A
vasútállomásról két civil-ruhás Interpol detektív vitte őket egy rendőrségi jelzés nélküli kocsiban a Trieszti Questurára. Ott levezették őket az alagsorba, egy jól kivilágított linóleum padlós szobába ahol vasszékek álltak a fal mellett és közölték velük, hogy várjanak.Rövid időn belül egy fiatal és jóképű helybeli polgári ruhás rendőr jelent meg az ajtóban, ami egy szomszédos szobába vezetett és beintette Ildikót.
— Signora elsőnek. Kérem, jöjjön be és üljön le a székre íróasztalom mellett.
— Ildikó bement és a férfi becsukta maguk mögött az ajtót. Zoltán csak homályos hangfoszlányokat tudott kivenni. Egy barátságos férfihang udvarias kérdéseket tett fel, Ildikó válaszolt akadozó angolsággal, amit egy sebesen vert írógép gyors kattogása követett.
Az öreg fogatlan jugoszláv kihalászott nadrágzsebéből egy csomag foszlott fényképet és a legvisszataszítóbb módon vigyorogva próbálta Zoltánnak megmutatni.
A fényképek egy módfelett undorító és felettébb primitív fotográfiával készített pornográfia felvételek voltak. A fiatal fiú egyetértően vihogott és Zoltán megdöbbent. Másfele nézett és okádnia kellett. Szerencsére két olasz rendőr bejött a szobába és az öreg jugoszlávot durván megragadták a grabancánál fogva. A fényképeket nem vették észre. Mintha valami vásári cigánybűvész tette volna, a kompromittáló evidencia egy pillanat eltűnt a vén gazember kezéből. Valahol kellett, hogy legyen rongyos ruhájában egy titkos rejtekhely. Az egyenruhások morogtak valamit olaszul, intettek a fiatal fiúnak, hogy maradjon és az öreget átvitték egy szobába a folyosó másik oldalán.
Öt perccel később a detektív, aki Ildikót interjúvolta kinyitotta az ajtót, jelezte a lánynak, hogy mehet ki és beintette Zoltánt.
— Jöjjön be, — mondta.
Ildikó felismerte, hogy egyedül fog maradni a tisztátalan kinézetű fiatal jugoszlávval és kérlelő pillantást vetett a rendőrre. — Maradhatnék?
— Maguk ketten együtt vannak? — nézett rájuk a detektív érzéketlen mosollyal az arcán.
— El vagyunk jegyezve, hogy házasok leszünk. — Ildikó és Zoltán felelték egyszerre.
— Signor and signora, — a detektív bólintott elismerően.
— Si, — felelte Zoltán, — Signor and signora, — majd lassan hozzátette. — leszünk.
A detektív ismét bólintott, beengedte Zoltánt is és széket mutatott mind a kettőnek.
Majd leült a helyére és tiszta űrlapot tett írógépébe. Barátságos hangot használva és időnként
152
mosolyogva ismét átment a kérdéseken: neve, hogyan kerültek ide, hol születtek, szülők neve és a végén mind a kettőjükkel aláíratta a kitöltött ívet.
Mialatt nevét aláírta, mintha ez máris a házassági okmány lenne Zoltán odasúgta Ildikónak. — Mostantól kezdve, ragaszkodnunk kell hozzá, hogy együtt vagyunk, és úgy kell kezelniük minket, mint egy házaspárt.
— Éppen ideje, — Ildikó megszorította Zoltán kezét. — Nem azért hagytam el Magyarországot, hogy egyedül legyek.
—
E
gy órával később, mind a négyüket, Zoltánt, Ildikót és a két jugoszlávot kikísérték egy csukott furgonhoz és leültették őket két hosszú beépített padra a tehertér két oldalán. Két carabinieri karabélyaikkal felkapaszkodtak utánuk és behúzták a hátsó ajtón a tolózárat. A detektív, aki tartotta az interjút elfoglalta a vezető ülést és mellé beült egy második, akit még idáig nem láttak.Bilincsekkel a kezén és nehéz vassal a bokáin az öreg jugoszláv az egyik carabinieri és Zoltán között kuporgott és a jármű megindult. Hátul egyetlen szó sem hangzott el, a
felfegyverzett kőarcú olaszok nem mutattak semmi kedvességet, de elöl, a hátsóktól plexiüveg tolóablakkal elválasztva a két civil ruhás felettébb jókedvűnek látszott. Mind a ketten
fennhangon beszéltek, nevettek és hadonásztak, beleértve a vezetőt is, aki nyaktörő sebességgel egyik hajtűkanyart a másik után vette és egyre magasabbra emelkedtek a Trieszt feletti dombok és hegyek sűrűjébe.
