Huszadik Fejezet - Az Albérlők Háza

A

meleg alkonyat lassan halványuló fényében az autóbusz átgurult a Tiberis folyó hídján, elhaladt az Angyalvár bástyája mellett és a buszsofőr, barátságos és megértő most már, letette a menekülteket a Casa Hungarese di Santo Stefano panzió főbejárata előtt.

Zoltán megfogta a két bőröndöt, letette a járdára és odanyújtotta kezét Ildikónak, aki ridikülét és kis sporttáskáját szívéhez szorítva maga is leszállt a buszról. Ott álltak a csendes Etruria Latinum táj közepén, a fügefák, borókabokrok, égbenyúló cédrusok és vadolajfák között, egy modern üveg és betonépület előtt, ahol a kivilágított lobbi kedvesen invitálta őket befelé. Zoltán lépett be elsőnek és a leány követte. A választékosan berendezett lobbi, kényelmes fotelek, kanapék és alacsony koktélasztalok, találkozásokra és

beszélgetésekre elrendezve, nyugalmat sugározva fogadta a belépőket. Egy sietség nélküli békével és biztonsággal, mintha egy másik világba léptek volna be, talán a magasságos mennyeknek az előszobájába.

Hivalkodás nélküli jelei a vallásosságnak és a tiszteletadásnak vették őket körül. A pápa portréja, egy Golgotai festmény, egy kereszt a falon, de semmi, ami sértő lehetett volna bárkinek, beleértve a humanistákat és világiakat vagy más vallások követőit.

Három-négy személy üldögélt a lobbiban, nem csinálva semmit vagy folyóiratok olvasásával elfoglalva, vagy csendesen beszélgetve, de a recepciónál nem mutatkozott senki.

Zoltán a pult elé tette a csomagjaikat és finoman megérintette az asztali csengőt, ami mellett egy jelt lehetett olvasni, szíveskedjenek csöngetni.

Egy másodperccel később egy vékony termetű, ősz hajú hölgy jelent meg, lassan lépett, valami sietséget nem ismerő harmonikus módon, mint aki soha nem tapasztalt sürgető kapkodást és nem tudta, hogy mi az idegesség.

— Miben állhatok a szolgálatukra? — kérdezte finoman invitáló, de mégis határozott hangon.

— A nevem Zoltán és ez itt Ildikó, — Zoltán felelte félősen kérő és kissé félszeg mosollyal az arcán. — Margit nővérrel szeretnénk beszélni.

— Én vagyok Margit nővér. — a hölgy nézte őket szürke, szinte kifejezéstelen szemeivel és Zoltán kissé visszahőkölt. Margit nővér egyáltalán nem látszott apácának. Nem viselt apácaruhát, a haja nem volt főkötő alá gyűrve és fejét és nyakát nem borította kendő.

Egyszerű, szinte otthonias néninek látszott meghatározhatatlan korával, mint aki elfogadta rendeltetését és elégedett a saját, látszólagosan tökéletes és bajmentes világával.

132

— Nem tudtuk pontosan, hogy mikor fognak jönni vagy egyáltalán jönnek-e. — Margit nővér felelte miközben letörölte a port a pultról és átrendezett néhány apróságot. — maguk nagy fába vágták a fejszéjüket és döntésük teljesen megváltoztatja további életük folyását.

— Nem volt könnyű, — Zoltán felelte és érezte, hogy a kifejezések banalitása csökkenti ennek a végtelenül fontos pillanatnak a jelentőségét. Nem tudta, hogy kalandos menekülésük részleteinek elmondása mennyire fogja felborítani ennek a kiegyensúlyozott hölgyek védett világát vagy jobb lesz, ha vár a nővér reagálására, hogy mennyi izgalmat hajlandó meghallgatni.

— Az egyik kísérő szinte agyonlőtt, — Ildikó kifakadt, váratlanul és mérgesen gesztikulálva, — Futnom kellett, hogy mentsem az életemet, de szerencsére Zoltán leütötte a bőröndjével.

— Remélem, hogy nem tudják, hogy maguk idejöttek. — Margit nővér felnézett és összeráncolta a szemöldökét. — Nem szeretnénk, ha bármi kommunista ügynök bajt okozna nekünk. Minél kevesebben tudnak rólunk annál jobb.

