FELBOMLOTT? SZÉTVERTÉK? ELBUKOTT? Paradigmák, viták, narratívák Jugoszlávia dezintegrációjának historiográfiájában

Akadémiai doktori értekezés

Juhász József

FELBOMLOTT? SZÉTVERTÉK? ELBUKOTT?

Paradigmák, viták, narratívák Jugoszlávia dezintegrációjának historiográfiájában

Budapest, 2019

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ ... 4

HISTORIOGRÁFIAI ÖSSZEFOGLALÓ ... 14

A BALKÁN MINT DEVIANCIA ... 30

A dezintegráció kulturális magyarázatai ... 32

A térség politikai kulturális sajátosságairól ... 43

A szlovének és Jugoszlávia ... 54

A szerb-szlovén tengely a királyi korszakban ... 56

A szlovének és a titói Jugoszlávia ... 68

A szlovén-szerb tengely 1991-ben ... 81

A horvátok és Jugoszlávia ... 85

A horvátok az első Jugoszláviában ... 88

Az usztasa állam ... 98

A horvátok és a titói Jugoszlávia ... 104

AZ „ELBUK(TAT)OTT WESTERNIZÁCIÓ” ... 120

Az etnoföderáció mint dezintegrációs faktor ... 120

Amiből mindenki profitált és amivel senki sem volt elégedett: a ’74-es alkotmány ... 138

A konföderáció: lehetőség vagy illúzió? ... 150

A gazdasági válság szerepe a felbomlásban... 158

A politikai tér etnicizálásának koncepciói ... 168

A NAGYSZERB AGRESSZIÓ PARADIGMÁJA ... 181

A JNA szlovéniai beavatkozása ... 184

A horvátországi háború ... 188

A német elismerési politika ... 198

A szarajevói tűzszünettől az Oluja-ig ... 204

A boszniai háború ... 207

A horvát-bosnyák háború ... 220

A muzulmán belháború ... 225

Kettős háború Koszovóért... 228

A macedóniai albán felkelés ... 245

A „humanitárius intervenció” körüli viták ... 248

Az ICTY különböző megítélései ... 252

JUGOSZLÁVIA MINT A NAGYHATALMI RIVALIZÁLÁS ÁLDOZATA ... 258

A Nyugat és Milošević ... 270

„Taktikai szövetség” a béketervek során ... 281

A JSZK felbomlása ... 294

A szerb-montenegrói szétválás ... 298

A koszovói státusz-vita ... 304

Az Európai Unió és a Nyugat-Balkán ... 312

ÖSSZEGZÉS – A dezintegráció vitái, négy paradigmája és három narratívája ... 318

HIVATKOZOTT IRODALOM ... 331

Források, memoárok ... 331

Feldolgozások ... 335

FÜGGELÉK ... 370

Kronológia ... 370

Táblázatok ... 388

Térképek ... 393

Rövidítések ... 396

ELŐSZÓ

„Miért hullott szét Jugoszlávia? Elkerülhetetlen volt az erőszakos bukás? Egyáltalán, miért állt fenn ilyen sokáig ez a soknemzetiségű állam? Az emberek talán csak a nacionalista megtévesztés áldozataivá váltak? S hogyan ágyazható be Jugoszlávia rövid történelme a hosszú 20 századba?” – teszi fel a mindmáig sokakat (a téma kutatóit és a délszláv közvéleményt egyaránt) foglalkoztató kérdéseket Jugoszláviáról szóló könyvének bevezetőjében a modern délszláv történelem egyik legavatottabb ismerője, a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität (LMU) professzora, Marie-Janine Calic horvát származású német történész.¹ S valóban, hiába telt el már több mint egy évtized a szecessziók második hulláma (a 2006-os montenegrói és a 2008-as koszovói függetlenségi deklarációk) óta is, a térségben még mindig nincs igazi béke, és nincs egyetértés ezekről a kérdésekről a szakirodalomban sem. Ezért a jugoszláv háborús dezintegráció témája továbbra is jelen van a tudományos diskurzusokban² csakúgy mint hosszadalmas és

1Marie-Janine Calic: Geschichte Jugoslawiens im 20. Jahrhundert. München, 2010, C. H. Beck, s. 11. A jugoszláv dezintegráció érdeklődés-keltő hatását és vita-provokáló erejét jól mutatja, hogy kéttucatnyi ország mintegy 180 társadalomtudósát és történészét sikerült bevonni a Charles Ingrao által vezetett kollektív nemzetközi kutatómunkába (Scholars' Initiative, https://www.cla.purdue.edu/si/, utolsó elérés 2018. 12. 17.). A projekt eredményeit tartalmazó tanulmánykötetek: Charles Ingrao – Thomas Emmert (eds.): Conflict in South-Eastern Europe at the End of the Twentieth Century. A "Scholars' Initiative"

Assesses Some of the Controversies. New York – London, 2006, Routledge; Lenard J. Cohen – Jasna Dragović-Soso (eds.): State Collapse in South-Eastern Europe. New Perspectives on Yugoslavia's Disintegration. West Lafayette, 2008, Purdue University Press; Charles Ingrao – Thomas Emmert (eds.): Confronting the Yugoslav Controversies. A Scholars' Initiative. West Lafayette, 2009, Purdue University Press.

2Néhány a 2010-es évtizedben megjelent, tárgyba vágó nyugati könyvek közül: Robert M. Hayden: From Yugoslavia to the Western Balkans. Studies of a European Disunion. Leiden, 2013, Brill; Florian Bieber – Armina Galijaš – Rory Archer (eds.): Debating the End of Yugoslavia. Aldershot, 2014, Ashgate;

Catherine Baker: The Yugoslav Wars of the 1990s. London – New York, 2015, Palgrave; Noam Chomsky: Yugoslavia: Peace, War and Dissolution. Oakland, 2018, PM Press. Több könyv pedig új kiadásban került piacra, például Paul Mojzes 1994-es munkája (Yugoslavian Inferno: Ethnoreligious Warfare in the Balkans. London, 2016, Bloomsbury), John R. Lampe először 2006-ban megjelent Balkans into Southeastern Europe: A Century of War and Transition c. könyve (New York, 2014, Palgrave Macmillan), vagy az 1. lábjegyzetben említett Conflict in South-Eastern Europe at the End of the Twentieth Century (New York – London, 2016, Routledge). Az érdeklődés persze nem mérhető az 1990-es és a 2000-es évtizedhez, de ezek a publikációk mutatják a téma iránti figyelem folyamatosságát.

keserves lefolyása miatt, időnként keveredve a „titostalgiával”³, a helyi közvéleményben.

De közvetve, máig nyitott aspektusai révén jelen van a napi hírekben is – jóllehet a média érdeklődésének előteréből más témakörök (az elsők között a 2001. szeptemberi merényleteket követően a terrorizmus-tematika) már régen kiszorították –, mert a Nyugat- Balkánt mint sok konfliktust produkáló válságzónát a jugoszláv dezintegráció „hozta létre.”⁴

A téma iránti szakmai érdeklődés azért sem múlt el, mert összetett történelmi eseménysorról van szó, amelynek tudományos megítélése és társadalmi emlékezete nemzetenként eltérő, amelynek interpretálásában ideológiai és politikai megfontolások is szerepet játszanak, és amellyel kapcsolatban minden korszak, minden társadalmi és kutatói generáció kialakítja a saját véleményét – ahogy egyébként a nagy történelmi sorsfordulók esetében lenni szokott (elég csak azt az újra-gondolást említenünk, amelyet Christopher Clark könyve⁵ indított el az első világháború kitöréséről, vagy az 1917-es oroszországi forradalmak centenáriumához kapcsolódó konferenciákat ⁶ , de Jugoszlávia megalakulásának 100. évfordulójához is kapcsolódtak kiadványok és rendezvények⁷). Nem csoda a téma iránt megnyilvánuló figyelem azért sem, mert túlmutat a poszt-jugoszláv régión és a felbomlás korszakán, s hozzájárulhat számos átfogóbb kérdéskör

3Mitja Velikonja könyv- és Calic alfejezet-címe a jugo-nosztalgia megjelölésére (Mitja Velikonja:

Titostalgia. A Study of Nostalgia for Josip Broz. Ljubljana, 2008, Mirovni inštitut –

http://mediawatch.mirovni-institut.si/eng/Titostalgia.pdf, utolsó letöltés 2018. 11. 22.; Calic: Geschichte Jugoslawiens, 330).

