Huszonegyedik Fejezet - Az Albérlők Háza

V

ladimir az Upper Class Bagel pékség utcai ablakánál üldögél egy asztalnál, a Post Road úton Darienben és vár reám. Előtte párolog egy tejeskávé és egy félbevágott bagel, aminek mindkét felére rákent valamit. Tétovázom, hogy bemenjek; jobbomon van az aktatáskám és benne százezer dollár begyűrve. Adjam neki ezt a jókora összeget, valamiféle állítólagos

zálogbiztosíték ellenében, ami semmi más, mint egy gyilkosságra való megállapodás?

Mi veszíteni valóm van, tűnődök, már úgyis elvesztettem mindenemet. Az életem egy kegyetlen tréfának bizonyult.

Becsoszogok a küszöbön keresztül és Vladimir felnéz. — Örülök, hogy sikerült eljönnöd, testvér, — mondja és kezével integet, hogy üljek le mellé. — Elhoztad? — kérdezi. — El kell érnem, a délután három órás repülőt a La Guardia repülőtérről. Gregori vád alá helyezése öt órakor van San Francisco idő szerint. Ki akarom fizetni a biztosítékletétet és a nap véget érte előtt ki akarom vinni az országból.

Bólintok. — Értem és ügyesnek hangzik, — mondom, — és nálam van, de a kérdés az, hogy kapcsolatba léptél-e már a barátaiddal? Be fogják tartani az alku rájuk eső részét?

Vigyorog, mintha nagy-kaliberű és osztályon felüli ingatlan megállapodásunk

kétségtelenül garantálva lenne és becsületesen betartva, mint afféle szóbeli frigyre lépés hasonló gondolkozású bűnözők között. Felemelt tenyerét kissé széjjeltartja, mintha valami ortodox iconostatra esküdne, hogy állni fogja szavát és a barátai a felsőbbrendű feddhetetlenség mintaképei.

— Létre hoztál már egy lebiztosított email kontót? — kérdezi, és biztos vagyok benne, hogy reméli, hogy a válaszom negatív, ami felmentené felém való kötelezettsége alól.

Ismét bólintok, kétszer. — Igen, létrehoztam és készen állok az indításra. — Mondom hidegen, lényege tövéig lenyirbált tömör hangsúllyal és szemeim, mint két véres tőr merednek a gazember svihák szíve felé.

— Laptop masinát is vettél? — kérdezi és mély baritonja csupa kétkedés és gúny.

— Igen, — bólintok, most már harmadszor. — Vettem egyet és készpénzzel fizettem és hamis név alatt regisztráltattam be. Nincs olyan kormánykopó, aki ki tudná szimatolni a nyomomat.

— Kinek az ISP számát használtad? — Vladimir kérdezi és szemei keskeny kígyó hasítékokra emlékeztetnek.

144

— Vitray Miskáét, — nyelek le egy nevetést, gondolván, ennek a cimborái nem fognak elkapni, de még senki más sem és hozzáteszem. — Bementem a szobájába, amikor nem volt otthon.

— Ügyes munka, a te talán mégsem vagy egy agyalágyult. — Vladimir mondja helyeslően és leír nekem egy email címet egy szalvétára. — Küldj egy üzenetet ezeknek és mutatkozz be. Tárgynak gépeld be, hogy Joseph Vissarionovich Dzhugashvili Ingatlan KFT.

Ezek a népek megalkuvás nélküli Sztálinisták, nagyon értékelni fogják erkölcsi támogatásodat.

—

A

z események, amiket ebben a részletben fogok leírni, nem voltak ismertek számomra abban az időben, amikor a pénzt átadtam Vladimirnek. Sok évvel később világosítottak fel róluk, olyan körülmények között, amit a kedves olvasó még nem ismerhet. Tehát így kényszerítve vagyok, hogy minden változtatás nélkül tárjam az olvasó elé az eseményeket és mutassam be a releváns szereplőket, ahogy azok nekem első kézből el lettek mondva öreg nyugalomba vonult amerikai légierő alezredes barátom, Grósz Jonathan által. Jonathan által, akivel az a megtiszteltetés ért, hogy közös írói megbeszélési csoportban voltam, valahol ott, ahol a legtöbben öregek és az időjárás általában meleg és napfényes.