Egy rettenetesen kockázatos kanyar után, az utolsó a számtalan úti veszélyek sorában, Zoltán legnagyobb megdöbbenésére megérkeztek az Olaszország és Jugoszlávia közötti határra.
Ki fognak toloncolni az országból, gondolta rémülten, és tönkreteszik az életünket. Az ÁVO legalább hat hónapra le fog zárni minket és hosszú időre megbízhatatlannak leszünk nyilvánítva.
A piros és fehér stráfokkal megfestett sorompórúd másik oldalán kéttucatnyi állig felfegyverkezett jugoszláv határőr álldogált, akik örömtelen pofával nézegették őket, mint valami dühös kivégzőosztag, akik szemrevételezik az elítéltek megérkezését.
Ismételten, semmi szöveg vagy magyarázat, az egyik carabinieri elhúzta a hátsó ajtó reteszét és bajtársa segítségével kirángatták az öreg jugoszlávot, mintha valami koszos kutya lenne, akit elkaptak a csirkeólban. Elcipelték a sorompóig, az egyik őr felemelte a rudat és a két carabinieri megtaszította az öreget, de olyan erősen, hogy az megbotlott és orrával szántotta fel a kemény aszfaltot.
— Szemétláda gyerekmolesztáló, — az egyik carabinieri kiköpött utána a földre. — Menj vissza oda, ahonnan jöttél.
A határ másik oldalán a jugoszlávok megragadták az öreget és gumibotjaikkal és puskatusaikkal módszeresen ütögetni kezdték.
A furgon sofőrje, a jóképű civil ruhás detektív elhúzta az elválasztó tolóablakot, rákacsintott Ildikóra és Zoltánra és kedélyes hangon bejelentette.
153
— Sajnálom az ízléstelen jelenetet, de ennek meg kellett történnie. A fickó egy
nemzetközileg körözött bűnöző. De vége a dolognak és végre indulhatunk a menekült tábor felé.
— Olaszországon belül? — Zoltán kérdezte félénken.
— Hát természetesen, — az olasz nevetett jóízűen és teljes hangerőre állította a rádiót.
— Mit nem gondoltak? Maguk nem körözött gonosztevők. A mi kormányunk megadja
maguknak a menedékjogot. Maguknak soha többet nem kell visszamenniük a kommunizmusba.
Ezt megmagyarázva, éles U fordulót csinált a furgonnal, a két carabinieri és az öreg bűnöző nélkül és Patty Pravo szívbemarkoló számának a La Bambola éneknek észbontó ritmusára visszahajtott amerről jöttek és egy másik útón megindultak a Trieszti kikötő feletti fennsík teteje felé.
— Ez lesz a mi énekünk, — Ildikó suttogta Zoltánnak és megcsókolta háromnapos borosta borította arcát. — Ez új életünknek első pillanata, az életnek, amit együtt fogunk tölteni, ketten és mindenkitől függetlenül.
— Ígérem, — Zoltán gyengéd csókot lehelt Ildikó nyakának puha bőrére. — Halálos komolyan ígérem neked, hogy én leszek a te embered, és boldoggá foglak tenni, Isten engem úgy segéljen.
A fiatal detektív meglátta őket a hátrapillantó tükörből és hatalmasat csapott mellette ülő kollegája hátára.
— A signor és a signora fülig szerelemben vannak, — hahotázott, — értékeld a pillanatot, te ünepprontó savanyúfazék.
—
D
e a pillanat nem volt az örömteljes befejezés vagy egy áldásos kezdet; a menekülttábor kapuján túl újabb nem várt nehézség leste, hogy mikor csaphat le rájuk. Egy kétemeletes betonkocka épületben, ami közvetlen a bejárat kapu belső oldalán állt, a hatóságok ismét elválasztották őket. Egy női őr elvezette Ildikót az emeleti rész baloldalára és egy férfi őr, szembe, a lépcsőház túlsó oldalán lévő ajtóhoz. Mindkét őr kinyitotta saját ajtójukat, egy vasrudakkal védett nehéz acéllemezt, egy tálca és kis tolóajtóval ellátott vízszintes hasadékkal a középen és jelezték Ildikónak és Zoltánnak, hogy lépjenek be. Szinte rávágódva a sarkukra, a nehéz ajtó egy másodperc múlva bezáródott mögöttük, majd az őrök zajosan belakatolták a zárakat és elmentek.Zoltán körülnézett; egy hatalmas hálóteremszerű helyiségben volt és legalább egy tucat emeletes ágy vette körül. Rajta kívül ketten voltak a teremben, de ágyaikban hanyatt fekve csak a mennyezetet bámulták és nem törődtek az újonnan érkezettel és nem szóltak hozzá.
