Hatodik Fejezet - Az Albérlők Háza

A

z elővigyázat hiánya, a tapasztalatlanság és a túlzott lelkesedés egyenes következményeként Dóra áldott állapotba került mielőtt bármelyikük is hajlandó volt behúzni a féket. Egy hónappal huszadik születésnapja előtt nem jött meg a periódusa, ami kellemetlen dilemmát tárt az ifjú pár elé.

— Túl fiatal vagyok még, hogy egy gyermek apja legyek. —Jelentette be Zoltán ijedt arccal a hír hallatára. — Még be kell, hogy fejezzem mérnöki tanulmányaimat és meg kell, hogy védjem diplomámat a professzorok bizottsága előtt.

— Ne ess pánikba, — Dóra kacagott idegesen. — Én sem akarom megtartani a babát.

— Már úgy érted, hm, aha… egy abortusz? — Zoltán arcszíne visszatért és merev testtartása felengedett.

— Mindenki csinálja, miért lennék én a kivétel? — Dóra a vonakodó apajelölt felé fordult és szemeiben semmibe vevő könnyedség csillogott. A fiatal nem lány még nem volt képes megérteni a végletes következményeket, az adott pillanatban egyedül csak a fiú kedvében való járást vélte fontosnak.

Zoltán végtelen megkönnyebbülést érzett. Ifjúi generációjának minden tagja ismerte az állam diktálta szabályokat. Az első három hónap vége volt a határ, de minél hamarabb kerestek fel egy nőgyógyászt, annál könnyebb volt megszerezni az engedélyt. Elsőszülöttük, mesebeli szerelemgyerekük, a legígéretesebb és legtehetségesebb jövendőbeli emberi lény, csatlakozni fog a meggyilkolt embriók légiójához, ami szám 1965 végére már elérte az egy milliót, és áldozatává lesz a kommunista nómenklatúra szervezett tömeggyilkosságnak.

Másnap elmentek az Óhegy parki klinikára. Zoltán kint maradt a váróteremben és Dóra bement az orvoshoz. Az eljárás egy új kaland érzését kölcsönözte és ez volt az első lépésük a felnőttek világába és Dóra felnövése a szocialista asszonykorba, de mégis és mindenek ellenére, ahogy az orvos ajtaja bezáródott a leány mögött a féltékenység érzése árasztotta el Zoltán lelkiismeretét. Életének első szerelmét egy ismeretlen arc fogja

megvizsgálni. A leányt, akinek virágát letépte, és akit ezen idáig a saját tulajdonának tekinthetett egy hideg, idegen kéz fogja megérinteni. Legyen az egy hivatásos és diplomás egyén, aki

hivatalból nem izgulhat fel a fiatal női szentély látványán és érintésen. De létezett e valaha olyan hentes, aki nem szerette megízlelni a húst?

Tíz perccel később Dóra kiugrott a doktor rendelőjéből és arca veres lángokban égett.

Nem felháborodottan, vagy női mivoltában megsértve, inkább izgatottan és meglepve, ránézett Zoltánra, még pirosabbra pirult és alig tudott beszélni, olyan erősen kacarászott.

— Megállapította, hogy terhes vagy? — a fiú kérdezte óvatosan, alaposan meglepve a csiklandós vidámságtól.

— Erről semmi kétség, — Dóra megsimogatta a hasát, — hat-hetes.

— És, — Zoltán kérdezte, nem tudta megérteni, hogy miért van Dóra ennyire felvillanyozva.

— Mondtam neki, hogy meg akarom szakítani a terhességemet és le akart beszélni.

— Hivatali kötelességük, — Zoltán bólintott és ideges hangon hozzátette. — Mondtad, hogy mégis meg akarod csináltatni az eljárást.

— Igen, — Dóra vihogott tovább, nyilvánvalóan valami másra gondolva, valamire, amit nagyon jópofának talált. — Mondtam neki, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok, nincs pénzünk és nincs, hogy hol lakjuk együtt. Sehogyan sem tudnánk gondoskodni egy babáról.