Jonathan egy valódi detektívregény rajongó; széles körben utazik, hogy bűntettek színhelyét megnézze, nyomozókat interjúvol és sittre vágott gyilkosokat, és átkutatja a bíróságok idevágó archívumait. Már a kezdettől fogva nyilvánvaló lett nekem, hogy mind a ketten ugyanarról a bűntettről irtunk, kivéve teljesen más szemszögből. Jonathan a

hagyományos bűnt üldöző törvényember nézőpontját adoptálta, aki az igazságszolgáltatás oldalán dolgozik, és mindig sikeresen elfogja a gonosz embert, a tettest. Én mélyebbre ások le, az én főhősöm a megzavarodott bűnöző, egy áldozat maga a saját kételkedéseivel és

megbánásaival, és titokban szeretné, ha lebukna és megkapná méltó büntetését. Határozott célom, hogy a csoportban fogom továbbra is olvasni írásomat, ahogy azt annakidején életem legsötétebb óráiban leírtam. Hadd csinálja Jonathan az ő variációit, ami biztosra vehető ütközési röppályán halad at enyémmel. Még jó, hogy megjátsszuk, hogy írásunk mind feltételezés és fikció. Biztos vagyok benne, hogy a végén kegyetlenül össze fogunk különbözni.

Tehát itt van a rész, amit bele óhajtok foglalni regényembe, Jonathan saját szavaival egy San Franciscoi detektív, Hamburger Harvey első személyében elmondva.

—

T

étlenül üldögélve és papírgalacsinokat gyúrva és egymást fricskázva velük, nem éppen állunk készenlétben, amikor a telefon felcsörög a San Franciscoi Rendőrhivatal gyilkossági

osztályának készenléti szobájában, a North Beach kerületi prefektuson.

Kinyújtottam a kezemet, közben próbálom nem elveszíteni az egyensúlyomat, ahogy vészes ügyeskedéssel hintázom székem két hátsó lábán, és megnyomom a mellékállomás gombját. Micsoda egy tévedés, a főnök harsogó orgánuma szinte kirepít a bőrömből.

145

— Keljetek fel a seggetekről, ti két lusta disznó, — Gilmer vezér ordítja tele torokból.

— Hármas gyilkosság történt a Sacramento utcai luxuskomplexumnál.

— Egy gyászos esete a kör alakú kivégző osztagnak. — felelem nyugodtan és ceruzámat belenyomom a villanyhegyezőbe. Felettébb utálom, ha emberek, beleértve Gilmer vezért siettetnek. A halott az halva van, a bűnös menekülőben és engem meg órájával fizetnek.

Összegyűjtött nyugdíjidőm órája egyformán ketyeg, semmi ok, hogy felizgassam magam. Adjál nekik elég időt és kötelet és majd felakasztják magukat.

— Nem, — Gilmer egyre ordít, szerencsére nem látom az orcáját, de biztos vagyok benne, hogy a szája habzik a sarkoknál. — Egy gyanúsított már őrizetbe vettek.

— Ki? — kérdezem ártatlanul.

— Nem ki, hanem kit, — a főnök üvölt megint. — Egy fiatal kölök rettenetes erős orosz akcentussal.

— Mióta vesz fel a rendőrség fiatal oroszokat erős akcentussal. — mondom, tisztára csak azért, hogy zsibbasszam a főnök agyát, vagy csiklandozzam a hóna alját. Előre tudom a választ. Hiszen nyilvánvaló. A bűnözőről beszél és nem a rendőröktől, akik fogva tartják.

De a főnöknek nincs, nem is volt soha, semmiféle érzékelhető humorérzéke. Nem hajlandó elismerni, hogy időnként mi is ki kell, hogy eresszünk némi gőzt, vagy ökörködjünk tréfáinkkal és futtassuk az eszünket.

— Menjetek ki a helyszínre, — ordítja olyan hangosan, hogy decibeljei szinte széjjelszakítják tympanic dobhártyámat. — De futólépésben ám, mielőtt azok a bivalyok széjjeltaposnak minden evidenciát.

—

A

gyilkosság színhelyén, szépen berendezett lakás, jól tükrözi egy nő választékos ízlését, az első tárgy, szinte kiböki a szememet egy nagyméretű rugóskés, ami egy félmeztelen izomember mellkasából meredez kifele. Ez nem lehet valami professzionista munka, feltételezem

gondolkodás nélkül, semmiféle bűnöző, akinek vérében nem aludttej csorog, hagy maga után ilyenfajta evidenciát. Leporozom a bicska nyelét és semmi ujjlenyomat rajta. Semmi, tiszta, mint a fehérholló fia a kóserünnepek előtti rituális fürdő után.