Zoltán az egyik üres felső ágyra dobta a bőröndjét és sajgó szívvel a mellkasában leült az alsó ágyra.
Senki sem világosította fel, hogy hol van, mennyi ideig kell itt maradnia és mi lesz Ildikóval. Rossz érzés kerítette hatalmába, úgy nézett ki, mintha börtönbe vágták volna be.
— Hol vagyok? — próbálta kérdezni angolul az egyik férfit, aki erősen igyekezett őt nem észrevenni.
154
— Te? — nézett fel az illető és majomszerű tudálékos pillantást vetett rá. — Te kedves barátom, a dutyiban.
— Miért? Nem csináltam semmit.
— Éppen ellenkezőleg, — a férfi, aki talán huszonkét éves lehetett és annak ellenére, hogy nem változtatott semmittevően elnyúló fekvő helyzetén, kezdetleges udvariasság és civilizáltság jeleit mutatta és leereszkedő grimasszal az arcán válaszra méltatta Zoltánt. — Te illegálisan tartózkodsz ebben az országban. Amíg ki nem kutatják, hogy ki vagy és, hogy nem jelentesz veszélyt a társadalomra, te az Olasz Köztársaság foglya vagy.
— Ez nem igazságos. — Zoltán rázta a fejét. — Nem kellene úgy bánniuk velem, mit egy bűnözővel. A menyasszonyom is itt van és vele szeretnék lenni.
— Igazságos vagy nem, ezt csinálják. — a fiatalember felült az ágyában és lenézően elbiggyesztette a száját, mintha valami tolakodó tudatlannal beszélne. — Biztonsági és
egészségügyi okokból minden újonnan érkezőt huszonnégy órás karanténba zárnak. Egy van a férfiaknak és egy a nőknek. Nős vagy nem, különböző nemű párok nem tölthetik első
menekülttábori éjszakájukat egy magánszobában. Egyedül tizenkét éven aluli gyerekek maradhatnak az anyjukkal.
— Honnan tudod mindezt? — ráncolta össze homlokát Zoltán.
— Most vagyok itt ötödször, — legyintett a fiatal férfi elutasítóan. — Szlovéniából való vagyok és a kihallgatási interjú után, ami körülbelül két hét múlva lesz, mindig
visszadobnak oda ahonnan jöttem.
— Miért, — Zoltán megdöbbent arcot vágott. — Valami antipátiájuk van a Szlovének iránt?
— Nincs, — a fiatalember unottan kalimpálni kezdett a lábaival, olyasféle nekem aztán a világon mindenre van idő modorban. — De én egyúttal katonaszökevény is vagyok a Francia Idegenlégióból. Itt megvannak az ujjlenyomataim és szokás szerint felajánlják, hogy vagy hazamegyek, vagy hadbíróság elé állítanak Franciaországban, ahol szökésért agyonlőnek.
Így inkább hazamegyek anyámhoz és nála kicsit kipihenem magamat.
— Miért jössz mindig vissza?
— Előbb utóbb összekeverik az ujjlenyomataimat és keresztülcsúszok. Akkor valami felvett név alatt kivándorlok Amerikába és új életet kezdek.
— Értem, — Zoltán nagyot nyelt idegesen, az információ megemésztése meghaladta pillanatnyi képességeit.
— Mindamellett, — a fiatal férfi sóvár grimaszt vágott és megnyalta a száját, — a kaja egyáltalán nem rossz itt.
— Valóban, — Zoltán kérdezte és megérintette gyomra táját. Eszébe jutott, hogy tegnap este óta nem evett és most már dél is jóval elmúlott.
— Valóban, — a szlovéniai bólintott és cuppantott a nyelvével. — Hallod ezt a csörömpölést? Ez az étel kocsi. Kapsz egy kanalat és egy műanyag levesestálat. Legyen eszed és töltsd meg színültig. Ha nem tudod megenni, majd én megeszem. Itt semmi nem megy kárba.
— Általában mit főznek?