— Helyes, — felelte Zoltán szárazon. Még mindig nem volt fogalma, hogy Dóra mit találhatott annyira mulatságosnak.

— Tudod, hogy mit csinált a doktor bácsi, — nyögte ki végül Dóra, szoknyáját lesimítva és blúza alját begyűrve deréköve alá. — Valami olyasmit csinált, ami csak neked van megengedve.

Zoltán pontosan tudta, hogy az orvos mit csinált és hová tette a kezét. Annát leültette egy magas székbe, megkérte, hogy tegye széjjel a lábait és mélyen benyúlva ujjaival

kitapintotta, hogy milyen tágra nyílt már a méhszája. A fiatalember összerázkódott, valami eredendő ártatlanság veszett el benne. Felismerte, hogy nem élhet egy ideális világban, ahol elérheti és élvezheti gyönyöreit, és ahol nem kell félnie a következményektől. Azt is tudta jól, hogy mit fognak csinálni Dórával; gyermekét darabokra vágják méhének bensőjében és tisztára fogják kaparni annak véres falát. Micsoda átka a szerelem bosszúálló istenének, micsoda árat kell fizetniük, hogy fiatal vágyaik beteljesedését megengedték. Ha létrája lenne a kegyetlen brutalitás fokainak, lépések, amiket az emberiség megtesz az iszonyatnak növekvő skáláján, amin egyelőre csak az első garádicsra lépett, és mégis az erkölcsi integritás szemében máris halálos bűnt követett el. Egy visszavonhatatlan lépés, amit életének minden hátralévő napjában meg fog bánni, de ami mégis legális, és amiről soha nem kell majd beszélnie. Seperjük a közmondásbeli szőnyeg alá, tagadjuk le és soha többet ne mondjuk ki hangos szóval. A tett örökké titok fog maradni, egy szörnyű egyezség a fiatal leány és férfi között, de mégis ami kísérteni fogja őket öreg korukba. Hímoroszlánok meggyilkolják a nőstény kölkeit, hacsak egy másik erősebb hím nem védelmezi őket, hogy a nőstény ismét lázba jöjjön és velük párosodjon.

Micsoda fertelmes törvénye a természetnek, és mégis mennyire jelentőségteljes a természetes kiválasztódás szempontjából. Egy törvény, ami biztosítja, hogy csak a legalkalmasabb és a legerősebb specimen ivadékai élik meg a felnőttkort és minőségi genomjait tovább hordozva szaporodik tovább.

Az emberek nem állatok, annál sokkal rosszabbak.

Tudat alatt Zoltán is ugyanazt tette, mint a hímoroszlán. Egy tipikus kifordulásában a természet törvényének, a gyermek, amit majd Dóra szül neki, nem fogja megérdemelni az erőfeszítést és a szükséges ápolást. Jobbat is találhat, egy másik nőt különb génekkel. Ez a viszony semmi, nem kell megmondania valódi véleményét. Dóra majd egyszerűen félreáll, ha többet nincs szüksége rája.

Ezeket az elmélkedéseit nem osztotta meg Dórával. Kezével átfogta derekát és figyelmesen kivezette a klinikáról, mialatt közömbös hangon részletezte javaslatát és biztosra ment, hogy Dóra egy véleményen lesz vele.

— Semmi szükség arra, hogy elhamarkodjuk a dolgot és azonnal megcsináltassuk az abortuszt. — mondta, mintha valami leghétköznapibb dologról beszélne. — Még van hat hetünk a három hónap lejárta előtt. Július közepén, négy hét múlva én leteszem az utolsó vizsgámat.

Utána lemegyünk a Balatonra és egy hétre sátort verünk valami pompás kempingben. Amikor visszajöttünk, akkor elvégezteted a procedúrát. Ne félj, végig melletted leszek. Semmi

aggodalomra nincs okod. Elviszlek a kórházba, kifizetem a költségdíjat, és ha végeztél hazaviszlek.