— Hová dugtad a kesztyűdet? — kérdezem a kölöktől, aki reszket, mint egy kanna festék a motorizált keverőpadon.

Erre azt mondja, és rettenetesen dadog hozzá, mind minden hazug. — Hogy sose visel kesztyűt, és csak sétálgatott ide-oda a folyosón, kizárólag a saját dolgával törődve és keresve egy barátját, és az ajtó nyitva volt, amin benézett, minden szándék nélkül, mert ő jó családból való, diplomaták, attasék meg miegymás van közöttük.

— Minden bizonnyal, — mondom, — és a kés magától került Arnold Schwarzenegger mellkasába.

— Tisztára úgy látszik. — feleli pimaszul.

Ebből elég, gondolom és rácsattintom a bilincseket és közlöm vele, hogy fogja be a pofáját és csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

146

Második nagy meglepetésem egy félórával később ér, amikor a partnerem Ártányphos Charlie, aki gyorsan leellenőrizte a pisztoly adatait, amit az izomember torzója mellett talált, ezzel jön nekem.

— A kézifegyver a nőé. Engedélye volt rá, hogy viselje. Amikor az engedélyért folyamodott ténybeli alátámasztást mutatott be, hogy az ex-férje számtalan alkalommal megfenyegette és jobban érezné magát, ha egy ilyen erőkiegyenlítő szerszámot tarthatna a szatyrában.

— Kiváló detektív munka, Charlie. — felelem féltékenységszított metsző iróniával a hangomban. — Gondolod, hogy a géppisztoly is az övé?

— Nem, — Charlie vigyorog, — a géppisztoly nincs beregisztrálva. Gyártmány szerint egy Brazíliában készített AK-47, amit a Columbiai drogkartellek szeretnek elsődlegesen használni.

— Drogok? — csattanok fel, Charlie kezd az idegeimre menni. — Bocsáss meg, hogy ennyire rövidlátó vagyok, — mondom gúnyolódva, — de én nem látok itt semmiféle drogot.

— Valaki el kellett, hogy vigye. — Charlie feleli orcátlanul.

Ez az én partnerem most már végtelenül kibírhatatlan, de hallgatnom kell a szövegét.

Abban az időben temérdek nyomás alatt voltam és idegcsillapító kezelésre tettek, ami jobban megrontotta az agyműködésemet, mint amennyit hajlandó voltam beismerni.

— Vigyétek a gyanúsítottat a belvárosi parancsnokságra. — Ordítok az egyik újoncra.

— Még csak látni sem bírom a pofáját. Ezek az ártatlan kinézetű szőkék a legszívtelenebb gyilkosok.

Egy San Franciscoi fakabát elviszi a kölköt. Természetesem én már akkor tudtam, már azokban az időkben is, hogy nem ő a gyilkos. Nyilvánvalóan nem ölt meg három emberi lényt, egyet a tőrrel, és kettőt meg a lakástulajdonos pisztolyával és valami drogkereskedő hasonmás automata géppisztolyával. De valamire még rávezethet minket. Megmagyarázhatatlan jelenléte számunkra ismeretlen távlatokat nyithat meg előttünk. Had rettegjen a legrosszabbtól és tojja össze magát, elmélkedem, hiszen nincsenek véletlenek. Valamilyen baljóslatú okból ment be abba a lakásba. Majd köpni fog, ha a főnök megpuhítja egy kicsit. Huszonnégy órás vizes deszka tortúra nem lenne egy rossz ötlet.

Hat teljes órát töltünk a lakásban, összeszedjük a található golyókat; legalább három tucatra valót és fényképezzük a holttesteket, a bútorokat, a rongálást, csináljuk, amit általában szoktak csinálni egy nagyszabású bűntett színhelyén.

—

E

gy héttel később, Grósz Jonathan, aki nemrégiben adta tudtomra, hogy gimnazista kora óta ír detektív történeteket és már egy tucatra valót is publikált, olvas ismét az írócsoportban.

