A Balkán mint sajátos történeti-kulturális-politikai egység természetesen létezik, amelynek kisebb-nagyobb mértékben Jugoszláviára is jellemző sajátosságait – nagy általánosságban, Niederhauser Emil és a Bideleux-Jeffries szerzőpáros véleményére, valamint az ún.
Todorova-Sundhaussen vitára támaszkodva105 – a következőképpen vázolhatjuk fel.
Mielőtt azonban erre kitérnék, szeretném előre bocsátani: nem célom a térség regionális jellemzőivel és besorolásával kapcsolatos viták „eldöntése”, csupán a saját felfogásomat szeretném jelezni a további mondandóm értelmezéséhez szükséges mértékig. Jelen alfejezet a balkanista diskurzusnak a jugoszláv dezintegrációval kapcsolatos relevanciáját vizsgálja, s ennek keretében kérdőjelezi meg a Balkánt a Nyugat antitéziseként prezentáló nézetek bizonyos álláspontjait. Nem foglalkozom más kérdésekkel, így a balkanista diskurzusban gyakran elfelejtett pozitív történelmi aspektusokkal sem. De nem szabad elfelejtenünk, hogy – például – Bizánc nemcsak a keleti despotizmust hagyta örökségül, hanem a római jog iustinianusi kodifikációját is106 , s az oszmán múlt sem csak az Európától való elzártságot jelentette, hanem a 16-17. századi „Pax Ottomanica” stabilitását is.
A földrajzi, a történeti-kulturális és a(z aktuál-)politikai Balkán-fogalmak nem fedik teljesen egymást, már csak azért sem, mert a félsziget északi geográfiai határa (a leggyakoribb meghatározás szerint a Kupa-Száva-Duna vonal) részben országokon belül húzódik (s itt ne csak az első világháború következtében kialakult határokra gondoljunk: a Horvátországot földrajzilag ketté szelő Száva és Kupa folyók nem tették két – „északi
105Niederhauser Emil: A balkáni fejlődés fő vonásai. In: Krausz Tamás (szerk): Kelet-Európa: történelem és sorsközösség – Palotás Emil professzor 70. születésnapjára. Budapest, 2006, ELTE Kelet-Európa Története Tanszék, 191-200. old.; Robert Bideleux – Ian Jeffries: The Balkans. A Post-Communist History (Routledge, 2007), „What does and does not constitute 'the Balkans'” és a „The relative standing of the Balkan Peninsula in Europe” c. alfejezetek. A Todorova-Sundhaussen vitára később térünk ki.
A nyugati Balkán-történészek korábbi generációjából elsősorban Wayne S. Vucinich, Traian
Stoianovich, Leften Stavros Stavrianos és a Jelavich-házaspár (Charles és Barbara Jelavich) véleménye emelhető ki. Mindannyian kiegyensúlyozott módon, az orientalista narratívát kerülve mutatták be a Balkánt mint sajátos térséget és annak történetét. Az elsősorban délszláv és orosz témákkal foglalkozó Vucinich-et széles körökben a második világháború utáni amerikai keleteurópa-tanulmányok alapító atyjának tekintik, Stoianovich utolsó átfogó műve a Balkan Worlds: The First and Last Europe (New York, 1994, M. E. Sharpe), Stavrianos – Balkán-történeti vonatkozásban – leginkább a The Balkans since 1453 c. alapművéről ismert (első kiadás: Holt, Rinehart and Winston, 1958), Barbara Jelavich 1983-as régió-története pedig magyarul is olvasható (A Balkán története I-II. Budapest, 1996, Osiris-2000).
106Georg Ostrogorsky szerint Bizánc karaktere az ókori görög és római örökséget is felölelte, s kultúrájának kisugárzása – többek között éppen a római jog megőrzésével – a nyugati fejlődésre nézve is
megtermékenyítő erejű volt (A bizánci állam története. Budapest, 2003, Osiris, 48., 469-470. old.).
közép-európai” és „déli balkáni” – politikai régióból álló állammá az országot). Vita van arról is, hogy a térség egyáltalán önálló egységnek tekinthető-e, vagy inkább egy sajátos arculatú szubrégióként kell felfognunk a kelet-európai nagytérségen vagy Köztes-Európán (Zwischeneuropa) belül. Emellett a Balkán mint történeti (al)régió térben és időben változó fogalom. Az 1945 utáni Görögországot a mediterrán térséghez szokás sorolni (de a hidegháború után újjáépülő regionális kapcsolatok révén ismét jobban kapcsolódik „régi otthonához”, a Balkánhoz), újabban pedig, ha politikai térségként említjük a Balkánt, leginkább a Nyugat-Balkánra gondolunk, implicite kizárva belőle a 2004-ben NATO- és 2007-ben EU-taggá vált „Kelet-Balkánt”, azaz a kelet-közép-európai országokhoz felzárkózni akaró Romániát és Bulgáriát.
