Huszonharmadik Fejezet - Az Albérlők Háza

A

hogy utasítottak elküldöm az emailt a megadott címre és bemutatkozom. Perceken belül jön a válasz, ami nem más, mint egy hosszú kérdőív, neve, születési helye és ideje, anyja leánykori neve, társadalombiztosítási kódja és hajtási engedélye és útlevélszáma.

Megnézem útlevelemen a lejárati határidőt és még további hat hónapig érvényes. Ez elégséges, gondolom, ki tudja, hogy hol leszek hat hónap múlva és kit érdekel, hogy milyen állapotban száznyolcvan nap letelte után.

A kérdőív többi része evidens esete az identitáslopásnak, de az övék lehet, ha ezt akarják. Én amúgy is le akarom vedleni azonosságomat, mint egy kígyó, aki ledobja elhasznált bőrét.

Begépelem az adatokat, még egyszer leellenőrzöm, és rákattintok a küldöm ikonra.

Elmegy. Vadonatúj laptopom működik, mint valami csodabűvészet.

Fél nap elteltével, leigazolhatták a beküldött adatokat, amit adtam nekik, jön a

második email. — Menjen a Swissair kioszkhoz a JFK repülőtéren, — olvasom, — mutassa be az útlevelét és kap egy beszállókártyát a Zürichbe menő esti gépre. Megérkezés után szálljon taxiba és hajtasson el az Ambassador hotelba a Falkenstrasse utcában. A portás ad magának egy borítékot, amiben lesz svájci pénz. Fizesse ki a taxist, menjen fel a szobájába és ott várjon további utasításokra. Ha enni akar, vegye igénybe a szobaszolgálatot. Ne használja a telefont és ne lépjen kapcsolatba senkivel, amíg mi nem lépünk magával érintkezésbe. Csinálja, ahogy utasítottuk és vigyázzon, mert figyelni fogjuk.

—

A

biztonsági-heveder kötelező bekapcsolása és a telefonálni tilos figyelmeztetés táblája kigyullad és a gép ereszkedni kezd lefelé. Szemeimet rátapasztom az ablakra és nézem a gyorsan közeledő havasi legelőket és a hóborította hegycsúcsokat, amik mint egy finom kristályváza fogazott pereme a frissen vágott virágokat, veszik körbe a zöld mezőket. Egy alak mellettem valami német újság financiális oldalait olvassa. Drága business-man öltönyt visel és a feje, olyan, mint egy sárgarépa és masszív halántéka szélesre csinálja feje felső felét. Még soha nem láttam egy ennyire komoly és ilyen száraz és érdektelen alakot. Ez kell, hogy legyen, gondolom, a sztereotip svájci bankár, akinek a titoktartására és megbízhatóságára kell magamat bíznom, ha sikeresen akarok vitorlázni a nemzetközi pénzügyek, megállapodások és

milliódolláros elektronikai átutalások viharos tengerén.

159

A repülő simán landol, és mivel a gép elejében ülök, az első utasok között szállok le.

Nincs szükség, hogy a poggyász ringlispílhez menjek, csak egy lazán pakolt kézitáska van nálam a minimális szükségletekkel. A terminál végén átmegyek az ajtón, ami a semmi elvámolhatóval utazók részére van fenntartva. Tehermentesen utazom, felkészülve a könnyed odébb állásra és gyakorlatiasan a gyors és nyomtalan felszívódásra.

Senki nem foghatja rám, hogy nem vagyok egy optimista hasznavehetetlen, aki ismeretlen területekre kalandozik províziók nélkül és reméli, hogy a bennszülöttek barátságosak lesznek és segítőkészek, és akiknek nincsen meg a saját terveik, hogy csapdába ejtsék, és a húsdarálóban felőröljék a gyanútlan látogatót és fűszeres vacsorát csináljanak belőle.

A hotelnél odadobok a taxisnak két tízdolláros bankót. Bólint és elfogadja, ezek a svájciak hihetetlenül alkalmazkodóak. Valami sanda érzés mocorog a gyomromban, ezeket a svájciakat még szeretni fogom. A hotellal szemben egy óriási banképület, Credit Suisse, menyire csodálatosan praktikus. Legyünk mindannyian boldogok, — ismételgetem a régi közmondást. — És éljünk lehetőségeinknek határain belül, még ha sikkasztanunk is kell a pénzt hozzá.