4Az 1990-es évek végén elterjedt, de korábban alig és szinte csak földrajzi értelemben használt Nyugat- Balkán meghatározás eredetileg (amikor az 1998-as brit uniós elnökségtől a brüsszeli zsargon

alkalmazni kezdte) a térségnek azokat a poszt-szocialista államait jelölte, amelyek akkor nem kerültek be az Európai Unió keleti bővítésének célországai közé (Szlovénia kivételével az összes jugoszláv utódállam, valamint az egyébként is esélytelen, ráadásul egy pénzügyi válság miatt 1997-ben káoszba zuhant Albánia). A továbbiakban mi is ezeket az országokat tekintjük Nyugat-Balkánnak, de két kiegészítéssel. A 2010-es évek vonatkozásában Horvátországot, amely 2013-ban EU-tag lett, a bevett gyakorlatnak megfelelően már sem soroljuk ide. Továbbá elsősorban politikai jelentést tulajdonítunk neki, mert kérdéses, hogy ez – az aktuálpolitikailag kétségkívül létező – térség tartós képződménnyé válik-e abban az értelemben, hogy Európa egyik történelmi (szub)régiójaként beszélhessünk róla.

5Christopher Clark: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé. Budapest, 2015, Park Kiadó.

6Magyarországon például az ELTE BTK Ruszisztikai Központja rendezett 2017 májusában 15 országból érkezett kutatók részvételével nemzetközi konferenciát (http://www.btk.elte.hu/hir?id=NW-2912, letöltve 2017. 11. 03.)

7Radina Vučetić: O jednom jubileju ili kako se (ne) sećamo Jugoslavije

(http://www.historiografija.hr/?p=9891#_edn31, letöltve 2018. 05. 08.). A goldsmiths-i University of London 2018. november 28-i „Global Yugoslavia – New research on Yugoslavia in transnational, comparative and global perspectives, 1918-2018” c. konferenciája:

http://pastandpresent.org.uk/introducing-global-yugoslavia/.

tanulmányozásához. Példaként említhetjük a multietnikus-multikulturális- multikonfesszionális államok problematikáját,⁸ a szupranacionális integrációk kérdéseit, a nemzetközi válságkezelés és „államépítés” lehetőségeinek és perspektíváinak jobb megértését, vagy – legújabban – Skócia, Katalónia és a Krím kapcsán a nemzeti önrendelkezés (különösen az elszakadás jogával együtt értett önrendelkezési jog) körüli teoretikus és politikai vitákat.

Az érdeklődést az is táplálta, hogy Jugoszlávia széthullása, s még inkább annak a csehszlovák és a szovjet dezintegrációtól eltérő módja, háborús lefolyása sokak számára váratlanul hatott. Pedig valójában csak a csehszlovák szétválás volt békés. A Szovjetunió utolsó éveiben mintegy 600-an estek az etnikai villongások áldozatául és a felbomlást követő háborúk is több áldozattal jártak. A nyugat-balkáni harcok mintegy 135 ezer emberéletet követeltek, míg a poszt-szovjet térség fegyveres összecsapásai az 1990-es években (főképp a két csecsen háború és a tadzsik polgárháború) különböző becslések szerint 150-250 ezret.⁹ De a lokális jellegű poszt-szovjet konfliktusoktól eltérően az egykori Jugoszláviában a háború az ország nagy részét elborította, magasabb volt az ország méretéhez viszonyított áldozat- és anyagi kár-arány10, emellett a konfliktust a földrajzi helye, a titói Jugoszlávia nyugati imázsa és a NATO beavatkozása is a nemzetközi figyelem előterébe állította. Így alakult ki az a képzet, miszerint csak a jugoszláv felbomlás volt háborús.

8Ezt helyi vonatkozásban kifejezetten napirenden tartja a daytoni Bosznia-Hercegovina, amely bosnyák- horvát-szerb államközösségként ma is egyfajta „mini-Jugoszlávia.” De a délszláv dezintegráció – a két másik szocialista föderáció felbomlásával együtt – egyike volt azoknak a tényezőknek is, amelyek

„újabb lendületet adtak a Habsburg Birodalom utolsó éveinek tanulmányozásához”, mert új

megvilágításba helyezte a soknemzetiségű birodalmak dezintegrációjának okait (Carel L. Crone: Casus Imperii. Enige aspecten van de ondergang der Dubbelmonarchie 1867-1918. University of Amsterdam, 2017, p. 17. – https://pure.uva.nl/ws/files/16230667/Proefschrift.pdf, letöltve 2018. 08. 13.).

9Gyóni Gábor: A csecsen konfliktus. Eszmélet, 66. szám (2005/nyár – http://eszmelet.hu/gyoni_gabor-a- csecsen-konfliktus/, letöltve 2017. 07. 29.); Lásd még Sz. Bíró Zoltán: Politikatörténeti vázlat a késői Szovjetunióról. In: Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés.

Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban. Budapest, 2003, Magyar Ruszisztikai Intézet. A csehszlovák-jugoszláv párhuzamokról és különbségekről lásd Niederhauser Emil: Csehszlovákia és Jugoszlávia létrejötte és megszűnése. Múltunk, 38 (1993), 2-3., 116-130.; Hamberger Judit – Szilágyi Imre: Föderációk bomlása. Csehszlovákia és Jugoszlávia esete.

Politikatudományi Szemle, IX. (2000), 1-2., 55-86.

(http://www.poltudszemle.hu/szamok2/2000/2000_1szam/hemberger.pdf, letöltve 2016. 11. 17.)

10A háborúk és az embargók okozta közvetlen anyagi veszteséget Calic legalább 110 milliárd dollárra teszi (Geschichte Jugoslawiens, 329). Összehasonlításként: az ország külső adóssága a háború kitörése előtt – akkori értéken – 12,2 milliárd dollár volt (Dušan Bilandžić: Hrvatska moderna povijest. Zágráb, 1999, Golden marketing, str. 763.; Ante Marković: Moja istina o smrti Jugoslavije. Interjú-sorozat a belgrádi Danas c lapban, 2003. november 13-28, http://www.titomanija.com.ba/e-

knjige/Moja%20istina%20o%20smrti%20Jugoslavije.pdf, p. 18.; letöltve 2016. 02. 17.)

A felbomlásra és annak háborús lefolyására ma sincs szakmai-tudományos konszenzussal övezett válasz. Vannak persze elemzők, akik régtől fogva szkeptikusak voltak Jugoszlávia iránt, ezért számukra a történtek nem voltak váratlanok. Josip Broz Tito¹¹ pártelnök és államfő halála idején például (1980) gyakran taglalt kérdés volt, főleg politikai és újságírói körökben, hogy mi lesz Jugoszláviával Tito után?¹² Minthogy azonban nem robbant ki nyílt utódlási harc, az 1981-es koszovói tüntetések és a gazdasági megszorítások sem vezettek azonnali országos politikai válsághoz (különösen nem a korszak nagy szociális tiltakozásaihoz, a lengyel Szolidaritáshoz vagy a brit bányász- sztrájkhoz fogható mértékben), a találgatások elhalkultak. A kérdés persze fennmaradt, beleértve a szakmai berkeket is. Sabrina P. Ramet 1980-as években írt munkáiból például az a következtetés vonható le, hogy ő már akkor gyakorlatilag megoldhatatlan problémahalmaznak látta Jugoszláviát, ezért – ahogy később írta – „mindig pesszimista voltam Jugoszláviát illetően, akkor is, amikor elismertem az eredményeit.”¹³

Ezek a vélemények azonban a felbomlást közvetlenül megelőző periódusban kisebbségi álláspontnak számítottak. A titói Jugoszlávia esete persze nem unikális, mert a soknemzetiségű államok felbomlása nem ismeretlen jelenség a modern európai történelemben (sem – hogy más korszakokról és térségekről ne is beszéljünk). Elég csak a Habsburg Monarchiára, az első jugoszláv és csehszlovák államra, vagy a két másik

111892-ben született horvát-szlovén származású politikus, 1937-től a Jugoszláv Kommunista Párt (1952-től Szövetség, JKP/JKSZ) vezetője, 1941-45-ben a partizánháború irányítója. 1945-64-ben kormányfő, 1953-tól köztársasági elnök, egyben kezdettől a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) főparancsnoka.

Pályafutásáról magyarul lásd A. Sajti Enikő: Tito. In: Polonyi Péter – A. Sajti Enikő: Mao – Tito.

Budapest, 2000, Pannonica. Egyik legújabb és legátfogóbb életrajza Jože Pirjevec: Tito. Die Biografie.

München 2016, Verlag Antje Kunstmann.