— Taxival? — kérdezte a leány és karját a fiúéba fonta.

— Autóbusszal, — felelte a fiú szórakozottan.

—

A

z abortusz sokkal rosszabbul ment, mint gondolták. Dóra rengeteg vért veszített és éjszakára ott tartották a kórházban. Amikor az orvos másnap délelőtt kiengedte Zoltán munkában volt és Dóra egyedül kényszerült hazamenni az autóbuszon.

Jadwiga, Dóra anyja felelősségre vonta a leányát, hogy hol aludt és Dóra mérgesen visszavágott.

— Mit gondolsz, hogy hol voltam? Az egyik munkahelyi barátnőmnél, Brigittánál. A férje kiszállásra ment, és nem mert egyedül maradni a lakásban.

Dóra hetekig lábadozott. Teste a végén felépült, nőiessége helyrejött, de lelke soha nem gyógyult be. Megkeseredetté vált és végtelenségig manipulatív. Nem engedte, hogy Zoltán hozzányúljon, kivéve egy nappal periódusa előtt és egy nappal utána. Haragtelt neheztelést rejtegetett magában, amit, hogy könnyítsen rajta, senkivel sem tudott megbeszélni, még az édesanyjával sem, a nővérével sem, de még fiújával sem, Zoltánnal.

Zoltán befejezte az egyetemet és megkezdte mérnöki karrierjét. Szerződésbeli

kötelezettsége szerint egy hatalmas gépészeti szerelővállalatnak kellett dolgoznia, a Csőszernek, amit egyetemi évei alatt hat kisebb vállalatból rakatott össze a kormány. Az új konglomerátum jogutódja volt a kis szellőző berendezéseket szerelő cégnek, akiktől Zoltán társadalmi

ösztöndíjat kapott tanulmányai folyamán. A kis cég helybeli érdekeltségű volt, az új az egész országra kiterjedően végzett cső és szellőző berendezési munkákat. Zoltánt vidékre, Miskolcra küldték dolgozni, kétszázhatvan kilométerre, északkeleti irányba. Ott egy földgázvezeték szerelését ellenőrizte és hétfőtől péntekig munkásszálláson lakott, a hatalmas kohászati mű árnyékában, ahol munkája folyt. Egy háromemeletes ágy legtetejében aludt, egy óriási barakkban, amit negyven személlyel kellett megosztania. Főleg szerelőkkel és

segédmunkásokkal, elszegényedett parasztemberekkel az ország keleti csücskéből, akiket a kommunizmus bekényszerített a termelőszövetkezetekbe, és akiknek elvette a földjét.

Péntek esténként vonattal visszautazott Pestre, egy darabig Dórával volt, szülei lakásában kipihente magát majd hétfő reggel ismét irány Miskolc.

Diplomás mérnök lévén alapjaiban érezte magát megalázva alacsony beosztása miatt, rangja mindössze segéd technikus volt. Szállásmegoldása végtelenül bosszantotta és fontolgatni kezdte, ha lehetősége kínálkozna rá, itt hagyná ezt az országot és nyugaton próbálna szerencsét.

—

A

megváltozott környezethez való adaptálás képessége isten egyik legnagyobb ajándéka az emberiségnek. De az adaptálás hosszú folyamat és némi erőfeszítés szükségeltetik hozzá. Zoltán az ősz elején érkezett meg Miskolcra és tavaszra már halálosan unatkozott és teljesen elege volt balszerencséjéből. Megpróbálta a mezei futást a környező hegyekben, belépett a helybeli atlétikai klubba, de minden hiába, hétfőtől péntekig erősen hiányolta egy hölgybarát intim társaságát. Lakáskörülményei nem voltak alkalmasak, hogy bárkit is vendégségbe hívjon. Nem akarta szerény fizetésének jelentős részét albérletre költeni, de mégis, nagyon szeretett volna javítani körülményein. Szerencsére eszébe jutott Gruber Laci, barátja és osztálytársa az

egyetemi évekből. Laci szerződést kötött a néphadsereggel és végzéskor főhadnaggyá avatták.