Bemutatom az útlevelemet a regisztrációs ablaknál és a portás átnyújt egy levelet.

Belelesek, talán tízezer svájci frank van benne különböző címletekben. Perfekt, a részletek ügyesen klappolnak, és a szerencse kereke felfele forog. A liftes fiú felvisz a felvonón és elvezet a szobámhoz a tizenkettedik emeleten, közvetlenül a tető alatt. Csinos kis lakosztály, ragyogóan tiszta, mi mást is gondolhatnánk a svájciakról. Az ágy melletti lámpaasztalkán órásrádió és délután három órát mutat. A karórám reggel kilencet, szokásos reggelizési időm a Bronxban.

A szobámban két negyeddollárost dobok a fiúnak. Furcsa pillantást vett rám, de nem szól semmit és távozik. Oh, máris menyire imádom ezt a svájci viselkedési etikettet.

Felveszem a telefonkagylót és három tojásból rántottát rendelek, vagdalt sonkával, olvasztott sajttal és héjastól őrölt búzából sütött és pirított kenyérszeleteket és egy üveg bort hozzá. — Fehér bort, — mondom, — a Moselle régióból, lehet szürkebarát vagy rizling, életemnek jelenlegi fordulópontjánál ez már nem számit. Elfogadok bármit, ami a pincemesternek raktáron van.

Hozzák az ételemet és leülök enni. Olyan éhes vagyok, mint egy menekült három hetes éheztetés után és ízlelő mirigyeim felséges gyönyört anticipálnak. Beteszem az első villára valót a számba és akkor, abban a pillanatban megverik az ajtómat.

— Ne most, — gondolom, de leteszem a villát és kiordítok. — Ki az?

— Mi vagyunk, — hallom és felállok, hogy kinyissam az ajtót. Hadd kezdődjön a játék. Majd eszem, mialatt beszélnek.

Négy férfi nyomakodik be lakosztályomba. Sötét business öltönyökben, mind szőkék, kékszeműek és rövidre vágott tüskefrizurát hordanak. Háromnál aktatáska van, a negyedik fellebbenti kabátja szárnyát és odavillantja a pisztolyát.

— Kovács úr, — mondja az egyik, aki a bandavezérnek látszik. — Kevés az időnk és rögtön rá kell, hogy térjek businessünk lényegére. — Majd odabólint az egyik partnerének és folytatja. — Ügynök Béta megmutatja magának a dokumentumokat, amiket alá kell írnia, hogy bejegyeztessünk egy Ingatlan Tartási Részvénytársaságot. A céget Liechtensteinben fogjuk székhelyeztetni és az egyszerűség kedvéért Kovács Ingatlanok KFT lesz a neve. Ügynök

160

Gamma, — itt második cimborája felé mutat. — Segíteni fog magának, hogy megnyisson egy számozott svájci bankszámlát. Átkíséri magát az utca túloldalára és bemutatja magát a Credit Suisse Bank egyik rangidős bankárjának. Ha ez megtörtént, a továbbiakban már magának semmi része nem lesz. Mi nem várjuk el, hogy megértse és kövesse a nemzetközi pénzügyi intézmények bonyolult részleteit. Mi majd elvégezzük a sablonos munkát, hogyan mondjam, az unalmas rutin tevékenységet. Csak adja ide a kapott számlaszámot és a titkos jelszót és mi csináljuk a többit.

— Megmondaná a nevét? — kérdezem idegesen. — Maguk mindent tudnak rólam, de én…

Félbeszakítja félénk motyogásomat. — Hívjon Ügynök Alfának. — vigyorog leereszkedően. — Ennél többet nem kell tudnia.

— De semmit nem tudok a maguk szervezetéről. — próbálok tiltakozni és a nyelvem akadozik.

Megveregeti a vállamat és arca, mint egy kivésett jégszobor, ahogy tömör és a lényegre nyirbált hangon beszél hozzám.

— Igen, és mi szeretnénk azt így megtartani.