— Nem tudnak erről a helyről, — Zoltán felelte sietve, hogy megelőzzön bármiféle összekülönbözést. — Senki nem tudja, hogy hol vagyunk, kivéve Susan néni, Asztalos atya titkárnője.

— Vele nincs baj, — Margit nővér kimérten bólintott majd lassan tagolva szavait hozzátette. — Meg vannak maguk esküdve a katolikus egyház szertartása szerint?

— Nem vagyunk házasok, — Ildikó felelte és úgy tekintett a nővérre, mint ahogy a felvilágosult emberek mérik fel az okvetetlenkedőket. — de fülig szerelmesek vagyunk egymásba és amilyen hamar csak lehet, megesküszünk.

— Akkor két szoba kell, — Margit nővér rázta a fejét rosszallóan. — Erről nem értesítettek. Az emeleten csak egy üres szobám van. Az egyedüli üres szoba azon kívül a segédgondnok szobája a szuterénben.

— Nekem jó az alagsor is, — Zoltán válaszolt sietve és kezét a pultra helyezte, mintha az idáig még nem látott kulcsokat szeretné megkaparintani. — Mindenütt jobb, mint az utcán.

— Akkor jó, — Margit nővér lehajolt és a pult alatt keresgélve előhalászott két számbilétával megjelölt kulcsot és maga elé tette a pultra. — Hívom Celesztinát, a mi kis

novíciánkat. Majd ő megmutatja Zoltánnak az alagsori szobát és én magam felkísérem Ildikót az emeletre.

Ezekkel a szavakkal a kimért modorú idősebb apáca megrázott egy csengőt, amit szoknyája zsebéből húzott elő és egy kék-fehér munkaköpenybe öltözött fiatal nő bukkant elő az egyik szolgálati helyiségből. Kezében vasalót tartott, a testétől tisztes távolságra, mert az

érintésre túl forró lehetett.

— Igenis, zárdafőnök asszony, — pukedlized és arca piros volt és lélegzetéből kissé kifulladva beszélt.

— Celesztina, — a rangidős rendelkezett, félig lehunyva a szemét és kenetteljes hangon beszélve. — Vidd le ezt az urat az alagsorba és mutasd meg neki György szobáját. Az úr nálunk fog megszállni néhány napig.

133

— A lepedőket vasalom, — Celesztina a füle tövéig pirult. — Lehetne várni, amíg befejezem?

— Csináld, ahogy parancsoltam, — Margit méregtől lángoló pillantást vetett Celesztinára. — És mialatt csinálod, magyarázd el neki a házi szabályokat. Nekem addig

dolgom van az ismerősével. — Tette hozzá a főapáca, megvetően hangsúlyozva az ismerős szót.

Majd intett Ildikónak és utasította. — Fogja meg a bőröndjét és kövessen.

Ildikó felvette a csomagjait és Margit nővért követve odamentek a felvonóhoz. Miután az ajtó bezáródott mögöttük Celesztina Zoltánhoz fordult.

— Egy pillanat, kérem és jövök. — pillantott restelkedve a kezében lévő vasalóra. — Ezt vissza kell tennem a tartójára.

—

A

z alagsor klinikailag tisztára sikált és kínos precizitással karbantartott helynek látszott és művésziesen kirakott csempézet borította a falakat és a padlózatot. Celesztina kinyitotta a kijelölt szoba ajtaját és Zoltán meglepetésére tágas helyiség tárult eléje hatalmas panoráma ablakkal, ami kinézett az előkertre és a lágyan hullámzó ligetekkel takart dombokra a távoli háttérben.

— A fürdőszoba a fordulón túl van, — Celesztina ravasz oldalpillantást vetett Zoltánra, mintha kérdezné. Akarná, hogy megmutassam.

— Köszönöm, megtalálom. Zoltán felelte és szemügyre vette szobáját. Modern kétszemélyes ágy állt benne, frissen mosott lepedőkkel és tollpárnákkal, és nagyon kényelmesnek és hívogatónak látszott.

Zoltán feltételezte, hogy a kis novícia magára hagyja, de a kis apácajelölt várt és egy perc múlva Zoltán óvatosan megkérdezte. — Van még valami más is, amit tudnom illene?

— A maga ismerőse nagyon kedves, — kezdte Celesztina, szemeit bátortalanul emelve Zoltánra. — Maguk ketten szeretik egymást?