A térséghez hagyományosan azokat az egymáshoz hasonló arculatú államokat szokás sorolni, amelyek a hajdani Oszmán Birodalomból nem egyszerűen a félszigeten, hanem a Habsburg-Monarchia déli-délkeleti határain túl keletkeztek: a függetlenként 1830-ban elismert Görögország107; 1878-ban Szerbia, Montenegró és a dunai fejedelemségek perszonáluniójából (1859) létrejött Románia; 1908-ban (az 1878-ban de jure még csak autonómiát kapó) Bulgária; az 1912-ben kikiáltott Albánia; emellett az Oszmán Birodalom 1878-ban de facto elvesztette az Ausztria-Magyarország által okkupált Bosznia-Hercegovinát is. S itt Románia és Jugoszlávia kapcsán mindjárt szembetűnik a földrajzi Balkántól való eltérés. Ezért terjedt el alternatív – előbb geográfiai, majd történeti-regionális – meghatározásként a Délkelet-Európa elnevezés, amely egyrészt a balkáni jelzőtől eltérően nem pejoratív108, másrészt együttesen jelölheti a szoros értelemben vett balkáni államokat és a velük sok hasonlóságot és összefonódottságot mutató északi szomszédaikat, harmadrészt egyértelműbbé teheti a jugoszláv utódállamok besorolását (és amelyhez a nyugati szemlélet gyakran odakapcsolja az 1918 utáni Magyarországot is).
A térséghez tartozó országok politikai és szellemi arculatát alapvetően (de nem
107A román fejedelemségek (Havasalföld, Moldva) csak vazallusként tartoztak az Oszmán Birodalomhoz, Montenegró önállósulása és Szerbia autonómiájának kezdete megelőzte a görög szabadságharcot, s a Ragusai Köztársaság (Dubrovnik, 1358-1808) is őrizni tudta de facto önállóságát. De jure azonban Görögország nyerte el elsőként a függetlenséget – persze a mainál sokkal kisebb területen.
108Ezért aki „teheti”, igyekszik legalább virtuálisan elmenekülni a Balkánról. A közismert mondás szerint a Balkán az osztrákoknak Hegyeshalomnál, nekünk Röszkénél és Nagylaknál (vagy a Száva–Duna–Déli-Kárpátok vonalnál), a románoknak pedig Vidinnél kezdődik. A Délkelet-Európa fogalmat viszont az terhelte meg, hogy a náci Lebensraum-terminológia előszeretettel használta. Egyébként mindkét elnevezés német földrajztudósoktól szár mazik: a Balkán-félsziget Johann A. Zeune-től (1808), a Délkelet-Európa Theobald Fischertől (1863).
kizárólag109 ) a bizánci-ortodox és az oszmán tradíciók formálták, s az európai típusú társadalomfejlődésbe csak megkésetten, a 19. századtól kapcsolódhattak be (vagy kapcsolódhattak vissza, ha figyelembe vesszük a rövid életű és a /nyugat-/európai feudalizmus típusjegyeivel csak kis részben jellemezhető középkori bolgár és szerb birodalmakat). Jól mutatja ezt, hogy a felvilágosodás előtti nagy európai eszmeáramlatok (reneszánsz, reformáció) nem hatoltak be a térségbe. Ezért Európa nyugati és középső régióihoz képest a Balkánon lassabban fejlődhetett ki a politikához, a mássághoz (a másik néphez, a másik párthoz), a tulajdonhoz, a munkához való modern polgári viszony, s mindmáig fennmaradt sok premodern strukturális jellegzetesség. Ilyenek az állam dominanciája a társadalommal szemben, a régies hatalmi hálózatok, patrónus-kliens viszonyok erős jelenléte, a demokratikus polgárság hiánya vagy gyengesége, a statikus ortodox gondolkodásmód, a társadalom egészét átható patriarchális közszellem. Később indult meg a modern nemzetté válás is (és részben emiatt öltött gyakran brutális formát).