Mindez idő alatt tömöm az ételt a számba. A zsír folyik le az államon és fáradságosan őrölök a zápfogaimmal, mit valami kérődző tehén a tejfarm istállójában.

— Befejezte? — Ügynök Alfa sietett. — Nem azért repültettük ide, hogy élvezze a helybeli konyhaművészetet.

— Aha, — bólintok és sietve töltök magamnak egy pohár bort. — Igyon maga is. — kérdezem. — Van egy egész palackkal.

— Nem kérek, — Ügynök Alfa feleli gúnyos hangon. — De ha az ital megnyugtatja az idegeit, igyon, amennyit akar.

—

M

iután aláírok vagy száz papirost is, négy különböző nyelven legépelve és egyiket sem elolvasva, mi, Ügynök Gamma meg én átmegyünk a Credit Suisse bankhoz, az utca túloldalán.

A félfogadási kisasszony papírmasé mosollyal üdvözöl és mondja.

— Herr Kovács, kissé korábbra vártuk magát, de Dr. Houser egy percen belül fogadni fogja.

— Késett a repülőgépem, — mormogom. A félfogadási szépség elfogadhatóan van öltözve, de tömött, mint egy ruca és arca egy aratási teliholdra emlékeztet. Nem a típusom, de kedves leszek hozzá és próbálom nem kimutatni, hogy egy szerelmi randevú kettőnk között kimondott lehetetlenség.

Egy perc múlva Dr. Houser kijön az irodájából és szemeit jártatva köztem és kísérőm között mondja. — Herr Kovács, kérem, jöjjön velem.

Mind a ketten felállunk és megindulunk feléje, de Dr. Hauser tiltakozón felemeli a kezét. — Csak Herr Kovács, kérem, a Credit Suisse bank szabályzatai szerint egy egyéni kontó esetében csak az illetékes tulajdonossal tárgyaljuk a részleteket.

161

Ügynök Gamma vonakodva összecsukja csontos fizikumát, leül a párnázott bársonyszékbe és arcáról felszívódik az udvarias öröm. Azonnal felnyitja mobil telefonját és nyomogatni kezdi a gombokat. Én követem Dr. Housert, egy hosszú fényesre világított folyosón haladunk keresztül, ami antiszeptikusan tisztán van tartva. A végén belépünk az irodájába, egy tágas sarokszobába, olyan szimpla bútorzattal, hogy egy New England puritánt is

megszégyenítene.

— Miben lehetek a segítségére? — a svájci bankár tornyot csinál a keze fejéből, és rám néz veresesen torzonborz szemöldöke alól. Ennél a pontnál felismerem, hogy ez a

mellettem ülő utas a repülőről, aki a német újságot olvasta. Micsoda egy véletlen. Máris rokoni vonzalmat érzek iránta. Ő lesz az én megbízható szövetségesem.

— Két számozott business kontót szeretnék megnyitni. — kezdem, és mint két farkas a konc felett, parázsló szemekkel méregetjük egymást. Egy látszólag véget nem érő

másodpercig a bankár arca mozdulatlan és szenvtelen és a végén én kell, hogy megrebbentsem a szemem és én kell, hogy félrenézzek.

—Kettő? — feleli a bankár és bámuló tekintetét továbbra is mereven tartva direkte az arcomba beszél. —Semmi probléma, mind a kettő ugyanaz a név alatt és egymáshoz kapcsolva?

Bólintok. — Igen, ugyanaz a név, de a számlák egymástól teljesen függetlenek kell, hogy legyenek.

A bankár ceruzabejegyzést csinál egy hulladékpapíron és beüt néhány gombot a komputeren. — Különböző kódszámok? — kérdezi.

— Feltétlenül, — válaszolok túl gyorsan és elveresedek, és remélem, hogy nem veszi észre szememben az aggodalom villanását.

— Standard eljárásmód, — mondja anélkül, hogy rám nézne. El van foglalva

billentyűzetének ütögetésével és az előtte lévő képernyőre koncentrál. — Könnyen megtehető,

— folytatja, fel sem nézve, — feltéve hogy a számlaszámokat és a jelszókat pontosan használja.