— Nagyon, — Zoltán felelte, tűnődve, hogy hova akar Celesztina kilyukadni kérdéseivel. — Ahogy valahol letelepszünk férj és feleség leszünk.

— Én soha nem fogok férjhez menni. — Celesztina válaszolta és hangjában bánat és piciny szomorúság rejlett.

— Miért? — Zoltán nézett sajnálkozva a leányra. — Maga olyan szép és fiatal. A szerelem egy csodálatos dolog, senkinek sem lenne szabad eltaszítania szépségét és örömeit.

— Édesapámat halálra ítélték a kommunista Magyarországon. — folytatta Celesztina és látszott, hogy küszködik kiáradó könnyeivel. — Édesapám megígérte a fent valónak, hogy elsőszülött leányát apácának adja, ha megmenti a hóhértól. És Isten megmentette. Egy órával kijelölt kivégzése előtt büntetését átváltoztatták életfogytiglani kényszermunkára és egy évvel később meg tudott szökni az észak magyarországi börtöntáborból. Az Úr kivezette az országból és visszaadta édesapám életét, hogy megnősüljön, és négy gyereket nevelhessen. Én vagyok a legidősebb leánya és kötelességem, hogy betartsam ígéretét.

134

Zoltán tűnődve nézte a fiatal novíciát. Lenne szabad, hogy letépje egy ilyen gyönyörű virág szirmait, gondolta és ajkai kényszeredett mosolyra húzódtak. Szennyes fantáziaképek vonták el figyelmét és többé nem hallotta Celesztina szavait. Vajon kívánatosságával kísértésbe akarja vinni? Vajon valami ravasz démon parádézik egy angyal öltözékében. Olyan gonosz lenne, mint amilyen csinos? Természetesen a nőt kellene hibáztatnia, a nő csapdába csal egy bűntelen férfit, mivel ha beleviszi a bajba, ő a vétkes, amiért felkorbácsolta vágyát. Hol van Ildikó most? Miért nem menti meg a világ összes többi nőjétől? Dühöt érzett és szégyent. Miért kell még mindig elválasztva lenniük? Miféle álszenten magasztos erkölcsök alapján tör felettük pálcát Margit nővér? Hiszen szeretik egymást és együtt szeretnének lenni oly sok

megpróbáltatás és tervezgetés után.

— Mennem kell, — hallotta Celesztina hangját, de a lány nem mozdult. Ki kellene, hogy taszítsa, és rá kellene vágnia az ajtót? A kilincs után nyúlt és mozdítani kezdte, de

Celesztina megrettent és hátralépett. — Visszajövök később, — suttogta búcsúzóul. — Miután befejeztem a vasalást és kimostam egy pár zsák ruhát. Itt leszek a mosodában, a fürdőszoba mellett, ha elhatározza, hogy tisztálkodni akar.

— Köszönöm, — Zoltán felelte, és az ajtót rácsukta a novíciára. — Majd fontolóra veszem.

—

A

hogy Celesztina léptei elhaltak az alagsor csendjében, Zoltán sietve kipakolta bőröndjét, bedobta dolgait a komódba, vagy felakasztotta a ruhásszekrénybe, szandáljába dugta lábát és felment az emeletre, a lobbiba.

Leült az egyik fotelbe, remélve, hogy Ildikónak is hasonló gondolata lesz és ő is le fog jönni, hogy vele legyen.

Egy közvetlen mellette lévő fotel és dívány elrendezésű bútorzatban ült egy

meglepően nem összeillő pár. Egy pirospozsgás arcú fiatal pap kicsattanó egészségben és egy középkorú hölgy sárgára festett és begöndörített hajjal és több kiló sminkkel az arcán. A hölgy meglátta Zoltánt, megigazította búbos kemence nagyságú fenekét és feléje fordította terjedelmes pozitúráját.

— Maga kell, hogy legyen, — kezdte kegyes mosollyal az arcán. — Az új menekült, akiről mindenki beszél.

— Zoltán bólintott, — valószínűleg.

— Ungvári Erzsébet vagyok, — a hölgy feléje tartotta parfümözött és gyűrűkkel telerakott kezét. — Barnabás atya személyes titkárnője. — mondta és kedvesen a pap felé biccentett. — és a Szabad Európa Rádió magyar osztályának Római megbízottja. Válaszolna néhány kérdésemre, semmi hivatalos, csak egy beszélgetés, hogy miért jöttek ki és mit gondolnak a magyarországi rendszerről.