Ha ehhez még hozzávesszük a militarista tradíciókat, ami a hegyvidéki területeken gyakran kiegészült a fegyveres útonállással, akkor érthetőbbé válik a militáns politizálás hajlama. Ezek a tradíciók nemcsak politikai, hanem társadalmi szinten is fontosak, mert a katonáskodás vagy a katonaság kiszolgálása évszázadokon át fontos megélhetési forrásnak számított (a részben balkáni keresztény fiúgyermekekből „kinevelt” oszmán janicsár-sereg többek között – és a zsold mellett – az „államilag jóváhagyott” hadizsákmány-szerzésből tartotta fenn magát). Emellett a katonáskodás felemelkedési lehetőséget nyújtott, akár a devşirme (gyermekadó) révén begyűjtött keresztény fiúk számára is. A legismertebb példa erre a boszniai szerb származású Sokollu Mehmed, másképpen Mehmed-paša Sokolović, az Oszmán Birodalom 1565-1579 közötti nagyvezíre.
Jellemző továbbá a térség népeire, hogy az évezredes vallási eltérések miatt gyengébb közöttük a Nyugattal való azonosulás vágya, mint a nyugati kereszténységhez tartozó közép-kelet-európai népeknél. Ezért könnyebben meginoghatnak a Nyugat-orientált kormányzatok, különösen ha nem tudnak már rövid távon a lakosság számára kézzelfogható eredményeket produkálni. Ki kell azonban emelnünk, hogy a vallási
109Gondoljunk itt például a szerb és román értelmiségi közgondolkodásban meglévő francia orientációra, a velencei hatásokra, vagy arra, hogy a szerb „nemzeti ébredésnek” is vannak közép-európai gyökerei a német szellemi hatások és a magyarországi szerbségnek a modern szerb nemzeti mozgalom
kialakulásában betöltött szerepe miatt. Politikai szempontból azonban, különösen a királyi korszakban, a Jugoszlávia arculatát befolyásoló szerb hatásokat nem a prečani („folyón túli”, vagyis az egykori Habsburg-területeken élő), hanem az ószerbiai szerbség tradíciói határozták meg.
dimenzió itt nem azért fontos, mert a társadalom mélyen vallásos lenne, sokkal jobban, mint mondjuk Magyarországon. De mivel évszázadok óta mást istent tisztelnek, vagy ha ugyanazt, akkor másképp, magukat európainak tartva is kevésbé alakult ki közöttük a nyugati világhoz tartozás érzete. Ez nemcsak a muszlim, hanem az ortodox népekre is vonatkozik, mert „...a keleti egyház a nyugatit eretneknek tekintette, nem csupán szakadárnak, mint a nyugati a másikat. Ez a teológiai nyugatellenesség hamarosan politikaivá változott, és tulajdonképpen napjainkig él.”110 Még a régóta NATO- és EU-tag görögöket is inkább a „mi és a nyugati barátaink-szövetségeseink” attitűd jellemzi.
A vallási tradíciók politikaformáló szerepének példájaként említhetjük a megbékélési gesztusokhoz való viszonyt is. Mivel a keleti kereszténységben a katolicizmushoz képest ritkább a gyónás és kissé a jellege is más (a gyóntatónak nem annyira az ítélethozó, inkább a megtisztulásra rávezető „lelki orvosi” szerepe a fontos)111, a szerb politikum és közvélemény nehezen fogadja el, hogy „mindig csak őket gyóntatják”, azaz úgymond ismétlődően csak a szerbektől várják el a háborús bocsánatkéréseket. Ezért a szerb vezetők az ilyen eseteket gyakran összekötik a kölcsönösséggel, a másik fél bocsánatkérésének az elvárásával (a példát nem kívánom túldimenzionálni, a kölcsönösség elvárásának más okai is vannak – például hogy a szerbek ellen is követtek el bűnöket, hogy a politikusok sosem szeretnek gyengének látszani a hazai közvélemény előtt stb. –, de a vallási múlt attitűd-formáló szerepét is érzékelteti). Ezt az összetettséget jelzi, nem csökkentve persze a megbékélési gesztus értékét, Boris Tadić szerb és Ivo Josipović horvát elnök 2010. novemberi vukovári közös megemlékezése a horvát és a szerb áldozatoktól.112
A „balkáni politizálásnak” nevezett jelenségek azonban nemcsak az effajta
„specifikusan helyi” tradíciókból fakadnak (amelyek nem is mindig „Balkán-specifikusak”, mert például a militarista tradíció a világ számtalan más helyén fellelhető). Sőt a megkésettséget sem lehet abszolutizálni. Nem az antik régmúlt miatt persze, mert a Balkán-fogalom ilyen visszavetítése értelmetlen és történetietlen lenne – jóllehet a balkáni népek,
110 Niederhauser: A balkáni fejlődés fő vonásai, 192.
111Szabó Péter: A keleti egyházak szentségi joga. Nyíregyháza, 2012, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, különösen 223-224., 229-230., 251. old.