Legyen nagyon óvatos, a komputer befagy a harmadik sikertelen elérhetőségi kísérlet után. — Itt felnéz és üres tekintettel rám mosolyog. — Standard elővigyázatosság, klienseik identitását minden rendelkezésünkre álló módszerrel védelmezzük.

Ismét kérdezősködni kezd és én válaszolok, legalább már milliomodik alkalommal az utolsó pár napban. Neve, útlevélszáma, állandó lakhely és mutassak fel valami kormány

kibocsájtotta személyi igazolványt.

— Maga tényleg akarja tudni, hogy ki vagyok. — kockáztatok meg egy rezervált mosolyt. — Mi lett azzal a híres svájci banktitoktartás elmélettel?

— Ne féljen, — pillant felém megnyugtatóan. — Rajtam és az egyik rangidős alelnökön kívül senki sem fog hozzáférni a maga adataihoz. Svájcban a kliens és bank közötti titoktartás bizalmát legalább olyan komolyan vesszük, mint az orvos és beteg közötti diszkréció szentségét. Mi soha nem adjuk ki a maga nevét és azonosságát, hacsak bűntett elkövetése nem lett bizonyítva egy helybeli bíróságon.

Minden kérdésére válaszolok. Elém csúsztat egy kis billentyűzetet és én begépelek két kombinációt, amit már régen kiválasztottam. Két ritkán használt magyar szó és valami nemzeti katasztrófának az éve. Magyarországon nincs mit ünnepelnünk, mi csak tragédiáinkat

gyászoljuk.

162

— Mennyi lesz a kezdeti betét összege mindkét számlába? — kérdezi száraz üzletember hangon, jelezve, hogy egymillió svájci frankon alul a banknak nem számit, hogy mekkora.

Kiveszem a borítékot a kabátzsebemből. Túlságosan vastag volt, hogy

nadrágzsebembe gyömöszöljem, és kiszámolok négyezer frankot. Két egyforma pakkba választom szét az összeget és a bankár elé tolom.

— Egyelőre kétezer mindegyikbe, — mondom. — De jóval több is jön. Húszmillió dollár összeget várok letétbe tenni a közeli napokban.

Alig észrevehetően bólint, mintha húszmillió dolláros betétek olyan közönségesek lennének nála, mint lovardában a lócitrom.

Megszámolja a pénzt és feláll. — Kérem, kövessen, — mondja, — az összeget átadjuk egy pénztárosnak a lobbiban és az fogja betenni a számláiba. Van még valami más ügye is, amiben segítségére lehetnék?

— Nem, — felelem és szédülés fog el. A mocsoknak a mélysége, amibe

belesüllyedek, leszívja agyamból az összes velőt és lezuhan a vérnyomásom. De ha benne vagyok a grammokért, legyek benne a kilókért is. Vagy kihúzom magam ebből a pácból vagy szitává lőnek, mialatt annyit, amennyit tudok, a pokolba küldök magam előtt.

Hátrafordulok és Ügynök Gamma pontosan a sarkamban van. — Adja ide a

számlaszámot és a jelszót, — suttogja a fülembe és egy pisztoly hideg csövét érzem a bordáim között.

— Na, hallja, már hogyne. — bólintok, és odaadom neki az első bankszámla számát és jelszavát. A másodiké az én titkom, amit ha kell, a sírba viszek magammal.

—

B

ent a hotelben csak Ügynök Deltát, a fickót az eldugott pisztollyal, találom a szobámban.

Borosüvegem üres és Delta kissé kapatos. Gamma gyilkos pillantást vet rá és kérdezi. — Te mocskos barom, mióta iszol bort? Nem csoda, hogy olyan büdös vagy, mint egy disznó. A mi tiszta vodkánk nem elég jó neked? Hányszor kell a fejedbe rágnom, hogy a jó vodka megtisztítja a lelket és élesíti az eszet?

— Nem volt vodka idehaza, — Delta morog. — Az ember azt kell, hogy igya, ami van.

— Miért nem hívtad a szobaszolgálatot? — Ügynök Gamma nyúl a telefon után.

— Nem gondoltam rá, — Delta feleli sértődött hangon. — Az elfelejtés csak nem bűn?

