Mindazonáltal az új korszak a horvátok számára súlyos tragédiával kezdődött. 1945. május 15-én mintegy 150-200 ezres menekülő tömeg érte el az osztrák határt – az usztasák mellett más nemzetiségű kollaboránsok, valamint sok civil, aki egyszerűen csak félt az új rendszertől –, ahol Bleiburgnál megadták magukat az angoloknak. Mivel a szövetségesek megállapodása értelmében a hadifoglyokat annak a kormánynak kellett átadni, mely ellen harcoltak, a britek átadták őket (pontosabban a nagy részüket) a partizánoknak, akik a következő hetekben-hónapokban, elsősorban az augusztus 3-i amnesztia-rendeletig sok tízezer emberrel végeztek közülük, részben már a helyszínen, nagyobb részt pedig különböző jugoszláviai területeken.256 Ez volt a legsúlyosabb az ország egészét elárasztó partizán-megtorlások közül, amelyekről nyíltan az 1980-as évek végéig nem lehetett
253Ivo Goldstein – Slavko Goldstein: Srbi i Hrvati u Narodnooslobodilačkoj borbi u Hrvatskoj. In: Dijalog povjesničara-istoričara 7 (prir. Hans Georg Fleck – Igor Graovac), Zágráb, 2003, Friedrich Naumann Stiftung, str. 262–263 (V. Ivetić számításai alapján). Srećko Džaja hasonló becsléssel él: szerinte a partizánok között országosan 1944 közepére az 50 %-os szerb-montenegrói és a 10 %-os szlovén részarány mellett 30 % volt a horvátok aránya (Die politische Realität des Jugoslawismus. München, 2002, Oldenbourg, s. 93.). Lampe szerint 1944 elején a partizán-sereg létszáma mintegy 100 ezer volt (nagyobb mint a csetnikek, usztasa-gárdisták és handzsárok együttes száma), s ebből 30 % volt horvát.
(Lampe: Yugoslavia as History, 224).
254A handzsárok közül már Tito 1943. szeptemberi felhívására csaknem 2000-en átálltak. Ezután a handzsár-hadosztály mint önálló egység gyakorlatilag szétesett (Malcolm: Bosnia, 191).
255Dejan Jović nagyrészt ebben – a két legfontosabb régi horvát követelés átvételében – látja annak magyarázatát, hogy sok horvát miért azonosult a titoizmussal (Reassessing Socialist Yugoslavia 1945-90: The Case of Croatia. In: Djokić–Ker-Lindsay (eds.): New Perspectives on Yugoslavia, 117-142, pp.
124-125).
256Žerjavić szerint 45-55 ezer horvát és muzulmán, valamint 10 ezer más nemzetiségű katona és civil esett áldozatul (Žerjavić: Yugoslavia, 11.).
beszélni, de amelyek az egyéni és családi emlékezet mélyén megmaradva súlyosan megterhelték az új rendszer és a társadalom viszonyát.257
A megtorlások kérdése a nyilvánosságba kerülése után erősen áthatotta a Jugoszláviáról szóló vitákat (s azóta is a Tito-korszak értékelésével kapcsolatos – különösen Horvátországban, Szlovéniában és Szerbiában intenzív – kultúrharcok egyik fő frontja). A szecesszionista logikában az egyik fő érvként és emocionális munícióként szolgált a titoista Jugoszlávia totalitarizmusának bizonyítására és a nemzeti szabadság kivívásának szükségességére (miként az usztasa terror mint a szerbség elleni horvát genocídium a szerb nacionalista logikában az együttélés lehetetlenségének a bizonygatására). A megtorlásokat rendszerint a hitleri Holocausthoz és a sztálini Gulaghoz hasonlították, s gyakran nemzeti tartalmat adtak neki, például a Tito-rezsim „horvátság elleni gyűlöletét” látva a bleiburgi vérengzésben. A leszámolások fő motívuma azonban nem etnikai volt (lásd a horvát és szlovén partizánok részvételét a horvát usztasák és szlovén fehérgárdisták tömeges kivégzésében, vagy a szerb partizánokét a szerbiai tisztogatásokban). Sokkal inkább tekinthető a legyőzött háborús ellenséggel és a kollaboránsokkal szembeni, Nyugat-Európában sem ismeretlen – de ott sokkal kisebb – bosszúnak, valamint az osztályharcos polgárháború záró szakaszának, amely az új rezsim valós és potenciális ellenfeleinek megtizedelését, megfélemlítését és emigrációba kényszerítését célozta.258
257A magyarokat ért megtorlásokról lásd A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918-1947. Budapest, 2004, Napvilág, 319-340. old.; valamint a megfelelő tanulmányokat a következő kötetekből: Glatz Ferenc (szerk.): Magyarok és szerbek 1918-2012. Együttélés, múltfeltárás, megbékélés. Budapest, 2013, MTA BTK TTI; Hornyák Árpád – Bíró László (szerk.): Magyarok és szerbek a változó határ két oldalán, 1941-1948. Budapest, 2016, MTA BTK TTI.