Nyelvezete és cselekményei, be kell ismernem irigykedve, hihetőek, szórakoztatóak és

eredetiek. Az írócsoport tagjai imádják és a következő nyolc percen át mindannyian hallgatjuk a mai napra rendelt irományát.

Tehát itt van, leírva a körülményekhez képest lehető legjobb emlékezetem szerint.

147

—

K

ét héten belül a kölköt három gyilkosságért vád alá helyeztettük. A bíró, egy nő, ki más, nem hisz nekünk, kivéve azzal egyetért, hogy a fiatal orosz meneküléskockázatos, és a biztosítéki letétet egy elismerésre méltó negyedmillió dollárban állapítja meg. Gondolom, hogy ez a vége az én szerepemnek, amikor a vádlottnak az apja, egy idősebb orosz, valami Komarov Vladimir nevű jelenik meg a bíróság előtt és kiváltja a fiát. Ötvenezer dollárt ad egy zavaros múltú biztosítékuzsorásnak és kisétál a fiával, mialatt védelmező karját a gyerek válla fölé fonja és beszél hozzá és vigasztalja, mintha tényleg ártatlan lenne.

Tehát vissza a vizsgálati fázisba, ki csinálta, hogyan és miért? Elveszettnek érzem magam és órák hosszat rágom a körmömet, amikor a mi recepciósunk, Donna, a fiatal aerobic torna rögeszmés, akinek örökké méhkasba van felrakva a haja, megcsöngeti a

mellékállomásomat.

— Harvey, — mondja a fülnek oly kellemes hangján. — Valamiféle fiskális, egy Lustig Louis nevű van a vonalban. Váltig állítja, hogy fontos információja van a Sacramento utcai háromszoros gyilkosságról.

— Kapcsolja, — sóhajtok lemondóan, legalább másfél millió szurkoló van odakint, akiknek megcáfolhatatlan elméletük van, minden gyilkosságra, amit valaha is vizsgáltunk, de megoldani nem tudtunk.

Lustig bemutatkozik, és egyre halandzsázik diplomáiról, évtizedekre terjedő bűnügyi védőügyvéd praxisáról és én félbeszakítom.

— Hagyjuk a süket dumát, Lustig úr. Mondjon inkább valamit, ami engem talán érdekel.

— Nem gondolja, — mondja Lustig, — hogy a volt férj kellene, hogy legyen az elsődleges gyanúsított? Mert én gondolom.

— Igen, — felelem gyorsan, mert az eszem, kivéve az idegcsillapítókat éles most is, mint a borotva, ahogy mindig is volt. — A férj gyanúsított, egészen a nyomozás kezdeti indítása óta.

— Küldött egy szimatot is utána? — Lustig mondja miután fel tudja fogni briliáns vaslogikámnak teljes hatását.

— Nem, — mondom és hangomban nyilvánvaló az elutasítás.

— Én küldtem, — Lustig mondja orcátlanul és most már aztán tényleg ráment az idegeimre. — Már a gyilkosság utáni első napon farkat kötöttem rá. A farkam, képletesen mondva, Salvatore Sclafani, egy volt FBI ügynök. A zsenialitása teljesen páratlan és munkája felettébb érdekes eredményeket hozott.

— És mik lennének éppen azok? — kérdezem és elnyomok egy tetetett ásítást.

— Jobb lenne, ha maga is kihallgatná, — Lustig a legbosszantóbb módón karattyol tovább. — Az ex-férjnek, Kovács Zoltánnak nagyon labilis alibije van. Egy Bronxi albérlős házban lakik, de a háziasszonya szerint nem volt odahaza a gyilkosság hete alatt. Sclafani jelenti, hogy leellenőrizte az alibit és a senki más, mint Kovács leánya egy előző házasságból. Itt

148

van az ellentétes érdekek nyilvánvaló kutyája elásva. A dáma védelmezi a papát. Kovács állítólag az ő nyári lakhelyükön volt, munkálatokat végezve nekik, de senki más nem látta ott.

— Na és, — mondom. — A Bronx nem háromezer mértföldre van San Franciscótól?

Egy alak, aki egy rozzant albérlős házban lakik, nem ugrik rá egy repülőre, elkövet egy pár gyilkosságot és hazarepül, mintha valami maffiózó bérgyilkos lenne.

