma is rá.
Szóbeszéd azt tartotta, hogy a komplex különböző korszakokban váltakozó szerepeket töltött be. Egyszer fogolytáborként szolgált az Ausztria-Magyarországi
hadifoglyok tartására. Máskor, mint koncentrációs tábor a zsidók internálására és legutoljára, mint átmeneti begyűjtő karám a kelet európai menekültek elszállásolására.
Háromméteres magas betonfal vette körül a létesítményt, főleg, hogy eltakarja rondaságát, mivel őrök sehol sem voltak és a falakat gyakorta megmászták a záróra utáni hazatérők. A kapu és az őrbódé után állt az adminisztrációs épület az irodákkal, egy grand plaza füves térséggel és virágágyásokkal, ami szokás szerint tele volt gazzal és gyomokkal, és meglehetősen szánalmas látvány nyújtott. A kertes rész után jött Vittorio Emánuel hadseregének régi kaszárnyája, egy kétemeletes struktúra hat méter magas mennyezetekkel és hatalmas ablakokkal a homlokzatán. Jobbra egy tucatnyi egyszintes barakk jókora
hosszúságban és szobák sorozatával belül és közös vécé és mosdó kombinációval, valamint egy mosodával és mosogatókonyhával a női és a férfi rész között. A barakkokat követően feküdt egy másik plaza, teljes terjedelmében leaszfaltozva, ami körül állt az étkezde, a központi konyha és egy szimpla kinézetű ökumenikus templom, egy fürdőépület, egy kézi-mosoda, ahol egy beton felület felett ruhákat lehetett sulykolni és öblíteni és folyóvíz és működő szennyvíz lefolyó állt a menekültek rendelkezésre.
Szabadság bősége mindenfele; senkit nem látszott érdekelni, hogy mit csinálnak a menekültek és hogyan töltik üres idejüket. Az idős férfiakból álló olasz őrök házikójukon belül maradtak és nem merészeltek volna megzavarni vagy félbeszakítani semmiféle verekedést.
Kések vagy lőfegyverek használata esetén, vagy ha vér is folyhatott, vagy kormány tulajdon veszélyeztetett, két carabinieri lépkedett be kimérten, szuronyos puskájukkal a hátukon és tollas kalapjukkal és kikísérték a legveszélyesebb rendbontókat, akik ritkán, de inkább soha nem tértek vissza.
168
Kirakva mindenkit az autóbuszból, ami a vasútállomástól a táborba vitte őket a menekülteket maguk bölcsességére hagyták. Itt is kaptak egy műszivacs matracot, amin aludhattak, kezdetleges ágyneműt és egy kispárnát és széjjelszéledtek, hogy szobát találjanak.
Senki sem jelölt ki nekik egy bizonyos épületet, és ha voltak is szabályok, senki sem tartott be vagy vett figyelembe semmiféle rendelkezést.
Még mindig úti göncükbe öltözve, Zoltán és Ildikó elvesztették szobatárs barátaikat, Mártát, Brigittát, Ferit és Jóskát, talán szándékosan, mivel elegük volt állandó
torzsalkodásaikból. A fiatal párnak rémségesen szüksége volt némi egyedüllétre és gyorsan otthagyták a hosszú barakkot, ami tele volt családokkal és látszólag ezernyi vadul rohangáló ebadta gyerekkel.
Választásuk Vittorio Emánuel régi kaszárnyája esett és mivel a front ajtót zárva találták bementek a hátsó bejáraton. Belül tátongó nagyságú hűvös terem fogadta őket, ahol csend volt és magányosság, mintha végre menedéket találtak volna és valami barlangban megpihenhettek volna egy kegyetlen és szinte elviselhetetlen vihar után. Az egyik elhagyott oldalszoba közepén két ágyat láttak, csupaszon és magányosan, egyedül a vasvázzal és a tetején a rozsdásodó rugózatból és rudakból formált fekvőhellyel.