(https://szentatanaz.hu/letoltesek/szabo_peter_egyhazjog_ca.pdf, letöltve 2017. 07. 26.)
112Tadić se ispričao na Ovčari, Josipović u Paulin Dvoru: Zločin zaslužuje osudu, žrtve naš pijetet (Tadić Ovčarában, Josipović Paulin Dvorban kért bocsánatot: a bűn büntetést érdemel, az áldozatok a kegyeletünket – https://www.jutarnji.hr/vijesti/hrvatska/tadic-se-ispricao-na-ovcari-josipovic-u-paulin-dvoru-zlocin-zasluzuje-osudu-zrtve-nas-pijetet/3124877/, letöltve 2016. 11. 07.)
s nemcsak a görögök, identitásában ez a régmúlt természetesen jelen van. Szarkasztikus kifejeződése ennek az a nyugati felsőbbrendűség („kultúrlejtő”) eszméjére visszavágó helyi mondás, amely szerint a Balkán két civilizációt adott a világnak, a hellént és a bizáncit, a
„német Közép-Európa” pedig két ideológiát, a fasizmust és a kommunizmust. Ennek a régmúltból és az újabbkori felszabadító háborúk emlékéből táplálkozó a történelmi büszkeségnek is szerepe van abban (más tényezők, például a nyilvánvaló geográfiai adottságok vagy a keleti és mediterrán jegyeket magába integráló életstílus, mindennapok, életérzés mellett, amelyek különböznek a „német hűvösségen felnőtt közép-európaiak”
viselkedésétől, szokásaitól, emberi kapcsolataitól), hogy a helyiek szemében a balkáni jelző nemcsak a primitizmus és az elmaradottság szinonímája. Tanulságos ebből a szempontból az a 2013-as felmérés (bár nem több, márcsak azért sem, mert szociológiai értelemben nem volt reprezentatív), amelyben magyarokat és horvátokat kérdeztek meg arról (is), hogy szerintük Horvátország európai vagy balkáni állam-e? Az eredmény szerint „A magyarországi megkérdezettek 9%-os 'nem tudom' válasz mellett 69%-ban inkább európainak és 22%-ban balkáni országnak tartják Horvátországot. A horvátok, szinten 9%-os tartózkodás mellett, 64%-ban tekintik balkáni országnak és 26,5%-ban inkább európainak.”113
A megkésettség abszolutizálásával azonban figyelmen kívül hagyhatjuk azokat a külső hatásokat, amelyek hol pozitív, hol negatív értelemben alakították a „balkáni”
politikai stílust. Pozitív aspektusként említhetjük például a belga alkotmány 19. századi átvételét és az általános választójog viszonylag korai bevezetését a térség több államában.
Ebből és néhány más tényezőből fakadóan (például az oszmán közigazgatásba beépített falusi önkormányzat) a térség régtől fogva ismeri a választott hatalmat. Ami inkább hiányzik a térségben és amit a demokratikus tradíciók csökevényességeként szokás leírni, az a (jogállamisággal, hatalommegosztással) korlátozott hatalom. A mindenkori kormányzat hajlamos úgy látni, a társadalom pedig tudomásul venni, hogy a választással megszerzett hatalom mindenre feljogosítja. Ezt valóban nem tudta leküzdeni a belga alkotmány „másolása.” Ahogy Nikola Pašić találóan mondta, „Mi szerbek, vagy általában a délszlávok, nem olyanok vagyunk, mint a Nyugat népei, amelyek azonnal tiltakoznak a törvénysértések ellen. Passzív természetűek vagyunk és engedünk [...] amíg az elkövető
113Gerdesics Viktória: A horvát országimázs az EU-csatlakozáskor – magyar és horvát szemmel. Mediterrán és Balkán Fórum, VII. évf. (2013), 3. szám, 27. old. (http://www.mbforum.hu/?attachment_id=192, letöltve 2016. 03. 29.)