— Ki kellene, hogy adattassa, és vissza kellene, hogy hozassa kihallgatásra. A férj nyer a legtöbbet volt felesége halálából. Ha nem tudom bebizonyítani bűnösségét, fel kell, hogy szabadítsam befagyasztott vagyonát, ami ötmillió dollárra is rúghat.

— Érdekes elgondolás, de semmit sem bizonyít. — mondom és próbálom a kezdeményezést továbbra is a markomban tartani.

— Vallassa ki, — Lustig morog, — Biztosíthatom, hogy előbb-utóbb megássa magának a vermet, amiből nem tud kimászni.

—

E

nnél a keresztútnál, módfelett udvariatlanul és szabályellenesen félbeszakítom Jonathant.

— Pardon, — gyakorlatilag ráordítok. — Látta maga valaha az ex-férjet szemtől szembe?

Jonathan rám mereszti a szemét, mások pisszegnek. — Nem, — mondja, — miért?

— Semmi különös ok, — felelem, — csak kíváncsi voltam.

Jonathan figyelmesen szemlél, — Értem, — mondja, bólint és összehúzza a szemét.

— Semmi különös mondja maga, ez felettébb érdekes. Meg mertem volna esküdni, hogy ugyanarról az esetről írunk novellát.

A fenyőbe, Sherlock, gondolom és beharapom a számat. De szerencsém van, Jonathan nem ismeri fel az asszociációt. Nemrégiben csatlakoztam a kritizáló csoporthoz és Smith

Zakariás álnév alatt írok. Jonathannak fogalma sincs, hogy Kovács Zoltán én vagyok. De egy dolog bizonyos, bármit is olvasok ebben a csoportban soha nem lesz szabad elárulnom első kézből szerzett információmat, bármi részletet, amit, mint írónak nem kellene tudnom. Jobban teszem, ha maradok ifjúságom kalandjainál és más semleges témáknál. Bármit, amit jelen időben írtam, az Albérlők házáról és a népek, akikkel ott összejöttem, annak elzárva kell maradnia, de inkább meg kell, hogy mind semmisítsem mielőtt ez az erkölcsi magaslaton álló igazság bajnok rájön, hogy ebben az ártatlan olvasó csoportban, szembe került a háromszoros gyilkossal, akiről ír. Hogyne, valaki kérdezhetné, miért nem szüneteltetem a csoportba való járást és miért nem tűnök el nyomtalanul. Igaz, de a feladat alkalom az erőpróbára és én is kíváncsi vagyok. Vajon mit gondol rólam? Örök kárhozatra kellene engem ítélni, vagy

felmenteni. Önvédelemből tettem, amit egy indokolható önfenntartási ösztön reakciója indított útamra.

Szerencsére Jonathan nem érzékeli tépelődéseimet. Felnéz és mosolyog. — Várjon, amíg benne leszek a javába, — mondja lelkesen és látszik rajta, hogy alig várja, hogy ismét felolvashasson, de nem hagyhatja ki, hogy válaszoljon nekem. — Úgy látom, maga is szereti a

149

gyilkossági ponyvákat, kivéve az én történetem nem kitalálás. Eleven életek lettek kioltva, és ha engem kérdez, az igazi gyilkost még nem kapták el.

Befogom a számat és durcás csendben visszahúzódom. Jonathan túl sokat tud, tényeket és megcáfolhatatlan feltevéseket, ami lakat alá tudna tenni engem egész hátralévő életem folyamán. Jobb lesz, ha fókuszolom a figyelmemet és lesem a csapdákat, amikbe beleeshetek olvasása folyamán.

—

Ö

römmel ráakasztanék, —Jonathan olvassa tovább írását, — és befejezném vele, de Lustig egyre rágódik teóriáin. Állandóan változtatja a témát és mindig valami más szögből akarja piszkálni az agyamat.

— Megvizsgálta közelebbről is a pengét, amit az egyik áldozat mellkasában találtak?

Már megint itt tartunk. Füstölgök magamban, ez a zugfiskális kérdőre vonja alkalmasságomat, hogy vezessek egy nagyszabású nyomozást.

— Miért? — csattanok fel. — Tömegbe gyártott, lenyomozhatatlan tízcentes tucat darab.

— Nem úgy, — szinte látom, ahogy rázza a fejét. — A rugóskés, — mondja, — egy speciális gyártmány. Egy hírhedt banda vezérének kezdőbetűi vannak begravírozva a nyelébe, pontosan a markolat felett, szinte láthatatlanul a puszta szemnek.