— Otthon, a saját otthonodtól távolan. — Ildikó bekukkantott. — Építsük meg itt a fészkünket.
— Nincs semmi bútor, — Zoltán konstatálta csalódott hangon és az ajtóra tekintett. — És lakat sincs az ajtón, amit be tudnánk zárni.
— Az alapvető dolgokat holnap megvesszük. — Ildikó húzta be Zoltánt maga után. — De most nagyon mosdatlannak érzem magam. Zuhanyozni szeretnék és egyet aludni, és ebben a sorrendben, ha neked is jó lesz.
Letették a csomagjaikat és Ildikó megágyazott és a szoba mindjárt barátságosabban kezdett kinézni. Zoltán talált egy drót ruhaakasztót és rögtönzött lakatot hajtogatott belőle. — Ez egyelőre megteszi, — mosolygott. — Ez lehetővé teszi, hogy felfedező útra induljunk, és használható zuhanyt találjunk.
— Láttam egyet a folyosó végén. — Ildikó kacsintott Zoltánra. — Markold fel a szappant, amit kaptunk és csutakoljuk le magunkat. Szeretném, ha megmosnád a hátam. Valami viszketegség van rajtam, ha tudod, hogy mire akarok célozni.
— Hol? — Zoltán átölelte a leányt. — Mutass rá és csinálom.
— Minden elképzelhető helyen, — kuncogott Ildikó és a fiút elnyomva magától kihalászott két törülközőt a bőröndjéből.
Majd félárbocra emelkedett rúdjával magára hagyva Zoltánt nyílegyenesen a
zuhanyozó fele futott, aminek nem volt ajtaja, nem volt a női és férfi rész elválasztva, csak egy sor meghajlított cső látszott zuhanyrózsa nélkül és egyetlen, feltehetően hideg vizes csappal.
Zoltán még egy pillanatig vacakolt a drótzárral és miután bebiztosította az ajtót Ildikó után sietett. Mire utolérte, a leány már alsóneműjében állt és a víz hőmérsékletét próbálgatta lábának nagyujjával.
— Brr… — sikította. — Jéghideg, hogy a csudába találnak ilyen hideg vizet egy ilyen meleg országban. — Mondta majd a vízsugár alá lépett és benedvesítette a haját és a testét.
169
Zoltán odanyújtotta neki a szappant, Ildikó mosta, dörzsölte, de az állati hulladékzsiradékból főzött sárgaszínű kemény szappan nem akart habzani.
Ildikó kilesett víztől csöpögő szemhéja alól és vacogó fogakkal és kékeslilára fagyott szájjal rákiabált Zoltánra. — Ne nézegess, te pervert. Vigyázz az ajtóra és tartsd kordába alantas vágyaidat. Meg kell, hogy mossam privát testrészeimet is.
Mint egy kancsi szemű vásári torzszülött Zoltán figyelte a korridort és egyidejűleg Ildikó felé lesett. A zubogó víz alatt a leány lehunyta a szemét, nem látta mit csinál a fiú, amivel engedélyt adott neki, hogy szabadon csodálhassa fizikai szépségét.
Nincs szükség bővebb leírásra, egy fenségesen kiformált Aphrodité, egy ideális Germán istennő az északi erdőkből, fürödve a szent folyóból alázuhanó vízesés alatt; Zoltán látott már elég mezítelen nőt, de semmi ehhez hasonlót, soha nem Ildikó angyalian felséges formájához hasonlót.
— A törülköző, — Ildikó kiáltotta egy vacogóan hosszú perc elmúltával. — Add ide a törülközőt, Zoltán. Egy pillanat még és halálra fagyok.
Zoltán engedelmeskedett és Ildikó maga köré csavarta a törülközőt. Amikor befejezte, szégyenlős pillantást vetett a fiúra és ráförmedt.
— Nem leskelődtél. Ugye?
Majd nedves lábnyomokat hagyva maga után a betonpadlón visszarohant a szobába.