A mai Tito-értékelések sokféleségét jól mutatja a 2010. május 7-9-i belgrádi nemzetközi Tito- konferencia. Egyesek a nemzeti-revizionista történelem-szemlélet alapján és/vagy az 1944-45-ös bosszúhadjárat miatt pusztán egy totalitárius diktatúra önkényuraként láttatták Titót, míg mások a pozitív tetteit (antifasizmus, szembeszállás Sztálinnal, Jugoszlávia föderalizálása) is hangsúlyozták (Olga Manojlović Pintar /ur./: Tito – viđenja i tumačenja. Zbornik radova. Belgrád, 2011, INIS-AJ; a konferencia progamja: http://www.inisbgd.co.rs/celo/titos.pdf, letöltve 2016. 05. 11.) Tito politikai szerepének rövid összefoglalásaként lásd még Todor Kuljić: Was Tito the Last Habsburg? Reflections on Tito's Role in the History of the Balkans. Balkanistica, 20/2007, pp. 85-100.

(https://homepage.univie.ac.at/tamara.ehs/seumproject/pdf/Kuljic_Tito.pdf, letöltve 2018. 09. 29. (A cím egyetértő utalás A. J. P. Taylor neves brit történész ismert hasonlatára: egy soknemzetiségű állam kormányzásának értelmében Tito volt a térség utolsó Habsburg-uralkodója.)

12Carl Gustaf Ströhm: Tito. Nach Afghanistan – Weltkrise Jugoslawien? Bergisch Gladbach, 1980, Bastei Lübbe.

13Pedro Ramet: Nationalism and Federalism in Yugoslavia 1963-1983. Bloomington, 1984, Indiana University Press; Uő (ed.): Yugoslavia in the 1980s. London – Boulder, 1985, Westview Press. (Az idézet forrása: Sabrina P. Ramet: Balkan Babel. The Disintegration of Yugoslavia from the Death of Tito to Ethnic War. Boulder – Oxford, 1996, Westview Press, p. 3.)

szocialista föderációra gondolnunk, de mint az ír, norvég, izlandi vagy újabban a katalán, skót, flamand, baszk, korzikai, „padániai” (észak-olasz) szecesszionista törekvések mutatják, a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai¹⁴ országok sem voltak és ma sem mentesek az effajta kihívásoktól. De a felbomlás egy történelmileg optimista korszakban következett be (az Európai Közösség Európai Unióvá válásának, a kelet-európai rendszerváltásnak, a „történelem végéről” szóló fukuyama-i narratívának az idején), amikor a nacionalista fragmentálódás az össz-európai politikai trendekhez viszonyítva devianciának számított. Ezért nem csoda, hogy az 1980-90-es évek fordulóján a meglepetés volt a többségi reakció. Sőt, a válság háborús elfajulása szinte sokkolta a nemzetközi közvéleményt. Még egy 1990. októberi amerikai titkosszolgálati elemzés is azzal számolt, hogy – noha Jugoszlávia valószínűleg két éven belül felbomlik és várhatók erőszakos etnikai konfliktusok – nem lesz általános háború.¹⁵

Ráadásul egy olyan ország bomlott fel, amelynek jó volt a nyugati imázsa, amely minden problémája ellenére a 20. század második felében sikeresnek számított, s amelynek a létrehozásáért a délszláv népek igen sokat tettek. Ahogy kissé patetikusan, de találóan

14Kanada frankofon tartományában, Quebec-ben két ízben is tartottak függetlenségi népszavazást (1980, 1995), s az utóbbin az elszakadás-pártiak 49,5 %-ot értek el. Az Egyesült Államokban a polgárháború óta a szecesszió nem kérdés, ezért a Texas Nationalist Movement és más hasonló szervezetek nem többek politikai egzotikumnál, de a sajátos karakterű Texas „nagyobb önállóságát” a helyi lakosság jelentős része támogatná (https://texasnationalist.com/, utolsó elérés 2017. 10. 17.).

Az újabb nyugati – skót, katalán – elszakadási törekvésekkel leggyakrabban párhuzamba állított

délszláv példa Szlovénia. Ez sok szempontból igaz – például hogy a függetlenségi vágyak egyik legfőbb inspirálója az átlagtól fejlettebb régiók gazdasági (ön)érdeke –, de nem teljesen. A szlovén társadalom a függetlenség kikiáltásának idejére egységesen önállóság-párti lett, a skót és a katalán viszont nem az.

Ebben az értelemben inkább montenegrói párhuzamról beszélhetünk, ahol a függetlenséget csak 55%

szavazta meg.

15A jelentést ismerteti Paul Shoup: The Disintegration of Yugoslavia and the Western Foreign Policy in the 1980s. In: Cohen–Dragović-Soso: State Collapse in South-Eastern Europe, 333-364, p. 341. Lásd még:

National Intelligence Estimate (NIE) 15–90, https://history.state.gov/milestones/1989-1992/breakup- yugoslavia, letöltve 2017.06. 17.

„Személyes beismerésként” hozzá tenném, hogy magam is az optimista forgatókönyvben bíztam. Egy 1990-es írásomat azzal kezdtem, hogy a Szovjetunió mellett Jugoszlávia lehet a világpolitikai

átrendeződések másik felbomló nagy vesztese – majd egy konföderatív kiegyezés valószínűsége mellett érveltem (Jugoszlávia vagy Szerboszlávia? Kapu III/5. /1990. május/, 26-29. old.,

http://apps2.arcanum.hu/kapu/a111126.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=Kapu_1990_05&pg=0&lang=hun#p g=25&zoom=f&l=s, letöltve 2017. 06. 11.). Ezt a véleményemet egyebek mellett Mirjana Marković egyik kijelentésére alapoztam. 1989. szeptember 25-29-én részt vettem a Belgrádi Egyetem

„Socijalizam u jugoslovenskoj teoriji i praksi” c. nemzetközi szimpóziumán, amelyen előadást tartott – mint az egyetem szociológia-professzora – az akkor már a szerb államfői posztot betöltő Slobodan Milošević felesége. Ennek során az aktuális helyzetről azt mondta, hogy a kaotikus állapotokon mielőbb túl kell jutni, s ebben a konföderáció az egyik lehetséges megoldás. (Itt jegyezném meg, hogy a délszláv személyneveket a szöveg formai egyneműsége érdekében mindig a latin írásmód szerint írom, a legdélibb köztársaságot pedig – az elterjedt magyar gyakorlatnak megfelelően – Macedóniaként.)

mondta Dobrica Ćosić16 1989 októberében egy budapesti előadásán, „Nincs még egy ország Európában, amelynek létrehozásáért 1914 és 1918 között, illetve megújításáért és átalakításáért 1941-1945 és 1948-58 között több áldozatot hoztak volna mint Jugoszláviáért, s nincs még egy olyan ország, amely iránt ennyi reményt tápláltak volna.”¹⁷ S valóban, a titói Jugoszlávia a maga legjobb korszakában egyszerre volt a Nyugat keleti kedvence és az országot „majdnem Nyugatnak”¹⁸ látó keletiek elismeréssel vegyes irigykedésének tárgya. El-nem-kötelezett külpolitikája, a nemzeti tarkaság akkoriban toleránsnak számító kezelése, alternatív reform-szocialista kísérletezgetése, sokáig látványos gazdasági növekedése, kezdetben jó euroatlanti integrációs esélyei (amelyeket az utódállamok közül egyedül Szlovénia tudott megörökölni) alapján 1989-1990-ig úgy tűnt, hogy a délszláv föderáció jó kilátásokkal vághat neki a berlini fal leomlása utáni világnak.

Ehelyett Jugoszláviából Nyugat-Balkán lett. Olyan háborús válságövezet, amely mellett (a háborúból gyorsan és kis veszteséggel kiugró Szlovénia kivételével) elszáguldottak a korszak pozitív világfolyamatai. Jellemző, hogy amíg Szlovénia az ezredfordulón történelmének egyik legjobb periódusát élte, addig Horvátország, Koszovó, Szerbia és főleg Bosznia-Hercegovina a háborús pusztítások képét mutatta, Montenegró és Macedónia válságról válságra bukdácsolt, Szerbia pedig nemzetközi pária lett, amelynek egy főre jutó GDP-je (2000-ben 820 dollár) gyakorlatilag a 800 dolláros Egyenlítői Guinea szintjére zuhant vissza.¹⁹

A primer források korlátozott hozzáférhetősége ellenére a tragikus jugoszláv végkifejlet jól feldolgozottnak tekinthető. Ugyanis a nemzetközi jelenlétnek, a szemben álló felek közlési politikájának, valamint az egykori Jugoszlávia területén 1991 után elkövetett háborús és emberiesség elleni bűntettekben eljáró, 1993-2017 között működött Nemzetközi Büntető Törvényszék („hágai ENSZ-törvényszék”, ICTY) 20 mintegy 2,5

16Neves szerb író (1921-2014), az 1960-as évek végétől a szerb nacionalista ellenzék vezéralakja, 1992-93- ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke.