valóban túl nem lő a célon.”114
A nyugati eredetű nemzetállami logika szintén külső hatásként érte a térséget, gyakran nagyobb vérfürdőket okozva, mint az úgymond „kivételesen kegyetlen” helyi tradíciók. Erre utalva írja a Bideleux-Jeffries szerzőpáros, hogy a Balkánnak „nincs monopóliuma a barbarizmusra, etnikai tisztogatásokra, genocídiumra”, amelyeket sokkal inkább a szélesebb európai, s nem a szűkebb balkáni civilizációk termékeként kell szemlélni.115 Mark Mazower pedig, összevetve az erőszaknak a balkáni és az általános európai történelemben elfoglalt helyét, úgy fogalmaz, hogy „nem a balkáni népek, nem is uralkodóik találmánya a gulág, a megsemmisítő tábor és a jakobinus terror.” S bár igaz, hogy a balkáni történelem is tele van erőszakos eseményekkel, „az élet évszázadokon át mégsem zajlott erőszakosabban a Balkánon, mint másutt; sőt az Oszmán Birodalom élenjáró módon tudta felölelni a nyelvek és vallások sokaságát”. Majd véleményét alátámasztandó Arnold Toynbee-t idézi, aki az Oszmán Birodalom végnapjainak apropóján azt írta, hogy a konfliktus forrása a térségen kívül keresendő: „A nyugati recept [a nacionalista elv] e népek közötti meghonosítása vérfürdőt okozott.”116 Az 1990-es évek nyugat-balkáni háborúira vonatkozóan ezt akár úgy is átfordíthatnánk, hogy azok sem voltak kegyetlenebbek a korábbi nyugati háborúknál és etnikai tisztogatásoknál – csak korábban még nem voltak hírtévék, nem volt internet és nem álltak olyan nagy becsben az emberi jogok.
A „balkáni politikai stílus” okainak egy másik része is olyan, amilyenekkel sok más térségben szintén találkozhatunk: az etnikai kevertség, a gazdasági elmaradottság (amely elmaradottság egyik oka megint külső: a világgazdaság félperifériáján elfoglalt alárendelt helyzet117 ), valamint az – és ez rendkívül fontos! –, hogy a térség népei lényegében
114Idézi Latinka Perović: The Serbs and Serbia in Modern History. Experience with other Nations. In:
Perović-Roksandić-Velikonja-Hoepken-Bieber (eds.): Yugoslavia from a Historical Perspective, 220-270, p. 262.
115Bideleux-Jeffries: The Balkans, 2.
116Mark Mazower: A Balkán. Budapest, 2004, Európa, 198-199. old. A millet-ek (elismert és autonómiával rendelkező vallási közösségek) rendszerével az Oszmán Birodalom valóban megvalósított egyfajta vallási – s ezáltal közvetve etnikai – toleranciát.
117A 19. század eleji Európában a nyugati és a keleti térség átlagos gazdasági fejlettségbeni különbsége 2:1 arányúra becsülhető, majd az ipari forradalom és a kereskedelmi szerkezet aszimetriái következtében (minthogy a keleti térség exportja kevésbé feldolgozott és jövedelmező termékekből állt) ez az arány a következő századfordulóig 3:1-re nőtt. A 20. századot, egészében véve, ugyanez a trend jellemezte. Így a 21. század elejére ez az arány a nyugat-balkáni országok esetében a 12-15:1 szintre süllyedt, Bulgária és Románia vonatkozásában 10-11:1-re, de még a legjobb helyzetben lévő Horvátország esetében is 5:1-re becsülhető (Bideleux-Jeffries: The Balkans, 3; Szlovéniával és Görögországgal a könyv nem
foglalkozik). Ez nem magyarázható csak a balkáni tradíciókkal, a 40 szocialista évvel és azzal, hogy a
mindannyian kis nemzetek. Ezért hagyományosan gyenge a biztonságérzetük, ami sokszor a legrosszabbat hozta ki belőlük: mindegyiknek volt és ma is van nagynemzeti rögeszméje, szomszédaival szembeni fölénytudata, nagyhatalmi patrónus iránti vágya.
A fentiek fényében kell értelmeznünk a „permanens háborús tűzfészek” paneljét is.
