„A korábbi jugoszláv köztársaságok kapcsolatáról két elképzelés létezett. Az egyik az volt, hogy Szlovénia és Horvátország sziámi ikrek, és egymáshoz tartoznak. Azt hiszem, ezt a Vatikán meg a németek is így gondolták. Ez ellen a nézet ellen nem volt kifogásunk, mivel tudtuk, hogy egyedül egyikünk sem alkotja azt a kritikus tömeget, amellyel képesek vagyunk az elszakadásra. Horvátországgal együtt azonban már majdnem az ország felét tettük ki. A másik elképzelés azonban, amely szerintem közelebb állt az igazsághoz, az volt, hogy Horvátország és Szerbia a sziámi ikrek. Azonos a nyelvük és ugyanarra sóvárogtak:
Bosznia-Hercegovinára. Őket Bosznia kötötte egymáshoz”206
Dimitrij Rupel szavai találóan világítják meg a jugoszláviai szlovén-horvát viszony jellegét: valóban volt számos példa a szlovén-horvát kooperációra, de az sokkal inkább eseti pragmatikus együttműködések sora volt, semmint a „közös katolikus közép-európaiság” megtestesülése. Másfelől Rupel rámutat az etno-kulturális determinizmus egyik – már említett – alapfeltevésének hibájára, miszerint Horvátországot lényegében a szerbek és a két világháború győztesei kényszerítették be, illetve vissza Jugoszláviába.207
Pedig a jugoszláv eszme a horvát nemzeti mozgalomban született meg208 , a jugoszláv államhoz való csatlakozást pedig a releváns politikai erők többsége mindkét világháború végén támogatta; sőt, gyakorlatilag csak a frankisták és az usztasák voltak
204Sell: Milošević, 145.
205Repe: Slovenia and Slovens in Yugoslavia, 216.
206Dimitrij Rupelnek, a szlovén DEMOS-kormány külügyminiszterének a véleménye (idézi Silber-Little:
Jugoszlávia halála, 225).
207A horvát történelem jugoszláv korszakáról magyarul lásd Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, 2011, Mundus-Novus, 464-711. old.
208Ez szakmai szempontból evidencia, de egyetemi oktatóként többször tapasztaltam, hogy történelem-szakos hallgatók között is akad, aki meglepetéssel fogadja – a szélesebb közvéleményről nem is beszélve. A magyar „köznépi nacionalizmus” szintén hajlamos „elfelejteni”, hogy horvát tekintetben nem Magyarországon belüli autonómiáról volt szó. Horvátország speciális státusza, társ-államisága valamilyen módon a teljes magyar-horvát államközösség (1102-1918) idején fennállt. Nem véletlen, hogy a horvát nyelv (is) különbséget tesz a soknemzetiségű történelmi Magyar Királyság (Ugarska) és az 1918 utáni „nemzetállami” Magyarország (Mađarska) között.
kivételek.209
A kora-újkori előzményekre visszanyúló délszláv egységeszme a 19. században a szerb-horvát térség három meghatározó nacionalista irányzatának az egyike volt.210 A nagyszerb eszme, amelynek első klasszikus megfogalmazását Ilija Garašanin belügyminiszter Načertanije (Tervezet; 1844) c. írása adta, a szerb nyelvújító, Vuk Karadžić (1787-1864) felfogása alapján mindazokat a szerb nemzethez sorolta, akik a štokav dialektusokat beszélték, vallásuktól és minden más meghatározottságuktól függetlenül. A Horvát Jogpárt alapító-vezére, Ante Starčević (1823-1896) történeti-államjogi érvelésén alapuló nagyhorvát eszme viszont a történelem által szétszabdalt horvát földek (a Határőrvidéket is igénylő horvát-szlavón-dalmát Háromegy Királyság, Bosznia-Hercegovina, Fiume, Isztria, Muraköz stb.) újra-egyesítésére törekedett, ezért azok minden szláv lakosát horvátnak minősítette, vagyis a muzulmánokat és olykor az ortodoxokat is (igaz, máskor viszont ez utóbbiakat közönséges betolakodóknak). A harmadik irányzat a jugoszláv nacionalizmus211 volt – eleinte az 1830-40-es évek horvát nemzeti mozgalmának, az illírizmusnak212 a formájában –, azaz a nyelvi-etnikai rokonság, a területi keveredés, a
209Később látni fogjuk, hogy a közös állam negatív tapasztalatai a horvátok között mindkét csatlakozás után hamar megkoptatták a jugoszláv eszme vonzerejét. A szerbek viszont elfogadták azt, mint a szerb nemzet állami egyesítésének és a balkáni hegemónia megszerzésének egyik lehetséges formáját. Így az eredetileg horvát indíttatású, közös nemzetet anticipáló jugoszlávizmus a 20. század során mindinkább (bár nem teljesen!) szerb eszmévé alakult át, hogy aztán a századvégre az ő köreikben is megkopjon a vonzereje. Szerb oldalról azonban a jugoszlávizmussal való azonosulás (bizonyos kivételekkel, például a kommunista partizángeneráció) alapvetően az állami egység, és nem a nemzeti egységesülés
elfogadását jelentette.