258Ezért nemcsak a Holocaust, a Gulag vagy Katyń lehet az összehasonlítás tárgya, hanem a korabeli dél-európai polgárháborúk is. M. Richards szerint például a Franco-rezsimnek a spanyol polgárháború során és után, 1945-ig bezárólag, 400 ezer áldozata volt (Michael Richards: A Time of Silence: Civil War and the Culture of Repression in Franco's Spain, 1936-1945. New York, 1998, Cambridge University Press, p. 11; az összehasonlításhoz: a spanyol lakosság-szám a polgárháború kezdetén 23-24 millió volt, a jugoszláv 1941-ben kb. 16 millió). A görög polgárháború utáni bosszú enyhébb volt (140 ezer
emigrációba kényszerített, 50 ezer internált), de a hétmilliós görög lakosságszámhoz viszonyítva az sem kicsi (David H. Close: The Origins of the Greek Civil War. London – New York, 1995, Longman, p.
219-220). Slavko és Ivo Goldstein Tony Judt véleményére támaszkodva szintén arra hívják fel a figyelmet – nem tagadva a partizánok és személyesen Tito felelősségét –, hogy nem lehet az adott korszak tágabb európai kontextusától és bosszú-példáitól eltekintve értelmezni a megtorlásokat (S.
Goldstein – I. Goldstein: Jasenovac i Bleiburg nisu isto. Zágráb, 2011, Novi Liber, s. 175.;
http://www.yuhistorija.com/serbian/doc/Jasenovac%20i%20Bleiburg.pdf, letöltve 2016. 11. 13.). Jože Pirjevec és Sokcsevits Dénes pedig egyes külpolitikai aspektusokra mutatnak rá. Pirjevec egy interjújában – „megértve, de nem megbocsájtva” Bleiburgot – a következőket mondta: „Abban az időszakban Churchill már csaknem megsemmisítette a görög partizán- és kommunista mozgalmat, s a jugoszláv kommunisták attól tartottak, hogy ezt megkísérli Jugoszláviában is. Sztálin megengedte az angoloknak, hogy belépjenek Görögországba, s a jugoszlávok hasonló forgatókönyvtől féltek /.../ azt
A megtorlások áldozat-számának nagyságrendjéről – szintén Žerjavić és Kočović adataira támaszkodva – már az 1990-es évek elejére kialakult egy hozzávetőleges történészi egyetértéssel övezett becslés. Akkor Vladimir Dedijer 150 ezer, Anton Bebler közel 200 ezer, Noel Malcolm csaknem 250 ezer áldozatról írt.259 Később Michael Portmann svájci történész Beblerével szinte azonos számokat mutatott ki: a kezdetektől a rendszer
„felpuhulásának” megindulásáig (1943-1950) 180 ezret, azon belül Bleiburghoz kapcsolódóan 60 ezret.260 Az ezektől lényegesen magasabb becslések, így az usztasa emigráció által terjesztett több százezres bleiburgi áldozatszám az ideológiai számháborúskodás világába tartoznak, csakúgy, mint az 1991 előtt hivatalosan elfogadott 700 ezer jasenovaci áldozat, amely a szerb nacionalizmus szerint az egymilliót is meghaladhatta.261
A későbbiekben – az új szocialista rendszer stabilizálódását követően – főleg két tényező rontotta a horvátok Jugoszláviához való viszonyát: a szerbek felülreprezentáltsága a horvátországi vezető posztokon és a hatalmi apparátusban, valamint a kizsákmányolásként megélt gazdasági redisztribúció. 262 A legfontosabb szövetségi
gondolták, hogy a Bleiburgból hazaküldött usztasákat, csetnikeket, ljoticsistákat és más csoportokat a nyugati imperialisták ötödik hadoszlopként akarják felhasználni ellenük, ami nem állt messze az igazságtól. Most találtam a cambridge-i Churchill-arhívumban egy dokumentumot, amit Ralph Stevenson akkori belgrádi brit nagykövet írt Bleiburg előestéjén, április 29-én. Eszerint 'azt terveztük, hogy a partizánok és a kvízlingek összecsapnak Szlovéniában, alkalmat adva nekünk a Jugoszláviába való belépésre.'”