Az adott pillanatban Laci egy óriási méretű laktanyában dolgozott, egykori székhelyén a régi Miskolci huszárezrednek, akik kiváltképpen híresek voltak az Első Világháborúban, de jelenleg nullára lettek redukálva.

Laci főhadnagy szobája, bármilyen terjedelmes is volt, alig tartalmazott valami bútort.

Egyetlen székén levetett alsóneműit tartotta. A szék mellett egy matrac hevert a földön, amin aludt, és amit mosatlan ágynemű takart. Egyenruhái, ingei és civil öltözete egy fém ruhatartó állványon, egy magányos mosdótál szomszédságában lógtak a sarokban.

A börtön szerénységével összehasonlítható berendezés nem zavarta a fiatal tisztet.

Fontos volt, hogy be tudta maga mögött zárni az ajtót.

Miután telefonon megkereste régi barátját és audienciát kapott tőle, Zoltán meglátogatta Lacit, és ahogy belépett a szobájába a főhadnagy éppen borotválkozott.

— Szia, Zoltán, — üdvözölte az elfoglalt házigazda. — Várj egy percet, amíg lehúzom a habot. Érezd magad otthon, mindjárt készen leszek.

— Szia, Laci. — Zoltán felelte és leült az egyetlen székre. — Örülök, hogy megtaláltalak.

— Hogyan mennek a dolgaid, öregfiú? — kérdezte Laci és mialatt a tükörből kérdően nézett a barátjára magára spriccelt egy kevés kölnit.

— Nem valami jól, — Zoltán óvatosan egyensúlyozott a széken. Valahogy azt gyanította, hogy a szék egyik lába laza és a rozoga szerkezet össze fog csuklani alatta. — Húsz darab bunkó csőszerelővel lakom együtt, — tette hozzá fanyarul, — egy repülőhangár nagyságú barakkban.

— Siralmas lehet, — felelte a fiatal tiszt mialatt katonaingét magára húzta. — Van már valami helybeli barátnőd?

Zoltán Lacira meredt. Hová akar ez kilyukadni? Bizonyára emlékszik még Dórára.

— Nincs, nem itt, — felelte, — de Pesten még megvan Dóra.

— Csak nem azt akarod mondani, — Laci nevetett, — hogy még mindig együtt vagytok. Azt hittem, hogy már régen túltettél azon a félbevágott törpén. Az egy tiszta cigánylány. Semmi dolgod nem kellene, hogy legyen a fajtájával.

Zoltán vállat vont. — Tudom, de addig megteszi, amíg másik nincs.

— Mondok neked valamit, — Laci addigra már barna katonai nyakkendőjét igazította inggallérja alatt és kezdett belebújni vagány kinézetű katonai zubbonyába. — Randevúm van egy lánnyal. Iboly a neve. Van neki egy barátnője, Mari. Nagyon rendes lány, és ami a legjobb facér, éppen most szakított az udvarlójával. Iboly megkérdezheti tőle, hogy akar-e veled kijárni.

Ahogy hallom Mari magas és csinos. Mit szólsz hozzá?

— Köszi, cimbora, — Zoltán bólintott. — Megpróbálhatjuk. Nem látok benni kivetnivalót, hogy minden városban ahol dolgozom, egy másik hölgyismerőst tartsak.

—

M

arinak sötétbarna haja volt, és röviden, szinte fiúsra vágatva hordta és magas, délceg termete mellett bőrének színe az olvasztott mézre emlékeztetett. Huszonhat évesen két évvel volt idősebb Zoltánnál, de ápolónői diplomával rendelkezett és az éjszakai műszakot csinálta a helybeli kórház újszülött osztályán.