— Fél gallon Smirnoff, de futólépésben. — Gamma beszél a kagylóba és felém fordulva felakasztja. — Nyissa ki az emailjeit. A húszmillió már a maga számláján kell, hogy legyen. Ahogy megkaptad az emailt a főnöktől üsd nyélbe a vételt, ahogy megegyeztünk és vedd meg a Magyar Attasé Komplexum épületeit Moszkvában.

163

A londiner hozza a vodkát és Gamma a pereméig tölt egy-egy vizespoharat

mindannyinknak. — Igyál, — nézz rám meredten. — Józan emberek kiijesztik belőlem a hibby-jibby szart.

— Összeszorítom a számat és rázom a fejemet. — Éppen most vettem be két nitroglicerin tablettát, bármi alkohol fogyasztása segédkezett öngyilkosság lenne.

A két orosz koccint és egyetlen hosszú cuppogós kortyban lenyelik a pohár teljes három decinyi tartalmát. — Mozduljon, — Gamma a laptopom felé mutat. — Ne hagyja a pénzt sokáig ülni a kontóján.

Az Internet oldalam már betöltődött. A pozíció jelzőt a Credit Suisse ikonra

csúsztatom, keresztüllavírozok a jelszavak milliárdjainak labirintusán és numero unó számlám feljön a képernyőre. Az egyenlegem húszmillió dollár és némi aprópénz, a labda az én pálya felemen van. Meg kell, hogy lóbáljam a teniszütőmet. Az oroszok szemét üveges hályog vonja be, Gamma előrehajol és kinyújtja a kezét és újratölt. Keskenyre húzza a szemét, mint egy mérges kígyó, ami hipnotizálni akarja a máris beijedt patkányt, de nem szól semmit. Delta egy mobile telefont tart a füléhez és bólint. Lassan kiteszi az asztalra a revolverét és egy megrögzött alkoholista rekedtes hangján beszél hozzám.

— Mi késlelteti? Folyamatosítsa a vételt, különben lelövöm, mint egy kutyát.

Kinyitok egy második internet oldalt és megnézem emailjeimet. Rákattintok a hatalmas fájlra, amit két perccel ezelőtt kaptam. Rengeteg mellékletet tartalmaz, ingatlan transzfer szerződés oldalait, jogi nyilatkozatokat, lemondásokat és megállapodásokat és kikötéseket. Rengeteg helyen alá kell, hogy írjak. Jó lenne egy, ha volna egy jó képességű ügyvédem, aki segítene megmagyarázni, hogy mibe megyek bele. Idegesnek érzem magam, egy körtenagyságú gombóc akad meg valahol a beleimben. Ha végrehajtom ezt a tranzakciót az én becsületes nevem nemzetközi csalókkal és könyörtelen gazemberekkel lesz összekapcsolva.

De innen nincs visszaút, hatalom, pénz és presztízs, gondolom fatalista hozzáállással, jövök és fogadjatok.

— Nyomtatóra van szükségem és egy FAX masinára. — nézek fel és rámeredek Gammára.

— Nyugi, — feleli és vigyorog, mint egy fakutya. — Ügynök Béta elment és hoz egyet a hotel business centeréből.

Ahogy kimondta Ügynök Béta bejön az ajtón. Jókora printert cipel a kezében és egyetlen szót sem szólva a laptopom mellé teszi. Lázasan munkálkodva a kábelekkel és a kapcsolókkal a masina zümmögni kezd és működik és a letöltődési folyamat megindul. Nem rossz, — gondolom, — legalább lesz egy kevés időm, hogy elolvassam az ügyvédi halandzsát és magamba fogadjam, mintha a sajátom lenne.

Fojtogató szemfödélként borul rám az állandósult idegesség, mint novemberben a köd, ami beborítja a tájat mielőtt a decemberi fagyok megölik a gyengéket és az öregeket. Sclafani talán már keres is a Bronxban. Rettegve roppantgatom a kézfejem bütykeit és próbálom leplezni megállíthatatlan remegésemet, ahogy emlékezem szavaira. — Még találkozunk. Nincs

gyanúsítás alatt, de ha én maga volnék, nem hagynám el a környéket. Szökésével egy pocsék helyzetet csak pocsékabbra csinálna.