Kibogozta a drótot és beugrott az ajtón. Belülről visszanézett és kikiabált a fiatalembernek.
— Te is. Te gyáva. Mire vársz? Mosakodj ki és siess vissza és melegítsük meg egymást.
Amikor Zoltán bejött a szobába Ildikó a feje búbjától a lábujja hegyéig be volt bújva a takaró alá. Csak a szeme látszott ki, ahogy kérdően leste Zoltánt. Kacér fény lobogott a
tekintetében, amit Zoltán még soha nem látott és egy megfoghatatlanul erős mágneses mező sugárzott feléje Ildikó lényéből. Mintha ősasszonyok delejes illatát érezte volna, a vágytól égő nőstényét, mely megreszketette és felgyújtotta a barlangszerű szoba állott levegőjét és
megsemmisítette racionális értelmét és egy villám elektromosságával korbácsolta fel férfias érzékiségét.
— Gyere, — mondta a leány és felemelte a takaró szélét. — Dobd le a nedves törülközőt és csússz be ide hozzám. Ölelj meg és szoríts, amíg sikítani nem kezdek.
Ildikón nem volt semmi ruha, és Zoltánon sem. Szorosan tartva egymást vérük zubogva tódult testük felszínére, széjjelterült mezítelen bőrük alatt és lelküket egyetlen egyéniségbe forrasztotta. Zoltán száját Ildikóéra szorította és a leány ajkai puha
engedelmességgel széjjelnyílva fogadták a csókot.
A fiatal férfi a leány derekára tette a kezét és gyengéden simogató tenyere felsiklott a vállai felé és lágyan megérintette nyakának finom vonásait. Ildikó elernyesztette lábait, és Zoltán vékonyának völgyében megtámasztva hosszú combjait, ágyékát a fiúéhoz nyomta.
Ez lenne Ildikó első szerelmi aktusa? Zoltán találgatta, de nem merte elrontani a percet a kérdéssel. Nem számított. Alázatos hálával vette magához, mint a szent ostyát gyónás után, amit a leány saját akaratából adott neki. Viszonzásul, mint egy felbecsülhetetlen értékű
Stradivaris hegedű vonója játszotta el neki az örök szerelem szavak nélküli szonátáját. Szóbeli ígéretek váltására nem volt szükség. A vággyal teli reszkető ajkak köteteket meséltek a
170
hallhatatlanul örök ígéretről és az elkötelezettség biztonságáról. A bizalom egy életre szóló szentélyét találták meg egymás igézetes karjában és gyönyör ékesítette elégedettséget játékos együttlétükben.
A tempó fokozatosan felgyorsult, a húzások egyre mélyebbek lettek; szélesre tárt lábaival és magasra emelt térdeivel Ildikó a hátára fordult és behunyta a szemét. A sivár szoba gyönyörpalotájukká vált, két tisztességesen dolgozó egyén, akik még néhány héttel ezelőtt felelősségteljes állásokat töltöttek be, de most mélyen lesüllyedtek a semmi mocsarába, minden alapvetően szükséges tárgy nélkül és ajtóval, amit nem is tudtak rendesen bezárni. Ez az
átmeneti menedék nem volt a legmegfelelőbb hely ahol új életet hozhattak volna létre és családot alapíthattak. A négy hét, amit a menekülés útján üldözötten töltöttek, amióta
disszidensek lettek belőlük megfizetette velük a vámot. Bátor tett sokak szemében, akik nem merészeltek volna hasonló kockázatos kalandra indulni, de a szokatlan semmittevési periódus, az érzés, hogy többé nem voltak produktív és hasznos tagjai a társadalomnak, saját végzetükké vált.