— Hogyan jött erre rá? — kérdezem dühödten és érzem, hogy az agyvizem bugyborékolni kezd.

— Kölcsönvettük a kést a bizonyítékraktárból és többszörös próbák alá vetettük. Egy őrmester, tiszteletem és köszönetem neki, megengedte, hogy két napig nálunk legyen.

— Kirúgatom a szemétládát, — nyögök. Mi folyik itt? Korai nyugdíjbemenetelre akarnak kényszeríteni? Erre megy ki ez a ravaszkodás?

— A penge eredeti tulajdonosa, — Lustig fúrja tovább az agyamat. — Bronxi származású, onnan ahol az ex-férj jelenleg lakik. A kettő között kapcsolatnak kell lennie, és magának ezt ki kellene vizsgálnia.

— Ki akar oktatni, hogyan végezzem a munkámat, — ordítok, és olyan erősen markolom a kagylót, hogy szinte darabokra törik.

— Nem, — feleli, — én csak…

— Akkor ne, — üvöltöm, és a falhoz vágom a telefont.

Ez megnyugtat; egy rendőrnyomozó mindig határozott kell, hogy legyen, fontolgatom és valami kellemes és elégedett vigyorral a pofámon elgondolkozom a koncepció mélyenszántó igazságán.

Később, miután teljesen lehiggadtam megkérdezem partneremet, Ártányphos Charlie-t.

— Hogyan állunk a ballisztikai és golyó röppálya próbákkal?

— A nőt, — olvassa valamiféle jelentésből, — egyetlen magányos golyó a fejbe ölte meg a saját pisztolyából.

150

— Öngyilkosság, — bólintok egy mindentudó magabiztosságával.

— Nem valószínű, — Charlie rosszallóan pillant rám. — A drogkereskedő, Pedro García, három golyót kapott ugyanabból a kézifegyverből, amiből az egyik széjjelroncsolta a szívét.

— Tehát, mit mond nekünk mindez? — beszélek a partneremhez, Charlie-hoz, mint ahogy a nagyon okos emberek beszélnek a teljesen idiótákhoz.

— Várj, van még más is. — Charlie figyelmen kívül hagyja találó iróniámat. — A többi golyó Pedro géppisztolyából lett kilőve, leginkább a falakba voltak befúródva, egy a dívány kárpitozásába egy meg egy kétkilós kenyérbe a konyhában.

— Ne fárassz a felesleges részletekkel, — rázom a fejemet. — Próbálj meg koncentrálni a fontosabbakra.

Charlie megsértődik. Mindig megsértődik, ha rámutatok, hogy intelligencia szintem mennyivel magasabb, mint az övé. Elhallgat, és úgy csinál, mintha elfoglalt lenne.

Teljesen nyilvánvaló, kezdem felismerni; valaki más is volt ott, aki nagyon fürge volt a lábán és ügyes a kezeivel. Megkaparintotta a lady pisztolyát és Pedrót is és a nőt is megölte vele. A rugóskés valószínűleg az övé volt. De miért hagyta ott? Ez teljesen összekavarja a gondolkodásom. Az ex, nem, az ex túlságosan öreg, hogy ilyen fickándozó legyen. A fiatal orosz, nonszensze, az csak ott volt tiszta véletlenül. Mindez a szuper logika azt gondoltatja velem, hogy ez egy professzionista bérgyilkos volt, aki úgy akarta beállítani, mintha valami amatőr csinálta volna. Egy professzionista kivégző, kiáltok fel és világosan felismerem, mintha egy lámpát gyújtottak volna fel a fejemben. Összeesküvés, hát természetesen, konspiráció gyilkosság elkövetésére; Lustig is benne kell, hogy legyen. Lustig Beatrice örökségének a végrendeleti végrehajtója és Lustig próbálja elsikkasztani Beatrice vagyonát. Vigyorgok, na, ez mindent megmagyaráz. Erre az elméletre építhetek. Lustigot be kell, hogy hozassam

kikérdezésre. Valószínűleg nála vannak az elveszett drogok is. Van egy beépített tájékoztatónk Pedro bandájában, aki egyre valami hiányzó húszkilónyi kokainról karattyol, amit Pedrónak

In document Az Albérlők Háza (Pldal 143-151)