210A téma újabb – 1991 utáni – szakirodalmából lásd Denisson Rusinow: The Yugoslav Idea before Yugoslavia. In: Djokić (ed.): Yugoslavism, 11-26; Drago Roksandić: Yugoslavism before the creation of Yugoslavia. In: Perović-Roksandić-Velikonja-Hoepken-Bieber (eds.): Yugoslavia from a Historical Perspective, 29-61; Connie Robinson: Yugoslavism in he Early Twentieth Century. In: Dejan Djokić – James Ker-Lindsay /eds./: New Perspectives on Yugoslavia. Key Issues and Controversies. Routledge, 2011, 10-26.
211Ezúttal azért használom a nacionalizmus kifejezést, mert eredendően a jugoszlávizmus sem nemzetek feletti irányzat volt. Csak később vált a kettős identitás formájává, a délszláv nemzetek tágabb integrációs keretének eszméjévé.
212A Ljudevit Gaj (1809-1872) körül tömörülő illíristák szerint a déli szlávok – horvátok, szerbek,
szlovének, bolgárok – a térség őslakóinak, az illíreknek a leszármazottai, így valójában egyetlen nemzet különböző ágait alkotják. Ezért kulturális egységre és (a római Illyricum és az 1809-1813 közötti napóleoni Illír Provinciák mintájára megálmodott, bár csak távlatilag lehetségesnek tartott) politikai egyesülésre kell törekedniük. Az illíristák abban reménykedtek, hogy az egységesítő politikával felül emelkedhetnek a tartományi, nyelvi, konfesszionális és elnevezés-beli partikularitásokon. Nemcsak azért választották a horvát irodalmi nyelv alapjául az addig domináns kajkav (vagy a kora-középkorban domináns čakav) helyett a szerb Vuk Karadžićot követve az ije-ző štokav dialektust, mert a
horvátok/katolikusok között is az volt a legelterjedtebb, hanem mert azáltal lehetett a legtöbb délszlávot nyelvi, s annak alapján, ahogy remélték, nemzeti egységbe foglalni. Az illír név kiválasztását az is magyarázza, hogy az egység hívei egy semleges terminust kerestek (nem a horvát, szerb stb.
megnevezést), továbbá hogy azáltal a horvát nemzeti vezérek a „hatalmas” (ráadásul egy még nagyobb
pánszláv szellemi hatások és (az összefogva könnyebben elérhetőnek tartott) függetlenségi vágyak által kitermelt rokonság- és sorsközösség-tudat, sőt egyes esetekben azonosságtudat.