Mégis és mindenképpen, ugyanaz a szabadesési szenzáció felszabadította őket örökletes korlátozottságaik alól, a sürgető érzéstől, hogy kötelesek megtartani egy
méltóságteljes arculatot. Érzékeik és társadalmi mércéjük olyan alacsonyra fokozódott, hogy szégyentelenül és hajlandóan engedelmeskedtek állatias ösztöneiknek és élvezték a nyers izgatást és hangosan kiáltottak, valami időknek ideje előtti őslényi elragadtatással hosszasan elnyúló klimaxuk alatt, a brutálisan, de csodálatra méltó módon elnyújtott első szexuális aktusuk tetőzésének fájóan gyönyörteljes folyamán.
—
M
ásnap Zoltán és Ildikó felfedezték a Stanzát, vagy a helybeli mindent megvehetsz szuperüzletet. Közel felét elköltve százötvenezer líra készpénzének Zoltán vett egy kis propángáz rezsót, egy összehajtható asztalkát két műanyag székkel, egy papundekli ruhásszekrényt, egy bádog mosdótálat, egy lakatot és bevásárló szekerét megtöltötteélelmiszerrel és tett melléje néhány más háztartási cikket is. Ezzel létrehoztak egy félig-meddig működő háztartást, egy kezdetleges otthont, amit magukénak mondhattak. Ildikó krumplit főzött az új tűzhelyen és hozzá rántottát kavart, amit csendes egyedüllétben kis asztalkájuknál
farkasétvággyal megettek.
Vacsora után, mialatt Ildikó elmosogatta az edényeket új, több mindenre használható lavórjukban, Zoltán felfedező útra merészkedett. Remélve, hogy honfitársakat talál és
információt szerezhet, hogyan lehet eltengődni, mint menekülteknek, és mit várhat és tehet, hogy létezésüket elviselhetőbbé tegye, és megtalálja az utat, ami innen kivezet, bement az egyik hosszú barakkba és egyenként bekopogtatott az ajtókon.
— Beszél valaki itt magyarul? — szólt be a bezárt ajtón keresztül és várt.
A legtöbb szobában senki nem volt otthon. Néha hallott valami visszautasító morgást, valami idegen nyelven mondott érthetetlen káromkodást, aminek értelmét csak a hangsúlyból
171
tudta kikövetkeztetni. A tízedik szobában, a hosszú folyosó vége felé, egy kellemes férfihang válaszolt.
— Igen, Budapestről vagyok. Gyere be, az ajtó nyitva van.
Zoltán benyitott és egy korban hozzá hasonló fiatalembert látott egy ágy szélén ülni. A fiatalember ceruzát tartott a kezében és egy alacsony asztalon előtte papiros feküdt és felettébb kíváncsian méregette. Jóképű, de rendetlen és mosatlan farmerjében és gyűrött ingében, egy jól tájékozott intellektuálisra emlékeztetett, akit megzavartak mély és feltehetően lehető
legtermékenyebb gondolataiban.
— Halló, honfitárs, — az ágy szélén ülő férfi mosolygott és beljebb intette. — Még nem láttalak a táborban. Újonnan érkezett lehetsz. Mi a neved és honnan való vagy?
— Kovács Zoltán a nevem és gépészmérnök vagyok Budapestről. Tegnap érkeztünk Triesztből.
— Karcsi, Bodrogi Karcsi. Én meg vegyészmérnök vagyok a Veszprémi Műegyetemről. Te melyik egyetemre jártál?
— A Budapesti Műszaki Egyetemre, de várj, a nővérem, Luisa Veszprémben végzett 1968-ban. Talán ismered?
— Luisa? — Karcsi talpara ugrott. — Persze, hogy ismerem. Évekig ugyanabban a laboratóriumi tankörben voltunk. Luisa is itt van?
— Nincs, de akkor is. Micsoda véletlen. Milyen kicsi a világ, hogy egy ennyire közeli közös ismerőst találjunk, a legváratlanabb helyeken.
— Kis ország, mondhatnám inkább. — Karcsi legyintett lemondóan a kezével. — És ez a hely mocsokszűrő a szennycsatorna végén. Az összes fiatal és kitagadott értelmiségi keresztülmegy itt, menekülnek, mint a patkányok a süllyedő hajóról.