(http://www.antifasisticki-vjesnik.org/hr/prenosimo/6/Joze_Pirjevec_O_Jugoslaviji_ce_se_pricati_jos_dugo_/308/, letöltve 2019.
02. 23.; a „Za Bleiburg kažete da „razumijete, ali ne opraštate“?” kérdéstől kezdődő rész.) Pirjevec érvelését nyilván lehet vitatni, de a pár nappal korábbi trieszti kivonulás kikényszerítésének
kontextusában aligha érthetetlen az újabb brit/nyugati beavatkozástól való félelem. Sokcsevits Dénes pedig a Dél-Karintia iránti jugoszláv igények szerepére mutat rá. Eszerint a britek részben azért adták ki a foglyokat, mert nem akarták, hogy a jugoszláv hadsereg miattuk megjelenjen és „ott ragadjon” az osztrák területeken (Sokcsevits Dénes: Viktimológia a horvát történetírásban: a bleiburgi áldozatok a horvát és a nemzetközi szakirodalomban. In: Bíró-Hornyák /szerk./: Magyarok és szerbek a változó határ két oldalán, 41. old.).
259Dedijer adatát idézi Matuska Márton: A megtorlás napjai. Budapest, 1992, Montázs, 370-371. old.;
Bebler: A föderalista kommunizmus, 119; Malcolm: Bosnia, 193.
260Michael Portmann: Communist Retaliation and Persecution on Yugoslav Territory during and after WWII (1943–1950). Tokovi istorije, 1-2/2004, 45-74, főleg str. 74. (https://www.inisbgd.co.rs/celo/2004_1.pdf, letöltve 2017. 10. 29.).
261Az 1980-as években Velimir Terzić 1-1,1 millió jasenovaci áldozatról írt, Vuk Drašković pedig az NDH 1,5 millió szerb áldozatáról (Anzulovic: Heavenly Serbia, 103-104; lásd még Calic: Geschichte Jugoslawiens, 170). A kutatások áttekintése – nemcsak a horvátországi megtorlások tekintetében – Vladimir Geiger: Ljudski gubici Hrvatske u Drugom svjetskom ratu i poraću koje su prouzročili Narodnooslobodilačka vojska i partizanski odredi Jugoslavije/Jugoslavenska armija i komunistička vlast. Brojidbeni pokazatelji (procjene, izračuni, popisi). Case study: Bleiburg i folksdojčeri. Časopis za suvremenu povijest, 42/3 /2010/, 693-722. (https://hrcak.srce.hr/67466, letöltve 2016. 12. 11.)