Zoltán elkötelezettség nélküli vállmegvonással reagált és Erzsébet folytatta.

— Tudom, hogy szűkében vannak a pénznek és nekem van némi költségvetésem az ilyesmire. Adhatok magának ötezer lírát az idejükért.

135

— Természetesen, — Zoltán bólintott és készséges belegyezéssel mosolygott az interjút kérő hölgyre.

— Jöjjön át akkor a mi asztalunkhoz, — Erzsébet széket mutatott Zoltánnak maga mellett és táskájába nyúlva kivett egy füzetet és egy golyóstollat.

Ahogy Zoltán csatlakozott a rádió riporter és a pap társaságához Ildikó lépett ki a felvonóból. Zoltán intett neki, a leány odajött és leült Zoltán mellé a szék karfájára. Testük szelíden összeért és érezték egymás melegét, ahogy Ildikó eleresztette magát és rátámaszkodott Zoltán széles vállaira.

— Látom, — Erzsébet felnézett, — hogy nincs egyedül.

— Nem vagyok egyedül, — Zoltán felelte határozottan és gyengéden megsimogatta Ildikó kezét. — A menyasszonyom és együtt leszünk életünk végéig.

— Van a menyasszonyának neve? — Erzsébet szeretettel vette szemügyre Ildikót.

— Ildikó a nevem, — a leány bólintott, — és a magáé?

— A hölgy neve Erzsébet, — Zoltán közölte sietve az információt. — Erzsébet a Szabad Európa Rádiónak dolgozik. Interjúra kért meg és fizetséget kapunk érte.

— Megduplázom az összeget, ha mind a kettőjüktől kérdezhetek. — Erzsébet nézett rájuk nagylelkű mosollyal az arcán, mialatt Barnabás atya beleegyezően hunyorított.

Ildikó kerekre nyitotta a szemét. — Nagyszerű, — mondta mosolyogva,— Az éjszaka még nagyon fiatal és egy egész könyvtárra való történetet szeretnék elmondani.

—

A

z interjú éjfélig tartott. Ildikó és Zoltán mindent elmondtak Erzsébetnek, amit munkahelyükről tudtak és a projecteket, amiken dolgoztak, alkalmanként leszidva és

nevetségessé téve a vállalati módszereket és a korabeli cégvezető kommunista nómenklatúra képviselőinek karakterét. Barnabás atya rendelt egy üveg bort, és arca mellett az orra is kiveresedett és bazsalygott és ragyogott, mintha szent karácsony másodnapja lenne.

Mikor mind a négyen már szinte elaludtak, közel vagy néhány perccel éjfél után, a kissé kapatos tiszteletes felállt és Erzsébetet karjánál fogva maga után húzva a felvonó felé noszogatta.

— Jöjjön, Erzsébet. Még szeretnék egy pár levelet diktálni néhány különböző eklézsiai hatóságoknak. Szeretném, ha lejegyezné gyorsírással.

Miután elmentek, és bocsánatkérően többször is búcsút vettek, anélkül, hogy szavakba öntötték volna zavarodottságuk igazi okát, Ildikó és Zoltán is megölelték és megcsókolták egymást. Zoltán egy kitörő vulkán érzett ágyéka táján és Ildikó azt hitte, hogy forró vasrúd nyomódott hozzá, de hiába, el kellett, hogy váljanak az éjszakára.

— Reggelinél találkozunk, — Zoltán súgta Ildikó fülébe. — Már most jobban állnak a dolgok és még sokkal jobbak is lesznek holnap, szabadságunk első teljes napján.

—

136

M

ásnap korán reggel, egy rövid istentisztelet után a lobbi melletti kápolnában, két nő szolgálta fel az ételt a vidáman kivilágított étkezőben. Az egyik Ausztráliából volt, a másik Kanadából, de mind a ketten tökéletesen beszéltek magyarul.

— Ha maguk tudnák, — az egyik felszolgáló csóválta a fejét helytelenítően, ahogy a tányér rántottákat Zoltán és Ildikó elé tette. — Hogy mi vár magukra és min kell

keresztülmenniük, soha nem hagyták volna el otthonukat.

— Ezt hogyan érti? — Zoltán nézett a felszolgálóra kétkedően.