— Mennyi ideje vagy itt? — Zoltán körbenézett és szellemileg konstatálta a szoba szánalmas berendezését. Karcsién kívül még két ágy állt a sarkokban, mind a kettő bevetetlen és a piszkos lepedők gyűrötten hevertek rajtuk. Egy ruhásszekrény gyalulatlan falécekből
összeácsolva és közében egy hozzá hasonlóan összeeszkábált kecskelábú asztal és két egyszerű lóca mellette.
— Hat hónapja, — Karcsi röhögött kényszeredetten és önletevő módon. — De most már kifele áll a rudunk. Dokumentumaink készen vannak és a jövő héten végre megyünk Amerikába.
— Kik a szobatársaid, — Zoltán kérdően nézett az üres ágyakra.
— Két vidéki. Jelenleg munkában vannak a bútorgyárban. Én is ott dolgozom, kivéve ma levettem a napot. — Karcsi a maga előtt lévő iratokra mutatott. — Néhány fontos levelet kellett írnom, és mind amellett ott is akarom hagyni őket. Elegem van a lealázó fizikai kulizásból. — Karcsi felnézett és szemügyre vette Zoltánt. — Kedved lenne átvenni a munkánkat? Az állásokat meg szeretnénk tartani a magyaroknak. Nem akarom, hogy ez az alacsonyrendű balkáni szemét vegye át a helyünket. Egy dollárt fizetnek órájára. Sokkal jobb, mint a csirkefarmon dolgozni. Térdig kell járni a csirkeszarban és látástól vakulásig lapátolni napi két dollár értékű líráért.
172
— Nagyon örülnék neki, — Zoltán szemei felvillantak, mintha megtalálta volna Salamon aranybányáihoz vezető út térképét. — A feleségemet is elhozhatom. Nagyon akar dolgozni. Utál otthon lenni és egész nap nem csinálni semmit.
— Feleség! — Karcsi felnézett busa szemöldökei alól.
Zoltán bólintott és a szeme kikerekedett. Valami volt Karcsi hangnemében, ami féltékennyé tette. — Igen, — felelte óvatosan.
— Csinos?
— Nagyon.
— Kolosszális tévedés, vigyáznod kell rá, mintha a föld legnagyobb kincse lenne.
Minden semmirekellő gazember, helybeli vagy emigráns koslatni fog utána. Hiszel nekem, vagy sem, de több házasságot láttam itt a táborban felbomlani, mint egy gyorstalpaló kommunista válási törvényszéken.
— A feleségem jó lány. — Zoltán felelte bátortalanul. Nem akarta kinyilvánítani, hogy Ildikóval még nem voltak házasok és hivatalosan egy másik nőnek a férje volt. Ez olyan lett volna, mintha egy baltás gyilkost biztatott volna, hogy élesítse szerszámját.
— Hogyne lenne az, — Karcsi felelte kétértelmű hangon. — Mindegyik az, amíg meg nem látják a forróvérű olasz bikákat. Beszélik, hogy a Latínai rendőrségen minden szobára egy másik menekült nőt alkalmaznak takarítani.
Nem az én Ildikóm. Nem az én angyali szerelmem, vagy valami más hasonlóan elcsépelt klisét akart Zoltán morogni Ildikó becsületének védelmében, de lenyelte a szavait.
Karcsi kissé kiegyenesítette a szivacsmatrac szélébe besüllyedt görbe pozitúráját, feléje nyújtotta a kezét és elbocsátó tónussal a hangjában beszélt hozzá.
— Akkor várlak mind a kettőtöket holnap reggel. Legyetek a főkapunál hét óra harminckor pontosan. A gyár huszonöt perc gyaloglásra van. Nem szükséges ebédet hozni.
Délben kölcsönzünk egy biciklit az olaszoktól és visszakarikázunk a táborba. Eszünk az étkezdében. Így sokkal olcsóbban jövünk ki.