262A gazdasági vitákkal később foglalkozunk. Az említett tényezők mellett természetesen az ország általános állapotának bizonyos jegyeivel, így az egypártrendszerrel vagy a kollektivizálási kísérlettel
döntéshozó testületek összetétele lényegében megfelelt a nemzetiségi arányoknak, különösen szerb-horvát-szlovén viszonylatban: ahogy a horvát történelem 1945-1991 közötti periódusát egyébként negatívan megítélő Zdenko Radelić írja: „a legbefolyásosabb állami és párt-testületek nemzeti struktúrája szinte teljesen kiegyensúlyozott volt.”263 De a szövetségi apparátusban264 , az erőszakszervezetekben265 , a párttagságban266 , valamint a vegyes lakosságú Horvátország és Bosznia-Hercegovina köztársasági vezetésében valóban fennállt a szerb túlsúly. Ez több okból fakadt. Részben a partizánkorszak hagyatéka volt (1944-ig az usztasa állam szerb lakossága volt a partizánok fő bázisa267, ezért – különösen kezdetben, és a montenegróiakkal együtt – ők alkották az új káderréteg derékhadát), részben annak következménye, hogy Belgrád volt a főváros (egy horvát vagy szlovén ritkán költözött Belgrádba azért, hogy beosztott hivatalnok legyen), továbbá mert
szemben is volt sok horvátban, miként más nemzetiségűek körében is, ellenszenv; ezúttal azonban a specifikusan horvát szempontokra koncentrálunk.
263Zdenko Radelić: Croatia 1945-1991. Review of Croatian History, Vol. II, No. 1 (2007), 13-26, str. 22.
(https://hrcak.srce.hr/14380, letöltve 2011. 03. 17.)
264Milan Matić adatai szerint 1969-ben a szövetségi intézmények vezető káderei között 32% volt a szerbek aránya, a szakmai személyzetben viszont már 73% (a montenegrói mindkét esetben 9%). Ugyanezek az arányok a horvátok esetében 15 és 7%, a szlovének esetében pedig 9 és 3%. Idézi Schöpflin György:
Hatalom, etnikum és kommunizmus Jugoszláviában. Politikatudományi Szemle, I/2 (1992), 109. old.
(http://www.poltudszemle.hu/pdf/1992/1992_2/schopflin.pdf, letöltve 2016. 11. 16.)
265Miközben a kiegyensúlyozottság a katonai vezetésre is igaz volt (Bennett adatai szerint a főparancsnokságon belül a háború kitörése előtt 38 % volt a horvátok, 33 % a szerbek és 8 % a szlovének aránya – Yugoslavia's Bloody Collapse, 131-132), a tisztikarra már nem. A katonatisztek között 1990-ben 54,3 % volt a szerbek, 5,2 a montenegróiak és 9,6 a (többnyire szerb vagy montenegrói gyökerű) magukat jugoszlávnak vallók aránya. Ez összesen 69,1 % – bár ez az arány is folyamatos csökkenést mutatott, mert 1971-ben még 73,5, 1981-ben pedig 72,9 % volt. A háború előestéjén a 153 aktív tábornokból 77 volt szerb (de csak a kétharmaduk szerbiai), a sorkatonák között viszont csak 30-31 % (Cohen: Broken Bonds, 182; Florian Bieber: The Role of the Yugoslav People's Army in the Dissolution of Yugoslavia: The Army without a State? In: Cohen–Dragović-Soso (eds.): State Collapse in South-Eastern Europe, 301-332 /a továbbiakban Bieber: The Role of the YPA/, 306-308). A tényleges vezetést 1990-91-ben kézben tartó (minthogy a „két parancskiadó”, a JKSZ és a szövetségi elnökség szétesésével a JNA gyakorlatilag önálló politikai tényező lett) tábornoki triumvirátus tagjainak egyike sem volt szerbiai: Veljko Kadijević hadügyminiszter dalmáciai szerb-horvát családból származott és jugoszlávnak vallotta magát, a helyettese, Stane Brovet admirális szlovén nemzetiségű volt, Blagoje Adžić vezérkari főnök pedig boszniai szerb (Miroslav Hadžić: JNA – Jugoslovenska Narodna Agonija.
Belgrád, 2004, Dan Graf, str. 107, 240).
2661945-ben Horvátországban a szerbek adták a párttagság 43 %-át (Bilandžić: Hrvatska moderna povijest.
260). Ez az arány később csökkent, de a lakossági arány felett stabilizálódott (1974-ben például 24,7 % – Jović: Reassessing Socialist Yugoslavia, p.141/c.16). Országos szinten szintén jellemző volt a szerb és montenegrói túlsúly. 1981-ben a 2,1 milliós párttagság %-os megoszlása a következő volt (zárójelben az össznépességen belüli arány): szerb 47,1 (36,3), montenegrói 5,4 (2,6), horvát 14,6 (19,7), szlovén 5,3 (7,8) egyéb 27,6 (33,6). (Saját számítás Ramet: Nationalism and Federalism in Yugoslavia 1962-1991, 39. oldal alapján.)