— A menekülttábor nem egy kellemes hely, — az asszony állta Zoltán tekintetét és Ildikóra mutatott. — Főleg nem egy ilyen csinos és fiatal nőnek, mint a maga útitársa.

— Vigyázni fogok rá, — Zoltán tiltakozott, kissé magabiztosabban érezve magát a tegnap este megkeresett tizenöt dollárnyi konvertibilis nyugati valuta után.

— Ez nem teljesen magán fog múlni és a lehetőségei erősen korlátozva lesznek. — a felszolgáló felelte és odébb ment, nyilván nem akarván informálatlan hallgatósággal vitatkozni.

Az asszony megjegyzései átmenetileg lehűtötték a fiatal pár jókedvét. Elcsendesedtek és saját gondolataikba merülve, tűnődött arccal eszegették reggelijüket.

Mikor mind a ketten befejezték az étkezést Zoltán megérintette Ildikó kezét, ami tétlenül kinyújtva feküdt előtte az asztalon. — Menjünk be a városba, — mondta, — be kell mennem a főpostára, hogy felvegyem mérnöki diplomámat, egyetemi indexemet és születési anyakönyvi kivonatomat. Utána szeretnék találni egy filatéliai kereskedőt.

— Csak nem akarsz bélyegeket vásárolni, — nézett rá Ildikó, döbbenten és hirtelen felmérgelődve. — Vagy igen?

— Nem, — Zoltán mosolygott megnyugtatóan. — Inkább el szeretnék sózni egyet.

Kicsempésztem a bélyeggyűjteményemet és van közte néhány értékes darab, amit jó pénzért el kell, hogy tudjak adni.

— Kicsempésztél? — Ildikó arca vidám örömre derült, meghazudtolva hangjának csúfondáros dorgálását. — Zoltán, legyen eszed. Nem gondolod, hogy nemzeti értékeinknek külföldön való eladása törvénybe ütközik?

— Igazad van, abba ütközik, — Zoltán csókot nyomott Ildikó arcára. — Sok más dologgal egyetemben, amit az utolsó néhány nap alatt csináltunk.

— Nem féltél, hogy a vámvizsgálaton kiszúrják és letartóztatnak?

— Nem vittem keresztül a vámon. El van rejtve egyetemi diplomám lapjai között és elpostáztam a többivel együtt.

— Akkor is kockázatos és merész, de ügyes. — Ildikó megveregette Zoltán kezét és menésre készenlétbe igazodott. — Én is szeretnék telefonálni a szüleimnek. Ne félj,

megfordíttatom a díjat. — tette hozzá és kacér oldalpillantást vetett Zoltánra. — De tudatnom kell velük, hogy nem jövök vissza és férjhez fogok menni hozzád.

— Még nem mondtad meg nekik? — Zoltán dupla puszit nyomott Ildikó mindkét orcájára.

— Nem, — Ildikó vérveresre pirult. — Még nem. Egy szót sem szóltam rólad senkinek.

137

— Helyes, — Zoltán átfogta Ildikó vállát és a leány beleolvadt az ölelésbe. — Így legalább egyformán vagyunk. Új életünket ugyanarról a startkőről indítjuk.

Felálltak és megindultak a kijárat fele. Éppen időben, Margit nővér bejött az étkezdébe. Valami felbosszanthatta, mert mérgesen nézett rájuk és vészesen ingerlékenynek tűnt.

Percekkel később, kézen fogva és ugrálva lefele a macskaköves utcákon gyalog sétáltak le a belvárosba, megtakarítva az autóbusz költséget és tüdőszámra beszívva a virágillattól édesített friss levegőt, az örök olasz tavasz első osztályú, de mégis ingyenes termékét.

—

M

iután felvette postáját Zoltán kinézte a telefonkönyvből a legközelebbi filatélia címét és rövid keresgélés után a postától nem messze egy ékszerészsorban meg is találták az üzletet.

— Figyeld, ahogy csinálom. — Zoltán mondta és maga után húzva Ildikót bementek a káprázatosan kivilágított bazárszerű épületbe.

Egy aprócska emberke ült a második bokszban. Göcsörtös pozitúrája mellett fésületlen hajbetétet viselt koponyája tetején és egy nagyítóüvegen keresztül nézegette egy bélyeg szélét.