Mari családja Abaújváron élt, egy kisvárosban a Hernád folyó mellett, Miskolctól északra. Makacs, és független gondolkozású és évszázadok óta vallásuk mellett kitartó protestáns kisnemes ősei még a jezsuita papok ellen harcoltak jogaikért.

Miskolcon Mari jókora albérleti lakásban élt, egy egycsaládos ház felső emeletén, három másik ápolónővel együtt, akik a három műszak egyikét teljesítették ugyanabban a kórházban. Mind a négy lánynak megvolt a saját ágya, egy luxusdolog már önmagában is, hiszen lehettek volna ágyrajárók, az egyik éjszaka, a másik napközben foglalja el ugyanazt a fekvőhelyet. A szobában napi huszonnégy órán át folyt a tevékenység. Valaki mindig aludt, egy másik főzött és egy harmadik valami rádióműsort hallgatott. Erősen zajlott az élet, de a leányok meglepően jól viselték el egymást. Mindent megosztottak, amijük csak volt, kivéve a fiúkat és megtanulták hogyan aludjanak az ordító rádió vagy a hangos beszéd mellett és a vad

hadonászások és kacagások közepette.

Mint egy tapasztalt és érett nő, Mari azonnal rájött, már az első néhány randevú után, hogy Zoltán semmi más, mint egy megvetésre méltó szoknyavadász. Valaki, aki képtelen bármi nővel is komoly kapcsolatot kialakítani, a hölgy intellektuális értékére való tekintet nélkül. Nem mintha egy ilyen nő, aki ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, barátságot akarna kötni vele.

Így Mari már rögtön az elején eldöntötte, hogy házasságon kívüli szexuális kapcsolatról szó sem lehet.

De Zoltán nem adta fel könnyen a dolgot. Gondolta, hogy Dórához hasonlóan, minden leány el kell, hogy dobja magát előtte és kényére-kedvére rendelkezhet velük és egy heves tapogatási és csókolódzási epizód után kerek-perec előállt a kérdéssel.

— Miért nem akarsz végleg az enyém lenni?

Mari felült az ágyban, addigra már mind a ketten gyakorlatilag mezítelenek voltak, és ahogy válaszolt lábait szorosan a melléhez húzta és állát összeszorított térdein összekulcsolt kezein nyugtatta.

— Lennék a tied, Zoltán, — simogatta meg a fiú arcát, ami vérvörös lángokban égett a forró vágy tűzétől, — ha érezném, hogy komoly szándékaid vannak.

Zoltán nem értette. Végeredményben csak egy kis szexet akart. Mi ez a nagy cirkusz egy kis szeretkezés végett? Komoly szándékai lennének mire? De kérem, Mari nem gondolhat máris házasságra.

A félreértések és különböző célok útvesztőjében a kapcsolat nem fejlődhetett tovább.

Stagnálni kezdett, megakadt és beolvadt a többi elveszett lehetőségek tömegébe.

—

H

étvégeken, amikor Zoltán visszavonatozott Budapestre, a fiatal mérnök, mint egy szabadságos matróz, nem vesztegette idejét. Felkereste régi gimnazista barátnőit, Lolát a befutott énekesnőt és zongoraművésznőt. Hildegárdot, az örökké cigarettázó intelligenst és Mónikát, a csodálatos testű amazont, a Testnevelési Főiskola végzettjét és korábbi diszkoszvető bajnoknőt. Zoltánnak szerelmi találkája volt valamennyivel, ahol az események rendszerint a kezdeti eszmecserék után a test intim folyadékainak csereberéjéhez vezettek, egy élvezetes csókolódzás és egy játékosan könnyed előjáték formájában.

És Dóra mit csinált mindezen idő alatt? Dóra megdöbbent, sértve érezte magát és magában duzzogott. Na, nem, de ha igen akkor is rövid ideg. Dóra nem volt az a típus, akit ha megdobtál kővel, kenyérrel hajít vissza. Dóra hamarosan forrt a méregtől és tervezni kezdte bosszúját.

In document Az Albérlők Háza (Pldal 27-33)