—
A
gyárnál az olasz menedzser röpke pillantást vetett rájuk, bólintott és fel lettek véve. Ildikónak egy paksaméta smirglipapírt adtak és két kuncogó olasz tinédzserrel kellet dolgoznia, hogy lecsiszoljanak és befejezzenek több tonnára való durván faragott fadarabot.Egy másik olasz, egy vékonydongájú és alacsony brigádvezető, kopasz és negyven év körüli, ujjait billegtette Zoltán felé és magához hívta.
— Jöjjön velem, Hungarese profugo.
Zoltán a főcsarnok oldalán kialakított jókora szobába követte az olaszt. Belül lakkozó gép állt és egy csapat erős vasállvány és jókora halom festetlen szekrényajtó. A brigádvezető megmutatta Zoltánnak, hogy hová álljon és eltűnt a hatalmas gép mögött, amely jócskán csöpögött a ragadós lakkfestéktől.
A levegő nehéz volt és édeskés illatú. Zoltán kereste, hogy van-e nyitott ablak, de nem látott egyet sem és gépesített szellőztetés sem volt. A szoba teljes atmoszférája mozdulatlanul
173
állt ebben a speciális helyiségben, nehogy bármi könnyű szellő vagy fuvallat megszilárdítsa a lakkot, mielőtt az összes csapdába esett légbuborék semmivé válik felszíne alatt.
Zoltán tetemes mennyiséget lélegzett be az oldószerből és tíz percen belül totálisan részeg lett. Bedrogozva és boldogan egyik ajtót a másik után kapta le a masináról és finoman ráhelyezte az állvány vaskarjaira.
Ezzel megindult az élet, egy diplomás magyar mérnöknek Olaszországban és menyasszonyának, egy okleveles földmérőnek, a korlátlan lehetőségek és szabadságjogok, de nagyon alacsony munkabérek földjén.
Kifele jőve a Stanzából, körülbelül egyhónapi bútorgyári munka után, Ildikó belefutott Brigittába és Mártába, Trieszti szobatársaikba.
— Hogy megy a dolgot, leányzó? — Márta megállította színültig rakott bevásárló szekerét, megölelte Ildikót és dupla levegő puszit cuppantott arca mellé.
— A bútorgyárban dolgozom, — Ildikó felelte büszkén és hátralépett, mivel Márta alkohol telitette lehelete szinte kiugrasztotta harisnyanadrágjából.
— Egy gyárban? — Márta és Brigitta egyszerre robbantak ki fékezhetetlen nevetésbe.
— Te viccelsz velünk. Miért? Nem találod ezt túlságosan lealacsonyítónak? Egy ilyen vonzókülsejű fiatal nő töri össze magát és a körmeit, hogy morzsákat keressen és könyöradományt?
— Nem viccelek, — Ildikó nemet intett. — De hol dolgoztok ti? Ha nincs ellenetekre, hogy megkérdezem?
— A rendőrségen dolgozunk. — a két nő huncut pillantást váltott és kacsintottak. — Állítólag takarítónők vagyunk, de még nem láttunk egy seprűt vagy egy porszívót, amióta, alkalmazásban vagyunk.
— Már hallottam az effajta munkaviszonyról. — Ildikó válaszolta és próbált eltűnni a két vihogó nő közeléből.
— Miért nem állsz be közénk? — Brigitta megragadta Ildikó könyökét. — A fizetség jó és a pozíció felettébb örömteljes.
— Köszönöm, nem. — Ildikó lerázta Brigitta kezét. — Soha nem kedveltem az íróasztal pozíciót és semmi szándékomban nincs szexet csinálni a seprűkamrában. Nem erre az életre vagyok teremtve, soha nem is voltam és nem is leszek.
— Ahogy óhajtod. — a két takarító lady válaszolta sértődött hangon és hagyták Ildikót tovább menni. — Az életnek a jobb oldala nem az ilyen frigid jégcsapoknak való, mint te.
174