17Igaz, az aktuális helyzetre utalva mindjárt hozzátette, hogy „nem létezik még egy európai állam ennyi meghiúsult elvárással és ennyire bizonytalan jövővel” sem. Dobrica Ćosić: Jugoszlávia és a szerb kérdés. Limes (Dunatáj Intézet), 1992/7-8., 29. old.

18Stefano Bottoni kifejezése („Majdnem Nyugat” a szomszédban. História 2010/1-2, http://www.balkancenter.hu/pdf/Bottoni_2010_12.pdf, letöltve 2017. 04. 30.)

19Az adatokat lásd Aleksa Djilas: Funeral Oration for Yugoslavia. In: Dejan Djokić (ed.): Yugoslavism.

Histories of a Failed Idea 1918-1992. London, 2003, Hurst and Co., 317-333., p. 321.

20United Nations International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia (http://www.icty.org/). Mi sem bizonyítja jobban a háborúk abszurditását és groteszk iróniáját, mint a Slavenka Drakulić hágai riportkönyvében megörökített „scheveningeni paradoxon” (Hága Scheveningen nevű városrésze adott

millió oldalnyi periratban megtestesülő gyűjtőmunkájának köszönhetően az 1990-es évek délszláv történelme a kortárs egyetemes történet egyik legjobban dokumentált eseménysorozata lett. Ennek alapján a téma szakirodalma napjainkra valóban könyvtárnyira nőhetett, sőt nem kevés azoknak a historiográfiai műveknek a száma sem, amelyek ezt a könyvtárnyi irodalmat elemzik és rendszerezik.

Ez a könyvtermés persze színvonalában, szakirodalmi és módszertani megalapozottságában, teoretikus és ideológiai premisszáiban néha nagyon is eltérő művek sokaságában testesül meg, amelyek gyakran éles koncepcionális különbségekkel prezentálják az eseményeket – gyakorlatilag már kezdetben, az 1990-es évek elején megfogalmazva a jugoszláv dezintegráció összes alapvető magyarázatát. Azt korántsem állíthatjuk, hogy teljes a konszenzus-hiány; sőt mint látni fogjuk, sok kérdésben van viszonylagos egyetértés a „jugoszlavisztika” művelői, vagy legalább a nagy többségük között. A tarkaság azonban változatlanul jellemzi ezt a diszciplínát, ami éppúgy fakad ennek a tudományterületnek a multidiszciplináris jellegéből, mint művelőinek szakmai felkészültségéből, elméleti és módszertani kiindulópontjaiból, ideológiai és nemzeti hovatartozásából, vagy magának a kutatás tárgyának, Jugoszlávia dezintegrációjának és az 1990-es évek háborúinak az összetettségéből.

Ez a sokféleség gyakran már a választott terminológiában is megnyilvánul. Akik például a rendszerváltás időszakának liberális szellemiségével vagy Jugoszlávia nem-szerb népeinek viktimológiai attitűdjével közelítettek a szerintük mesterséges (vagy legalábbis a lehetőségeit teljesen kimerítettnek tekintett) Jugoszlávia eltűnéséhez, a folyamat természetességét sugalló „felbomlást” és a hasonló értelmű kifejezéseket preferálták (széthullás, raspad, disintegration stb.), s a háborúkat Szerbia más köztársaságok elleni agressziójának, a külföldi katonai beavatkozásokat pedig humanitárius intervenciónak nevezték. Ezzel szemben a „szétverést” és az azzal rokon fogalmakat (felosztás, razaranje, destruction stb.) használták azok, akik életképesnek látták és inkább a külső faktorokat okolták (a nagyhatalmi rivalizálást és a modern kapitalista globalizációt), mint a radikális

otthont az ICTY-nek). A vádlottak többnyire békésen, a régi időkre emlékeztető multikulturalitásban töltötték szabadidejüket. Együtt főztek, kártyáztak, többen közülük régi személyes ismerősök voltak (mint Milošević és egykori testőre, Naser Orić, Srebrenica 1992-95 közötti városparancsnoka), s ebben a légkörben az albán nemzetiségű horvát tábornoknak, Rahim Ademinek nem volt furcsa „elnök úrnak”

szólítani Miloševićet, aki viszont segített másoknak az angoltanulásban stb. „De ha ez a 'testvériség és egység' a tegnap még esküdt ellenségek között valóban a háború epilógusa, akkor vajon miért folyt ez a háború? A scheveningeni vidám fickók láttán a válasz világos: semmiért.” Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának. Pécs, 2005, Jelenkor. 169. old.

baloldal vagy a szerb ön-viktimizáció képviselői. Ők a háborúkat polgárháborúként, a külső katonai beavatkozásokat pedig a NATO agressziójaként prezentálták.²¹

Jugoszlávia felbomlása/szétverése ²² történettudományi szempontból igen tanulságos téma, de a szélesebb magyar olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat.

Egy szomszédos államot és több szomszédos népet ért háborús tragédiáról volt szó – még akkor is, ha az végül meghozta számukra (az előzetesen nem is mindegyikük által akart23) függetlenséget –, amely sok vonatkozásban kihatott Magyarország helyzetére, a jugoszláviai magyarságot pedig közvetlenül is sújtotta. Mindez akkor is igaz, ha néhány kivételtől eltekintve Magyarországnak nem volt érdemi szerepe az eseményekben. A valódi

„helyi értékünket” inkább az mutatja, hogy a maga idején belpolitikai vihart és nemzetközi rosszallást kiváltó 1990-es horvátországi titkos fegyverexport (Kalasnyikov-ügy) csak rövid említések vagy lábjegyzetek szintjén bukkan fel a szakirodalomban.²⁴ Branislav Radeljić pedig szóba se hozza Magyarországot az Alpok-Adria Munkaközösség kapcsán, amikor a szlovén és horvát önállósodási törekvések külpolitikai aspektusairól ír: „Például gazdasági tekintetben mindkét köztársaság autonóm külpolitikára törekedett az Alpok-

21De ha életképesnek látták, gyakran akkor is az „erőteljesebb” kifejezéseket használták, ha a Jugoszláviát leromboló erőket belsőleg találták meg, lásd például Louis Sell könyvcímét (Slobodan Milošević and the Destruction of Yugoslavia. Durham – London, 2002, Duke University Press).

22A terminológiai „kavalkád” részeként időnként magam is váltakozva használom ezeket a kifejezéseket és szinonímáikat. Ennek néha merőben stiláris oka van, a szóismétlések minimalizálása, máskor tartalmi megfontolás áll mögötte, ami – reményeim szerint – kiderül az adott szövegkörnyezetből.

23Viktor Meier találóan az „unwanted independence” kifejezéssel illeti Bosznia-Hercegovina és Macedónia elszakadását (Yugoslavia. A History of its Demise. London – New York, 1999, Routledge, p. 181). A kifejezést azonban a szerbekre is vonatkoztathatjuk – számukra Jugoszlávia felbomlása nemzeti katasztrófával ért fel –, sőt bizonyos fokig mindegyik nemzetre, mert a háború kitöréséig a szlovének, horvátok és a koszovói albánok is összekapcsolták függetlenségi céljaikat Jugoszlávia konföderatív keretként való megőrzésével.

24Christopher Bennett: Yugoslavia's Blody Collapse. Causes, Course and Consequences. London, 1995, Hurst & Co., p. 144.; Susan L. Woodward: Balkan Tragedy: Chaos and Dissolution After the Cold War.

Washington, 1995, The Brookings Institution, p. 219, 479/n.46.; Laura Silber – Allan Little: Jugoszlávia halála. Zrínyi, 1996, 149-150. A fegyverszállítást szóba hozzá a két érintett (jugoszláv és horvát) hadügyminiszter memoárja is, Veljko Kadijević elítélőleg (Moje viđenje raspada. Vojska bez države.