— Főtt tésztát babbal vagy babot főtt tésztával. Ünnepnapokon főtt tészta paradicsom szósszal és itt-ott némi őrölt húsfoszlányokkal. Utoljára, amikor itt voltam főtt pacal volt három
155
napig. Szereted a pacalt? Én szeretem, imádom az izét. Nem kell, hogy megrágjad, de nem is tudnád megrágni. Olyan, mint a gumi. Tisztára magától lecsúszik. Néha kitesznek zsírba sült szardínia halat. Belesütik a fejét, a szemeket és az uszonyokat a farkakkal együtt. De azért marad elég hús is a morzsabunda és zsír keverék alatt. Jobb, mint a szárított zebraszar, amit az Idegen Légiónál adtak.
Az étel megérkezett, ehetőnek bizonyult és Zoltán éhes volt. Ebéd után lefeküdt aludni és csak másnap reggel ébredt fel. A foglár rázta a vállát és valamit magyarázott olaszul.
— Andiamo, Hungarese, a madonnája már várja magát.
Zoltán összeszedte poggyászait, a bőröndöt és a műanyag ibriket és követte a foglárt.
Nem volt ideje borotválkozni, huszonnégy órát aludt ruhástól egyfolytában. Nem kellett felöltöznie és háromnapos szakállát már észre sem vette.
Kint fényárban úszó istenáldotta gyönyörű nap fogadta. Sokáig bezártan és nem tudván, hogy mikor szabadul, Zoltán úgy érezte, hogy még soha nem látott ehhez hasonlóan ünnepélyes és örömteli megnyilvánulását az életnek. Ragyogó napsütés áradt alá a felhőtlen azúrkék égből és egy eksztatikusan felemelő életérzés azonnal gyógyítani kezdte depresszióba süllyedt lelkét. A kristálytiszta hegyi levegő újratöltötte tüdejét oxigénnel és reménnyel és Ildikó mosolya, ahogy a leány várt rá gyengéd kedvességgel és az örök szerelem ígéretével a
szemeiben, garanciát adott, hogy életének lesz értelme, szándéka és örökkévaló folytatólagossága.
Tömegnyi embernek kavargó kavalkádja vette őket körül. Színes népviseletbe öltözött albán kecskepásztor családok, nők ezer-fodros tarka-barka szoknyákban, csipkegalléros
blúzokban és kivarrott vászonpruszlikokban és férfiak fekete ruhákban, rojtos ujjú ingekben és cifrán zsinórozott fekete mellényekben, sétálgattak céltalanul és a velük játékosan hullámzó harmóniában, nagyság szerint elrendezve, mint az orgonasípok, a rengeteg nyüzsgő gyerek amerre léptek.
Szerbek, románok és bulgárok csoportjai gyülekeztek itt-ott és beszélték a saját nyelvüket és ragaszkodtak a saját fajtájukhoz. Magyarok is voltak, egy csapat fiatal férfi állt lezseren az egyik épület előtt és éhes ragadozók vérmes szemeivel mustrálgatták Ildikót. Ildikó nagy keresletté lett, a magyar menekültek között nagyon kevés nő akadt.
A férfi őr valami kurta búcsúszót morgott és elment. A női őr, aki eddig Ildikó mellett állt némán, mint egy elhagyott seprűnyél a pajtában intett nekik, hogy kövessék. Az egyik hátulra eső épülethez ment, egy háromemeletes vöröstéglás aránylag újonnan épített
alkotmányhoz, amiből körülbelül egy tucat állt a táboron belül és mind egyformának látszott és ott feltrappolt a harmadik emeletre.
Egy hosszú és jól világított folyosó végén bekopogott egy szobaajtón és válaszra nem várva belépett.
— Itt, — noszogatta Ildikót és Zoltánt befele. — Az egyik emeletes ágy mindkét szintje üres. Az a maguké, amíg itt vannak.
Ildikó szemei lassan hozzászoktak a szoba homályos sötétjéhez. Három darab emeletes vaságyat látott. Az ágyakat félig behúzott függönyök választották el és a levegőt orrfacsaró lábszag és mosatlan hónaljak büdössége hatotta át.
156
Piszkos ruhák dohos szaga és bomló ételek áporodott bűze növelte a mocskos hatást és szinte leütötte Ildikót a lábáról. Kettő a dupla ágyak közül foglaltnak látszott, két rendetlenül öltözött férfi sakkozott az egyiken és két nő, farmernadrágban és pólóingben ült a másikon és diskuráltak egymás között. Lábaikat lóbálva és egy pillanatra játékukból múló kíváncsisággal feltekintve a két férfi megnézte a jövevényeket majd visszatértek a sakkozáshoz.
A két nő lecsúszott az ágyról és egyetlen szót sem kiejtve körbevette Ildikót és Zoltánt.