Az egységeszme és az elkülönülő (szerb, horvát, szlovén) nacionalizmusok az első világháború előtti háromnegyed évszázadban, majd később a jugoszlávizmus kimerüléséig tartó újabb háromnegyed évszázadban folyamatosan konkuráltak egymással. Lényegében ezekben az ideológiai küzdelmekben formálódtak ki a mai értelemben vett délszláv nemzettudatok – előbb a szerb, horvát és szlovén, majd a 20. század folyamán a bosnyák, macedón és montenegrói.213 Előzőleg, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről a különböző prenacionális, vallási és regionális identitásokon túl, a boszniai muzulmánok a horvát vagy a szerb, a macedóniai szlávok a bolgár vagy a szerb nemzet részének számítottak, a montenegróiak pedig a szerbség egyik ágának tekintették magukat.214
szláv rokonságba illeszkedő) és „őshonos” (az őshonosságot akkoriban is minden nacionalizmus fontos jogcímnek tekintette a területi vitákban) „illír nemzet” protagonistáinak, s nem a kis horvát nép képviselőinek érezhették magukat az osztrák-németekkel és a magyarokkal szemben. A délszláv egységeszmére annak 1860-as évekbeli újabb fellendülésétől, Josip Juraj Strossmayer (1815-1905) idején terjedt el a jugoszláv jelző, amelyet elsőként valószínűleg egy dubrovniki származású, magát katolikus szerbnek valló irodalmár és politikus, Matija Ban használt először egy 1935-ös versében (Branimir Anzulovic: Heavenly Serbia. From Myth to Genocide. New York University Press, 2000, p.
195, c. 24.).
213A délszláv nemzetté válásnak erről az aszinkronitásáról a jelen fejezet kontextusában most csak annyit jegyeznénk meg, hogy részben emiatt nem jött létre „balkáni tengely” (vagy akár csak szűkebb, szerb-montenegrói-macedón „ortodox tengely”) sem a jugoszláv politikatörténetben. Eseti együttműködések persze voltak, leginkább szerb-montenegrói vonatkozásban, vagy 1945 után (gyakran albán-ellenes alapon) a szerb-montenegrói-macedón hármas kooperáció formájában. De a bosnyákokat, macedónokat és montenegróiakat – s elsősorban őket, nem a szlovéneket vagy horvátokat – fenyegető szerb
asszimilációs nyomás, nemzeti szubjektivitásuk elvitatása gyakorlatilag kizárta, hogy „balkáni tengelybe” tömörüljenek a szerbekkel.
214Az illíristák által szintén megcélzott bolgárok nemzetté válása teljesen más irányt vett, s őket később sem ragadták magukkal a jugoszlávista ideológiák. Jugoszláv oldalról többször felmerült a Bulgáriával való egyesülés, vagy a teljes déli szláv egység, vagy egy még tágabb Balkán-föderáció keretében, s erre időnként egyes bolgár pártok is mutattak kisebb-nagyobb nyitottságot (a 20. század elején a baloldali-szociáldemokrata tesznyákok és a macedón VMRO, később a Földművesszövetség, a katonatiszti Zveno, valamint 1948-ig a kommunisták). Azonban a bolgárok nyelvileg és földrajzilag viszonylag élesen elkülönültek a többi déli szlávtól (a macedónokon kívül persze), emellett a regionális hegemóniáért és a Macedónia birtoklásáért folytatott szerb/jugoszláv-bolgár rivalizálás is aláásta közöttük az egységeszme vonzerejét. Az 1941-44-es hódítói attitűdjük pedig a macedo-szlávoktól idegenítette el őket, megkönnyítve ezzel a JKP macedón nemzetépítési politikáját. Ahogy Stefan Troebst írja, „A szerb nacionalizmus Vardar-Macedóniában [az 1941 előtti] durva asszimilációs politikája következtében messzemenően hitelképtelenné vált. Az 1941-ben még integrációs ajánlatként jelentkezett bolgár nacionalizmus ugyancsak gyorsan elveszítette vonzerejét. Ennek fő oka a helyi érdekeknek az új közigazgatás által való negligálása volt. A 'szerb Szibériába' átvezényelt szerb (és montenegrói) polgármestereket, hivatalnokokat, tanítókat, papokat és rendőröket nem kevésbé önkényes és korrupt bulgáriai kollégáik váltották fel.” Stefan Troebst: Nacionalizmus, államalapítás, nemzetépítés. A macedónkérdés 1944–1992 között. Regio – Kisebbségi Szemle, 3/4 (1992), 6.
(http://epa.oszk.hu/00000/00036/00012/pdf/03.pdf – letöltve 2016. 11. 03.)