Belgrád, 1993, Politika, str. 26., https://www.scribd.com/document/60133441/Veljko-Kadijevic-Moje- Vidjenje-Raspada, letöltve 2016. 05. 08.) Martin Špegelj pedig azzal, hogy az volt az egyik első jelentős horvát fegyver-beszerzés (Sećanja vojnika. Zágráb, 2001, Znanje, str. 104.,

https://www.scribd.com/document/37201893/Martin-Spegelj-Sjecanja-Vojnika, letöltve 2016. 05. 18.).

A fegyverügyletről és annak tágabb kontextusairól lásd még József Juhász: Hungary and the Wars in Yugoslavia (In: Georgi Efremov /ed./: The Balkans in the New Millennium: International Conference, Skopje, 25-26. 05. 2001., Skopje, 2001, MANU-Press, pp. 283-285.), és Hungary and the Balkans in the 20th Century – from the Hungarian Perspective (Prague Papers on the History of International

Relations, 1/2015, pp. 114-129.), valamint A Kalasnyikov-ügy. In: Historia critica: tanulmányok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Történeti Intézetéből. Szerk. Manhercz Orsolya, Budapest, 2014, Eötvös Kiadó, 433-440. old.

Adria Munkaközösség nevű regionális társuláson keresztül, elősegítendő az Ausztria, Olaszország, Svájc, Bajorország, Szlovénia és Horvátország közötti kooperációt.”.²⁵

A jelen dolgozatban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a jugoszláv dezintegráció historiográfiáját, összefoglalva a délszláv föderáció széthullásáról és az 1990-es évek nyugat-balkáni háborúiról – elsősorban a nyugati szakirodalomban – megfogalmazódott alapvető magyarázatokat, illetve az azokat „ideáltipikusan” képviselő munkákat. Áttekintjük azokat az interpretációs kereteket, „paradigmákat” (orientalista, tranzitológiai, nagyszerb agressziós, nyugati expanziós magyarázatokat) amelyekkel az egyes szerzők értelmezik a történetet, összegezzük a különféle koncepciókat szembe állító legfontosabb vitákat, végül teoretikus és ideológiai alapjaik szerint három alapvető (liberális, nemzeti, baloldali) narratívába csoportosítjuk a bemutatott értelmezéseket.

Írásunk nem szisztematikus felbomlás- és háború-történet, hanem a különböző interpretációk relevanciáját vizsgálva „szemezget” az eseményekből és az elemzésekből. A feldolgozás módszereit tekintve a disszertáció egyrészt narratív (a szükséges mértékig bemutatandó azokat a folyamatokat, amelyekről maguk az interpretációk szólnak), másrészt összehasonlító jellegű: összeveti a különböző interpretációkat, elsősorban a közöttük meglévő eltérésekre és vitákra koncentrálva, illetve arra, hogy milyen tényezők

25Branislav Radeljić: Europe 1989-2009: Rethinking the Break-up of Yugoslavia. European Studies, Vol. 9 (2010), No. 1, pp. 115-127, p. 116. (http://aei.pitt.edu/13910/, letöltve 2016. 10. 22.)

Erdős André egykori ENSZ-nagykövet visszaemlékezése szintén a statiszta-szerepre utal. Erdős szerint Magyarország az 1992-93-as ENSZ BT-tagságát sem tudta megfelelően kihasználni. A magyar ENSZ- misszió szinte magára hagyottan próbált állást foglalni a délszláv válsággal kapcsolatos kérdésekben, mert Budapestről alig kapott erre vonatkozóan információkat és instrukciókat: „De Budapest egyszerűen nem ismerte fel a magyar BT-tagság fontosságát, az ebben rejlő kivételes lehetőségeket egy olyan válság esetében, mint a délszláv, s visszatekintve elmondható, hogy – habár a képviselet igyekezett a lehető legteljesebb tájékoztatást adni az otthoniaknak arról, mi folyik a BT-n belül – a kapcsolat a budapesti központ és a New York-i magyar ENSZ-képviselet között, egy-két ritka kivételtől eltekintve, egyoldalú volt. Hazánk geopolitikai helyzetéből, történelmi, földrajzi adottságaiból és történelmi ismereteiből fakadóan – az egyéb szinteken e témában zajló nemzetközi találkozóinkon, megbeszéléseinken, felszólalásainkon túl – sokkal jobban ki kellett volna használni a kínálkozó egyedülálló, az operatív beleszólásra folyamatos lehetőséget nyújtó helyzetet, amit testületi tagságunk kínált, nemzeti álláspontunk ismertetésére, javaslatok megtételére, ha kell, helyreigazításokra a BT-ben. /.../ Ezért sokkal jobban tudatosítani kellett volna a magyar politikai elitben, de a Külügyminisztériumban is, hogy milyen lehetőséget kapott az ENSZ-ben a magyar külpolitika. Sokan alig tudtak valamit erről a

tevékenységről. Már kétéves BT-tagságunk vége felé egy másik, kiemelt fontosságú európai

állomáshelyen dolgozó egyik kollégám nekem címzett táviratának egyik mondata, miszerint fogalmuk sincs, mit csinálunk mi ott New Yorkban a BT-ben, hidegzuhanyként hatott ENSZ-képviseletünkre.”

Erdős André: Adalékok a magyar diplomácia történetéhez a rendszerváltozás korában. Külügyi Szemle VIII/1 (2009), 186-211. 194. old. (http://www.kulugyiintezet.hu/pub/default.asp?y=2009&t=3, letöltve 2012. 09. 14.) Az itthon nagy becsben tartott, s valóban fontos „Szegedi Folyamatról” is azt

mondhatjuk, hogy Magyarország inkább csak helyet adott egy, a Délkelet-Európai Stabilitási Paktumhoz kötődő nemzetközi programnak (a demokratikus átmenetet segítő képzések, konferenciák a 2000-es években, http://www.scsp.hu/). Az 1999-es légiháborúban való közvetett magyar részvételt lásd később.

mondanak ellent az adott interpretációnak. A jugoszláv történelem átfogó áttekintését segítendő mellékeltem a dolgozathoz egy 1918-2008 közötti kronológiát, néhány térképet és táblázatot is. Szintén a „szemezgetésből” fakad, hogy időnként felbukkanhatnak már ismerős kérdések, mert a különböző interpretációk más-más módon ismertetik és értékelik ugyanazokat az eseményeket. Az ismétléseket azonban igyekeztem az elkerülhetetlen minimumra csökkenteni.

HISTORIOGRÁFIAI ÖSSZEFOGLALÓ

A nagy figyelmet keltő eseményeknél megszokhattuk, hogy a politikai és média- interpretációk mellett gyorsan megkezdődik azok teoretikus igényű feldolgozása is. Nincs ez másképp a jugoszláv dezintegráció esetében sem. A témáról az elmúlt negyedszázad során a tudományos irodalomban óvatos becslések szerint is monográfiák százai születtek, s akkor még nem számoltuk a rövidebb terjedelmű elemzéseket (tanulmányokat, konferencia-előadásokat), dokumentum-kiadványokat, internetes portálokat, s persze a téma ismeretterjesztő, zsurnalisztikai és politikai irodalmát sem. A mennyiségre jellemző, hogy Rusko Matulić 2014-es bibliográfiája 110 oldalon sorolja a Jugoszlávia felbomlásához kapcsolódó címeket.²⁶

Ez a könyvtermés természetesen nem ad „végleges” válaszokat, több okból sem.

Egyrészt a történetírásban sincs semmi, ami „meghaladhatatlan”, másrészt, mint már utaltunk rá, a primer források elérhetősége az időbeni közelség és a politikai érzékenység miatt korántsem teljes. Sőt, nyilvánvalóan ezúttal sem állíthatjuk, hogy „mindenről” van forrás, csak „egyelőre” elérhetetlen. Ugyanis a korszak egész döntéshozatali gyakorlatát jól érzékelteti, amit Jasna Dragović-Soso megjegyez Slobodan Milošević²⁷ döntési stílusáról.

Szerinte az „rendkívül titokzatoskodó volt, amely nagyon kevés dokumentált nyomot hagyott maga után. A stratégiai döntéseket rendszerint otthon, a privát szférájában hozta meg, a feleségével, Mira Markovićal (aki állítólag jelentős befolyással volt rá) és válogatott tanácsadók szűk csoportjával, akik gyakran cserélődtek és csak korlátozottan voltak bevonva.”²⁸ A politikában megszokott eljárásokat (sok döntést, eseményt eleve nem

26Rusko Matulić: Bibliography of Sources on the Region of Former Yugoslavia. Vol. III., Private Edition, 2014, pp. 73-183.