164

Na, jó. Nem maradtam szerény lakhelyemhez közel, ugye? De ez már víz, ami lefolyt a híd alatt. Ott vagyok, ahol vagyok, és vagyok ahova mentem, ezen már változtatni nem lehet.

— Kész, — Béta ordít a fülembe. — Kezdje nyomtatni.

Rákattintok az első fájlra és megindul a gép. Oldal után oldalon alákaparom a

kezdőbetűimet és a dokumentum alján aláírom a nevemet. Legalább ötven van belőlük, kemény munka, meg sem említve a kockázatokat. Gamma egyre vigyorog, néha elismerően bólint mialatt Delta játszik géppisztolyának ravaszával, felhúzza závárt, rákattint, kikapcsolja a biztonsági závárt és cápaszemét megállás nélkül fixírozza rám.

Gondolja, hogy megfélemlíthet, de én ezen a fázison már korszakokkal előbb átestem.

Magányos farkas vagyok a fagyott tundrán, készen állva a halálra, de szabad maradok, és korlátozások nélkül fogok vadászni, amíg élek.

Az aláírt dokumentumokat folyamatosan táplálom a FAX masinába, és ujjaimat egymásra kulcsolva tartom. A valóság álomszerű percepciója elrabolja öntudatomat és érzelmi hullámvasút utazásra ragad. Hamarosan egy ötvenmillió dollár értékű épület komplexus tulajdonosa leszek. A számok elveszítik jelentőségüket, a tranzakció semmi más, mint províziókat venni a zöldségesnél és valami sötét alak kifizeti a számládat a pénztárnál. Segít rajtad, amikor szükségben vagy, de neked követned kell. Egy sötét sikátorba, ahol lehet, hogy megöl és véres tetemedet a járda kövezetén hagyva elviszi vásárolt portékádat.

Be fogják-e tartani, ezek az oroszok és volt KGB trógerek, ortodox kommunisták, és nemzetközi bűnözők, az ígért szavukat? Ide fogják-e nekem adni a kétmillió dollár profitot egyhetes munkámért? Kétlem; meg fognak ölni és élettelen testemet itt fogják hagyni ugyanebben a hotelszobában bomladozni.

Az utolsó oldal után felnézek és kérdem. — Készen vagyunk?

— Nem, — feleli Ügynök Alfa félelmetes hangon. — Maradjon nyugodtan. Még megvárjuk, amíg az eladó képviselője is aláírja az eladási szerződést és visszaküldi. Lesz benne némi bürokratikus huzavona és a végleges engedélyezés időbe kerül. Dőljön le egy kis alvásra, fáradtnak néz ki. Mi kimegyünk vacsorázni, de holnap reggel itt vagyunk. Addigra a pénz ki kellett, hogy menjen a számlájáról és az ingatlan sziklaszilárdan a maga cége birtokában kell, hogy legyen. De semmi ügyeskedés, ha átver minket, maga halott. Ne feledje el, minél hamarább kezdi el a folyamatot, hogy a komplexet visszajuttassa a tulajdonunkba, annál több pénzt tarthat meg.

— A huszonkét millió még érvényes? — kérdezem aggódó, reszketeg hangon.

— Igen, — Alfa mereszti rám a szemét. — Levonva az adó költségeket, átírási járulékokat, és ügyvédi honoráriumokat, plusz a mi eredeti húszmillió befektetésünket kamatos kamattal egyetemben számolva.

Veres figyelmeztetőzászlók kezdenek lengedezni agyamban. Mennyibe fog kerülni az átírás? Heti öt százalékos kamattal az én eredeti csinos profitom gyorsan az egyenleg vonal alá süllyed. Stopjelzést csinálva a tenyeremből felemelem a kezemet. — Előre nem látható és hibámon kívüli komplikációk nem számítanak, ugye. Nem tehetnek felelőssé a hatáskörömön kívüli költségekért és késlekedésekért.

Ügynök Alfa fenyegető oldalpillantást vet felém. — Az idő pénz, — figyelmeztet. — Az óra ketyeg, és minél tovább tartja magánál az ingatlant annál magasabbak lesznek az

165

arányosított számlái. Ne próbálja a maga problémáját a miénké tenni. Öt százalék egy hétre

In document Az Albérlők Háza (Pldal 158-167)