Az Oszmán Birodalom komolyabb legyengülésétől és a balkáni népek felszabadító harcainak a kezdetétől, vagyis hozzávetőleg az elmúlt bő kétszáz évben (ha az első szerb felkeléstől, 1804-től számítjuk ezt a periódust) a térségben valóban nagyon sok háború zajlott le. Ez a szám akár 150 is lehet (bár ehhez a háború fogalmát igen tágan kell értelmezni), s ugyanennek a két évszázadnak a négy általános európai háborúja (a napóleoni, a krími és a két világháború) közül kettő, a krími és az első világháború közvetlenül összekapcsolódott a térség problémáival. De ezekből a számokból se jussunk elhamarkodott következtetésekre a balkáni népeket illetően. A 19. századi háborúk alapvetően az ún. keleti kérdéshez kapcsolódtak, vagyis az oszmán örökség körüli nagyhatalmi, főleg Habsburg-orosz vetélkedésről szóltak (jól példázzák ezt az 1877-1878-as évek).118 Ezeknek a háborúknak a balkáni népek inkább csak tárgyai voltak, semmint alanyai, önálló aktorai.
A délszláv népek régmúltját sem a „primordiális antagonizmus” uralta. A délszláv történelem nem ismer olyan jellegű és mértékű vallásháborúkat, mint az európai kora-újkor.
A 19. századig a délszlávok közötti politikai kontaktusok viszonylag gyérek voltak és legtöbbször a neutrális egymás mellettiség jellemezte azokat (különösen ha eltekintünk a keresztényeknek és a muszlimoknak az oszmán hatalomhoz való eltérő viszonyulásától), azután pedig a kooperatív és a konfliktusos korszakok váltakozása. De azután is „legalább annyi bizonyíték található a szerb-horvát kooperációra, mint az ellenségeskedésre”119 , s a konfliktus-korszakok főleg az átfogóbb, nagyhatalmi szembeállásokba ágyazódtak, amelyek gyakran, mint a két világháború idején, ellentétes táborokba „sorolták be” a délszláv népeket.
Különösen jól látszott ez a második világháború idején. Megszokott jelenség az 1941-45-ös korszak értékelésénél, hogy annak (etnikai-vallási vagy osztályharcos indíttatású) polgárháborús oldalát, a harcok kegyetlenségét és a civilek elleni brutalitásokat
térséget az 1912-13-as és az 1991-99-es évek miatt több háború sújtotta, mint Nyugat-Európát.
118Lásd Palotás Emil: A Balkán-kérdés az osztrák-magyar és az orosz diplomáciában a XIX. század végén.
Budapest, 1972, Akadémiai Kiadó.
119Wachtel: Making a Nation, 15.
a helyi sajátosságokból és az 1941 előtti királyi rezsim elnyomó politikájából vezetik le, mintegy ezzel is bizonyítandó az 1990-es évek „balkanista karakterét.” Ez a felfogás azonban alulértékeli a náci kontextust. Ugyanis a hitleri Németország kifejezetten
„jugoszlavizálni” akarta az uralmát, hogy saját erőit más frontokra irányíthassa át. Jellemző, hogy a nácik „független” államot, nagyobb területet, anyaországgal való egyesülést stb.
kínáltak azoknak, akiket felhasználhatónak tartottak, mint a horvátoknak vagy az albánoknak, de a szlovéneknek például már nem. Az így létrehozott kollaboráns rezsimeket pedig igyekeztek minél tovább életben tartani, hogy az ellenállást polgárháborúba fojthassák.120
A keleti kérdés háborúiban a balkáni népek még nem voltak önálló szereplők. A krími háború és az első világháború sem önmagában a térség miatt robbant ki, hanem mert a térség problémái beilleszkedtek az általános nagyhatalmi szembenállásokba. Ezzel kapcsolatban Christopher Clark (aki az első világháború kitöréséről szóló könyvét nem titkoltan részben a mai nézőpontok és erkölcsi ítéletek alapján fogalmazta meg, s abban a
A keleti kérdés háborúiban a balkáni népek még nem voltak önálló szereplők. A krími háború és az első világháború sem önmagában a térség miatt robbant ki, hanem mert a térség problémái beilleszkedtek az általános nagyhatalmi szembenállásokba. Ezzel kapcsolatban Christopher Clark (aki az első világháború kitöréséről szóló könyvét nem titkoltan részben a mai nézőpontok és erkölcsi ítéletek alapján fogalmazta meg, s abban a