27Slobodan Milošević (1941-2006) 1986-89-ben a szerb Kommunista Szövetség, 1990-91-ben és 1992- 2006-ban a Szocialista Párt (SPS) elnöke, 1989-97-ben szerb, 1997-2000-ben (kis-)jugoszláv államfő.

2001-ben a Đinđić-kormány letartóztatta és kiadta az ICTY-nek, amely 1999-ben vádat emelt ellene. A per azonban Milošević halála miatt ítélethozatal nélkül lezárult.

28Jasna Dragović-Soso: Why Did Yugoslavia Disintegrate? An Overview of Contending Explanations. In:

dokumentálnak, sok iratot, felvételt szándékosan megsemmisítenek) a délszláv háborúk vonatkozásában különösen elterjedt gyakorlattá tette – ahogy a Bjelajac-Žunec szerzőpáros írja – az ICTY létéből fakadó „fenyegetés”, mert mindenkinek számolnia kellett azzal, hogy a hágai törvényszék kezében később bármi bizonyítékká válhat.²⁹

Ugyanakkor annak a viszonylag jó dokumentáltságnak köszönhetően, amire korábban utaltunk, a „jugoszlavisztika” kitermelt már sok olyan tudományos elemzést a felbomlás történetéről, amely értékesnek és időtállónak, vagy legalább karakteresnek mondható, s amelyek érdemesek az összegzésre. Jelen dolgozat készítése során több száz monográfia sok tízezer oldalának végig (illetve szisztematikus újra-)olvasására persze nem vállalkozhattam. Amire törekedtem, az a meghatározó interpretációknak és az azokat tipikusan képviselő munkáknak a bemutatása és rendszerezése, de ez véleményem szerint elegendő is írásom céljához, a jugoszláv végkifejlet szakirodalmának kritikai áttekintéséhez.

Jelen historiográfiai bevezetés elején – amely bevezetés csupán a „historiográfia historiográfiájára” korlátozódik, minthogy maguknak a dezintegrációt tárgyaló elemzéseknek a bemutatása a dolgozat egészének feladata – jelezni szeretném azt is, hogy sem ez az ismertetés, sem a dolgozat egésze nem a szó szoros értelmében vett historiográfiai összegzés. Az ugyanis „klasszikusan” az adott témakör történettudományi

Lenard J. Cohen – Jasna Dragović-Soso (eds.): State Collapse in South-Eastern Europe. New Perspectives on Yugoslavia's Disintegration. West Lafayette, 2008, Purdue University Press, 1-39, p.

16.(https://www.academia.edu/5116614/Why_did_Yugoslavia_disintegrate_An_overview_of_contendin g_explanations, letöltve 2016. 11. 04.). Robert Thomas minősítése megerősíti Dragović-Soso

véleményét. Max Weber, Juan Linz és Alfred Stepan nyomán Thomas „szultanizmusként” jellemzi Milošević rezsimjét, kiemelve, hogy a hatalomgyakorlás során az intézményeken kívüli, személyi kapcsolati hálózatokra támaszkodott (Serbia under Milošević. Politics in the 1990s. London, 1999, Hurst & Co., p. 424).

A Milošević-biográfiák szerzői egyetértenek abban, hogy Mirjana Marković (1942-2019) rendkívül nagy és negatív politikai befolyással bírt a férjére. Adam LeBor (Milošević: A Biography. London, 2002, Bloomsbury) és Vidosav Stevanović (Milošević. The People's Tyrant. London, 2004, I.B.Tauris)

könyveinek Mira Marković fontos alanya, de Lenard Cohen és Louis Sell is kiemeli Marković hatását (Lenard J. Cohen: Serpent in the Bosom. The Rise and Fall of Slobodan Milošević. Boulder, 2002, Westview Press, pp. 158-160; Louis Sell: Slobodan Milošević and the Destruction of Yugoslavia.

Durnham – London, 2002, Duke University Press, pp. 176-180). Szlavoljub Gyukics szerint pedig ő – Milošević „első szövetségese és főtanácsadója” – a szerb történelem valaha volt legbefolyásosabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonya (Szlavoljub Gyukics: A Milosevics-klán. Budapest, Athenaeum- 2000, 40., 48. old.).

29Mile Bjelajac – Ozren Žunec: Rat u Hrvatskoj, 1991-1995. In: Charles Ingrao – Thomas Emmert (urs.):

Suočavanje s jugoslavenskim kontroverzama. Inicijativa naučnika. Szarajevó, 2010, Buybook (eredeti kiadás: Confronting the Yugoslav Controversies. Purdue Univ. Press, 2009), 229-265, str. 230.

Megjegyzendő – mivel a jugoszláv válság nemcsak helyi krízis volt, hanem nemzetközivé eszkalálódott – hogy a megfelelő külföldi forrásanyag elérhetősége is igen részleges.

produktumainak és eredményeinek az összefoglalását jelenti, ezúttal viszont zömmel más diszciplínák művelőinek a munkáit fogjuk taglalni. Ennek az az oka, hogy a Jugoszlávia felbomlásáról szóló feldolgozások többsége nem történészek tollából származik, hanem a széles értelemben vett politikai tudományok képviselőinek az írása: politológusok, a nemzetközi kapcsolatok és a biztonságpolitika szakértői, helyi tapasztalatokkal rendelkező diplomaták, a kisebbségi kérdések kutatói, szociológusok és szociálpszichológusok, a nemzetközi és az alkotmányjog művelői szenteltek könyvet a témának, de irodalomtudós is akad közöttük.³⁰ Sőt, eleddig a felbomlás szakirodalmának összefoglalásait is többnyire nem-történészek írták meg.

A legismertebb outsider minden bizonnyal Philip J. Cohen. Ő orvosi végzettséggel vágott bele abba (igaz, dolgozott egy boszniai ENSZ-misszióban), hogy lerántsa a leplet a szerb történelem idealizált képéről, főképp a második világháború alatti kollaboráció és antiszemitizmus elhallgatásáról, illetve a második világháborús szerb nacionalizmusnak és az 1990-es évek szerb politikájának a folyamatosságáról. Az adott miliőben a Serbia's Secret War nagy visszhangot keltett és sokak számára relevanciaként hatott, noha a Cohen által gyakran újdonságként tálalt (és persze szerb részről vitatott) események Nyugaton, legalábbis a tudományos szférában, korántsem voltak ismeretlenek.³¹

A professzionális történészek viszont kezdetben hallgattak, az 1990-es évek közepéig szinte teljesen, de azóta is gyakran csak tanulmányokat vagy egy-két, átfogó munkán belüli fejezetet szentelnek az 1991 körüli és utáni eseményeknek (mint például Marie-Janine Calic a Jugoszlávia történetét összefoglaló, már hivatkozott könyvében). A professzionális történész-szakma kezdeti óvatosságát nemcsak a már szintén említett – és természetes – módszertani okok magyarázzák, azaz a megfelelő archívumok kezdeti

30Andrew B. Wachtel: Making a Nation, Breaking a Nation. Literature and Cultural Politics in Yugoslavia.

Stanford University Press, 1998. A szerző a szláv nyelvek és irodalmak professzora az amerikai Northwestern Egyetemen (https://auca.kg/en/directory/1/, letöltve 2017. 04. 11). A könyvére még visszatérünk.

31Philip J. Cohen: Serbia’s Secret War: Propaganda and Deceit of History. Texas A&M University Press, 1996; The World War II and contemporary Chetniks: their historico-political continuity and

implications for stability in the Balkans. Zágráb 1997, Ceres. Könyveiért Cohen 1998-ban horvát állami kitüntetést kapott (https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_J._Cohen, letöltve 2017. 05. 11.). Cohen pro- horvát nézőpontjával szemben David B. MacDonald mindkét – szerb és horvát – esetben rámutat arra, hogy a nacionalista elitek szisztematikusan felhasználták a Holocaust-analógiát és a második

világháborús áldozat-számokkal való manipulálást az önviktimizációban, az „önvédelmi háborút”

előkészítő és kísérő politikai propagandában és a médiaháborúban, valamint az új államok

legitimálásában (Balkan Holocausts? Serbian and Croatian victim-centered propaganda and the war in Yugoslavia. Manchester University Press, 2002).