Zoltán megállt az ablakánál és a púpos kíváncsian felnézett, mintha látogatója egy érdekes, idáig még nem ismert, de felettébb kellemetlenkedő rovar lenne.

— Még sosem láttam itt magát, — morogta a bélyegkufár rekedtes hangon. — Maga nem egy professzionista bélyeggyűjtő, vagy igen?

— Eladásra való bélyegem van, — Zoltán felelte és kabátzsebéből kivett egy vékony kis könyvet. A könyvből kivett egy átlátszó pauszpapír borítékot és letette a pultra, közel a nyíláshoz a védőüveg alján.

— Tízezer líra, — a bélyegkereskedő mondta, miután alig töltött tíz másodpercet Zoltán bélyegének tanulmányozásán.

Zoltán visszavette a borítékot és benne a bélyeget. — Háromszázezer líra, — nézett keményen a kereskedőre. — A bélyeg 200 lírás Poste Italiane Espresso kiadás. Ismerem az értékét. A Zumstein katalógus ezer dollárra becsüli. Ha a jelenlegi átváltási értékkel számolom, akkor is páratlanul jó alku az ötszáz dollár, amit kérek.

— Kétszázezer líra, — a kereskedő levette a monokliját és a bélyeg után nyúlt. — Nagyon is bőkezű vagyok.

— Rendben, — felelte Zoltán. — Lássam a pénzt és a bélyeg a magáé.

A goromba kripli körbegurította székét és egy pult alatt elrejtett páncélszekrényből kivett egy paksaméta tízezer lírás bankót. Egyenként pattintva a bankókat minden bankó után megnyalta a hüvelykujját. Nagy nehezen kiszámolt tizennyolcat majd odatolta Zoltánnak.

— Még kettőt, — Zoltán rászorította középső ujját a bélyegre. — Kétszázezret mondott.

— Rendben, — nyögött a kereskedő. — Rengeteget veszitek az alkun, de a bélyeg olasz és ritka alkalom, ha egy-egy előkerül.

138

—

M

iután ismét az utcán voltak Ildikó kitámadta Zoltánt. — Elvesztettél hétszáz dollárt. Nem kellett volna, hogy belegyezzél ennyire alacsony árba. Annyira nincs szükségünk a pénzre, hogy pazaroljuk értékeinket.

— Nem, — Zoltán átfogta Ildikó derekát. — A bélyeg nem annyira ritka, mint a 60 lírás névérték. Zumstein mindig túlbecsüli az árakat. Nagyapám adta nekem ezt a bélyeget kisgyerekkoromban. Ő csak névértéket fizetett érte 1939-ben. A kereskedő túlságosan öntelt volt, hogy beismerje, hogy járatlan Zumstein árazási szisztémájában.

— Van még több ilyen bélyeged is? — Ildikó kérdezte és lépését Zoltánéhoz igazította.

— Van, — Zoltán próbálta a leány nyakát hátulról megcsókolni, ahol a szél játékosan cibálta göndör fürtjeit. — Legalább tízezer dollár értékben, ha türelmes vagyok, és nem adom el ilyen sietve, mint most.

— Gazdagok vagyunk. — Ildikó nevetett megkönnyebbülten és szája Zoltánét kereste.

— Még nem, — Zoltán válaszolt szeretetteljes hangon. — De leszünk. Gyerekkori bélyeggyűjteményem jövőbeli vagyonunk alapját fogja képezni.

—

A

sztalos atya vasárnap késő délután jelent meg. Vékonytermetű ötvenes körüli férfinek látszott és arcát délutáni könnyű borosta árnyékolta. Az egyedüli fiatalos vonást rajta dús haja

képviselte, mely meglepően cáfolta múló éveit. Az atya nehéz aktatáskáját, esernyőjét és esőkabátját egy szőke és magas fiatalember hordozta, aki mindenhova követte és végül leült mellé a lobbiban.

Széles Olaszországon keresztül messze földeket bejárva és tíz fárasztó napon teljesen kimerítve magát, a hullafáradt lelkész azonnal akart Ildikóval és Zoltánnal beszélni, feltehetőleg, hogy minél hamarabb túltegyen rajtuk.

— Maguk ketten meg vannak esküdve? — kérdezte elsőnek, azonnal a tárgyra térve

In document Az Albérlők Háza (Pldal 131-143)