Az első egy nagyon fiatalnak kinéző gesztenyebarna hajú alacsony, de szép arcú teremtés volt, a másik valamivel idősebb, kissé kövérkés és szokatlanul széles csípővel és óriási hátsóval bíró egyén.
— Gyerünk, — a női őr biztatta a szoba lakóit, — Fogadják szobatársaikat. Ők is magyarok, mint maguk.
— Nincs matrac a harmadik emeletes ágyon. — Zoltán jártatta a szemét az őr és a két nő között. — Csak nem a sodronyokon kell, hogy aludjunk?
— Honfitársaik megmutatják, hol lehet matracot és lepedőket felvételezni. — A szoknyás silbak rendreutasítóan pillantott Zoltánra. — És megmutatják maguknak a menzát és a zuhanyozót. Minden más információért figyeljék a bulletin falat.
Ezzel sarkon fordult és elment. Zoltán és Ildikó szabadok lettek, végre, de sajnos csak a menekülttábor kerítésén belül.
Az egyik férfi, a fiatalabbik, alacsony termetű egyén átható és intelligens tekintettel, komótosan bejelentette. — Sakk matt. — és tekintetét felemelve ránézett Zoltánra és óvatos, de mégis barátságos hangon hozzászólt. — Megmutatom, hol vannak a matracok és az ágynemű.
Egynek túl sok lenne cipelnie. Feri és én majd megyünk veled segíteni. A feleséged maradjon és ismerkedjen meg a mieinkkel. A nevem Jóska és olajmérnök vagyok Szegedről.
— Kovács Zoltán. — Zoltán bólintott Jóska felé. — Én meg gépészmérnök vagyok Budapestről.
Az idősebb ürge kinyújtotta a kezét és csúfondárosan mosolygott. — Én meg Feri vagyok a pancser, magyar újságíró Temesvárról.
A férfiak távoztak és Ildikó rátette a bőröndjét az üres ágy csupasz sodronyára.
Körülnézett, félénk mosolyt merészelt és kijelentette.
— Otthon helyett otthon, egy darabig.
— Ki nem állhatom a férjemet. — a csinos barna nagyot sóhajtott és elbiggyesztette a száját. — Micsoda egy blőd ötlet csapot-papot otthagyni és így tengődni.
— Ildikó vagyok, — Ildikó kétkedő pillantást vetett a barnára és hozzátette. — Mi a te neved és melyik a férjed?
— Brigitta vagyok, és Jóska a férjem. — a barna felelte és a durcás méreg elrontotta, amúgy kedves vonásait.
— Mennyországban köttetett frigy, — a másik nő kacagott szarkasztikusan. — Márta a nevem és férjem egy gentleman. Soha nem kér meg másodszor, ha első kísérletére nemet mondok.
—
157
Z
oltán és Ildikó négy hetet húztak le a menekülttáborban, Padriciano faluban, Trieszt városának történelmi emlékű kikötője felett a hegyekben. A második hét végén az Olasz Menekültügyi Bizottság fényképes igazolványokat adott nekik és Olaszországban, mint menekülteknek átmeneti tartózkodási jogot garantált. Szobatársaikkal, Brigittával, Mártával, Jóskával és Ferivel összebarátkoztak és gyalog lesétálva a magas fennsíkról bejárták a kikötőt, Miramar kastélyát és a város többi csodálatos látványosságát.A táborban töltött napokon a könyvtárban olvastak, végezték mindennapi dolgaikat, mint a mosogatást, ruháik kézzel való mosását, sorba álltak az étkezdében és véget nem érő történeteket meséltek egymásnak és találgatták a jövő titkait, ami egyelőre az elérhetetlen titokzatosság ködös fátyolába burkolódzott.
Éjszaka csend uralkodott a kis szobában. Egyik pár sem aludt együtt és egyikük sem szerelmeskedett. Brigitta utálta a férjét, Feri nem nyúlt Mártához és Ildikó a felső ágyon aludt egyedül. A leány nem volt hajlandó szerelmüket fizikailag is betöltetni, főleg nem négy másik hallótávolságán belül, és kielégítetlen vágyaival magára hagyta Zoltánt.
Négy hét időtartamú idillikus munkától és számlák fizetésétől mentes vakáció után a menekülteket felrakták egy zöld autóbuszra és elvitték őket a vasútállomásra. Lényegesen jobb kedvvel, mint ahogy idejöttek, együtt legalább negyven más menekült sorstársukkal a forró dél irányába vonatoztak, Latina városába a meleg Tirrén-tenger pálmafás partjához.
158