zártsága és ma is korlátozott nyilvánossága. Ahogy Norman Naimark írja, nyugati történészeket zavarba hozták, szinte sokkolták az események, a belgrádi politika agresszivitása és a zágrábinak a nagyhorvát nacionalizmussal való kokettálása, a délszláv szakmabeliek pedig, különösen a szerbek, a háborús politika szolgálatába szegődtek, így ha megszólaltak, rendszerint propagandistaként tették.³² Ehhez járult még egy generációs sajátosság. A Naimark által említett megdöbbenés főleg azokra volt jellemző, akik pozitív attitűddel viseltettek Jugoszlávia iránt, de a délszláv témákkal régebb óta foglalkozó (és nem ritkán délszláv családi hátterű³³) nyugati szakértők többsége ilyen volt. Számukra az erőszak féktelen tobzódása bizonyos fokig ellent mondott addigi munkásságuknak: látták ugyan annak veszélyét, de kevesen számítottak rá ténylegesen.³⁴

Viszont a más attitűddel és metodológiával dolgozó, jelen-centrikus társadalomtudósok érdeklődését éppen ellenkezőleg, s az aktualitás miatt teljesen érthetően, azonnal magukra vonták az események, csakúgy mint az újságírókét. Ráadásul a fiatalabb kutatóknak vagy a „kívülről érkező” kommentátoroknak kevésbé voltak a fentiekhez hasonló blokkoló gátlásaik. Többen például, akik később kutatói pályára léptek és tudományos reputációt szereztek maguknak, újságíróként kezdtek foglalkozni Jugoszláviával, mint Christopher Bennett vagy Noel Malcolm (ő ugyan történészként kezdte pályafutását, de teljesen más témákat kutatva, s Jugoszlávia iránt csak újságírói korszakában – 1987-95 – kezdett érdeklődni).

32Norman M. Naimark – Holly Case (urs.): Jugoslavija i njeni povjesničari. Razumijevanje balkanskih ratova 1990-ih. Zágráb, 2005, Srednja Europa, Predgovor, str. XII. (eredeti kiadás: Yugoslavia and Its Historians. Stanford University Press 2003.) Az átpolitizáltság mérséklődését és a szakmai párbeszéd újraindítását nagymértékben elősegítette a Friedrich Naumann Stiftung által 1998-2005 között szervezett – eleinte Pécsett, majd délszláv helyszíneken megtartott – Dijalog povjesničara-istoričara nevű nemzetközi konferencia-sorozat, valamint az 1. lábjegyzetben említett Scholars' Initiative.

33Wayne S. Vucinich, Traian Stoianovich, Stevan K. Pavlowitch, Bogdan Denitch szerb, Jozo Tomasevich, Charles Jelavich, Ivo Banac horvát származású. A fiatalabb generációkból Marie-Janine Calic és Marko Attila Hoare horvát, Christopher Bennett szlovén családi gyökerekkel bír, mások pedig (Robert M.

Hayden, Misha Glenny) házastársaik révén kötődnek a térséghez.

34Vannak, akik a háború kirobbanásának egyik közvetlen okát egy hasonló paradoxonban látják: részben azért nem sikerült a háborút megakadályozni, mert magát a jugoszláv társadalmat is váratlanul érte.

David Macdonald szerint az 1980-as évek végéig Jugoszlávia egy – nem problémátlan, de működő – multietnikus társadalom volt, s ez a szubjektív szférában is kifejeződött. A nacionalista narratívákkal szemben, hogy ti. a délszláv népek „objektíve” nem tudnak együtt élni, a hosszabb távú szociológiai felmérések az 1980-as évek közepéig az etnikai distancia alacsony fokát és csökkenő tendenciáját mutatták. Ezért nem sokan számítottak arra, hogy a politikai viták háborúvá fajulnak, s nem volt idejük megszerveződni a kellően erős háború-ellenes mozgalmaknak sem – amelyekre éppen azért lett volna szükség, mert a fennálló intézményes keretek nem segítették elő a viták békés megoldását (David Macdonald: Suživot ili međusobna mržnja? In: Ingrao–Emmert: Suočavanje s jugoslavenskim kontroverzama, 375-406, str. 375-376, 379).

Mindebből következett, hogy a jugoszláv dezintegráció „első történetét” nem a történészek írták meg. Ez a jelenség persze nem ismeretlen a kortárs témáknál, s kétségkívül jár hátrányokkal (gyengébb forrásbázis, a szélesebb történelmi kontextusok elhalványulása). De nem teszi „eleve értéktelenné” más tudományágak művelőinek effajta munkáit, mert – Bibó István „cseppfolyós pillanatokról” szóló közismert gondolatát parafrazálva – a hosszútávú történeti tényezők „csak” az alternatíva-keretet jelölik ki, de nem fatalisztikus determinálói az azon belüli eseményeknek. Azok a maguk konkrétságában a rövidebb távú társadalmi, gazdasági és politikai körülmények függvényei, ezért gyakran jobban is tanulmányozhatók a társadalomtudományok, a politológia vagy a biztonságpolitikai elemzés eszközeivel.³⁵

Eleinte azonban a „kívülállók történészkedésének” inkább a hátrányait láthattuk. A történettudomány adottságai, lehetőségeinek korlátozottsága, illetve egyes művelőinek személyes szempontjai és/vagy „politikai és ideológiai elfoglaltsága” olyan űrt teremtett, amelyet könnyen kitölthetett az „instant history”.³⁶ Vagyis az a politikai propagandából, politikusi memoárokból, újságírói munkákból kikerekedő és a felbomlásról, Jugoszlávia, sőt a Balkán egészéről szóló leegyszerűsítő narratíva, amelynek legtöbbször emlegetett példája Robert Kaplan amerikai újságíró több kiadást megélt Balkan Ghosts c. könyve.³⁷ A szimplifikációk és előítéletek inspirálták Maria Todorovát a Nyugat Balkán-képét elemző (de magát a jugoszláv felbomlást csak érintő) Imagining the Balkans c. alapművének a megírására.³⁸ A „történész-céh” védelmében azért megjegyezhetjük, hogy John R. Lampe már az évtized közepén, 1996-ban vállalkozott egy átfogó Jugoszlávia-történet

35Egy politikai elemző nem sajnálkozhat a levéltárak zártságán, mert tőle véleményt vár a döntéshozó, ahogy egy újságíró sem zárkózhat el a közvéleményt foglalkoztató kérdések taglalásától. Ezért nincsenek „konzervatív módszertani” aggályaik, de ettől még a munkáik lehetnek értékesek. Több fontos felbomlás-történeti könyv született a térségben tanácsadói szerepet vállalt politikatudósok (Susan L. Woodward) vagy szolgálatot teljesített diplomaták (Louis Sell) és a minőségi zsurnalisztikát

képviselő felkészült újságírók tollából. Ez utóbbira az egyik legjobb példa Laura Silber és Allan Little The Death of Yugoslavia c. riportkönyve (London, 1995, Penguin; magyarul Jugoszlávia halála, Zrínyi, 1996; televíziós változata https://szabadmagyarszo.com/2017/05/29/igy-esett-szet-jugoszlavia-

dokumentumfilmek-az-szmsz-tv-n/ /letöltve 2017. 11. 13./). Nem véletlen, hogy az 1991-95-ös háborúk egyik legalaposabb hadtörténeti összefoglalójának (Balkan Battlegrounds: A Military History of the Yugoslav Conflict, 1990–1995, I-II. Washington DC, 2002, CIA Office of Russian and European Analysis) ez az egyik sűrűn hivatkozott forrása.

36Gale Stokes és szerzőtársai kifejezése (Gale Stokes – John Lampe – Dennison Rusinow – Julie Mostov:

Instant History. Understanding the Wars of Yugoslav Succession. Slavic Review, Vol. 55, No. 1 /Spring, 1996/, pp. 136-160.).

37Robert D. Kaplan: Balkan Ghosts. A Journey through History. New York, 1993, St. Martin's Press.

38Maria Todorova: Imagining the Balkans. New York – Oxford, 1997, Oxford University Press.

megjelentetésére (Yugoslavia as History)³⁹ , és az akkoriban megjelent, érthetően a rendszerváltásra fókuszáló keleteurópa-történetek is rendre tartalmaztak egy-egy Jugoszlávia-fejezetet (például Gale Stokes: The Walls Came Tumbling).⁴⁰ Ezek azonban kezdetben elvesztek szimplifikáció-áradatban. Később azonban, részben a történészek megszólalásának, részben más szakterületek történeti kérdésekben jól eligazodó művelőinek köszönhetően megváltozott a helyzet.