267A horvátországi (nem a teljes NDH-beli) szerbek például Jugoszlávia népességének 4-5 %-át alkották, viszont a partizánok között eleinte 20-25, de még 1945-ben is 10 %-os arányt képviseltek (Jović:
Reassessing Socialist Yugoslavia, 119).
hagyományosan a szerbek és a montenegróiak között volt legnagyobb a hivatali és a katonai karrier presztízse, illetve mert ők ezekben az évtizedekben más nemzetiségűeknél pozitívabban viszonyult magához Jugoszláviához.
Az etnikailag heterogén Horvátország vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a köztársasági vezető posztokon és a hatalmi apparátusban a horvátországi szerbek a lakosságon belüli számarányuknál (1991-ben 12%) nagyobb mértékben voltak jelen. Az 1980-as években részarányuk a különböző szegmensekben (kinevezett állami vagy pártvezetők, rendőrségi állomány stb.) 17-31 % között mozgott. 268 Ezt a horvát nacionalizmus mindig kifogásolta, mondván, hogy a vezetés és a hatalmi gépezet nem horvát, legfeljebb horvátországi, ezért nem lehet a horvát érdekek letéteményese. A szerb nacionalizmus szerint viszont a horvátországi és boszniai szerb vezetők valójában kommunista internacionalisták voltak, akik nem tudtak és nem is akartak szerb érdekvédők lenni. Ezek egyoldalú túlzások. 1986-1989-ben például Horvátországban valóban egy szerb politikus volt a pártelnök, Stanko Stojčević – egyébként ez volt az egyetlen eset a teljes szocialista korszakban –, aki opponálta azt, amit horvát nacionalizmusnak tekintett, de horvátországi politikusként Milošević irányvonalát is, továbbá a többpárti választások kiírásáról szóló vitákban a pluralizmus támogatói közé tartozott.269
A felülreprezentáltságnak – különösen a kulturális paradigma, a szlovén és horvát
„közös katolikus–közép-európai karakter” kontextusában – lett még egy fontos következménye: részben erre vezethető vissza a katolikus egyház valójában eltérő politikai szerepe a két köztársaságban. Ahogy Viktor Meier írja, Szlovéniában az egyház nemzetvédő szerepe kevésbé alakult ki, mint Horvátországban. 270 Kétségkívül a katolicizmus képezte a horvát nemzeti identitás egyik legfőbb alapját, többek között – eltekintve most a régebbi történelmi okoktól – mert összekapcsolta a három dialektusra tagolt horvátságot, illetve megkülönböztette őket a csaknem azonos nyelvet beszélő, ám ortodox szerbségtől (miközben a szerbektől területileg és nyelvileg is elkülönülő szlovének kevésbé tartottak az „összjugoszláv masszába” való beolvasztástól). Azonban a horvátság
268Bjelajac-Žunec: Rat u Hrvatskoj, 237, 262/c.17. Ezek az arányok mutatják a felülreprezentáltságot, de azt is, hogy nem beszélhetünk a horvátországi szerbek Horvátország feletti általános uralmáról.
269Davorka Budimir: Hrvatska politička elita na početku demokratske tranzicije. Anali Hrvatskog
politološkog društva, 7/1. (2011), str. 81-82. (http://hrcak.srce.hr/64016, letöltve 2017. 06. 19.). A párt nevében egyébként a köztársaság vegyes etnikai összetételének és a jugoszláv politikai terminológiának megfelelően nem a horvát, hanem a horvátországi jelző szerepelt: Savez Komunista Hrvatske, SKH.
270Meier: Jugoslavija, 58.
és a katolicizmus közé a horvát nacionalizmus sem tehetett maradéktalanul egyenlőségjelet (ezzel akadályozta volna a boszniai muzulmánok remélt integrálását), s kezdetben maga a katolikus egyház sem volt „a horvátság védelmezője Jugoszláviával szemben.” Josip Juraj Strossmayer püspöknek (aki a délszlávok egyházi unióját is lehetségesnek tartotta) vagy Franjo Račkinak a szerepe a 19. századi jugoszlávizmusban közismert, de Alojzije Stepinacnak, a későbbi „horvát Mindszentynek” is volt „jugoszláv múltja”: 1918-ban – még egyházi szolgálatba lépése előtt, olaszországi hadifogolyként – maga is jelentkezett a délszláv hadifoglyok és önkéntesek közül verbuvált Jugoszláv Légióba.
A katolikus egyház eredetileg, a Habsburg-időkben Horvátországban is aulikus intézménynek számított, 1918 után bizalmatlan volt Radić iránt (és vice versa)271 , s kezdetben Szlovéniában voltak erősebbek a katolicizmus politikai aspektusai (valamint a boszniai horvátok között a ferencesek révén). Kezdetben a szerb nacionalizmusban is fontosabb volt a vallási aspektus, mint a horvátban, mert az államiság nélküli évszázadokban a Szerb Ortodox Egyház volt a szerb identitás intézményes fenntartója. A horvát katolicizmust valójában a szerb egyháznak a királyi Jugoszláviában betöltött nem-hivatalos államegyház-jellege indította el az ellenzéki politikai aktivizmus útján. Attól kezdve mindinkább azonosult a szintén diszkriminált horvátsággal mint nemzettel, s együttműködött annak legfőbb politikai reprezentánsával, a Parasztpárttal, majd 1941-1945 között (igaz, nem ambivalencia nélkül) az NDH-val.
Az egyház és az usztasák kapcsolata szolgáltatott részben okot, részben ürügyet a Stepinac-perre, amelyet sok horvát nem csupán vallási, hanem nemzeti sérelemnek élt meg.
1946. október 11-én az akkor már zágrábi érsek Stepinacot az usztasákkal való kollaboráció címén 16 évre ítélték (büntetését később házi őrizetre változtatták, mivel a kormányzat 1948 után rá volt utalva a nyugati segítségre). A per nyilvánvalóan politikai volt, de maga a vád nem mondható minden alapot nélkülözőnek. Stepinac nemcsak üdvözölte 1941 áprilisában az NDH kikiáltását, hanem mindvégig fenntartotta annak egyházi támogatását.
Voltak komoly kifogásai a Pavelić-rezsim terrorjával szemben, aminek a poglavnikkal való levelezésében, mentőakciókban, sőt 1943. október 31-én egy nyilvános szentbeszédben is hangot adott, de ezeken túlmenő kritikára – akár a mačeki passzivitáshoz hasonló formában – sohasem vállalkozott. Stepinac elítélése azonban sokkal inkább a katolikus egyháznak az
271Radić hívő katolikus volt, de politikai értelemben egyház- és klérus-ellenes, s beszédeit gyakran a
„Dicsértessék Jézus és Mária – le a papokkal!” felkiáltással kezdte (Calic: Geschichte Jugoslawiens, 90).
új rendszerbe való „betörését” célozta. A JKP igyekezett az egyházakat maximálisan távol tartani mindennemű politikai tevékenységtől, csakhogy a horvát egyház (sokkal inkább mint az ortodox és a muzulmán, vagy akár a szlovén katolikus papság) szembehelyezkedett az új kormányzattal. Ezért a JKP a kezdeti politikai alkudozások, köztük Tito és Stepinac 1945. júniusi találkozójának eredménytelensége után (az érsek nem akarta „önálló nemzeti útra” vinni, a Vatikántól függetleníteni a horvát egyházat) újra a represszió eszközeihez nyúlt – a horvát Stepinac elítélésével a szerbek szemben „ellensúlyozandó” Draža Mihailović elítélését is.
A Stepinac-per erősítette a katolicizmus és a „horvát ügy” összefonódását, az egyházba mint „egyetlen nemzeti intézménybe” vetett hitet. A többpártrendszernek és az átfogó (vagyis a horvátországi, boszniai, vajdasági horvátokat egységbe foglaló) nemzeti intézményeknek a hiányában ez az összefonódás később is folyatódott, továbbá azért, amit Meier ír, hogy ti. a horvátországi vezetés nem bizonyult olyan következetes érdekérvényesítőnek, mint a szlovén. Vagy Pericával szólva: a horvát tavasz letörése utáni kulturális és intellektuális vákuumban a katolikus egyház újradefiniálhatta a horvát identitást, például a Szűz Mária-kultuszt „a katolikus Horvátország” legfőbb vallási és nemzeti szimbólumává emelve.272 1991-ben pedig a Vatikán az elsők között lobbizott a függetlenségért, aminek horvát szempontból nagyobb volt a jelentősége, mint szlovének számára, mivel a Tuđman-kormányzat presztízse a nyugati kormányzati és értelmiségi körökben rosszabb volt a szlovén vezetésnél.273 Mindennek máig ható következményei vannak: egy 2014-es EU-felmérés szerint a szlovén társadalom kevésbé vallásos, mint a horvát (vagy akár a magyar).274
A horvátokat ért (vagy sokuk által annak megélt) sérelmek nem jelentik, hogy beszélhetnék valamiféle, Tito személyével vagy Jugoszláviával szembeni „általános horvát ellenérzületről.” Az új Jugoszlávia államjogilag lényegében a korábbi horvát követeléseken
272Meier: Jugoslavija, 58.; Perica: Balkan Idols, 56-73.
273Jellemző példa Tuđman első washingtoni fogadtatása. 1990 szeptemberében a horvát elnök kéthetes körutat tett az Egyesült Államokban és Kanadában, s annak során találkozott Brent Scowcroft nemzetbiztonsági főtanácsadóval (Bush elnökkel alig két percre, egy rövid fotózás idejére).
Scowcroftnak azonban lényegében csak annyi mondanivalója volt, hogy az USA az integráns
Jugoszlávia többpárti és piaci átalakulásában érdekelt (a küldöttség egyik tagjának, Slaven Leticának a visszaemlékezése: Vrli novi svijet. Globus /Zágráb/, 2000. augusztus 11.).
274Srđan M. Jovanović: The Birth and Death of Yugoslavia and Czechoslovakia. Developing polypeitharchic history. Belgrád, 2017, Helsinki Committee for Human Rights in Serbia
(http://www.helsinki.org.rs/doc/The%20Birth%20and%20Death%20of%20Yugoslavia%20and%20Czec hoslovakia.pdf, letöltve 2017. 08. 03.), p. 148, Map 5.
alapult – a republikánus föderáción –, a JSZNK-tagállam Horvát Népköztársaság révén ismét elkerülhetővé vált a világháborús vesztesek között rekedés, s Horvátország többet kapott az 1947-es párizsi békeszerződéssel meg- vagy visszaszerzett volt olasz területekből, mint Szlovénia és Montenegró együttvéve. Igaz, bizonyos területi „veszteségekkel” is számolni kellett, mert a lakossági összetételhez igazodva egyes 1918 előtti horvát-szlavón-dalmát területeket Szerbiához vagy Montenegróhoz csatoltak (Kelet-Szerémség, illetve Kotori-öböl; a Drávaszöget viszont ugyanilyen okokból Horvátországhoz), továbbá az NDH részét képező Bosznia-Hercegovina önálló köztársaság – de ezzel, horvát szemszögből, elkerülhetővé vált, hogy Boszniát a „másik fél”, Szerbia kapja meg.
A szocialista perspektíva sem váltotta ki a „közép-európai katolikus horvátság univerzális ellenszenvét.” Ennek már a Horvát Parasztpártnak különösen a korai korszakában követett harcos szociális igazságosság-keresése is ellentmondott volna, később pedig számos más tényező tette sokak szemében népszerűvé (tehát nem pusztán
A szocialista perspektíva sem váltotta ki a „közép-európai katolikus horvátság univerzális ellenszenvét.” Ennek már a Horvát Parasztpártnak különösen a korai korszakában követett harcos szociális igazságosság-keresése is ellentmondott volna, később pedig számos más tényező tette sokak szemében népszerűvé (tehát nem pusztán