Némi magyarázatra szorul az is, hogy miért a nyugati szakirodalomra koncentrálok a téma kifejtése során. Ennek nem az az oka, hogy csak a nyugati feldolgozásokat tartanám színvonalasnak vagy fontosnak. Egyáltalán nem. De nem kétséges, hogy a meghatározó felbomlás-interpretációkat nyugati szerzők fogalmazták meg (ide értve a nyugati egyetemeken, intézetekben dolgozó délszláv kutatókat is), vagy megjelentek valamelyik nyugati világnyelven, főképp angolul, mert csak így válhattak a jugoszláv végkifejletről szóló tudományos diskurzusok valóban fontos, vagy legalább hatásos részévé. Ami tehát

„alapvető”, az megtalálható a nyugati szakirodalomban (talán még tolerálható leegyszerűsítéssel az angol nyelvű könyvtermést értve ezen). A kevés kivétel között említhető Jelena Guszkovának a jugoszláv válság tipikus orosz olvasatát reprezentáló munkája, Jože Pirjevec háború-története, valamint az 1990-91-es jugoszláv államfő, Borisav Jović forrásértékű naplója.⁴¹ S ugyanez magyarázza, hogy egyes kivételektől eltekintve az ex-jugoszláv szerzők közül is csak azokra hivatkozom, akiknek a munkái elérhetők angolul⁴² – jóllehet írásaiknak többnyire a szerb vagy horvát kiadásait használtam,

39John R. Lampe: Yugoslavia as History. Twice there was a Country. Cambridge University Press, 1996.

40Gale Stokes: The Walls Came Tumbling Down: The Collapse of Communism in Eastern Europe. Oxford University Press, 1993, Part 7.

41Гуськова Е. Ю. История югославского кризиса (1990-2000). Москва, 2001, Русское право / Русский национальный фонд; Jože Pirjevec: Le guerre jugoslave, 1991–1999. Torino, 2001, Einaudi; Borisav Jović: Poslednji dani SFRJ. Izvodi iz dnevnika. Belgrád, 1995, Politika.

42Ehhez további magyarázatként hozzá tenném, hogy a felbomlás után, különösen az első egy-másfél évtizedben, mindegyik utódállamban eluralkodott a „patrióta historiográfia” (Vjekoslav Perica

kifejezése: Balkan Idols. Religion and Nationalism in Yugoslav States. Oxford University Press, 2002, p.

IX), amelyet átideologizált, szubjektív és emocionális attitűd jellemzett. Nem is születtek valóban szakszerű és átfogó szintézisek a szocialista Jugoszláviáról, a háborús korszakról vagy Titóról. Amelyek akkor íródtak, vagy publicisztikai jellegűek voltak, mint a szerb Pero Simić terjedelmes – ezért valóban részletgazdag és informatív – Tito-biográfiája (horvát kiadása: Tito. Fenomen stoljeća. Zágráb, 2009, Večernji posebni proizvodi), vagy egyes szegmensekre koncentráló és tankönyvszerű összefoglalók, mint Hrvoje Matković bevallottan horvát szemszögű Jugoszlávia-története (Povijest Jugoslavije.

Hrvatski pogled. Zágráb, 1998, Naklada Pavičić), amelyben már az Előszó első mondatai megadják a könyv alaphangját. Eszerint a 20. századi horvát történelem lényegében nem volt más, mint a horvátság

„szüntelen konfrontációja Jugoszlávia vezető erőivel azért, hogy megvédhesse nemzeti individualitását és területi integritását,” mivel a horvátok számára Jugoszlávia „mindig is a nemzeti egyenjogúság negációja volt, nemcsak a két világháború közötti időszakban, hanem a kommunista rezsim idején is,

miként más olyan esetekben is, amikor az adott műhöz hozzájutottam ezeken a nyelveken.

Szintén ez a magyarázata a színvonalában, tárgyszerűségében a „nyugati átlagtól”

semmivel sem elmaradó magyar szakirodalom mellőzésének.⁴³

hiába proklamálták az egyenjogúságot az alapvető állami dokumentumokban (alkotmányokban) és hangoztatták a nyilvános fellépésekben.”

Matković „patrióta interpretációja” még Franjo Tuđman véleményével sem teljesen kompatibilis, aki titói föderalizációt tényleges és fontos előrelépésnek tartotta. Sőt a horvát elnök egy 1992-es interjújában azt fejtegette (többek között Mile Budak későbbi usztasa ideológussal és miniszterrel példálózva), hogy 1918-ban szinte a teljes horvát értelmiség a megszállottságig jugoszláv-orientált volt, s hogy Jugoszlávia létrehozása mentette meg Horvátországot a teljes feldarabolástól (idézi Darko Hudelist: Tuđman: Ujedinjenje sa Srbijom spašavalo je hrvatske zemlje od daljeg drobljenja i porobljavanja. In: Sto godina od nastanka Jugoslavije. Globus, 1417 /2. 2. 2018 –

https://www.jutarnji.hr/globus/Globus-politika/globusov-specijal-sto-godina-od-nastanka-jugoslavije- tudman-ujedinjenje-sa-srbijom-spasavalo-je-hrvatske-zemlje-od-daljeg-drobljenja-i-

porobljavanja/6984933/, letöltve 2018. 06. 17.)

43Azok a magyar, vagy magyar származású szerzők, akiknek a nevével találkozhatunk a jugoszláv

dezintegráció nyugati szakirodalmában (a teljesség igénye nélkül: Bíró Miklós, Kovács Oszkár, Lendvai Pál, Schöpflin György, Székely László, Várady Tibor), a jelen kontextusban nyugati vagy (ex-)jugoszláv tudósnak tekinthetők.

A téma hazai irodalmára egy más jellegű összefoglalóban már kitértem (Savremena mađarska istoriografija o Jugoslaviji. Tokovi Istorije /Belgrád/, 2/2010, str. 168-184,

http://www.inisbgd.co.rs/celo/2010_2.pdf, letöltve 2017. 02. 11.), ezért ezúttal is csak felsorolásként és a teljesség igénye nélkül:

Sokcsevits Dénes: A délszláv háború. Budapest, 1997, Calibra; Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Budapest, 1998, Teleki László Alapítvány; Szilágyi Imre: Koszovó státuszának kérdése. Budapest, 2008, Magyar Külügyi Intézet.

Mások átfogóbb tematikájú köteteik egy-egy tanulmányában fejtették ki a véleményüket, így A. Sajti Enikő (Nemzet és állam diszharmóniája Jugoszláviában a 20. században. In: Bűntudat és győztes fölény.

Szeged, 2010, SZTE Történettudományi Doktori Iskola, 341-349. old.) és Arday Lajos (A válság történelmi háttere Jugoszláviában/Horvátországban. In: Reformok és kudarcok. Budapest, 2002, BIP, 273-282. old.).

Sokan önálló tanulmányokat vagy kapcsolódó műveik egyes fejezeteit szánták a témának, így Bíró László: Bosznia-Hercegovina; Szerbia és Montenegró. In: Kardos József – Simándi Irén (szerk.):

Európai politikai rendszerek. Budapest, 2004, Osiris, 93-117., 811-866. old.; Borsányi András: A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) rejtélye. Budapest, 2000, Bona-L.; Borsányi András:

Montenegró a függetlenné válás útján. PhD-Disszertáció, Budapest, 2003, ZMNE; Bottoni, Stefano: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, 2014, MTA BTK TTI;

Demeter Gábor – Radics Zsolt /szerk./: Kompországok – ahol a part szakad... Debrecen, 2010, Didakt;

Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História-Plusz (1992/11); Gulyás László: Két régió – Felvidék és Vajdaság – sorsa az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig. HT Budapest, 2005, HT Rt.; Huszka, Beáta: Secessionist Movements and Ethnic Conflict: Debate-framing and Rhetoric in Independence Campaigns. New York, 2014, Routledge; Géza Jeszenszky: Hungary and the Break-Up of Yugoslavia, I-II. Hungarian Review, Vol. II, No. 2, 3; Kocsis Károly: Jugoszlávia. Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Budapest, 1993, Teleki László Alapítvány; Lőrinczné Bencze Edit:

Horvátország a függetlenség kikiáltásától az uniós csatlakozásig. Budapest, 2015, Aposztróf; Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és a 20. században.

Budapest, 1998, Napvilág; Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest, 2000, Aula; Sokcsevits Dénes:

Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, 2011, Mundus-Novus; Sokcsevits Dénes – Szilágyi Imre – Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Budapest, é.n. /1994/, Bereményi; Szilvágyi Tibor:

Az albán kérdés biztonsági kockázatai és megoldásának lehetőségei. PhD-Disszertáció, Budapest, 2005, ZMNE; Toldi Ferenc: A jugoszláv állam kialakulása és felbomlása. Budapest, 1995, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet.